back to article list

Breslau – identitások és kulturális emlékezet

  • Print

800px-breslau_um_1900Breslau (ma: Wrocław) mint az emlékezés helye nem olyan régi, mint azt ezeréves története alapján gondolnánk. Középkori múltja csak halványan maradt meg az emlékezetben, ami azzal állhatott összefüggésben, hogy a város hűbéruraival, egyrészt a herceggel, illetve a királlyal, másrészt pedig a püspökkel való konfliktusaiban fejlődött. E két, egymással rivalizáló hatalmat Breslau, ahol gazdagságával és városi patriotizmusával a polgárság dominált, szisztematikusan a perifériára szorította. Az önálló öntudat kialakítása, vagy mondhatni akár, kulturális emlékezet konstruálása, csak a humanizmus és a reneszánsz idején következett be, amellyel Breslau egy általános európai folyamatot követett. Itália és új egyetemei szolgáltak ehhez példaként, amelyekről a Breslauból elszármazott diákok tudósítottak hazatértükkor.

 

A következőkben öt pontban mutatjuk be Breslaut mint az emlékezés helyét. Ezek a következők: breslaui mítoszok, jelképek, történelmi elképzelések, emlékművek, valamint a német Breslau hanyatlása.

Mítoszok

Breslau újabb kori történelme már ismerte mítoszait. Ilyen volt például II. (Nagy) Frigyes rajtaütése, amellyel az évszázadok óta legyőzetlen Breslaut 1741-ben csellel bevette, vagy még inkább a város és a régió legendás helytállásának története a hétéves háború során. Az 1757-es leutheni csata Breslau és Szilézia birtoklásáról döntött, de a „Leutheni korál” és más porosz megnyilvánulások olyan protestáns-vallási emelkedettséget kölcsönöztek a politikai döntéseknek, amelyre, bár különös ellentétben állt a porosz király szabadszelleműségével, sokáig emlékeztek Breslauban.

A fenti esemény azért is nyerhetett mitikus dimenziókat, mert szörnyű veszélyek leküzdéséhez kötődött. Története során csupán egyszer élvezhette a város a nagy politikai pillanat ritka szerencséjét. 1813-ban Breslauban gyűltek össze a fiatal Európa politikai és szellemi vezetői, hogy Napóleon igáját lerázzák magukról. Breslau nem csak a helyszíne volt e színjátéknak, hiszen fegyvert ragadó diákjai lelkesedése átragadt a felszabadító csapatokra, és hatással volt az 1848-at megelőző korszak (az ún. Vormärz) politikai reményeire is. Az 1813-as évnek különös jelentősége van a többi breslaui lieu de mémoire között: ebben az évben született meg III. Frigyes Vilmos porosz király „Népemhez” című felhívása, és ekkor alapították a vaskereszt érdemrendet. A város ennek megfelelően ápolta az 1813-as év emlékhelyeit, és semmilyen más történelmi eseményre nem emlékezett vissza olyan szívesen, mint erre.

Jelképek

Az 1530-ban V. Károly által a városnak adományozott, öt részből álló címert 1536-ban a Városháza nyugati oldalán, majd egészen a 20. századig további városi épületeken örökítették meg. A címer a város logójává vált, amely számtalan kiadványon, sőt a csatornafedeleken is visszaköszönt. A régi Breslau tradicionális címerét Josef Wagner náci körzetvezető semmisítette meg 1938-ban, mivel keresztény, illetve szláv vonatkozásai nem feleltek meg a korszellemnek. Wagner egy új, osztott címert adományozott a városnak (alsó részében az 1813-as vaskereszttel), amely a következő évek baljós előjele volt, és sohasem fogadták el igazán. A későbbi, már a lengyel Breslauban érvényes címer sem tartalmazott keresztény elemeket. A visszaemlékezés és a historizáció kiemelkedő jeleként értékelték, amikor az „Az emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában” című konferencia fővédnöke, Bogdan Zdrojewski polgármester által vezetett Breslau 1990-ben visszavette 1530-as címerét.

A reformáció idejéig a város első számú építménye katedrálisa volt, amelyet némi lemaradással a két főplébániatemplom, majd azok után a Városháza egyszerű épülete követett. A protestáns perspektíva megváltoztatta a sorrendet, és a katedrális háttérbe szorult. A Breslau feletti ég optikai uralmáért folytatott csaták során az 1480-as években 130 méteres magasságba húzták fel az Erzsébet templom egyetlen tornyát, amely aztán 1529-ben saját súlya alatt összedőlt. Csökkentett, 91 méteres magasságával is a város optikai koronája maradt.

A 19. század közepétől Breslau lenyűgöző új középületeivel, áruházaival, gyáraival, víztornyaival és hidaival német nagyvárossá vált. Egyik épületet se lehet azonban összehasonlítani az 1813-as év emlékére száz évvel később emelt vásárcsarnok merész vonalaival. Az avantgard épület egyedülálló módon reprezentálta a modern és demokratikus Breslaut; a weimari köztársaságban „a demokrácia katedrálisának” nevezték. A harmadik birodalom, felismerve a benne rejlő lehetőségeket, a náci propaganda színhelyeként és szakrális nemzeti helyként használta az épületet. Breslau lakói kezdettől fogva a város egyik fontos jelképeként tekintettek a vásárcsarnokra, és ugyanolyan büszkék voltak rá, mint a Városházára, a katedrálisra és az egyetemre. Minden más ezek mögé szorult.

Történelmi elképzelések

Öntudatos nagyvárosként, serényen tanuló elitjével rajongók és költők serege állt Breslau szolgálatában. A város dicsérete kisebb antológiákat tesz ki, amelyek azonban ritkán mutatnak túl a közhelyeken. Mert mit is jelent, hogy Martin Opitz „Európa virágának”, Lipót császár pedig „koronája legfényesebb ékkövének” nevezte a várost? 1505-ben a később mégsem létrehozott egyetem alapító okirata is „a hely gyönyörű és szerencsés adottságai”-ról, „[…], kiváló elrendezettségé”-ről ír, valamint arról, hogy a város „polgárainak kultúráját és műveltségét tekintve könnyűszerrel felülmúlja az összes német várost”. Ezt aztán Breslau tudós leírásai is alátámasztották, amelyeket a 18. századtól fogva történeti és honismereti szakirodalom követett.

A 19. század historizmusa felélesztette a városi tradíciókat, és történelmi egyesületek és várostörténeti múzeumok alapításához vezetett. Ekkor kezdődött el mindannak a pótlása, amiről mindaddig semmilyen kép nem maradt fenn. A breslaui születésű Adolph Menzel zseniálisan tanúskodik festészetével a frigyesi Poroszország világáról. Néhány fontosabb műve, amely most Berlinben található, egykor Breslauban függött. Cserébe ott volt a Sziléziai Szépművészeti Múzeum „Az anyaországi történelem emlékterme”, tele történelmi témájú festményekkel és szobrokkal.

Emlékművek

Breslau kollektív tudatában sokáig éltek a nagy szerencsétlenségek: kemény telek, árvizek, sáskajárások, éhínségek, tűzvészek és olyan járványok, mint a pestis vagy a kolera. Ugyan kevés kép maradt fenn ezekről, de emlékmedálok, versek és a szájhagyomány megőrizte őket, mint pl. azt a tradíciót, miszerint az Erzsébet templomhoz vezető út az 1420-as felkelők sírköveivel lett kikövezve, akiknek szégyenletes emlékét ilyenformán két lábbal taposták a városlakók. Egy 1749-es szerencsétlenség a szó szoros értelmében megrázta a várost, amikor felrobbant a Breslau központjában található lőportorony, számos halottat követelve és súlyos károkat okozva.

Csak a 19. század óta mutatkozott igény arra, hogy jelentős személyiségek és események tiszteletére emlékműveket állítsanak. Addig minden utca és tér olyan nevet viselt, amely a topográfiára, az egyházi szomszédságra vagy az ottani kézműiparra utalt. Mindez 1823-ban megváltozott, amikor az utcanevek és házszámok felülvizsgálatára külön bizottságot hoztak létre, és kezdetét vette egy átnevezési hullám, amely elsősorban porosz nevekkel árasztotta el a várost.

Epilógus

Breslau a második világháború végével a búcsú színhelye lett. A haza elvesztése több puszta tárgyi veszteségnél, hiszen a megszokott környezetből, a szociális biztonságból, a család és rokonok hálójából, a házak és sírok rengetegéből való kiszakadást jelenti. E traumát először a breslaui zsidók élték meg, akik a nemzetiszocialisták miatt 1933-tól kezdve emigrációba kényszerültek, nem megfeledkezve arról a kb. 8000 zsidó lakosról, akiket 1941-től deportáltak, és a könyörtelen megsemmisítés áldozatául estek. Breslau pályaudvarai először a zsidók, majd pedig a többi lakos számára is lieux de mémoire-rá lettek. A városi exodus 1945 január végén kezdődött, a politikai vezetés egészen addig ellene volt. A lakosságot végül hirtelen, minden terv nélkül, gyilkos hidegben szólították fel Breslau elhagyására. A fő- és az Odertor-pályaudvart tízezrek rohamozták meg, hogy feljussanak a menekülést jelentő vonatok egyikére. Sokak számára ezek a kétségbeesés közepette a túlzsúfolt pályaudvaron töltött órák az utolsó breslaui emlékek közé tartoznak. Csak kevesen sejtették, hogy a búcsú örökre szól, és Breslau számukra a fájó emlékezés helyszíne marad csupán. Azok, akik kitartottak és túlélték a fogság idejét, hamarosan egy idegen városban találták magukat. A kiutasítás várt rájuk, amely után Breslau németek nélkül maradt.


Norbert Conrads professzor (szül. 1938) - német történész. 2003-ig a Stuttgarti egyetem újkori történeti professzora és a "Szilézia történelme" projekt vezetője. Szilézia oktatási és társadalom története terén végzett számos kutatási tanulmány szerzője.

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb