back to article list

"Az emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában – a múlt tapasztalatai és a perspektívák” című konferencia témájához

  • Print

366px-czerniowice_synagogueBukovina 1849 óta a többnemzetiségű Habsburg Monarchia egyik örökös tartománya volt. Hagyományos fővárosát, a 12. század második felében alapított moldáv-román helységet németül Czernowitznak (más írásmóddal Tschernowitznak), ukránul Csernyivcinek, oroszul Csernovcinek, románul Cernăuţinek, lengyelül pedig Czierniowce-nek hívják. A város ma az ukrán Csernyivci közigazgatási egység központja.

Csernovic sokrétű emlékezést jelöl: egyesek számára az osztrák-német kultúra legkeletibb központja, „színes város, amelyben a germán kultúrát áthatotta a szláv, a latin és a zsidó kultúra”, ahogy Rose Ausländer fogalmazott. Mások Paul Celan „Halálfúga” című művének városát látják benne. Megint mások a kitelepített bukovinai németek feladott, illetve a román szellemi élet elvesztett központjának tartják. Mai lakói többsége szerint Csernovic a szovjet uralom nehéz évei után újjáéledő ukrán metropolisz.

 

Sokak szemében Csernovic az ukránok, románok, németek, lengyelek és zsidók együttélésének emlékét is őrző város, amelyet különböző vallások és kultúrák kölcsönös, európai szellemű toleranciája jellemzett, és ahol, ahogy Georg Drozdowski fogalmazott, jól lehetett élni „akkortájt, amikor még semmiféle Sátán sem oltotta be lakóit türelmetlenséggel, és senki nem volt alacsonyabb rendű anyanyelve vagy származása miatt”. Olyan hely volt tehát, ahová visszavágyik az ember, sőt, amelyet új életre kíván kelteni. Ebben az értelemben a Csernovicre való emlékezés „Az emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában – a múlt tapasztalatai és a perspektívák” című, 2008. január 11. és 13. között a varsói Királyi Várban megrendezett nemzetközi konferencia emblematikus témája.

Európa államai az Európai Unióban való egyesülésük révén sok alapvető kérdésben egyezségre jutottak, mégha a jövendő együttműködés számos részlete még nyitott is. A politikailag egységes kontinenssel megnőtt annak az esélye, hogy Kelet- és Nyugat-Európa lakói ne csak tudomást szerezzenek egymásról, hanem saját véleményük megalkotásával közelebb is kerüljenek egymáshoz. Már nemcsak arra kérdeznek rá, hogyan lehet közösen alakítani a jövőt, hanem vissza is pillantanak, és azt kutatják, a múlt mely eseményei igénylik a közös emlékezést. Az emlékezés mindig szubjektív, egyes embereket vagy csoportokat érint, akik közvetlenül tapasztaltak egy adott eseményt – például a háború szörnyűségeit vagy kialakult struktúrák és identitások erőszakos felszámolását egészen a holokausztig. A társadalmak közötti, illetve az egyes társadalmakban folyó diskurzusok azt mutatják, hogy Európában egyre nő az érdeklődés egy meghatározott emlékezési kultúra iránt, amely összehasonlít, analógiákat fed fel, és így az országhatárokon átívelve köti össze az embereket.

Felmerül a kérdés, milyen keretek között valósulhat meg a két-, illetve többoldalú közös emlékezés Európában. Hogyan lehetséges, különösen a 20. század tapasztalatait, a németek által főként Európa keleti részein és Lengyelországban elkövetett nemzetiszocialista bűntetteket tekintve, olyan közös nyelvet találni, amely segítségével például a szomszédok elmesélhetik egymásnak a történeteiket, és megoszthatják egymással a tapasztalataikat? Hol találhatók a közös emlékezés helyei? Vannak egyáltalán ilyenek?

Kelet-Közép-Európában számos olyan hely található, amelyekre – csakúgy mint Bukovinára és fővárosára, Csernovicre – nemzetiségek és vallások sokasága nyomta rá bélyegét, vagyis ahol az emlékezés egyazon helyére többszörös jelentés és ezek átfedése a jellemző. Lengyelek, ukránok, zsidók, szlovákok, németek és ruténok egészen más asszociációkat és emlékeket kapcsolnak az olyan városokhoz, mint Pressburg/Bratislava/Pozsony vagy Lemberg/Lwów/L'viv. Az évszázadok során, a változó hatalmi viszonyok, az (erőszakos) migrációk vagy a más vallásra történt áttérés következtében sok régió kettős vagy akár többszörös történeti és politikai-kulturális identitásra tett szert. Történelmi események és átalakulások, valamint a hozzájuk kapcsolódó évszámok is különböző kontextusokban, más-más megítélés alá esnek Közép- és Kelet-Közép-Európa egyes országaiban. Nemzetiségi csoportok közötti történelmi kapcsolatok a nemzetek kollektív emlékezetében öltenek testet, többek között az emlékezés ugyanazon helyére vonatkozó eltérő emlékek formájában.

Az „emlékezés helyének” fogalma ebben az összefüggésben egy konkrét, topográfiailag megnevezett helyre utal, vagyis egy adott városra, régióra, folyóra vagy más földrajzi helyre. Egy emlékhely, koncentrációs tábor, temető vagy emlékmű is lehet olyan hely, amely egyedi módon rögzülhetett az emlékezetben. Az „emlékezés helye” szélesebb, átvitt értelemben azonban metaforaként is használható. Pierre Nora francia történész vezette be a lieu de mémoire fogalmát, amellyel arra utal, hogy történelmi események, személyiségek, intézmények, könyvek, műtárgyak vagy más kulturális termékek, történeti adatok vagy fogalmak átvitt értelemben mind az emlékezés helyei. Gyakran éppen ezek az átvitt értelemben használt emlékezési helyek „hosszú életű, generációkon átívelő kristályosodási pontjai a kollektív emlékezetnek és identitásnak”, fogalmaz Étienne François és Hagen Schulze „Deutsche Erinnerungsorte” (A német emlékezés helyei) című munkájában. Példaként a „tannenbergi/grunwaldi csata”, „Kopernikusz” vagy a jelen kötetben is tárgyalt „Katyń” és „1945” hozható fel.

Az, hogy a konferencia középpontjában ilyen közös, metaforikus „emlékezési helyek” is szerepelnek, mutatja, hogy érdeklődésünk elsősorban nem konkrét történelmi eseményekre vagy egy meghatározott tényállásra irányul. Nem a történelem alakulását kutatjuk és rekonstruáljuk, hogy ezáltal esetleg objektív eredményre jussunk. Érdeklődésünk középpontjában sokkal inkább az emlékezés folyamatosan újra alkotott jelensége áll, s ennélfogva a történelmi eseményekre és tényállásokra való individuális emlékezés és kollektív emlékezet továbbélése és megváltozása, valamint az arról szóló beszéd, hogy az emlékezés miért nyert olyan eltérő formákat az európai nemzeteknél. A 20. század totalitárius rendszerei, két világháborúja, erőszakos kitelepítései és új határvonalai oda vezettek, hogy manapság az emlékezés sok helye új értelmet nyer, és más jelentést kap. Néhány már szinte csak az emlékezetben, „muzeálisan” létezik. Kelet-Közép-Európa emlékezetének tája – a nacionalizmus korszakában egymással versengő – emlékezetszigetekből álló mozaikként képzelhető el.

Az emlékezés közös helyeiről folytatott vita célja, hogy ösztönözze a tárgy és feldolgozásának kibővítését, amennyiben az emlékezés nemzeteken átívelő helyeiben rejlő lehetőségeket konstruktívan ragadja meg és tágítja tovább. Az emlékezés megosztott helyei nem feltétlenül kibékíthetetlenek, és hozzájárulhatnak a bennük rejlő ellentétek feloldásához.

Óvakodni kell ugyanakkor attól, hogy egy rosszul értelmezett political correctness nevében (új) sztereotípiákat gyártsunk. Demokratikus társadalmak többek között a társadalmi diskurzusok pro és kontra érvei alapján alakítják ki a múltról alkotott elképzeléseiket; ezért nincs is igény egységes, normatív történelemkép kitalálására. A mai Európában, amely végre mentálisan is elkezdte feldolgozni a „vasfüggöny” természetellenes választóvonalát, sokkal inkább arról van szó, hogy összehasonlítsunk különböző történelmi elképzeléseket és emlékezeteket, megértést és beleérző készséget ébresztve ilyenformán a szomszédságunkban élő társadalom emlékei iránt.

A közös múlttal való foglalkozás mintegy másfél évtizede a tudományos kutatásban is nagyobb hangsúlyt kapott. Ennek során az egyik súlypont az emlékezés helyeinek vizsgálata volt először nemzeti keretekben, egy ideje pedig az emlékezés nemzetek feletti, európai helyeinek tekintetében is. Ebben az összefüggésben értelmezhető a jelen publikáció is az emlékezés kelet-közép-európai helyeiről, amely két fontos kérdést jár körül: Milyen viszonyban áll a 20. század története, ahogy azt ma a tudományos kutatás leírja, azzal, ahogy arra az egyes nemzetek emlékeznek? Hogyan hozhatók közös nevezőre és kapcsolhatók össze az emberek és a nemzetek eltérő emlékezetei?

A következőkben az emlékezés tényleges és átvitt értelemben vett helyeiről lesz szó. A témák felosztása a konferencia egyes szekcióihoz kapcsolódik: 1. Városok mint az emlékezés nemzeteken átívelő helyei, 2. A totalitárius rendszerekre való emlékezés helyei és 3. Történelmi változások a megosztott emlékezetben – 1944/45, 1956, 1968, 1980/81, 1989.

E témák tárgyalásakor fény derülhet az emlékezés materiális és immateriális helyeinek eltérő jelentéseire Kelet-Közép-Európában, láthatóvá válhatnak az egyezések és különbségek, ami elősegítheti a másik emlékezési kultúrája iránti megértést. A nemzet mint az emlékezés klasszikus értelemben vett közösségének kérdései mellett az emlékezés nemzeteken átívelő helyeinek kölcsönös megismertetése is célunk. A multietnikai perspektíva azt szolgálja, hogy feltárjuk a határokat és az átfedéseket, hozzájárulva ily módon egy párbeszéden alapuló emlékezési kultúra létrejöttéhez Európában.


 

Matthias Weber professzor (szül. 1961) – történész, germanista. 1999-tól rendkívüli egyetemi tanár az Oldenburgi Egyetemen. 2004 májusától a Közép- és Kelet-Európai Német Kulturális és Történeti Intézet igazgatója. Az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatában az Irányító Bizottság tagja.

 

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb