back to article list

1989 helye az európai emlékezetben

  • Print

800px-praha_1989_vclavsk_nmst_sokl_svatho_vclava_zezaduAz 1989-es év őszének eseményei Kelet-Közép-Európában alapjaiban változtatták meg a kontinenst. Ez az időszak azonban mégis inkább egy korszak lezárásaként, semmint kezdeteként él a tudatunkban.

1989. július 6-án Mihail Gorbacsov a strasbourgi Európa Tanács előtt tartott beszédében közölte, hogy a Szovjetunió nem fog a reformok útjába állni Kelet-Európában. Így azután, mivel a birodalom központja nyilvánosan kijelentette, hogy a befolyása alatt álló terület peremvidékeit nem fogja, nem tudja tovább fennhatósága alatt tartani, amit világszerte ujjongva fogadtak, csak idő kérdése volt, mikor buknak meg a birodalom varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai és bukaresti helytartói.

Nyitva maradt persze, miként és mekkorát bukik Jaruzelski, Honecker, Jakeš, Ceauşescu és Kádár, mint ahogy az is, hogy felhasználják-e – még kétségtelenül birtokukban lévő – hatalmi eszközeiket. Hogy milyen következményekkel járhat az erőszak alkalmazása, azt 1989. június 4-én Kelet-Közép-Európa népei is láthatták, amikor Kína kommunista vezetői békés tüntetők százait lövették le a Mennyei Béke terén – ugyanazon a napon, amelyen Lengyelországban megtartották az első félig szabad választásokat. A Mennyei Béke terén történtek elrettentő példája miatt is igyekezett a kelet-európai ellenzék 1989-ben tudatosan kerülni az erőszakot. Fennállásuk évtizedeiben a kommunista rendszerek az erőszakkal való fenyegetéssel és annak alkalmazásával játszották el a hitelüket, és ezzel – bármennyi fegyvert is birtokoltak – önkéntelenül is megtanították alattvalóikat arra, mennyire nem célravezető az erőszak alkalmazása.

A térség állampártjai 1989-ben rendelkeztek még ugyan a hatalom eszközeivel, de mindenütt hiányzott az erős vezetés. Csak egy olyan vezetés tudta volna e hatalmi eszközöket felhasználni, amely nem fél a vérontástól. A keleti blokk kommunista vezetői 1989-ben már nem voltak elég biztosak sem a pártjukban, sem az általuk képviselt ügyben, legkevésbé pedig saját magukban ahhoz, hogy tenni tudjanak valamit népeik forradalmi megmozdulásai ellen. 1989 forradalmárai szokatlanul vegyes csoportot alkottak: reformkommunistákból, szociáldemokratákból, liberális értelmiségiekből, nacionalistákból, a piacgazdálkodás híveiből, egyházi aktivistákból, szakszervezetisekből, pacifistákból, néhány hagyományhű trockistából és egyebekből tevődtek össze. Az erőszakellenesség volt az egyetlen, amely összekötötte őket. Ez a sokrétűség erejük része és egyben méreg volt az egypártrendszer számára.[1]

Az ideológia messzemenő hasonlósága a szovjet uralmi övezet országaiban azzal járt, hogy az egyik ország kommunista vezetésének fenyegetettsége vagy bukása elkerülhetetlenül gyengítette a többi legitimitását is. Alighanem a forradalmak egyik alapvető vonása, hogy az ilyen példák halmozódása felőrli a hatalom legitimitását. Ami ehhez képest 1989-ben új volt, az ennek a folyamatnak a sebessége. Az események felgyorsításában és nem visszafordíthatóságában a tömegmédiumok is szerepet játszottak. Különösen a magyaroknak és a cseheknek adatott meg a lehetőség, hogy saját forradalmukat az esti tévéhíradóban is nyomon kövessék, de a keletnémeteket sem a kivándorlás vágya ragadta már el, miközben a nyugati adókat nézték esténként, hanem az az érzés, hogy alakítói a történéseknek – gondoljunk csak a Nagy Imre újratemetéséről 1989. június 16-án, a lipcsei hétfői tüntetésekről 1989. október 9-én vagy a prágai diákok tüntetéséről 1989. november 17-én tudósító képekre.

A csehek, a szlovákok, a magyarok és sajátos módon a keletnémetek is megismerhették emberi méltóságuk visszaszerzésének fenséges érzését, amelyet a lengyelek már 1980-ban megéltek, és látványosan ünnepeltek. A kommunista rendszerek néhány nap leforgása alatt elvesztették, amire olyan kínosan, újra és újra ismétlődő korlátozásokkal annyira ügyeltek: információs monopóliumukat. Az egyedül maradástól való félelem, amely az ellenzékiséget különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában bizonytalan és felőrlő vállalkozássá tette, végérvényesen megszűnt.

Lengyelországban azonban az 1989-es év változásai mégsem a mindent elsöprő örömmel és a meghatottsággal párosulnak az emlékezetben. A kerekasztal-tárgyalások során az ellenzék nagy része és a hatalmon lévő elit között nem arról folytak a megbeszélések, hogy az utóbbi átadja- vagy megosztja-e a hatalmát, hanem, hogy ez milyen módon történjék meg a vészes gazdasági helyzet árnyékában. A tárgyilagosság és a tárgyalási készség sokkal fontosabb volt, mint a forradalmi hevület.

Az NDK ellenzéki csoportjai érdeklődéssel figyeltek fel az eredetileg lengyel találmányra, a kerekasztalra, amelyet követendő példának tartottak, és alkalmaztak is. Ezt Lengyelországban, ahol a kerekasztalról mindig is viták folytak, általában figyelmen kívül hagyják. Az egykori radikális ellenzék kritikája, miszerint a kerekasztal-tárgyalások során megengedhetetlen megegyezés született az ellenséggel, újra és újra jelentkezik, az utóbbi években ráadásul egyre hevesebben.

Az 1989-es év eseményeit nem lehet helytállóan leírni a német újraegyesítés, valamint az elterjedt nemzetközi beidegződések és szokások említése nélkül, amelyeket – néhány nyugat-európai kormánynak nem éppen az örömére – a forradalom éve erőteljesen megkérdőjelezett. Mert mi is történt? Az 1989-ig Nyugat-Európában általánosan elfogadott nézet szerint a német kérdés csak akkor vetődik fel, ha annak politikai előfeltétele, vagyis egy európai békerend, létrejön. A helyzet azonban teljesen másként alakult.

Franciaországot és Nagy-Britanniát nyugtalanította egy vélhetően ellenőrizhetetlen 80 milliós nagyhatalom gondolata. Mazowiecki újonnan megválasztott kormánya számára ugyanakkor a német újraegyesítés lehetőséget adott arra, hogy a varsói egyezmény régi kötelezettségeit óvatosan önálló kapcsolatokra és új együttműködésekre cserélje fel a nyugattal. Az új lengyel kormánynak a demokratikus Németország iránti rokonszenvét azonban komolyan próbára tette Helmut Kohl tízpontos terve a két német állam egyesítésére, mivel az nem említette az Odera-Neisse-határt. Az erre vonatkozó 1970-es szerződés csak a régi NSZK-ra volt érvényes, az egyesített Németországra nem.

Gorbacsov hozzájárulása az egyesített Németországhoz és a NATO-ba történő felvételéhez abból a megfontolásból származott, hogy fel kell adni az NDK-t és Közép-Európát ahhoz, hogy a Szovjetunió rendbetételére összpontosítsanak, megnyerve hozzá a nyugat támogatását is. Ha ebből nem is lett semmi, Gorbacsov bátorsága és nagyszabású stratégiai elképzelése emlékezetes marad.

1989 őszének korszakos változásai mind a mai napig nem váltak teremtésmítosszá – sem az újraegyesített Németországban, sem a harmadik Lengyel Köztársaságban, sem pedig a kibővített Európában. Jürgen Habermas egy helyütt „felzárkózó forradalomnak” nevezte 1989 eseményeit, olyan kísérletnek, amellyel a szóbanforgó országok csatlakozhattak ahhoz a civilizációs és alkotmányjogi fejlődéshez, amely Nyugaton már régen lezárult. Ez az intézményes szemlélet tévesen ítéli meg Kelet- és Nyugat-Európa gyakran eltérő emlékezetét, tapasztalatait és szocializációját, az 1953. június 17-ei felkelés egyenlősítő törekvéseitől egészen az 1980/81-es Solidarność-ig csakúgy, mint a kisebb csoportok és az egyes emberek számtalan példáját az önállóságra, a kiküzdött lelkiismereti szabadságra, a kiharcolt emberi és polgári jogokra, valamint a társadalmi önszerveződésre a pártállami hatalmi struktúrán kívül.

Bár Európa politikailag már kiheverte a jaltai egyezményből fakadó, diktatórikus keleti és a demokratikus nyugati részre való megosztottságát, Kelet- és Nyugat-Európa emlékezetkultúrái továbbra is egymás mellett, nem ritkán egymással szemben léteznek. Mintha a vasfüggöny mögötti élet méltatlanságai sokkal mélyebben beleivódtak volna a kelet-közép-európaiak emlékezetébe, mint ahogy azt nyugaton lehetségesnek tartották. Ralf Dahrendorf szerint a német értelmiségi tudatban 1989 nem jelent sem mély választóvonalat, mint Európa többi részén, sem pedig pillanatnyi fellélegzést a nyitott társadalom diadalának láttán. E felfogástól elhatárolódva Dahrendorf nemcsak globális választóvonalnak tartja 1989-et, de azt is vallja, hogy 1989 az új Európa teremtésmítosza lehet[2].

Mint a visszatekintés mutatja, Kelet-Közép-Európa polgárainak 1989-es tettei különösen alkalmasak arra, hogy példamutatóként kerüljenek be az európai szabadság, a civil társadalom megvalósulásának történetébe. Más események mellett 1989-nek is szilárd helyként kellene rögzülnie az európai emlékezetkultúrában. 1989 a demokratikus alkotmánnyal rendelkező államért folytatott forradalmi népmozgalmat jelöli. Határok eltörlését tűzte ki célul, és bizonyította, hogy mindig és mindenhol érdemes követelni és megvédeni az egyén méltóságát és szabadságát. 1989-nek azért van helye az európai emlékezetben, mert Európa nem jöhetett volna létre nélküle a mai formájában.


Dr. Burkhard Olschowsky (szül. 1969, Berlin) történelmet és kelet-európai történelmet hallgatott Gettingben, Varsóban és Berlinben. 2002-ben megvédte doktori értekezését a Humboldt Egyetemen, Berlinben. 2003-2005 között szerződéses előadóként dolgozott a Humbolt Egyetemen, a kortárs történelem és politika terén. 2004-2005 között a Szövetségi Közlekedési, Építészeti és Lakásépítési Minisztériumban dolgozott. 2005 májusától tudományos munkatárs a Közép- és Kelet-európai Német Kulturális és Történeti Szövetségi Intézetben. 2010 óta tudományos munkatárs az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatában.



[1]vö. Peter Bender: Deutschlands Wiederkehr. Eine ungeteilte Nachkriegsgeschichte 1945-1990. Stuttgart 2007, 229.

[2]Ralf Dahrendorf: Der Wiederbeginn der Geschichte. Vom Fall der Mauer zum Krieg im Irak. Reden und Aufsätze. München 2004, 213.

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb