back to article list

1956, mint a kelet-közép-európai történelem választóvonala

  • Print

1956_hungarians_stalin_head_2Az európai és az általános történelem sorsdöntő évei, fordulatai nemcsak a történészek számára nagyon érdekesek, hanem a politikusok, pedagógusok és a nehezen megragadható, de mindenütt jelenlevő emlékezési kultúra számára is. 1956 minden kétséget kizáróan ilyen év, amelyet az alábbiakban tézisszerűen mutatunk be.

1.Egyenes út 1956-tól 1991-ig?

Az 1956-tal kapcsolatos kollektív emlékezet egyik alapproblémája abból a körülményből fakad, hogy a politikai átalakulás éveiben, 1989 és 1991 között, ez az évszám a szovjetellenes, antikommunista ellenállás szimbóluma volt. Az 1956-os magyar és lengyel, az 1968-as csehszlovák, és az 1980-81-es lengyel eseményeket, valamint az NDK-ban, a Szovjetunió balti államaiban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában történteket 1989-ben egy teleológiai folyamat részeiként, valamint a Szovjetunió összeomlásának előszeleként értelmezték. Az elkerülhetetlen átalakulás gondolata (diktatúrából demokráciába, egypártrendszerből többpártrendszerbe, központosított tervgazdálkodásból liberális piacgazdálkodásba) kétségkívül mindenkire inspiráló hatással volt. A rövid ideig tartó eufória után azonban a fenti államok átalakulását illetően megmutatkoztak azok az alapvető különbségek is, amelyek csökkentik a határokon átívelő közös tapasztalatokat, és megnehezítik bizonyos események megértését.

1956 interpretációival kapcsolatosan elsősorban a Magyarország és Lengyelország közötti különbségek bírnak jelentőséggel. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elmondott, a sztálinizmus leleplezésében kiemelkedő szerepet játszott „titkos beszédét” Lengyelországban hivatalosan terjesztették. Az 1954-ben, hároméves fogság után szabadon engedett reformkommunista, Władysław Gomułka népszerűsége 1956 őszén mindennél nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a lengyel társadalom nem sokkal később kiábrándult belőle, 1956-57 idején, a szovjet bevonulás küszöbén, Gomułka a nemzeti érdekek megmentőjeként léphetett fel. Nagy Imre magyar miniszterelnök ezzel szemben nem tudta hosszú távon befolyásolni az események menetét. A hős róla élő képe elsősorban nem 1956-os tetteiből, hanem inkább mártírhalálából ered. Ha őt és társait nem végezték volna ki, soha nem váltak volna egy szovjet befolyás alá tartozó, kis közép-európai nemzet szabadságvágyának szimbólumává.

2. Patriotizmus és kommunizmus

A következő alapvető probléma a patriotizmus és a kommunizmus viszonyában keresendő. Viselkedhet-e egy kommunista patriótaként? Vagy egy patrióta meghatározásánál fogva nem lehet kommunista? Litván György az 1956 –os magyar forradalom politikai irányzazait elemezve két baloldali (reformszocialista és nemzeti demokrata) és két jobboldali érzelmű tábor (nemzeti konzervatív és radikális jobboldali) között tesz különbséget, amelyek egyike sem bízott a Szovjetunióban és a szovjet csapatok mielőbbi kivonulását követelte. A magyar történelem e rövid, de fényes pillanatában a kommunisták és az antikommunisták – összes belső vitájuk ellenére – osztoztak a szovjet imperializmuson gyakorolt kritikájukban. Az 1956 emlékezete körüli csatározásokban számos antikommunista a szovjet érdekek kiszolgálójának nevez minden kommunistát. Lengyel és magyar kommunisták egy csoportja 1956-ot ugyanakkor olyan nemzeti indíttatású, reformkommunista kísérletnek tekinti, amely a szocialista értékek megőrzésére irányult a sztálini önkény nélkül. Megint más magyar kommunisták ugyanezen csatározásokban 1956-ot ellenforradalomnak tartják, amelynek célja az 1919-1944 közötti konzervatív rendszer restaurálása volt. A hivatalos magyar megnyilvánulások viszont 1989-ig az ellenforradalmi minősítés mellett a szovjet hadsereg segítségével megakadályozott polgárháborúról szóltak.

Kádár János 1972 után ugyan kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia” összetétellel helyettesítse, mégis az előbbi maradt meg a párt hivatalos nyelvhasználatában egészen 1989. január 28-ig, amikor is a politikai vezetés előtt Pozsgay Imre először beszélt 1956-ról mint jogos népfelkelésről. E megnyilatkozás annál is inkább fontos volt, mert 1956-nak a pozitív magyar hagyomány vonalába történő beillesztése egy „ellenemlékezés”, és ezáltal a Kádár-korszak történeti jogfosztásának a magjává vált. 1956 gyökeres átértékelése egyúttal az ellenzéki csoportok és a hatalmon lévők közti tárgyalások emlékezéspolitikai előfeltételét is megteremtette. Szimbolikus események sora következhetett ezután: az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét társaival együtt 1989. június 16-án ünnepélyesen újratemették, majd 1989. október 23-án, a forradalom kitörésének 33. évfordulóján, a Magyar Népköztársaságot köztársasággá nyilvánították, beillesztve ezzel Magyarország demokratikus hagyományába. Amikor évekkel később Mécs Imrét, a fenti tárgyalások egyik ellenzéki résztvevőjét megkérdezték, ki tette lehetővé ezeket a tárgyalásokat, és ki választotta ki résztvevőit, válasza rövid és egyértelmű volt: az 1989. június 16-án a Hősök terén tartózkodó tömeg.

3. 1956 és a Szovjetunió tekintélye

A harmadik probléma 1956-nak a Szovjetunió világpolitikai tekintélyére gyakorolt hatásában mutatkozik meg. 1989 perspektívájából tekintve 1956-ot gyakran a Szovjetunió széthullásának kezdeteként értelmezik, amelyet követően az 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as lengyelországi események sora vezetett el 1991. december 25-éig, a Szovjetunió felbomlásáig. 1956 történeti jelentősége azonban a harmadik világot is érinti. A nagyhatalmak, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, az 1956-os év válságai (Lengyelország, Magyarország, Szuez) során tett lépései döntő jelentőségűek voltak gyarmatbirodalmi, illetve globális pozíciójukat tekintve. Egyiptom támogatása a brit és francia imperializmussal szemben nem csak a harmadik világ államaiban növelte a Szovjetunió hitelét.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem sokat tett az ún. „captive nations” felszabadítása érdekében, csupán a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) vette komolyan. A Szovjetunió ezalatt sikeresnek mutatkozott a gyarmatellenes, főként afrikai országok barátjának szerepében. A hatvanas évek végéig Afrikában 31 állam nyerte el függetlenségét. E folyamat során a Szovjetunió olyan tekintélyre tett szert világszerte, amely mellett elhomályosult a magyar szabadságharc elnyomójának képe. A gyarmati függetlenségi folyamatok a hidegháború olyan csatamezején játszódtak, ahol lehetségesek voltak a változások. A szovjet befolyás alatt álló kelet-közép-európai államokban azonban ebben az időben erről szó sem lehetett.

4. 1956 mint kulturális választóvonal

Az 1956-os év kulturális értelemben is választóvonalat jelentett. Az enyhülés idején, ellentétben a politikával, a kultúra minden területén csökkent a szovjet ellenőrzés. A magyar forradalom erőszakos leverése sokat ártott a nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártoknak. Kevésbé ismert tény az a csalódás, amelyet Amerika a „rabságban tartott nemzetek” lehetséges megmentőjeként okozott, és amely az ún. ’68-as generáció számára a „Nyugat” fogalmának egy sokkal inkább kulturális tartalommal bíró újraértékeléséhez vezetett. 1956 tapasztalatai megmutatták, hogy egy politikailag kettéosztott világban, alapvető politikai változások lehetősége híján, a szigorúan őrzött határok ellenére a kultúra képes hidat verni a két pólus között. Az 1956 után felnőtt kelet-közép-európai generációk számára a Nyugatot nem az IBM, De Gaulle vagy Kennedy jelentette, hanem sokkal inkább Hemingway, Sartre, Pasolini, Brigitte Bardot vagy Salinger Zabhegyezője. Sosztakovics, Wajda, Gombrovicz, Örkény, Heym vagy Kundera – csak néhányan azok közül, akik a Kelet és a Nyugat közötti kulturális hidakat biztosították. Az enyhülés után már nem lehetett újra bezárkózni, és a „szocialista-realista” mintákhoz visszatérni.

5. Összegzés

1956 a szovjet blokk minden államában választóvonal volt. A magyar és lengyel események Kelet-Közép-Európa országaira is hatást gyakoroltak, és ellenállásra ösztönöztek. Az emlékezés 1956-ra azt tudatosította, hogy a szovjet rendszer átalakulása és módosítása a hatalmi centrumban ugyanúgy lehetséges, mint a függő államokban, viszont a szovjet hegemóniától való megszabadulás kísérlete elkerülhetetlenül erőszakot von maga után, továbbá, hogy a világ kettéosztottsága a két nagyhatalom és holdudvarai között politikailag, de nem a kultúra területén szilárdult meg. 1956 emléke nem hatott közvetlenül, meghatározóan a prágai tavasz vagy a Solidarność reform- és tiltakozó mozgalmaira, viszont figyelmeztető jelként szolgált a moszkvai vezetés és helytartói átfogó uralmi igényei számára. 1956 kétségkívül választóvonalat jelentett, amely bár Kelet-Közép-Európán túlmutatott, de egy kollektív európai emlékezet megteremtésére csak korlátozottan volt alkalmas. Túl sokszínűek voltak ehhez az események és túl eltérőek a tapasztalatok Keleten és Nyugaton.

 

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb