back to article list

1989 – A kommunizmus vége Lengyelországban

  • Print

rutkowskiAz 1980 nyarán bekövetkezett sztrájkhullám, majd később annak következményeként az NSZZ „Szolidaritás” (Független Önkormányzó Szakszervezet - NSZZ) - megszületése indították el a kommunista állam válságának új, legmélyebb szakaszát Lengyelországban. Az 1976 óta elmélyülő gazdasági válság 1980-ban a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt – a PZPR) hegemón pozícióján alapuló politikai rendszer stabilitásának megrendüléséhez vezetett. Az NSZZ „Szolidaritás” létrejötte és több mint egy éve tartó legális működése alapvető változásokat idéztek elő a társadalmi tudatban, amelyet már nem volt képes megváltoztatni az ún. normalizálási politika, amit a rendkívüli állapot bevezetése, 1981 decembere után kezdeményeztek.

Sem a „Szolidaritás” szétverése, sem az 1982. augusztus 31-én (amikor 66 városban került sor a szakszervezetet támogatók demonstrációjára) csúcspontját elérő társadalmi tiltakozások elfojtása nem tartotta vissza azokat a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek a Lengyel Népköztársaság államrendjének krónikus válságállapotba kerüléséhez, majd – a nemzetközi helyzet változása után – annak bukásához vezettek. Az alábbiakban megkísérlem felsorolni a legfontosabb tényezőket, amelyek véleményem szerint a válság elmélyülését okozták, majd ennek következtében 1989-ben a rendszer bukásához vezettek.

1. Változások a Szovjetunióban. Ez a tényező jelent meg legkésőbb az összes közül, csupán azután, hogy 1986-ban Mihail Gorbacsov proklamálta a peresztrojka politikáját, de az első helyen kell ezt megemlíteni, mert döntő szerepet játszott a lengyel kormányt irányító Wojciech Jaruzelski tábornok meggyőzésében a rendszer átalakítására vonatkozó reformok beindítására, amelyek végeredményben a rendszer teljes összeomlásához vezettek. 1986 júliusában Gorbacsov, az SzKP KB Politikai Bizottságának ülésén Közép-Európa államairól mondott beszéde során megállapította, hogy tovább „nem lehet őket a vállunkra venni. A fő ok a gazdaság”. Ez azt jelentette, hogy a Kremlben előtérbe kerül az a meggyőződés, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsán belüli gazdasági együttműködés modellje, amelynek alapját a transzferábilis rubel képezte, módosítást igényel. Nem voltak kedvezőek a szovjet gazdaság számára a kőolaj és a földgáz – a Szovjetunió legfőbb exportcikkei – állandó árakon történő szállításai a KGST országokba. Az sem a véletlen műve volt, hogy a varsói hatalmi szervekkel szemben, már Tadeusz Mazowiecki kormányának létrejötte után, Moszkva egyik legfontosabb posztulátumává a kölcsönös kereskedelmi árucsere USA dollárban történő mielőbbi elszámolására való áttérés vált.

Annak ellenére, hogy továbbra is korlátozott volt a szovjet vezetés terveire vonatkozó ismeretanyag a 80-as évek második felében, találónak tekinthetjük Andrzej Paczkowski értékelését, miszerint “Gorbacsov végrehajtott egyféle részleges amputációt a >Brezsnyev doktrínán<, amely elvesztette ideológiai értelmét, egyre nagyobb mértékben geopolitikai jellegű alapelvvé válván. Legkésőbb 1987-1988 között megszűnt Moszkva korábbi nyomása Varsóra, felváltotta azt az intenciók és a tevékenységek messzemenő azonossága”. Wojciech Jaruzelski tábornoknak és embereinek így meg volt kötve a keze a rendszer reformja terén, ami azért nem zavarta abban, hogy kormányzásának majdnem egész ideje alatt felhasználja a szovjet “fenyegető rémet” a Nyugattal, az ellenzékkel és az egyházzal való kapcsolattartásban. Jacques Levesque, francia kutató, egyenesen úgy értékeli, hogy Jaruzelski hosszú ideig nem érvényesítette a Gorbacsovtól kapott tevékenységi szabadságot.

2. A gazdaság állapota. Habár 1983-ban öt év óta először jegyezték fel Lengyelországban a GDP növekedését, de ez nem a gazdasági rendszerben történt valós változások, egyedül a gazdaság régi kerékvágásba való visszatérésének eredménye volt, ahonnan először a Gierek kormányának hibái miatt siklott ki, majd az 1980-81 évek sztrájkjai, végül pedig a gyártóüzemek nagy részének militarizálása és a nyugati országoknak a Lengyel Népköztársasággal szemben alkalmazott gazdasági szankciói miatt. Már 1985-ben lecsökkent a gazdasági növekedés, ugyanis – ahogy az egyik párttanulmányban írták – „különös erővel jelentkeztek a nyersanyag korlátok (...) amelyek a hazai erőforrások elégtelen voltából és az alacsony importlehetőségekből fakadtak”.

A Jaruzelski csapata által ismételgetett deklaráció a gazdasági reformok folytatásának feltétlen szükségességéről, amelyek kezdetét 1981-ben hirdették meg, a rendkívüli állapot bevezetése után gyorsan propagandista fikciónak bizonyult. Ahogy azt találóan megjegyezte Jaruzelski tábornok 1982 februárjában: “Paradox jelenség társul a reformokhoz: egyrészt a gazdaság irányítási elveinek liberalizációja, másrészt a rendkívüli állapotból fakadó megkötések”. Azonban nem a rendkívüli állapot megkötései képezték a fő okát annak, hogy nem sikerült valódi reformokat bevezetni a Lengyel Népköztársaság rossz hatásfokkal működő gazdaságában. Az ok az volt, hogy a rendszer volt ténylegesen megreformálhatatlan, ami a gazdaságot irányító vezetők megtörhetetlen ellenállásában nyilvánult meg. Ezt jól illusztrálja a reformok keretében megszüntetett 106 állami vállalatcsoport felszámolása 1982-ben, amelyek helyén létrejött 103 tröszt , amelyek elődeiktől főként nevükben különböztek. “Valójában nincs semmilyen intézményesített erő, amely komplexen foglalkozna a reform gazdasági gyakorlatba történő bevezetésével, hiányzik a reformhoz, mint politikai-gazdasági komplexumhoz való hozzáállás” – állapították meg a Belügyminisztériumban a társadalmi-politikai helyzetről Czesław Kiszczak tábornok utasítására készített kiterjedt elemzésben 1984 májusában.

A kormány reformügyi megbízottjának funkcióját betöltő Władysław Baka szerint a Minisztertanács ülésein 1983 júliusában és 1984 júniusában nyíltan a “reformok megfojtására” irányuló tervezeteket forszíroztak. Ezek szószólóinak egyike volt állítólag Zbigniew Messner miniszterelnök-helyettes, aki azzal érvelt, hogy “a végsőkig elvezetett társadalmi-gazdasági reform modell, amelyet Władysław Baka miniszter úr leírt, lényegében a társadalmi-politikai rendszer megváltoztatását jelenti”, azaz a szocializmus elbukását. A reform folytatására vonatkozó elképzeléseket Baka szerint Jaruzelski védte volna, de egy évvel később - a Poznanban lefolytatott Országos Gazdasági Párttanácskozás során – megváltoztatta véleményét és támogatását fejezte ki a Messner által hirdetett, visszatartó tervezetek irányában. Néhány hónap után - 1985 novemberében – ez utóbbi foglalta el a miniszterelnöki széket, a kormány reformügyi megbízottjának hivatalát pedig megszüntették. A tényleges reformok megvalósítását csupán Mieczysław Rakowski kabinetje kezdte meg 1988 és 1989 fordulóján, bevezetve többek között a gazdasági tevékenység szabadságát garantáló jogszabályokat és liberalizálva a külkereskedelmi forgalom alapelveit. Ha rövidesen nem került volna sor a politikai rendszer bukására, Rakowski reformja elvezethetett volna az ún. kínai transzformációs modellhez, azaz a piaci gazdálkodás bevezetésére az autoritatív politikai rendszer megőrzése mellett.

3. Az állam privatizációjának jelensége. A 80-as évek általános gazdasági leépülése ellenére jellemző jelenség volt a magánszféra szektorának növekedése a gazdaságon belül. Az 1981-1985 közötti években termelését közel 14 százalékkal növelte, miközben az állami szektor termelése ugyanebben az időszakban 0,2 százalékkal csökkent. A magánvállalkozásokat továbbra is számos korlátozás sújtotta, de a LEMP vezetőségének sok tagja így is kritikusan tekintett a “meghatározott körök indokolatlan meggazdagodásának” jelenségére. Fokozatosan mégis, különösen a hatalom középső szintjein, egyre erősebb volt a meggyőződés, hogy a privát szektor kiépítése nélkül nem lehet a fogyasztási cikkek piacán jelentkező deficitet kielégíteni.

A magánszektor keretein belül különös helyzetet foglalt el néhány száz ún. polonikus társaság, amelyeket lengyel származású külföldi személyek részvételével alapítottak az 1982. júliusi törvény alapján. “A polonikus cégek elszipolyozzák az állami szektorból a jól képzett kádereket. A dolgozók egy része a külkereskedelmi vállalatoktól megy át, akik szolgálati és állami szintű titkok birtokában vannak. (...) Nem ritkák a polonikus cégek feletti felügyeletet gyakorló tárcák dolgozóival kialakított nem-formális kapcsolatok esetei sem” – riasztott a Belügyminisztérium 1984 májusában.

A polonikus cégek a hatóságok, különösen a speciális szolgálatok funkcionáriusai számára (úgy a belbiztonsági, mint a katonai), egyfajta kísérleti gyakorlótér szerepét töltötték be. Rajtuk tesztelték le a piaci mechanizmusok között működő alanyok viselkedését és felhasználták őket az operatív tevékenységek során. Ennek nyomán a hatalmi elit egy része fokozatosan hozzászokott a 40-es években kialakított, az állami tulajdonra felépített gazdasági rendszertől való radikális elszakadás szükségességének gondolatához. Ily módon megfelelő klíma alakult ki a Rakowski kormány már említett reformjaihoz, amelynek hozadéka volt az ún. nomenklatúra kisajátítási folyamata.

4. A politikai rendszer leépülése Fő tünete a LEMP pozíciójának meggyengülése volt, amely ez idáig hegemonikus szerepet játszott a Lengyel Népköztársaság politikai rendszerében. Az 1980-1981 közötti évek válsága, majd ezt követően a rendkívüli állapot megfosztotta a LEMP-et kb. egymillió tagjától. Csupán az évtized közepén maradt abba a párt zsugorodása, amelynek mérete a 2,1 milliós taglétszámi szinten stabilizálódott. Nem sikerült azonban megállítani a párt öregedési folyamatát, amelyben a 29 év alattiak százalékos aránya az 1981. évi 15%-ról 1986-ra mindössze 6,9%-ra olvadt, a párttagok átlagéletkora pedig 1986-ban 46 évre növekedett. Hasonló folyamat kezdte fenyegetni a több mint 12 ezer tagot számláló pártapparátus sorait is. A LEMP KB funkcionáriusainak 1984 végén végzett káderszemléje kimutatta, hogy az 1985-1986 évekre dolgozóinak 23%-a eléri a nyugdíjkorhatárt. Ugyanebben az időszakban a Központi Bizottság több mint 600 dolgozójának alig 6 százaléka volt 35 évesnél fiatalabb.

A kommunista párt öregedett és egyúttal folyamatosan vesztett befolyásából, egyre kevésbé maradt a politikai élet alanya, hanem eszközzé vált a hatalom apparátusán belül működő, különböző nyomást gyakorló csoportok kezében. Ezek közül a legfontosabb a Lengyel Hadsereg tisztikarának egy része volt. A rendkívüli állapot első évében a pártapparátus vezető posztjaira a hadsereg 32 tisztjét delegálták, az államigazgatásba pedig további 88-at. Volt a soraikban többek között 11 miniszter és miniszterhelyettes, 13 vajdasági vezető és helyettes, valamint a LEMP Vajdasági Bizottságainak 9 titkára. Az ügyészségen és a polgári igazságszolgáltatásban végzendő munkára további 108 “egyenruhás jogászt” delegáltak.

A katonatiszteken kívül jelentősen megnőtt a 80-as években a Biztonsági Szolgálat felsőbb szintű funkcionáriusainak és a gazdasági apparátusban dolgozó emberek szerepe. Természetesen mindegyikük a LEMP tagja volt, de nagyon gyakran valójában ellenzékben voltak a LEMP apparátusának funkcionáriusai által forszírozott bizonyos döntésekkel és megoldásokkal szemben. A kommunista párthoz tartozott a Szakszervezetek Országos Szövetségének (OPZZ) vezetősége is, amely a hatalom szándékai szerint a társadalmi tudatban a „Szolidaritás” helyét volt hivatva elfoglalni. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, a LEMP vezetősége elismerte, hogy az OPZZ sokkal nagyobb autonómiát kell kapjon, mint amekkorával eddig az összes társadalmi-politikai szervezetek rendelkezett, beleértve a koalíciós ZSL (Egyesült Néppárt) és SD (Demokrata Szövetség) pártokat is. „Nekünk magunknak kell beépítenünk különféle ellenzéki elemeket magába a pártba (…) amelyek ellenőriznek minket a mi rendszerbeli működési pozíciónkból, folyamatosan tűket szurkálva az alsó felünkbe” – mondta az OPZZ témájában 1986 decemberében Jaruzelski tábornok. Azonban – a közel hétmillió tagot összefogó – OPZZ idővel olyan erővé vált, amely különösen a 80-as évek végén jelentősen hozzájárult a LEMP pártapparátus feletti ellenőrzési szintjének korlátozásához, különösen, ami a gazdaság irányításával foglalkozó részt illette.

5. A társadalmi hangulat evolúciója. A rendkívüli állapot bevezetése után a társadalom hangulata viszonylagos stabilizáción ment keresztül. 1983-ban a vizsgált személyek közel 40%-a hitte, hogy a gazdasági helyzet megjavul, 8% ellenkező véleményen volt, ugyanakkor a többiek – vagyis több mint a fele – úgy vélték, hogy az nem fog változni vagy nem volt véleményük. Ez a sajátos kivárásos állapot az évtized közepén kezdett változni, a hatalom számára kifejezetten kedvezőtlen irányba. Míg 1985 decemberében a gazdaság helyzetét a vizsgált személyek 46 %-a ítélte rossznak, úgy a következő hónapokban ez az arány meglehetős rendszerességgel nőtt: áprilisban 55 %, 1986 decemberében 58,5 % és 1987 áprilisában már 69,1 %. A következő hónapokban egyre rosszabb lett, ami lényeges módon hatott a hatalom elitjének tudatállapotára. Jaruzelski tábornok tanácsadó triója, amit a LEMP KB titkára, Stanisław Ciosek, a belügyminiszter-helyettes Władysław Pożoga és a kormány sajtószóvivője, Jerzy Urban alkotott, 1988 januári emlékeztetőjében ezt írta erről a témáról: “A hangulat a piros vonal alá esett, azaz átlépte (...) a robbanásveszély kritikus pontját. Ez nem következik be, mert a robbanási feszültségeket letompítják a társadalomban különféle stabilizátorok (a történelmi tapasztalatok, ezen belül főleg 1981. december 13-a, az egyház szerepe, az ellenzék befolyásának csökkenése, apátia)”. Értékelésük szerint, ez az állapot negatívan hat a hatalom apparátusára, amelynek egy része „mint mindig a lefelé lejtő időszakban, beindítja a vezetés megkérdőjelezését, intrikálást, az eljövendő perszonális konfigurációk tervezését. Idővel aztán elkezdi az összeesküvést.”. A javaslat ezzel összefüggésben: „drámai fordulat megvalósítása, amelyben kevés lenne a szó és sok a cselekedet”. Végül is ilyen fordulat, a kerek asztal formájában, bekövetkezett egy évvel később.

Mirosława Maroda szerint a hangulat romlásának oka „háromfajta legszélesebb hatókörű társadalmi tapasztalat” volt. Az első az erősödő infláció, ami leértékelte „az egyének és családjaik életművét”. Sorban a második az „aránytalanság érzete a megfelelő életszínvonal elérésére és megőrzésére fordított erőfeszítések és azok eredményei között”. Ennek legfőbb forrását a folyamatosan fennálló ellátási problémák képezték (különösen az iparcikkek terén), ami éles ellentétben állt nemcsak a nyugati országokban, de még a szovjet blokkon belüli, tömegesen látogatott országokban fennálló helyzettel is. Harmadik társadalmi frusztrációt generáló tapasztalat Maroda szerint „az a megszilárduló meggyőződés, hogy a rendszerben az egyének számára elérhető módszerek sehova sem vezetnek”. Ez különösen a fiatalokra vonatkozott és a szélesen értelmezett intelligencia rétegeire, akik a legfájdalmasabban érzékelték a nyolcvanas években egyre növekvő tehetetlenséget.

6. Az egyház és a politikai ellenzék tevékenysége. A 80-as években a katolikus egyház a Lengyel Népköztársaság vezetőinek szeme láttára átalakult a hatalom fő ellenségéből a társadalmi hangulatot stabilizáló tényezővé. Éppen ezért, nem mondva le végképp a papság elleni különböző kulisszák mögötti tevékenységek folytatásáról, aminek szimbólumává vált Jerzy Popiełuszko káplán elrablása és meggyilkolása a Belbiztonsági Szolgálat funkcionáriusai által, a LEMP vezetősége a gyakorlatban belenyugodott az egyház potenciáljának a 80-as évek végén bekövetkezett, példanélküli növekedésébe. Ez kifejeződött a káplánná avatások és a felépített templomok rekordmagasságot elért számaiban is (a kormány adatai szerint 1986-ban a felépített szakrális létesítmények száma meghaladta a háromezret), valamint a katolikus sajtó és kiadási tevékenység gyors fejlődésében. Az évtized közepén 89 katolikus folyóirat jelent meg, amelyek együttes egyszeri példányszáma másfél millió példányt tett ki. Liberalizálódott az államhatalmi szervek politikája az új egyházi intézmények engedélyezése vagy a Katolikus Intelligencia Klubjának létrehozása terén is. Az egyházi struktúrák döntő szerepet játszottak a Nyugatról érkező karitatív segélyek elosztásában is, és annak hatalmas méretei a hatalom nem szűnő nyugtalanságát váltották ki.

A hatalom arra számított, hogy a liberális irányzat fokozatosan a rendszer papság általi magasabb elfogadási szintjéhez vezet. Azonban az egyházi hierarchia kettős játéka, amelyet úgy számítottak ki, hogy a hatóságokkal folytatott dialóggal párhuzamosan diszkréten támogassák az ellenzék mérsékelt részét, dezorientálta Jaruzelski embereit. Tisztában voltak azzal, hogy az Egyház támogatására elengedhetetlenül szükség lesz a rendszer megreformálására az évtized közepétől megérőben lévő terveik megvalósításához, de nem tudták felmérni,, hogy a püspökök hajlandók lesznek–e nekik kezet nyújtani, sem azt, hogy milyen körben azonosulnak az ellenzék által megfogalmazott célokkal.

Ugyanakkor az ellenzék, az évtized közepén látható elgyengülés ellenére, a rendszerrel szembeni ellenállást generáló állandó tényezővé vált. 1985 végén a Belügyminisztérium becslése szerint Lengyelország területén létezik kb. 350 különféle ellenzéki struktúra, amelyek több mint a fele az akkor meglévő 49 vajdaságból mindössze 5 vajdaság: a varsói, a wroclawi, a gdanski, a krakkói és a lódz-i területén működött. A Belbiztonsági Szolgálat szerint ezek aktív létszáma 1,5 ezer ember volt, továbbá több mint 10 ezer dolgozott (lap)terjesztőként, összekötőként és nyomdászként. Az “aktív szimpatizánsok” számát további 22 ezer főre becsülték, aminek összességében ki kellett adnia “az illegális tevékenységbe, kisebb vagy nagyobb körben, közvetlenül bevont körülbelül 34 ezer személyt”. Ez az ellenzék egymás ellen kölcsönösen harcoló csoportosulásokra volt megosztva, de összességében két fő áramlatba voltak besorolhatók, amelyek a Lengyel Népköztársaság hatóságaihoz való viszonyukban különböztek. Miközben a radikális áramlat, amelyen belül a legnagyobb potenciállal az 1982-ben Kornel Morawiecki által létrehozott „Harcoló Szolidaritás” (Solidarność Walcząca) rendelkezett, az általános sztrájk megszervezésére és a rezsim forradalmi úton történő megdöntésére törekedett, a Lech Wałęsa körül tömörült mérsékelt áramlat és az 1986-ig a konspirációban működő NSZZ „Szolidaritás” Ideiglenes Koordinációs Bizottsága azt feltételezte, hogy a romló gazdasági helyzet és a Nyugat nyomása végül is rákényszeríti Jaruzelskiékat az ellenzékkel való tárgyalások megkezdésére. A hatalom szempontjából komoly jelentősége volt annak a ténynek, hogy az ellenzék mérsékelt áramlata erősebb volt a radikálisnál, és amikor 1988-ban a LEMP vezetősége végül a Wałęsával és az ő akkori munkatársaival való tárgyalás mellett döntött, az ellenzék radikálisai túl gyengék voltak, hogy megvalósítsák a kerek asztal melletti tárgyalások megbénítását, illetve ezt követően, 1989 júniusában bojkottálják a szerződéses parlamenti választásokat.


Antoni Dudek professzor (szül. 1966) – politológus, Lengyelország legújabb politikatörténelmével foglalkozik. Tagja a Nemzeti Emlékezet Intézet Tanácsának.

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb