back to article list

Az ukrán Lviv 1991 után – a szelektív emlékezet városa

  • Print

800px-lww_-_widok_z_wiey_ratuszowej_01Ukrajna nyugati részének és az egykori Galíciának bonyolultabb a történelme, mint az ország más területeinek. Galíciát több állam és hatalom birtokolta. Miután Danylo fejedelem 1256-ban megalapította Lemberg városát, a régió 400 éven át Lengyelországhoz, majd 146 évig a Habsburg Monarchiához tartozott (1772-1918). Az első világháború után a független Lengyelország része lett, amelyet az 1939/1941-es szovjet és német megszállás, majd Ukrajna függetlenné válásáig (1991) öt évtizedes szovjet fennhatóság követett.

 

A harmincas években a három nemzetiségű Lemberg/Lwów városában 51% volt a lengyelek, kb. egyharmad a zsidók és 16 % az ukránok aránya. A zsidók megsemmisítése és a lengyelek elűzése után Lemberg 85%-a gyakorlatilag üresen állt. A várost orosz/szovjet hivatalnokok, katonák és ukrán parasztok vették birtokukba. Csak Ukrajna függetlenné válásával derült fény arra, hogy Lemberg az ukrán nemzeti mozgalom bölcsője volt. A város manapság, az ország erősen eloroszosodott keleti területeivel szembenálló Nyugat-Ukrajna központjaként az ukrán identitás fellegvára, ami antagonisztikus történetírások, összeegyeztethetetlen „nemzeti emlékezetek” és események, továbbá hősök és mártírok áthidalhatatlan változatait eredményezte.

1991 után, az ukrán történelem folytonosságát biztosító narratíva után kutatva, a lembergi helyi hatalmasságok különböző személyek előtt tisztelegtek utcanévadással, emlékművek és emléktáblák felavatásával, valamint hivatalos ünnepségek megrendezésével. Ilyenek voltak pl. az ukrán irodalom olyan nagy alakjai, mint Tarasz Sevcsenko költő vagy Ivan Franko író és szabadságharcos, akiket már a szovjet rendszerben is kultúrájának képviselőjeként tisztelt az ukrán nép. A 17. századi kozákfelkelések vezetője, Bohdan Hmelnickij is tagja a szovjet-ukrán pantheonnak, annak ellenére, hogy ő az akkor éppen lengyel kézen levő várost nem megvédeni, hanem bevenni akarta. Az olyan történelmi alakokra való utalás, mint Mihajlo Hrusevszkij vagy Mihajlo Drahomanov (mindketten történészek), a pánukrán identitás megteremtésére irányul. A városban emellett létrejött egy helyi tradíció, amely Galícia (ukránul Halicsina) részleges történetén alapul. E konstrukció a visszatekintés, a felértékelés, a rehabilitáció, valamint történelmi események és folyamatok elhallgatásának összetett folyamatában gyökerezik.

E politika egyik jellegzetessége, hogy a város történetét a lengyel, zsidó és szovjet/orosz elemek szinte teljes elhallgatása mellett jeleníti meg. Lemberg óvárosa a reneszánsz, valamint a bécsi és krakkói szecesszió építészetének egyik ékköve. Erről azonban gyakorlatilag sehol nem lehet olvasni. Mára csak néhány nyoma maradt e múltnak: olykor héber és lengyel feliratok bukkannak elő a lepattogzó festékrétegek alól. A hivatalos szervek sehol nem emlékeznek meg a németek által meggyilkolt 160 000 zsidóról vagy az 1945/46-ban deportált több mint 100 000 lengyelről. 1992-ben magánpénzből állítottak emlékművet a lembergi gettó áldozatainak tiszteletére.

Minden, az egykori szovjet jelenlétre utaló emléknek is el kellett tűnnie a városból. Csakúgy mint Rigában vagy más balti államban, eltávolították a szovjet hadsereg néhány emlékművét. Az orosz iskolákat bezárták, a Puskin és a Lermontov utca olyan városnegyedbe került, ahol az utcákat az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) és az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjairól nevezték el.

E történelempolitika másik jellegzetessége az ukrán nemzeti folytonosság megteremtése egy olyan városban, ahol az gyakorlatilag nem létezik, mert a város csak 1945-től vált ukránná. A nem létező, kitalált folytonosság Danyloval, a 13. századi galíciai fejedelemmel kezdődik, és Ihor Bilozir ukrán popénekesig tart, akit 2000-ben oroszok vertek agyon. Így jutunk el az 1918. november 9-én Lvivben kikiáltott, mindössze három hónapon át létező Nyugat-Ukrán Népköztársaságtól ahhoz az 1941. június 30-ai „aktushoz”, amely során Lembergben az OUN két, a német hadsereggel bevonuló tagja, Sztepan Bandera és Jaroslav Stecko kinyilvánította Ukrajna függetlenségét, amelyet azonban a náci Németország csak néhány napig tolerált.

Ultranacionalistákat, szélsőjobboldaliakat és náci kollaboránsokat rehabilitálnak csak azért, mert az oroszok ellen harcoltak. A várostörténeti múzeum „Az ukránok a szabadságért és a függetlenségért tett erőfeszítései” címmel átalakította termeit, amelyekben bárminemű kritika nélkül hősként ábrázolják a radikális fasiszta nacionalizmus olyan ideológusait, mint Dimitrij Doncov vagy a Wehrmacht „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait, amely utóbbiba 80 000 ukrán önkéntes jelentkezett. Az OUN/UPA két képviselőjét külön is kiemelik: Sztepan Banderát, akit Lengyelországban elsősorban gyilkosként tartanak számon, és akinek az emlékére az Erzsébet templom mellett egy hatalmas emlékkomplexumot hoztak létre, továbbá Roman Suhevicset, a „Nachtigall” zászlóalj parancsnokát.

A németekkel kollaboráló katonai egységek német nevét 2006-2007 óta ukránra cserélik. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma „DUN” (Druzhyna ukraïnskikh nacjonalistiv, Ukrán Nacionalisták Légiója) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainska Divizja Halytschyna” szerepel. A fenti múzeumban kiállított katonai egyenruhákról eltávolították a halálfejet, a zsinórdíszeket, az ingnyakon található rangjelzést és az SS-szolgálati jelvényt, így tüntetve el a kiállítási tárgyak valódi mivoltát.

A Lembergre való emlékezési politika harmadik sajátossága egy újfajta mártíromlét megteremtése. Az „áldozatok vetélkedésének” kontextusában olyan mártírok felkutatása a cél, akik méltók arra, hogy a nemzeti emlékezéskonstrukció oltárára kerüljenek. Ukrajnában a viktimizáció legfontosabb hivatkozási pontja az 1932-1933-as nagy éhínség (Holodomor), amelyet a kormány ukrán holokausztként szeretne nemzetközileg elismertetni. Lemberg városában elsősorban azokra a mészárlásokra emlékeznek, amelyeket 1941 júniusában, a németek bevonulása előtt követett el a szovjet politikai rendőrség (NKVD) a lembergi börtönökben, miután azt a parancsot kapta, hogy a politikai foglyokat szállítsa a Szovjetunió mélyére, vagy pedig likvidálja őket. A németek gyors bevonulása alatt több mint 4000 embert lőttek le a börtönökben. 1991 óta ismét nevén lehet nevezni e szörnyűségeket, a város és az áldozatokat képviselő szervezetek több emlékművet is felállítottak. Az új emlékművek viszont semmilyen formában nem utalnak a németek bevonulását követő szörnyű utcai pogromokra, amelyeket a bosszúéhes csőcselék, az ukrán rendőrség és ukrán nacionalisták indítottak náci felügyelet mellett a zsidó lakosság ellen.

A nacionalizmus hőseit és a sztálinizmus áldozatait közös mauzóleumban helyezték el, ami szinte egyenértékű az ukrán szenvedés szakralizációjával. A mauzóleumot 2006-ban avatták fel a Łyczaków-temetőben. A temetőnek ezt az új részét úgy alakították ki, hogy az első világháborús lengyel katonai temetőt (Cmentarz Lwowskich Orląt) méretben felülmúlja, és így jelképesen eltakarja; tisztelettel adózik viszont a „Nachtigall” zászlóalj és a „Galícia” SS-hadosztály előtt. A városi hatóságok 2006-ban jelezték, hogy Sztepan Bandera, Jevgenyij Konovalec, Andrej Melnik és az OUN/UPA más vezetőinek földi maradványait ide szándékozzák áthelyezni.

Lemberget elragadta az emlékezés láza, amely szelektív emlékezés- és múzeumpolitikában nyilvánul meg. A városban csak az ukrán újjászületést és az ukrán szenvedést mutatják be, a többnemzetiségű örökségről elfeledkeznek és elhallgatják azt.

Hogyan fognak ebben az emlékmű-rengetegben lengyel, német, amerikai és zsidó turisták a különböző narratívákkal megbirkózni? Hogyan egyeztethető össze ez a politika Ukrajna Európába történő integrációjának a vágyával? Vajon a revizionista elhallgatások ellenére is tudni fogják a jövő nyugat-ukrajnai diákjai, hogy ezek a „hősök” a Wehrmacht és az SS szolgálatába szegődtek? Vajon felmerül egyszer a kérdés, hogy milyen mértékben vettek részt a lengyelek és zsidók kárára elkövetett „etnikai tisztogatásban”? Ilyen és hasonlóan súlyos kérdések merülnek fel a problematikus, szelektív történelemábrázolás nyomán, amely 1991 óta megváltoztatta és meghatározza az ukrán Lviv múzeumait, utcáit és emléműveit.


Delphine Bechtel professzor - a Centre Interdisciplinaire de Recherches Centre-Européennes, intézet igazgatóhelyettese, a Paris IV – Sorbonne Egyetem Germanisztikai Karának professzora. Tudományos érdeklődési körébe tartozik többek között: a jiddis irodalom és kultúra Közép- és Kelet-Európában, politika, kultúra és az irodalmi kapcsolatok a német és a héber zsidó írók vagy a jiddis írók között Közép- és Kelet-Európában (Oroszország, Lengyelország), a többnemzetiségű városok Közép- és Kelet-Európában.

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb