back to article list

A Szolidaritás mozgalma – Európa szabadsága

  • Print

tygodnik_solidarnosc_1981_lipiecA „Szolidaritás” létrejötte hatalmas kihívást jelentett Európa teljes Jalta utáni politikai rendjével szemben. Ezt a rendet a háborút követő évtizedekben néhányszor letesztelték a Szovjetuniótól való függőség és annak következménye, a kommunista rendszer alól felszabadulni igyekvő társadalmak.

1. 1956-ban a válság Lengyelországban, de különösen Magyarországon, leleplezte a „felszabadulási” stratégia ürességét; a Nyugat megőrizte közömbös viselkedését a „vasfüggöny” mögött megjelenő szabadság-törekvésekkel szemben.

2. 1968-ban a „Prágai Tavasz” liberalizációja nem váltotta ki a Nyugat jelentős támogatását, ugyanakkor a fegyveres beavatkozás nem rombolta le a rügyező „detente”, enyhülési folyamatot;

3. Az enyhülési politika (détente) egyrészt Európa létező felosztásának elfogadását jelentette, de más oldalról korlátozhatta a vasfüggöny felénk eső oldalán a rezsimek radikális tevékenységének szabadságát;

4. Az enyhülési politikával összefüggő, de Carter (Brzeziński) által előtérbe helyezett emberi jogvédelmi politika még további korlátozást és a nyílt cinizmussal szembeni elkötelezettséget jelentett;

5. II. János Pál pápa pontifikátuma kezdettől fogva megemelte a lengyelek, és egyben Kelet-Európa más népeinek értékelését is.

A nagyhatalmak hozzáállása a Lengyelországban 1980-81 között bekövetkezett válsághoz aprólékos kutatásokat igényel, de már most megállapítható, hogy sem Kelet, sem Nyugat nem volt felkészülve a fennálló status quo revíziójára. Lengyelországnak meg kellett volna maradnia a keleti blokk részeként, amelynek létezését senki nem kérdőjelezte meg. Ugyanakkor:

1. A nyugat nagyhatalmai hangsúlyozták a lengyelek jogát ahhoz, hogy ügyeiket külső beavatkozás, a gyakorlatban szovjet intervenció nélkül oldják meg;

2. Különösen értékelendő az Egyesült Államok kezdeményezése 1980 decemberében, amely Szovjetunió visszatartására irányult a Lengyelországgal szembeni intervenciótól.

3. Hangsúlyozva Lengyelország belső ügyeibe való be nem avatkozás alapelvét, egyben szükségesnek ítélték a lengyelek egymás közötti dialógusát és a „Szolidáritás” a lengyel valóság tartós elemeként való elismerését,

4. Ugyanakkor – a hatalmas gazdasági nehézségek ismeretében – a Nyugatnak sem víziója, sem politikai bátorsága nem volt, hogy tényleges gazdasági segítségnyújtási tervet dolgozzon ki.

5. Nem került sor – tudomásunk szerint – semmiféle tárgyalási kísérletre a jaltai szerződést aláíró felek között Lengyelország témájában, ami egyébként valószínűleg nem lett volna megvalósítható a Szovjetunió álláspontja miatt.

A fenti felsorolás összefoglalásául szolgálhat az amerikai politika valószínűleg találó értékelése, amelyet Józef Wiejacz, a Lengyel Népköztársaság miniszterhelyettese készített 1981 december elején: „A demokratizált Lengyelország, elismert politikai pluralizmussal (habár az erők szabad játéka nélkül), szocialista ország és a KGST tagországa lévén kívánatos cél az USA számára. Ilyen Lengyelország hatásával kisugározna a többi szocialista országra, nem kizárva a Szovjetuniót sem. A hatás erősebb lenne, ha a gazdaság szanálásával lenne alátámasztva.” Wiejacz hozzátette, hogy a gazdasági segítség korlátozása a Lengyel Népköztársaság részére a lengyelországi belső politikai helyzet további fejlődésének bizonytalanságából fakad (nem lehet tudni, végül is kihez kerülne ez a segítség). 1981 elején a Lengyel Népköztársaság kormányának 3 milliárd dollár pénzügyi segítségre vonatkozó kérése (a nyugati fővárosokból még további 5 milliárd) elutasításra került. A Nyugat más nagyhatalmainak részéről a kötelezettség-vállalási készség határozottan kisebb volt, pl. az NSZK kormánya megőrizte tartózkodását 1980 decemberében, 1981 őszén pedig tájékoztatta a varsói hatóságokat, hogy nem számíthatnak további ilyen messzemenő pénzügyi segítségre.

A „Szolidaritás” vezetői és tanácsadói a fő kérdésekben realisták voltak, helyesen mérték fel a Lengyelország státuszában lehetséges változások korlátozottságát. A „kis lépések” politikáját választották. A „Szolidaritás” nyilatkozatában önkorlátozás és Európa felosztásának elfogadása szerepelt, igyekezett elkerülni más államok kérdéséről való véleménynyilvánítást, hangsúlyozta törekvését a lengyel társadalom alanyiságának felépítésére a továbbra is kommunisták által ellenőrzött államon belül. Ezeknek a kijelentéseknek a taktikai volta mindenki számára nyilvánvaló volt. Ettől a sémától eltérést jelentett önálló utak keresése a nyugati világ vezetőivel való kapcsolatokban, főleg a szakszervezetekkel, de nem csak azokkal. A „Szolidaritás” vezetőinek Rómában, Párizsban és 1981 őszén az NSZK-ban tett látogatásai során nem tartották be a találkozóknak és nyilatkozatoknak a Lengyel Népköztársaság diplomáciai képviseleteivel való egyeztetésének szokását. Különösen messzemenő eltérés volt a „Szolidaritás” Kongresszusa által 1981 szeptemberében elfogadott „Kiáltvány Kelet-Európa dolgozóihoz”, amely annak ellenére, hogy nem politikai nyilatkozat volt, a későbbiekben példaértékűnek bizonyult, megkönnyítve a lengyelek és szomszédos nemzetek közötti kapcsolatépítést.

A december 13-i hatalomátvétel megszakította a „lengyel kísérletet”, és a status quo ante helyzethez való visszatérés próbáját jelentette. A nyugati nagyhatalmaknak az enyhülés és az „S” időszakában vállalt morális kötelezettségeik nem tették lehetővé a cinizmus politikájához való visszatérést. A „Szolidaritás” elleni fellépés döntő mértékben hozzájárult Reagan elnök Szovjetunióval szembeni politikájának meghatározásához és aktivizálódásához. A nemzetközi légkör megfagyása és a fegyverkezési verseny kiéleződése a technológiai forradalom feltételei között olyan kihívásokat jelentettek, amelyeknek a Szovjetunió már nem tudott megfelelni.

A lengyel válság, amely 1982 után is tartott, egyik lényeges eleme volt a Jalta utáni helyzet eróziójának. Hozzájárult a szovjet blokk gyengüléséhez is a Lengyelországban egész idő alatt tartó, a nyugati szervezetekkel, sőt a nyugati világ kormányaival kapcsolatban lévő ellenállás eredményeképpen.

A „Szolidaritás” jelen volt a nyugatiak tudatában, köszönhetően a sajtónak, és annak a hatalmas humanitárius akciónak, amit Németország szervezett különös intenzitással. Úgy tűnik, hogy ez az akció döntő mértékben járult hozzá a lengyelek és a németek közötti bizalmatlanság áttöréséhez, ami az 1989 évi átalakulásoknak kulcsfontosságú feltétele volt.

A politika világában természetes beidegződések és korlátok legyőzéséhez azonban igen sok konkrét és időnként nagyon nehéz erőfeszítésre volt szükség. 1985 közepén a rejtőzködő Zbigniew Bujakhoz írta levelében Bronisław Geremek: „A nemzetközi közvéleményben tartóssá válik az a meggyőződés, hogy úgy kellett történnie, ahogy az történt december 13-án, és hogy a helyzet Lengyelországban már visszatért a kelet-európai szabványokhoz. És az általam adott interjúk funkciója az, hogy: másképp is történhetett volna, hogy a „Szolidaritás” létezik, hogy a „Szolidaritás” lehet politikai partner, hogy Lengyelország más és más marad, mint a többiek.”

Ilyen meggyőződés felépítése számos tényező eredménye volt, része volt benne II. János Pál pápa hatásának is. Úgy tűnik, hogy az ő aktivitásának az 1986-os áttörésben volt szerepe, vagyis abban, hogy a december 13. után bevezetett gazdasági szankciók megszüntetését az USA kormánya a politikai foglyok (köztük az év közepén letartóztatott Bujak) szabadon bocsátásától tette függővé, és abban, hogy Jaruzelski Vatikánban való fogadásának szintén a politikai foglyok szabadon bocsátása volt a feltétele. Az 1986 szeptemberében bevezetett amnesztia megnyitotta a lehetőséget az ellenzék nyílt, habár továbbra is illegális tevékenysége felé. Jaruzelskit 1987 januárjában fogadták a Vatikánban, ami feloldotta a Lengyel Népköztársaság diplomáciai kapcsolatait magasabb szinten, de hozzájárult az említett szankciók megszüntetéséhez is. 1987 júniusában II. János Pál soron következő látogatást tehetett Lengyelországban, amelynek igen nagy jelentősége volt a „Szolidaritás” aktivitásának megélénkülésében. Nyugati személyiségek 1987-ben tett nagyszámú látogatása során ettől kezdve figyelembe vették Walesával és tanácsadóival való találkozást is.

A lengyel válságból tárgyalások és kompromisszum útján való kilábalás megfelelt a nyugati nagyhatalmak még 1981-ben kialakított elképzeléseinek és prioritásainak. Legalábbis 1989 őszéig nem feltételezték a keleti blokk szétesését, csupán annak pluralizálódását és evolúcióját. Lengyelországnak a fokozatos és a lehető legszélesebb konszenzusra támaszkodó demokratikus reformok útján kellett volna haladnia. A Nyugat nem volt felkészülve azoknak a különféle problémáknak, különösen a gazdaságiaknak az elviselésére sem, amelyeket a keleti blokk gyors szétesésének eredményeznie kellett. Ennek a folyamatnak időben elhúzódva kellett megvalósulnia.

Mindezek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a „Szolidaritás” vezetőinek magatartása 1989-ben a legnagyobb mértékben racionális volt, és egybeesett a Nyugat vezetőinek elképzeléseivel és elvárásaival, ugyanakkor nem késztette ellentámadásra a szovjet impériumot védeni is kész erőket. A lengyel átalakulás modellje impulzust jelentett a szabadságmozgalmak felébresztéséhez az NDK-ban és Csehszlovákiában, habár ma ezt nem mindenki kívánja elismerni.

A társadalom megmozdulása és önszerveződése a monolitikus állammal szemben, valamint ez utóbbi fokozatos eróziója példaértékű volt más államok számára. Az egész világon ezrével jelentek meg cikkek a „Szolidaritás” témájában, a posztulátumok korlátozottságáról és fokozatosságáról is. Ismert volt a tiltakozás és a nyomásgyakorlás békés módszere, aminek felépítésére a tömegek nyugodt, de determinált fellépésre történő mobilizálása útján került sor. Az önszerveződés és a tiltakozás hasonló jellemzőit fogadta el a 80-as évek végén pl. Sajudis, a demokratikus mozgalom az NDK-ban és Csehszlovákiában. Vajon ez a „Szolidaritás” tanítása volt, vagy saját tapasztalatok vezettek ide? – ez a kérdés további vizsgálatokat és elemzéseket kíván.

A „Szolidaritás” Állampolgári Bizottsága még a júniusi választások előtt elfogadta a nemzetközi kérdésekre vonatkozó nyilatkozatot, amelyben leírták: „Deklaráljuk együttműködési készségünket minden erővel, amely a pluralizmus és a demokrácia irányába hat Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban. Szimpátiánkat fejezzük ki a Szovjetunió jogaikért harcoló népei, különösen a beloruszok, ukránok és litvánok irányában (...) Egyidejűleg kijelentjük, hogy támogatjuk mindazt, ami Európa egységének erősítését és az európai eszme általánossá tételét szolgálja. Lengyelország nem létezhet Európa nélkül, mint ahogy nincs békés Európa Lengyelország nélkül.”

A „Szolidaritás” által elfogadott opció 1989-ben, különösen a Mazowiecki kormány formálásának időszakában és annak megalakítása után, egyértelműen nyugatorientált volt, a Szovjetunióval való egyenlő jogú kapcsolatok meghatározására és a nyugat-európai integráció útjának megnyitására törekedett. A „kis lépések” politikája, amely a „Szolidaritás” vezetősége fő tevékenységi vonalának, alapvető irányzatának lényege volt, különösen eredményesnek bizonyult, nemcsak a lengyelek, hanem a szomszédos nemzetek számára is. 


Andrzej Friszke professzor (szül. 1956) – történész, a Nemzeti Emlékezet Intézet Tanácsának elnökhelyettese. Együttműködik a PAN (Lengyel Tudományos Akadémia) Politikai Tanulmányok Intézetével. A „Tygodnik Solidarność” hetilap szerkesztője volt. A „Więź” szerkesztőségének tagja. 

© ENRS 2011-2017 | Design: m.jurko | Code: feb