Articles

„Memory divides, history unifies"[1].

The end of confrontation between East and West, European integration and the process of extension of the European Union contributed to international exchange of experiences and communication between individual citizens and states to the extent once unimaginable for European nations – in all areas of economy, culture, science and politics. Also in the field of historical sciences possibilities of cooperation with the East European partners never were so diverse and contacts between scholars from the West and East as intensive as they are now. Such situation happened to a certain degree thanks to accession of the Central-European countries to the European Union in 2004 and 2007 and abolition of the most of inner borders in the EU. Not less significant was the influence of efforts that were made in Europe to promote culture which – thanks mainly to multilateral cooperation – are contributing to creation of so called „European added value”.

Krzysztof Pomian, a prominent expert on „Europe and its nations”[2] and director of the Museum of Europe that is being created in Brussels, in his analysis that was recently translated into many languages examines the problem of „European identity” and surpassing communication and cooperation self-awareness of the Europeans. Pomian in his study comes to conclusion that the nations of Europe were shaped by Judeo-Christian tradition, mutually penetrating and interfering history, writing, law, numerous aspects of art, architecture and many intertwining cultural references and finally and most of all by „the birth of Europe in a spirit of Enlightenment”. Despite of that the European nations are not able to develop common identity because their ways of thinking and acting are dictated by categories and values prevailing in each particular nation. That is why the European identity while being a „historical fact” proves at the same time to be „more and more frequently a political problem”.[3]

It really deserves to be noted that despite of above mentioned positive developmental tendencies the creation of European „WE spirit” did not (yet) succeed and common European historical memory and identity did not take its shape yet. Human reasoning is usually reduced to well known, national patterns and historical awareness as reflected in public debates and historical discussions in media to a great extent do not go beyond national horizons. „Europe” is uttered by many but „priority of national point of reference” and principle of „subordination of European memory to national memory” are still in force.[4]

The most important role in creation of European awareness plays the problem of dealing with the past, the question if a common historical memory is possible. This problem is important since together with extension of the European Union the topic of the difficult past of the continent „came back” with surprising strength into minds of the citizens of Europe. History of 20th century was rarely present so frequently in political and social discourse as it is now. Certainly nobody will call now for separation of the past with „wide line” and to end reckoning of the crimes committed in this century. Quite on the contrary. Over six decades after the end of the World War II and two decades after fall of Communism in Europe such problems like discussion on history, memory and commemoration are back on agenda.

Germany and other European countries started anew process of investigating their own history and European history in a broader perspective. European states review the images of history taken from the others, discuss their own national memories of historical events and at the same time they look for common references for coherent, international culture of memory. A French historian Pierre Nora developed a model idea „Lieux de memoire” – the idea of „places of remembrance” in material and figurative sense, which was successfully tested in France. This success is a sign of a new interest in history and possibilities of understanding it. Together with implementation of Nory’s concept of „Lieux de memoire” also were carried out numerous studies about places of remembrance in Germany, Italy, Holland and many other countries.[5] The idea of „places of remembrance” was recently employed within the framework of a big bi-lateral project of Polish-German cooperation.[6]

The question of studying history and historical memory goes beyond limits of scientific research and is very up-to-date topic[7], what is shown by discussions we can listen to everyday about the newly created places of remembrance, monuments commemorating victims or information about historical museums dedicated to fate of individual groups or specific historical events. Already in 1990 there was established in Budapest the „Institute of History of Hungarian Revolution 1956”. The consecutive institutes investigating the Communist past and resistance against similar oppression were established in Warsaw, Bratislava, Prague and Bucharest. In 2001 was opened in Berlin the Jewish Museum and in 2004 the Museum of Warsaw Uprising. In 2005 was unveiled in Berlin the monument commemorating the victims of Holocaust, in 2006 in Tbilisi and Kiev were opened the Museums of Soviet Occupation. In 2007 they started to develop plans of the Museum of the World War II in Gdańsk and in 2008 in Berlin they started construction of a monument commemorating German Gypsies and Roma people murdered under Nazi rule. Also in 2008 there was established in Prague the Institute for Research of Totalitarian Regimes and in 2009 in Bucharest a central monument by Peter Jacobi, an artist of German-Transylvanian origin was erected to remind the victims of Holocaust. In 2009 Foundation „Flight, Expulsion, Reconciliation” was established – the institution dedicated to expulsions from all over the world with special emphasis on fate of the German refugees and expelled. All these initiatives can be treated as a symptom of „new historical awareness”. Also we cannot forget about already mentioned „Musee de l’Europe” in Brussels that is dedicated to history of European integration after 1945, which should become the central place of confirmation of European awareness. There are many other examples from other countries.

Etienne Francois, the co-publisher of consisting of three volumes presentation „German Places of Remembrance” says about general tendency of „growth of importance of culture of memory” and „all-European demand for memory.[8] At the same time he indicates, and rightly so, that this kind of memory in any case does not encompass the whole of the past. Indeed, contemporary historical discourse devotes less attention to the earlier historical periods when common values and cultural references common for many nations were being shaped in Europe. The new historical awareness to a higher degree refers in a particular way to the painful most recent history, especially to the history of the „short” 20th century. Such kind of historical awareness rather introduces division than encourages development of common identity, because continuity of history and historical memory was disturbed by crimes committed during this century, the crimes the scale of which was beyond any imagination. We should not to disclaim the history of 20th century, but today, 20 years after end of conflict between the West and East we have to refer in even stronger way to intellectual and cultural roots of Europe.

What specific events of 20th century have led to breakdown of memory, caused deep wounds in awareness of the European nations and resulted in such multitude of different images of history in our continent? The first break in continuity of civilisation was caused by the World War I which gave in Europe (and elsewhere in the world) the way for totalitarian ideologies and caused alienation of „Europe of our forefathers”[9] (Pomian). Harms done later in the 20th century should be directly or indirectly linked to the World War I: „ethnic cleansings” (expulsions, persecutions and extermination of people) connected with the World War I, the World War II which turned out to have character of extermination of specific groups of people in Eastern Europe by Hitler’s Germany, Nazi occupation and regime that especially in Eastern areas of Europe destroyed whole cultural landscapes; incalculable war related damages, persecution of Jews and the Holocaust; flight, expulsions and forced migrations during and at the end of the World War II; the crimes of genocide committed under Stalin’s rule, occupation regimes introduced in the East and Central European countries by the USSR and finally the Gulag. Both „Auschwitz” and „Gulag” are the symbols of cruelty of that time. The countries of Eastern Europe became in 1933 – 1944 a stage for the Nazi and Soviet politics of terror.[10]

Above mentioned events have one common and sorrowful trait – these deeds were involving boundless lawlessness and unimaginable cruelty. They brought about great suffering of millions of people who frequently were not involved in any political developments of the time. These facts and in particular the vast number of victims mourned in many countries are present in memory of European nations although this presence is diverse way since each nation is considering given historical event in perspective of its own fate first. It happens frequently that that memory about some event prevailing in one nation competes with or even contradicts the memory of the same event as seen by the other nation. Political division of Europe for the West and East, authoritarian/totalitarian and democratic systems which lasted for over forty years after the World War II influenced for a long time mentality of the people.[11]

There is one principal problem that is obvious in contemporary international debates on the past (unless they are conducted within small groups of scholars), namely a certain asymmetry that occurs in mutual perception of western and eastern countries. During the Cold War era the western countries of Europe and former Federal Republic had strong links with the USA in questions referring to the reckoning with the past and the eastern countries seemed to be „considerably remote”. The long-term result of such traditional western orientation is the fact that because of language barrier the process of reckoning with the past that lasted in the countries of the Central and Eastern Europe from 1989 up to now did not find its way to awareness of many people and did not enter into political historical discourse. This thesis can be supported by the fact of fervent debate concerning expulsion and forced resettlement of Germans that was conducted in Poland both in scientific circles and in press. This debate still is waiting for its wider prevalence in Germany. On the other hand professional literature published in western languages constitutes a valuable source which is frequently used and further developed by people from the countries of Central and Eastern Europe.

The published in 2002 position taken by the Czech Union of Historians – „Historians against constant violation of history”[12] in which were touched upon controversial topics concerning Czech-German history of 20th century is a symptom of contradictory and competitive and asymmetrical understanding of history. This manifesto did not echoed strongly in Germany but was a sign of worry of the small country that the painful historical events experienced by the Czech Republic during 20th century and their historical achievements like debate „Forced migrations in Europe” are not adequately appreciated.

In the context of differentiated perception of 20th century history among European nations and quite often stormy media and political discussions, national differences concerning interpretation the most important events, inconsistent images of history and „parallel realities” in Europe there emerged demand for discussion forums, initiatives and institutions mediating – in possibly the most multi-lateral way – between differently orientated cultures of memory. Only understanding of „diversity” may support mutual understanding and strengthen foundations of European awareness.

In 2008 „International Society Memorial” (Moscow) published „an appeal” calling for establishment of „international historical forum” to promote international discourse. In spite of that this proposal referred then mostly to the question of memory in the context of area of the Soviet rule this appeal formulated by the Memorial and goals it supports is marked by general topicality: „National differences in interpretation of important historical events are naturall unavoidable question. Nevertheless the important thing is to know how to attempt these differences. […] It makes no sense to ignore „foreign” memories and pretend that they do not exist. It makes no sense to declare them unjustified [...]”[13].

In the same year 2008 the Czech part called for establishment in Europe of international „Platform for Examination of Totalitarian Past”. The aim of this institution was – inter alia – to infer to „common European heritage” the specific experiences of new member states of EU. Besides this Platform supposed to take over scientific and educational tasks and coordinating functions. This idea although in many respects similar to principles and goals of the operating since 2005 Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” was not implemented.[14]

Today principally there exists consensus that historical events should be looked at considering their complexity in reference to all parts involved or all parts afflicted by these events. There is no doubt that „demand for historical memory” of all parties has to be equally respected and to be the point of reference during discussion. There is no doubt that the past should be analysed while taking into consideration and referring to perspectives of the partners of discourse. Awareness of peculiarity of each country is condition for establishment of common „European market of history”.[15] The goal of the Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” are activities promoting multi-lateral and communitarian perception of history oriented at differences and common characteristics.

prof. Matthias Weber (born 1961) - historian, Germanist. Since 1999 associate professor in University in Oldenburg. Since May 2004 director of Federal Institute for Culture and History of Germans in Central and Eastern Europe. Member of Steering Committee of the European Network Remembrance and Solidarity.

1 Citation: Pierre Nora: Nachwort. [Afterword] In: Etienne Francois, Hagen Schulze (ed.): Deutsche Erinnerungsorte [German places of memory], vol.. III. München 2001, p. 681-686, here p. 686; see also publication in: Transit. Europäische Revue 38 (2010), subject: „Vereintes Europa - geteilte Geschichte" [United Europe – Divided History].

2 The title of Pomian’s disertation, compare Krzysztof Pomian: Europa i jej narody. (Europe and its Nations.) Translation from French: Matthias Wolf. Berlin 1990.

3 Krzysztof Pomian: Europäische Identität. Historisches Faktum und politisches Problem [European Identity. Fact and Political Problem], link: www.eurozine.com/articles/article-2009-08-24-pomian-de.html, downloaded 01.01.2010, publication in Transit. Europäische Revue 37 (2009); Original title: De Europese identiteit. Een historisch feit en een politiek problem. W: Leonard Ornstein, Lo Breemer (ed.): Paleis Europa. Grote Denkers over Europa. Amsterdam 2007, p. 29-54.

4 Etienne Francois: Geteilte Erinnerungsorte, europäische Erinnerungsorte. [Divided places of memory, European places of memory] W: Robert Born, Adam S. Labuda, Beate Störtkuhl (ed.): Wizualne konstrukcje historii i pamięci historycznej w Niemczech i w Polsce 1800-1939 / Visual constructions of history and historical memory in Germany and Poland 1800-1939 (Wspólne Dziedzictwo, III), p. 17-32, here p. 26.

5 Out of many publications on this subject let us name following exemplary studies: Pierre Nora (ed.): Les lieux de memoire, t. 1-3, Paris 1984-1992; Mario Isnenghi (ed.): II luoghi della memoria. Simboli e miti Dell'ltalia Unita. Rom, Paris, 1996; Etienne Francois, Hagen Schulze (ed.): Deutsche Erinnerungsorte [German places of memory], t. 1-3. München 2001; Pim den Boer, Willem Frijhoff (red.): Lieux de memoire: et identites nationales. La France et les Pays-Bas. Amsterdam 1993.

6 Currently implemented project „Deutsch-polnische Erinnerungsorte / Polish-German Places of Memory” under direction of Robert Traba and Hans Henning Hahn at Centre for Historical Research of Polish Academy of Sciences in Berlinie / Zentrum für Historische Forschung Berlin der Polnischen Akademie der Wissenschaften zob. www.cbh.pan.pl/index.php?option=com_content&view=article&id=46&catid=21&ltemid:::74&lang =de, downloaded 01.01.2010.

7 Compare Johannes Feichtinger: Europa, quo vadis? Zur Erfindung eines Kontinents zwischen transnationalem Anspruch und nationaler Wirklichkeit. [Europe, quo vadis? Creation of the continent between need for internationality and national reality] In: Moritz Csäky, Johannes Feichtinger (ed.): Europa - geeint durch Werte? Die europäische Wertedebatte auf dem Prüfstand der Geschichte. [Europe – unified through values? European debate on values in historical perspective] Bielefeld 2007, p. 19-43, here p. 35; Publications of Austrian, Czech and Slovak authors about above mentioned subject Moritz Csäky, Elena Mannovä (ed.): Collective Identities in Central Europe in Modern Times. Bratislava 1999; Krisztiän Ungväry: Belastete Orte der Erinnerung. [Burdened places of memory] W: Aus Politik und Zeitgeschichte [From politics and contemporary history] 29-30 (2009), p. 26-33.

8 Francois: Geteilte Erinnerungsorte (see footnote4), s. 17, 19.

9 Pomian: Europa i jej narody / Europe and its nations (see footnote 2), P. 141.

10 Compare Editorial Transit 38 (2010), brochure „Vereintes Europa - geteilte Geschichte“ [United Europe – divided memory].

11 Burkhard Olschowsky: Erinnerungslandschaft mit Brüchen. Das „Europäische Netzwerk Erinnerung und Solidarität” und die Traumata des alten Kontinents. [Cracks on the landscape of memory. The Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” and trauma of the old continent] In: Transit 35 (summer 2008), p. 23-48, here p. 26.

12 Stance „Historikove proti znásilnováni dejin. Stance of Sdrużeni historikü Ćeske republiky", published in: Priloha ke Zapravodaji Historickeho klubu 12, 2 (2001), p. 3-7; Polish translation: Przegląd Historyczny 94 (2003), s. 59-63.

13 Heading of the appeal: „Nationale Geschichtsbilder. Das 20. Jahrhundert und der Krieg der Erinnerungen. Ein Aufruf von Memorial” [National images of history. 20th century and war of memories. The Appeall of the Memorial; reprinted in: Osteuropa 58 brochure 6 (2008), p. 77-84, citation p. 81; link: www.eurozine.com/articles/2008-12-05-memorial-de.html, downloaded 01.01.2010.

14 On initiative started as a part of Czech presidency of EU see: Ma­teusz Gniazdowski: Czeska propozycja utworzenia platformy ds. badań totalitarnej przeszłości Europy. (Czech proposal to create platform for examination of totalitarian past of Europe) „Biuletyn" (Polski Instytut Spraw Międzynarodowych / Polish Institute for International Affairs), no 47 (515) 26 September 2008, p. 1931-1932; see also: „Europas Gewissen und der Parlamentarismus - Entschließung des Europäischen Parlaments vom 02.04.2009 [European awareness and parliamentarism – resolution of European Parliament fromm February 2nd, 2009]. No: P6_TA(2009)0213, link: www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+TA+P6-TA-2009-0213+0+DOC+XML+V0//DE, downloaded 01.01.2010.

15 Nora: Nachwort [Afterword] (see footnote 1), p. 685 and next.

Breslau ist als Erinnerungsort jünger, als es seine tausendjährige Stadtgeschichte vermuten läßt. Das Erinnerungsvermögen an seine mittelalterliche Vergangenheit war nur schwach ausgeprägt. Das mochte damit zu tun haben, dass sich die Stadt im Konflikt mit ihren Oberherren entwickelt hatte, einerseits dem Herzog bzw. König und andererseits in Auseinandersetzung mit dem Bischof.

Beide rivalisierenden Gewalten wurden von der Stadt systematisch marginalisiert. Es dominierte die Bürgerstadt mit ihrem Reichtum und ihrem städtischen Patriotismus. Die Formulierung eines besonderen Bewußtseins, um nicht zu sagen die Konstituierung eines kulturellen Gedächtnisses, geschah erst in der Zeit von Humanismus und Renaissance. Damit nahm Breslau an einer allgemeinen europäischen Entwicklung teil. Die Vorbilder dafür lieferten Italien, das Reich und die neuen Universitäten. Die reisenden Scholaren Breslaus brachten sie nach Hause.

Um Breslau als Erinnerungsort vorzustellen, sollen im Folgenden fünf Themen kurz skizziert werden: Breslauer Mythen – Wahrzeichen – Geschichtsbilder – Denkmale – und das Ende des deutschen Breslau.

1. Mythen

Die jüngere Geschichte Breslaus kannte ihre Mythen. Der Handstreich, mit dem Friedrich der Große 1741 die seit Jahrhunderten unbesiegte Stadt Breslau übertölpelte, mehr noch die legendäre Behauptung von Stadt und Land im Siebenjährigen Krieg. Die Schlacht von Leuthen 1757 entschied über den Besitz Breslaus und Schlesiens, aber der „Choral von Leuthen“ und andere borussische Manifestationen gaben den politischen Entscheidungen eine protestantisch-religiöse Weihe, an die in Breslau oft erinnert wurde, obwohl sie doch in seltsamem Kontrast zur Freigeisterei des preußischen Königs stand.

Das genannte Geschehnis konnte deshalb mythische Dimensionen annehmen, weil es mit der Überwindung schrecklicher Gefahren verbunden war. Nur einmal in seiner Geschichte genoß Breslau das Glück des großen politischen Augenblicks. Hier versammelten sich 1813 die politischen und geistigen Führer eines jungen Europa, um das Joch Napoleons abzuschütteln. Breslau war nicht nur die Bühne dieses Schauspiels, sondern die Begeisterung der zu den Waffen eilenden Breslauer Studenten übertrug sich auf die Stimmung der Befreiungstruppen und die politischen Hoffnungen des Vormärz. Dem Jahr 1813 mit dem königlichen „Aufruf an mein Volk“ und der Stiftung des Eisernen Kreuzes kommt unter den Breslauer lieux de mémoire eine besondere Bedeutung zu. Das fand seinen Widerhall darin, dass die Stadt die Gedenkorte an 1813 pflegte und sich an keines ihrer historischen Ereignisse lieber erinnerte als an dieses.

2. Wahrzeichen

Das von Karl V. 1530 der Stadt verliehene fünfteilige Wappen wurde 1536 an der Westseite des Rathauses eingelassen, danach bis in das 20. Jahrhundert an vielen städtischen Gebäuden. Es wurde zum Logo der Stadt, popularisiert in unzähligen Druckschriften, ja selbst auf den Kanaldeckeln. Das Traditionswappen des alten Breslau wurde erst mit einem Willkürakt des Gauleiters Josef Wagner 1938 beseitigt. Seine christlichen bzw. slawischen Bezüge entsprachen nicht mehr dem Geist der Zeit. Wagner dekretierte der Stadt ein neues geteiltes Wappen, dessen untere Hälfte das Eiserne Kreuz von 1813 zeigte. Es war wie ein Omen für die kommenden Jahre und blieb ohne Akzeptanz. Auch das danach im polnischen Breslau geltende Wappen war dechristianisiert. Es bleibt ein nicht hoch genug zu schätzendes Zeichen der Rückbesinnung und Historisierung, wenn Breslau 1990 unter seinem damaligen Stadtpräsidenten Bogdan Zdrojewski, dem Schirmherrn der Tagung „Erinnerungsorte in Ostmitteleuropa“, das alte Wappen von 1530 wieder annahm.

Bis zur Reformation galt der Breslauer Dom als das erste Bauwerk der Stadt, mit einigem Abstand die beiden Hauptpfarrkirchen, danach erst der profane Bau des Rathauses. Die protestantische Perspektive veränderte die Reihung. Der Dom geriet ins Abseits. Im Ringen um die optische Vorherrschaft über Breslau hatte die Stadt bereits in den achtziger Jahren des 15. Jahrhunderts den einzigen Turm der Elisabethkirche auf beachtliche 130 Meter hochgezogen, so dass er 1529 unter seiner eigenen Last zusammenbrach. Er blieb auch danach mit seinen reduzierten 91 Metern die optische Bekrönung der Stadt.

Breslau wurde ab der Mitte des 19. Jahrhunderts zur deutschen Großstadt mit imponierenden neuen Verwaltungsbauten, Kaufhäusern, Fabrikbauten, Wassertürmen und Brücken. Keiner dieser Bauten ließ sich mit dem kühnen Wurf der Jahrhunderthalle vergleichen, die 1913 zum Gedenken an 1813 errichtet wurde. Sie war ein avantgardistischer Bau, der wie kein anderer das moderne und demokratische Breslau repräsentierte. In der Weimarer Republik nannte man sie einen „Dom der Demokratie“. Das Dritte Reich erkannte ihre Möglichkeiten als Propagandabühne und nationale Weihestätte. Im Bewußtsein der Breslauer war die Jahrhunderthalle von Anfang an eines ihrer stolzen Wahrzeichen, gleichrangig mit dem Rathaus, dem Dom und der Universität. Alles andere trat dahinter zurück.

3. Geschichtsbilder

Als selbstbewusste große Stadt mit einer bildungsbeflissenen Elite verfügte Breslau über eine Schar von Bewunderern und Poeten, die ihm zu Diensten war. Das Lob Breslaus füllt kleine Anthologien, aber selten ging es über Gemeinplätze hinaus. Was besagte es schon, wenn Martin Opitz diese Stadt als „Blume Europas“ pries oder Kaiser Leopold sie „den edelsten Stein in seiner Krone“ nannte? Bereits die Stiftungsurkunde für die nie errichtete Universität von 1505 rühmte „die wunderbare und glückliche Beschaffenheit des Ortes […], die Trefflichkeit ihrer herausragenden Ordnungen“ und dass sie „durch Kultur und Bildung ihrer Bürger sämtliche Städte Deutschlands mit Leichtigkeit übertrifft“. Diesen Nachweis führten bald gelehrte Beschreibungen der Stadt, denen seit dem 18. Jahrhundert eine historische und heimatkundliche Fachliteratur folgte.

Der Historismus des 19. Jahrhunderts belebte den Sinn für städtische Traditionen und führte zur Gründung historischer Vereine und stadtgeschichtlicher Museen. Nunmehr begann man nachzuholen, was bis dahin kein Bild überliefert hatte. Der in Breslau geborene Adolph Menzel wusste in kongenialer Weise das Leben und die Welt des friderizianischen Preußen nachzuempfinden. Einige seiner bedeutendsten Werke, die sich heute in Berlin befinden, hingen einst in Breslau. Im Schlesischen Museum der bildenden Künste gab es dafür den „Ehrensaal für vaterländische Geschichte“, voller Historienbilder und Plastiken.

4. Denkmale

Im kollektiven Bewusstsein der Breslauer hielt sich lange die Erinnerung an die großen Unglücke der Stadt: bittere Winterkälte, Oderhochwasser, Heuschreckenplagen, Hungersnöte, Feuersbrünste, Pest und Cholera. Bilder davon sind ganz selten, aber man prägte Gedenkmedaillen, verfasste Gedichte und übernahm die Erinnerung in die mündliche Tradition. Beispielsweise jene Überlieferung, der zufolge der Weg zur Elisabethkirche mit Grabsteinen gepflastert war, unter denen die hingerichteten Aufrührer von 1420 lägen, deren schimpfliches Andenken die Breslauer mit Füßen traten. Ein Unglück des Jahres 1749 erschütterte im wahrsten Sinne die Stadt, die Explosion eines Pulverturmes mitten in Breslau, mit zahlreichen Toten und großen Zerstörungen.

Das Bedürfnis, an bedeutende Persönlichkeiten und Ereignisse mit Denkmälern zu erinnern, war erst eine Sache des 19. Jahrhunderts. Bis dahin trugen alle Straßen und Plätze nur Namen, die auf ihre Topographie, auf kirchliche Nachbarschaft oder die dort ausgeübten Handwerke verwiesen. Das änderte sich, als 1823 eine Kommission zur Revidierung aller Straßennamen und Hausnummern eingesetzt wurde. Jetzt begann die Welle der Umbenennungen, welche die Stadt vor allem mit preußischen Namen überzog.

5. Epilog

Breslau wurde mit Kriegsende ein Ort des Abschieds. Heimatverlust bedeutet mehr als nur materielle Enteignung. Es war das Herausreißen aus einem vertrauten Umfeld, aus sozialer Sicherheit, aus dem Netz von Familie und Verwandtschaft, von Häusern und Gräbern. Dieses Trauma mußten als erste die jüdischen Breslauer erfahren, die seit 1933 von den Nationalsozialisten in die Emigration gezwungen wurden, nicht zu vergessen jene etwa 8.000 jüdischen Breslauer, die seit 1941 deportiert wurden und einer gnadenlosen Vernichtung anheimfielen. Breslauer Bahnhöfe wurden zu lieux de mémoire, zuerst für die jüdischen, dann für alle anderen Breslauer. Der städtische Exodus begann Ende Januar 1945, bis dahin hatte ihn die politische Führung nicht zugelassen. Als die Bevölkerung schließlich doch zum Verlassen Breslaus aufgefordert wurde, geschah es überstürzt, planlos und bei tödlicher Kälte. Zehntausende stürmten den Hauptbahnhof beziehungsweise den Odertorbahnhof, um einen der rettenden Züge zu erreichen. Für viele gehören die Stunden, die sie in verzweifelter Not auf überfüllten Bahnhöfen verbrachten, zu den letzten Erinnerungen an Breslau. Die wenigstens ahnten, dass es ein Abschied für immer sein würde und ihnen Breslau nur noch als ein Ort schmerzlicher Erinnerung bleiben würde. Die in der Stadt ausharrten und die Festungszeit überstanden, befanden sich bald in einer fremden Stadt. Ihnen stand die Ausweisung bevor, an deren Ende Breslau eine Stadt ohne Deutsche war.

Prof. Norbert Conrads (geb. 1938) – deutscher Historiker. Bis 2003 Professor für Neuere Geschichte an der Universität Stuttgart und Leiter des Projektes „Die Geschichte von Schlesien“. Er ist Autor zahlreicher Untersuchungen im Bereich Bildung und Gesellschaftsgechichte Schlesiens.

Breslau (ma: Wrocław) mint az emlékezés helye nem olyan régi, mint azt ezeréves története alapján gondolnánk. Középkori múltja csak halványan maradt meg az emlékezetben, ami azzal állhatott összefüggésben, hogy a város hűbéruraival, egyrészt a herceggel, illetve a királlyal, másrészt pedig a püspökkel való konfliktusaiban fejlődött. E két, egymással rivalizáló hatalmat Breslau, ahol gazdagságával és városi patriotizmusával a polgárság dominált, szisztematikusan a perifériára szorította. Az önálló öntudat kialakítása, vagy mondhatni akár, kulturális emlékezet konstruálása, csak a humanizmus és a reneszánsz idején következett be, amellyel Breslau egy általános európai folyamatot követett. Itália és új egyetemei szolgáltak ehhez példaként, amelyekről a Breslauból elszármazott diákok tudósítottak hazatértükkor.

A következőkben öt pontban mutatjuk be Breslaut mint az emlékezés helyét. Ezek a következők: breslaui mítoszok, jelképek, történelmi elképzelések, emlékművek, valamint a német Breslau hanyatlása.

Mítoszok

Breslau újabb kori történelme már ismerte mítoszait. Ilyen volt például II. (Nagy) Frigyes rajtaütése, amellyel az évszázadok óta legyőzetlen Breslaut 1741-ben csellel bevette, vagy még inkább a város és a régió legendás helytállásának története a hétéves háború során. Az 1757-es leutheni csata Breslau és Szilézia birtoklásáról döntött, de a „Leutheni korál” és más porosz megnyilvánulások olyan protestáns-vallási emelkedettséget kölcsönöztek a politikai döntéseknek, amelyre, bár különös ellentétben állt a porosz király szabadszelleműségével, sokáig emlékeztek Breslauban.

A fenti esemény azért is nyerhetett mitikus dimenziókat, mert szörnyű veszélyek leküzdéséhez kötődött. Története során csupán egyszer élvezhette a város a nagy politikai pillanat ritka szerencséjét. 1813-ban Breslauban gyűltek össze a fiatal Európa politikai és szellemi vezetői, hogy Napóleon igáját lerázzák magukról. Breslau nem csak a helyszíne volt e színjátéknak, hiszen fegyvert ragadó diákjai lelkesedése átragadt a felszabadító csapatokra, és hatással volt az 1848-at megelőző korszak (az ún. Vormärz) politikai reményeire is. Az 1813-as évnek különös jelentősége van a többi breslaui lieu de mémoire között: ebben az évben született meg III. Frigyes Vilmos porosz király „Népemhez” című felhívása, és ekkor alapították a vaskereszt érdemrendet. A város ennek megfelelően ápolta az 1813-as év emlékhelyeit, és semmilyen más történelmi eseményre nem emlékezett vissza olyan szívesen, mint erre.

Jelképek

Az 1530-ban V. Károly által a városnak adományozott, öt részből álló címert 1536-ban a Városháza nyugati oldalán, majd egészen a 20. századig további városi épületeken örökítették meg. A címer a város logójává vált, amely számtalan kiadványon, sőt a csatornafedeleken is visszaköszönt. A régi Breslau tradicionális címerét Josef Wagner náci körzetvezető semmisítette meg 1938-ban, mivel keresztény, illetve szláv vonatkozásai nem feleltek meg a korszellemnek. Wagner egy új, osztott címert adományozott a városnak (alsó részében az 1813-as vaskereszttel), amely a következő évek baljós előjele volt, és sohasem fogadták el igazán. A későbbi, már a lengyel Breslauban érvényes címer sem tartalmazott keresztény elemeket. A visszaemlékezés és a historizáció kiemelkedő jeleként értékelték, amikor az „Az emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában” című konferencia fővédnöke, Bogdan Zdrojewski polgármester által vezetett Breslau 1990-ben visszavette 1530-as címerét.

A reformáció idejéig a város első számú építménye katedrálisa volt, amelyet némi lemaradással a két főplébániatemplom, majd azok után a Városháza egyszerű épülete követett. A protestáns perspektíva megváltoztatta a sorrendet, és a katedrális háttérbe szorult. A Breslau feletti ég optikai uralmáért folytatott csaták során az 1480-as években 130 méteres magasságba húzták fel az Erzsébet templom egyetlen tornyát, amely aztán 1529-ben saját súlya alatt összedőlt. Csökkentett, 91 méteres magasságával is a város optikai koronája maradt.

A 19. század közepétől Breslau lenyűgöző új középületeivel, áruházaival, gyáraival, víztornyaival és hidaival német nagyvárossá vált. Egyik épületet se lehet azonban összehasonlítani az 1813-as év emlékére száz évvel később emelt vásárcsarnok merész vonalaival. Az avantgard épület egyedülálló módon reprezentálta a modern és demokratikus Breslaut; a weimari köztársaságban „a demokrácia katedrálisának” nevezték. A harmadik birodalom, felismerve a benne rejlő lehetőségeket, a náci propaganda színhelyeként és szakrális nemzeti helyként használta az épületet. Breslau lakói kezdettől fogva a város egyik fontos jelképeként tekintettek a vásárcsarnokra, és ugyanolyan büszkék voltak rá, mint a Városházára, a katedrálisra és az egyetemre. Minden más ezek mögé szorult.

Történelmi elképzelések

Öntudatos nagyvárosként, serényen tanuló elitjével rajongók és költők serege állt Breslau szolgálatában. A város dicsérete kisebb antológiákat tesz ki, amelyek azonban ritkán mutatnak túl a közhelyeken. Mert mit is jelent, hogy Martin Opitz „Európa virágának”, Lipót császár pedig „koronája legfényesebb ékkövének” nevezte a várost? 1505-ben a később mégsem létrehozott egyetem alapító okirata is „a hely gyönyörű és szerencsés adottságai”-ról, „[…], kiváló elrendezettségé”-ről ír, valamint arról, hogy a város „polgárainak kultúráját és műveltségét tekintve könnyűszerrel felülmúlja az összes német várost”. Ezt aztán Breslau tudós leírásai is alátámasztották, amelyeket a 18. századtól fogva történeti és honismereti szakirodalom követett.

A 19. század historizmusa felélesztette a városi tradíciókat, és történelmi egyesületek és várostörténeti múzeumok alapításához vezetett. Ekkor kezdődött el mindannak a pótlása, amiről mindaddig semmilyen kép nem maradt fenn. A breslaui születésű Adolph Menzel zseniálisan tanúskodik festészetével a frigyesi Poroszország világáról. Néhány fontosabb műve, amely most Berlinben található, egykor Breslauban függött. Cserébe ott volt a Sziléziai Szépművészeti Múzeum „Az anyaországi történelem emlékterme”, tele történelmi témájú festményekkel és szobrokkal.

Emlékművek

Breslau kollektív tudatában sokáig éltek a nagy szerencsétlenségek: kemény telek, árvizek, sáskajárások, éhínségek, tűzvészek és olyan járványok, mint a pestis vagy a kolera. Ugyan kevés kép maradt fenn ezekről, de emlékmedálok, versek és a szájhagyomány megőrizte őket, mint pl. azt a tradíciót, miszerint az Erzsébet templomhoz vezető út az 1420-as felkelők sírköveivel lett kikövezve, akiknek szégyenletes emlékét ilyenformán két lábbal taposták a városlakók. Egy 1749-es szerencsétlenség a szó szoros értelmében megrázta a várost, amikor felrobbant a Breslau központjában található lőportorony, számos halottat követelve és súlyos károkat okozva.

Csak a 19. század óta mutatkozott igény arra, hogy jelentős személyiségek és események tiszteletére emlékműveket állítsanak. Addig minden utca és tér olyan nevet viselt, amely a topográfiára, az egyházi szomszédságra vagy az ottani kézműiparra utalt. Mindez 1823-ban megváltozott, amikor az utcanevek és házszámok felülvizsgálatára külön bizottságot hoztak létre, és kezdetét vette egy átnevezési hullám, amely elsősorban porosz nevekkel árasztotta el a várost.

Epilógus

Breslau a második világháború végével a búcsú színhelye lett. A haza elvesztése több puszta tárgyi veszteségnél, hiszen a megszokott környezetből, a szociális biztonságból, a család és rokonok hálójából, a házak és sírok rengetegéből való kiszakadást jelenti. E traumát először a breslaui zsidók élték meg, akik a nemzetiszocialisták miatt 1933-tól kezdve emigrációba kényszerültek, nem megfeledkezve arról a kb. 8000 zsidó lakosról, akiket 1941-től deportáltak, és a könyörtelen megsemmisítés áldozatául estek. Breslau pályaudvarai először a zsidók, majd pedig a többi lakos számára is lieux de mémoire-rá lettek. A városi exodus 1945 január végén kezdődött, a politikai vezetés egészen addig ellene volt. A lakosságot végül hirtelen, minden terv nélkül, gyilkos hidegben szólították fel Breslau elhagyására. A fő- és az Odertor-pályaudvart tízezrek rohamozták meg, hogy feljussanak a menekülést jelentő vonatok egyikére. Sokak számára ezek a kétségbeesés közepette a túlzsúfolt pályaudvaron töltött órák az utolsó breslaui emlékek közé tartoznak. Csak kevesen sejtették, hogy a búcsú örökre szól, és Breslau számukra a fájó emlékezés helyszíne marad csupán. Azok, akik kitartottak és túlélték a fogság idejét, hamarosan egy idegen városban találták magukat. A kiutasítás várt rájuk, amely után Breslau németek nélkül maradt.

Norbert Conrads professzor (szül. 1938) - német történész. 2003-ig a Stuttgarti egyetem újkori történeti professzora és a "Szilézia történelme" projekt vezetője. Szilézia oktatási és társadalom története terén végzett számos kutatási tanulmány szerzője.

Ukrajna nyugati részének és az egykori Galíciának bonyolultabb a történelme, mint az ország más területeinek. Galíciát több állam és hatalom birtokolta. Miután Danylo fejedelem 1256-ban megalapította Lemberg városát, a régió 400 éven át Lengyelországhoz, majd 146 évig a Habsburg Monarchiához tartozott (1772-1918). Az első világháború után a független Lengyelország része lett, amelyet az 1939/1941-es szovjet és német megszállás, majd Ukrajna függetlenné válásáig (1991) öt évtizedes szovjet fennhatóság követett.

A harmincas években a három nemzetiségű Lemberg/Lwów városában 51% volt a lengyelek, kb. egyharmad a zsidók és 16 % az ukránok aránya. A zsidók megsemmisítése és a lengyelek elűzése után Lemberg 85%-a gyakorlatilag üresen állt. A várost orosz/szovjet hivatalnokok, katonák és ukrán parasztok vették birtokukba. Csak Ukrajna függetlenné válásával derült fény arra, hogy Lemberg az ukrán nemzeti mozgalom bölcsője volt. A város manapság, az ország erősen eloroszosodott keleti területeivel szembenálló Nyugat-Ukrajna központjaként az ukrán identitás fellegvára, ami antagonisztikus történetírások, összeegyeztethetetlen „nemzeti emlékezetek” és események, továbbá hősök és mártírok áthidalhatatlan változatait eredményezte.

1991 után, az ukrán történelem folytonosságát biztosító narratíva után kutatva, a lembergi helyi hatalmasságok különböző személyek előtt tisztelegtek utcanévadással, emlékművek és emléktáblák felavatásával, valamint hivatalos ünnepségek megrendezésével. Ilyenek voltak pl. az ukrán irodalom olyan nagy alakjai, mint Tarasz Sevcsenko költő vagy Ivan Franko író és szabadságharcos, akiket már a szovjet rendszerben is kultúrájának képviselőjeként tisztelt az ukrán nép. A 17. századi kozákfelkelések vezetője, Bohdan Hmelnickij is tagja a szovjet-ukrán pantheonnak, annak ellenére, hogy ő az akkor éppen lengyel kézen levő várost nem megvédeni, hanem bevenni akarta. Az olyan történelmi alakokra való utalás, mint Mihajlo Hrusevszkij vagy Mihajlo Drahomanov (mindketten történészek), a pánukrán identitás megteremtésére irányul. A városban emellett létrejött egy helyi tradíció, amely Galícia (ukránul Halicsina) részleges történetén alapul. E konstrukció a visszatekintés, a felértékelés, a rehabilitáció, valamint történelmi események és folyamatok elhallgatásának összetett folyamatában gyökerezik.

E politika egyik jellegzetessége, hogy a város történetét a lengyel, zsidó és szovjet/orosz elemek szinte teljes elhallgatása mellett jeleníti meg. Lemberg óvárosa a reneszánsz, valamint a bécsi és krakkói szecesszió építészetének egyik ékköve. Erről azonban gyakorlatilag sehol nem lehet olvasni. Mára csak néhány nyoma maradt e múltnak: olykor héber és lengyel feliratok bukkannak elő a lepattogzó festékrétegek alól. A hivatalos szervek sehol nem emlékeznek meg a németek által meggyilkolt 160 000 zsidóról vagy az 1945/46-ban deportált több mint 100 000 lengyelről. 1992-ben magánpénzből állítottak emlékművet a lembergi gettó áldozatainak tiszteletére.

Minden, az egykori szovjet jelenlétre utaló emléknek is el kellett tűnnie a városból. Csakúgy mint Rigában vagy más balti államban, eltávolították a szovjet hadsereg néhány emlékművét. Az orosz iskolákat bezárták, a Puskin és a Lermontov utca olyan városnegyedbe került, ahol az utcákat az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) és az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjairól nevezték el.

E történelempolitika másik jellegzetessége az ukrán nemzeti folytonosság megteremtése egy olyan városban, ahol az gyakorlatilag nem létezik, mert a város csak 1945-től vált ukránná. A nem létező, kitalált folytonosság Danyloval, a 13. századi galíciai fejedelemmel kezdődik, és Ihor Bilozir ukrán popénekesig tart, akit 2000-ben oroszok vertek agyon. Így jutunk el az 1918. november 9-én Lvivben kikiáltott, mindössze három hónapon át létező Nyugat-Ukrán Népköztársaságtól ahhoz az 1941. június 30-ai „aktushoz”, amely során Lembergben az OUN két, a német hadsereggel bevonuló tagja, Sztepan Bandera és Jaroslav Stecko kinyilvánította Ukrajna függetlenségét, amelyet azonban a náci Németország csak néhány napig tolerált.

Ultranacionalistákat, szélsőjobboldaliakat és náci kollaboránsokat rehabilitálnak csak azért, mert az oroszok ellen harcoltak. A várostörténeti múzeum „Az ukránok a szabadságért és a függetlenségért tett erőfeszítései” címmel átalakította termeit, amelyekben bárminemű kritika nélkül hősként ábrázolják a radikális fasiszta nacionalizmus olyan ideológusait, mint Dimitrij Doncov vagy a Wehrmacht „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait, amely utóbbiba 80 000 ukrán önkéntes jelentkezett. Az OUN/UPA két képviselőjét külön is kiemelik: Sztepan Banderát, akit Lengyelországban elsősorban gyilkosként tartanak számon, és akinek az emlékére az Erzsébet templom mellett egy hatalmas emlékkomplexumot hoztak létre, továbbá Roman Suhevicset, a „Nachtigall” zászlóalj parancsnokát.

A németekkel kollaboráló katonai egységek német nevét 2006-2007 óta ukránra cserélik. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma „DUN” (Druzhyna ukraïnskikh nacjonalistiv, Ukrán Nacionalisták Légiója) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainska Divizja Halytschyna” szerepel. A fenti múzeumban kiállított katonai egyenruhákról eltávolították a halálfejet, a zsinórdíszeket, az ingnyakon található rangjelzést és az SS-szolgálati jelvényt, így tüntetve el a kiállítási tárgyak valódi mivoltát.

A Lembergre való emlékezési politika harmadik sajátossága egy újfajta mártíromlét megteremtése. Az „áldozatok vetélkedésének” kontextusában olyan mártírok felkutatása a cél, akik méltók arra, hogy a nemzeti emlékezéskonstrukció oltárára kerüljenek. Ukrajnában a viktimizáció legfontosabb hivatkozási pontja az 1932-1933-as nagy éhínség (Holodomor), amelyet a kormány ukrán holokausztként szeretne nemzetközileg elismertetni. Lemberg városában elsősorban azokra a mészárlásokra emlékeznek, amelyeket 1941 júniusában, a németek bevonulása előtt követett el a szovjet politikai rendőrség (NKVD) a lembergi börtönökben, miután azt a parancsot kapta, hogy a politikai foglyokat szállítsa a Szovjetunió mélyére, vagy pedig likvidálja őket. A németek gyors bevonulása alatt több mint 4000 embert lőttek le a börtönökben. 1991 óta ismét nevén lehet nevezni e szörnyűségeket, a város és az áldozatokat képviselő szervezetek több emlékművet is felállítottak. Az új emlékművek viszont semmilyen formában nem utalnak a németek bevonulását követő szörnyű utcai pogromokra, amelyeket a bosszúéhes csőcselék, az ukrán rendőrség és ukrán nacionalisták indítottak náci felügyelet mellett a zsidó lakosság ellen.

A nacionalizmus hőseit és a sztálinizmus áldozatait közös mauzóleumban helyezték el, ami szinte egyenértékű az ukrán szenvedés szakralizációjával. A mauzóleumot 2006-ban avatták fel a Łyczaków-temetőben. A temetőnek ezt az új részét úgy alakították ki, hogy az első világháborús lengyel katonai temetőt (Cmentarz Lwowskich Orląt) méretben felülmúlja, és így jelképesen eltakarja; tisztelettel adózik viszont a „Nachtigall” zászlóalj és a „Galícia” SS-hadosztály előtt. A városi hatóságok 2006-ban jelezték, hogy Sztepan Bandera, Jevgenyij Konovalec, Andrej Melnik és az OUN/UPA más vezetőinek földi maradványait ide szándékozzák áthelyezni.

Lemberget elragadta az emlékezés láza, amely szelektív emlékezés- és múzeumpolitikában nyilvánul meg. A városban csak az ukrán újjászületést és az ukrán szenvedést mutatják be, a többnemzetiségű örökségről elfeledkeznek és elhallgatják azt.

Hogyan fognak ebben az emlékmű-rengetegben lengyel, német, amerikai és zsidó turisták a különböző narratívákkal megbirkózni? Hogyan egyeztethető össze ez a politika Ukrajna Európába történő integrációjának a vágyával? Vajon a revizionista elhallgatások ellenére is tudni fogják a jövő nyugat-ukrajnai diákjai, hogy ezek a „hősök” a Wehrmacht és az SS szolgálatába szegődtek? Vajon felmerül egyszer a kérdés, hogy milyen mértékben vettek részt a lengyelek és zsidók kárára elkövetett „etnikai tisztogatásban”? Ilyen és hasonlóan súlyos kérdések merülnek fel a problematikus, szelektív történelemábrázolás nyomán, amely 1991 óta megváltoztatta és meghatározza az ukrán Lviv múzeumait, utcáit és emléműveit.

Delphine Bechtel professzor - a Centre Interdisciplinaire de Recherches Centre-Européennes, intézet igazgatóhelyettese, a Paris IV – Sorbonne Egyetem Germanisztikai Karának professzora. Tudományos érdeklődési körébe tartozik többek között: a jiddis irodalom és kultúra Közép- és Kelet-Európában, politika, kultúra és az irodalmi kapcsolatok a német és a héber zsidó írók vagy a jiddis írók között Közép- és Kelet-Európában (Oroszország, Lengyelország), a többnemzetiségű városok Közép- és Kelet-Európában.

A Varsói Felkelés egyike azon eseményeknek, amelyek kulcsot jelentenek Varsó, Közép-Európa, sőt a II. világháború történelmének megértéséhez. Magyarázatot ad egyrészt a város identitásához, amelyet 1944-ben teljes mértékben eltöröltek a föld színéről, másrészt megvilágítja Lengyelország és Közép-Európa rabszolgasorsát a háború után, harmadrészt pedig az utolsó példáját adja a tényleges német-szovjet együttműködésnek a lengyel főváros megsemmisítésére való törekvésben. A felkelés megmutatja, hogy a háború nem volt egyszerűen a jó harca a rossz ellen (ahogy azt gyakran látják Európa nyugati részén), hanem abban három, különböző célokat követő fél vett részt – két totalitárius rendszer és a nyugati demokráciák világa. Annak lefolyása alatt változtak a szövetségek, a Nyugat szövetségre lépett az egyik totalitárius féllel, hogy legyőzze a másikat, de ennek a szövetségnek az árát Közép-Európa fizette meg.

A Varsói Felkelés soha nem került be a világtörténelem emlékezetének kánonjába. Ez azért történt így, mert az senkinek nem állt érdekében, sem Lengyelország kommunista hatalmi erőinek, sem a Kremlnek, sőt, a nyugati szövetségeseknek sem. A Felkelés emlékét a kommunista rendszer gondosan megtagadta – különböző volt a hazugságok töménysége és jellege, azonban a hatalom képviselői nem egyezhettek bele, hogy kimondásra kerüljön róla a teljes igazság, mert az egészében törvényen kívül helyezte volna kormányzásukat. Ha megengedik a teljes igazság hivatalos nyilvánosságra hozatalát a Felkelésről, akkor nem hallgathattak volna a legális lengyel államról, amely két hónapon keresztül létezett Lengyelország egy kicsi darabján, arról a hatalmi szervezetről, amely rendkívül hatékonyan működött a körülötte uralkodó extrém körülmények ellenére, továbbá a háború utáni Lengyelország állami rendjére vonatkozóan kidolgozott tervezetről, amelynek alapelveit a „Törvénytár” (Dzienniki Ustaw) számaiban tették közzé. Emiatt a sztálini propaganda legsötétebb és legprimitívebb időszaka után, az 1956-ban bekövetkezett „olvadással” együtt megengedetté vált a „Felkelés hőseinek” dicsérete, de semmiképpen nem vezetőinek vagy szélesebb értelemben a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) dicsérete. Teljes hallgatásba burkolták a Lengyel Földalatti Állam államformáló tevékenységét, a hatalom legalitását, a polgári állam kialakulásának kezdeteit és a nemzetközi helyzetet.

1989-ben Fukuyama meghirdette a „történelem végét”, prognosztizálva, hogy a kommunizmus bukásával lezárult a nagy ideológiai konfliktusok időszaka és az egész világ a liberális demokrácia elfogadásának irányába tart. Lengyelországban, a 90-es években a „történelem vége” az „építsük a jövőt, a múltat hagyjuk a történészeknek” jelszóban öltött testet, valamint a közösségi emlékezettel kapcsolatos kérdéseknek a társadalmi vita főcsapásából való kizárásában. Olyan paradox helyzet alakult ki, amelyben ugyan megjelent a történelmi kutatások folytatásának és bemutatásának teljes szabadsága, de ezeknek a munkáknak ez eredményei nem jutottak el a széles befogadó rétegekhez.

Századunk kezdetén az egész világban észrevehetővé vált a történelemnek és az önazonosítással kapcsolatos kérdéseknek a társadalmi vitába való visszatérése. Szimbolikus fordulópontot jelentettek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások. Európa politikatörténelmében szintén igen lényeges átértékelődések következtek be, példát jelenthet Németország vagy Oroszország (főként viszonyuk a II. világháborúra vonatkozó emlékezethez). Ebben az időben megindultak a változások Lengyelországban is, ahol egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem valósítható meg a tudatos és korszerű társadalom felépítése emlékezetbeli közösség nélkül, hogy a közösség „hideg” projektje, amely csak a gazdasági kapcsolatokra épít, nem működik megfelelően.

A változások ezen légkörében hozták meg a döntést a Felkelés Múzeumának felépítéséről. Ennek a projektnek a története önmagában érdekes tanulmányt képezne a háború utáni Lengyelország és az egymást követő kormányzatok közösségi emlékezethez való viszonyának változásaihoz. A megemlékezés szükségességének gondolata már a negyvenes években felmerült, majd megerősödött az első „Szolidaritás” időszakában, majd a III. Köztársaság tízegynéhány éve alatt állandóan visszatért, mint aktuális téma, amely nem olyan fontos, és nem tudja kivárni megvalósítását. Csupán 2003-ban Varsó akkori polgármestere, Lech Kaczyński hozott döntést annak elhelyezéséről, kinevezte az építkezésért felelős vezetőt – Jan Ołdakowskit – és megjelölte a határidőt, a Felkelés kirobbanásának 60. évfordulóját.

A Múzeum kiállításainak megtervezése során néhány alapvető elvet határoztak meg. Először, ennek narratív múzeumnak kell lennie, amely folyamatos módon elmond egy történetet. A narráció, azaz a Varsói Felkelésről több szálon futó elbeszélés alá rendelték tehát az összes kifejezési formát – a fotográfiákat, filmeket, szöveges tájékoztatókat, multimédiás bemutatókat, a színpadi jeleneteket, illetve végsősorban a kiállított tárgyakat is. Másodszor, a kiállításoknak magukkal kell ragadniuk a nézőket az elbeszélt történetbe, kihasználni minden lehetőséget, hogy visszaadják számukra a felkelők mindennapjainak légkörét. Harmadszor, senki nem maradhat közömbös, mindenkit rá kell venni az elbeszélt történet egyéni átgondolásába. Ebben az értelemben a Varsói Felkelés Múzeuma interaktív intézmény – nem azért, mert kihasználja a korszerű multimédiás eszközöket, hanem azért, mert kényszeríti a nézőket a történelemmel való interaktív szembesülésre.

Lényeges volt annak eldöntése, hogy kiknek szánják, kik legyenek a kiállítások fő befogadói. Természetesnek tűnt, hogy a fiatal látogatók irányába kell fordulni, olyanok felé, akiket meg kell győzni arról, hogy a történelem lehet érdekes, nem képezi csupán számok és tények halmazát, hogy azok az emberek, akik a Felkelés során harcoltak, ugyanolyanok voltak, mint ő. A külföldiek képezték a másik csoportot, akikre oda kellett figyelni, különös tekintettel a lengyel történelem alacsony fokú ismeretére. És a legfontosabb befogadó csoportok között a harmadikat, amelynek elvárásai nem kis mértékben különböznek az előző kettőtől, a veteránok, a Felkelés résztvevői képezték.

A fő befogadó célcsoportok definiálása után el kellett dönteni, milyen módon lehet hozzájuk eljutni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a befogadóhoz való eljutás módja az, ha „annak nyelvén beszélünk”. Ezért került sor – a fiatal látogatókra való tekintettel – a korszerű technológiák széleskörű felhasználására és mindenféle – hang, vizuális és multimédiás – ráhatás alkalmazására. A külföldiekhez való eljutás érdekében a kiállítások gyakorlatilag minden felirata kétnyelvű – lengyel és angol. A veteránokat kissé eltérő módon kezelik – a feltételezések szerint ők nem is a Múzeum vendégei, hanem társ-házigazdák, akik szintén meghatározzák ennek a helynek a kivételes, mágikus légkörét.

A kitűzött célok elérése érdekében, a Múzeum létrehozására irányuló munkák egy éve alatt, azokkal párhuzamosan teremtették meg a kialakuló hely körüli külső légkört. Igen fontos volt a varsóiak meggyőzése arról, hogy lám, itt a szemük előtt jön létre egy hely, amely lényeges a város önazonosításához, egy fontos pont a város térképén. Ezért szoros együttműködést alakítottak ki a médiákkal, amelyeket részletesen tájékoztattak a Múzeum tervezésével és megvalósításával kapcsolatos lépésekről. Egyidejűleg számos társadalmi akciót szerveztek, mint például a felkeléssel összefüggő emlékek általános gyűjtését, amelyek célja az embereknek a tervezet körüli aktivizálása volt. Mindezek a tevékenységek azt eredményezték, hogy a Múzeum megnyitása nagy érdeklődéssel várt eseménnyé vált.

A kitűzött célokat sikerült megvalósítani: a Múzeum 2007-ben majdnem félmillió látogatót fogadhatott, a veteránok társ-házigazdáknak érzik magukat benne, és a látogatók több mint 60%-a fiatal, aki a 30. életévét még nem töltötte be. A látogatók reakcióiból látszik, hogy a Múzeumot gyakorlatilag senki nem hagyja el közönyösen. A Múzeum egyben „must see” jellegű ponttá vált a külföldi turisták programjában, akik egyre nagyobb számban látogatják meg a kiállítást. A hivatalos állami delegációk, ezen belül koronás fők, államelnökök és miniszterelnökök is gyakori látogatók a Múzeumban.

De a Varsói Felkelés Múzeuma nem csak kiállítás – sok részlegből áll, amelyek különféle tevékenységi területekkel foglalkoznak – létezik Hangos Történelmi Archívum, amely interjúkat gyűjt össze az összes élő Felkelővel, van Önkéntes Segítő Központ, könyvtár és archívum, széles körben működő Történelmi és Didaktikai Szekció, számos kiadvány előkészítése és kiadása van folyamatban. A Múzeum részlege a Stefan Starzyński Intézet, amely Varsó önazonosításával foglalkozik, a főváros nagy polgármesterének művét folytatja.

A Múzeum számos kulturális eseményt szervez, amelyek gyakran kívül esnek a hagyományosan értelmezett múzeumi tevékenységek körén. Legfontosabbak persze a Varsói Felkelés egymást követő évfordulói, amelyek azonban nem korlátozódnak az emelkedett tanácskozások és hivatalos ünnepségek megszervezésére, hanem felölelik többek között az ifjúsági koncerteket, színházi (vagy „para-színházi”) előadásokat, társadalmi akciókat, szabadtéri rendezvényeket a legfiatalabbak részére. Az évente megrendezésre kerülő „Tyrmand-Komeda-Polański” Varsói Fesztivál keretében a Stefan Starzyński Intézet különféle kulturális eseményeket készít elő, amelyek az 50-es és a 60-as évek Varsójához kapcsolódnak. A Múzeumban ciklikus találkozókat szerveznek a történelemmel, filmmel, építészettel, képzőművészettel, a festőművészek pedig a Múzeumot körülvevő Szabadság Parkban, a „Művészet Falán” alkotják műveiket.

Ez a széleskörű tevékenység a korszerű narratív kiállítással egybekötve specifikus légkört teremt a Varsói Felkelés Múzeumában. A Múzeum, amely egyrészt történelmi emlékhelyet, másrészt viszont élő kulturális központot képez Varsó térképén, hozzájárul a város önképének formálásához. A Varsói Felkelés különleges helye a közösségi emlékezetben, a kifejezésmód korszerűsége és az egy helyen koncentrálódó tevékenységek komplexitása tömegeket vonzó intézmény létrejöttét eredményezték.

Dr. Paweł Ukielski (szül. 1976) – történész és politológus, Közép-Európa kutatására szakosodott. A Varsói Felkelés Múzeumának igazgatóhelyettese; együttműködik a Lengyel Tudományos Akadémia Politikai Stúdió Intézetével.

Az 1933-as év első felében Ukrajnában, amely ebben az időben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (Szovjetunió) részét képezte, hatalmas éhínség kezdődött. Ez a mezőgazdaság kötelező kollektivizálásának következménye volt, amelyet a szovjethatalom Sztálin parancsára vezetett be. Egy év leforgása alatt emberek milliói haltak meg. Falvak százai és hutorok (tanyák) ezrei tűntek el a föld színéről. Az éhen haltakat kezdetben a temetőkben földelték el, később a házak körüli kertekben, kutakban, amelyeket betemettek. A kommunista hatalom megtiltotta, hogy az éhínségről írjanak vagy beszéljenek és megtiltotta, hogy bármilyen formában megjelöljék az éhínség áldozatainak sírjait. Mi történt hát Ukrajnában 1932-1933 között? Miért nem lehetett ezekről az eseményekről beszélni egészen 1987. decemberéig?

A kollektivizálást tömeges terror alkalmazásával vezették be. Ennek az akciónak, amelyet a hatalom minden szintjén, kezdve a Kremltől egészen az adott falu szintjéig szóbeli utasítások alapján folytattak le, és amelynek tetőpontja 1933. januárjára esett, fő eszközét az élelmiszerek beszolgáltatása képezte a paraszti gazdaságokban. A terror a paraszti gazdaságok állandó revízióján alapult, az elrejtett gabona felkutatása céljából, nemegyszer büntetés kivetésével, amelyet természetben kellett fizetni, hússal és krumplival (1932. november-december); a revízió során a teljes élelmiszermennyiség elkonfiskálása az egyes gazdaságokban (1933. január); az éhező városi lakosság felé irányított propaganda akciók, amelyekkel felszították bennük a gyűlöletet a „kulák-szabotőrökkel” szemben, ahogy a parasztokat nevezték; az Ukrán SzSzK és az Észak-Kaukázus Kubány-i Körzetének elszigetelése; az „éhínség” fogalom használatának tilalma még a „szigorúan bizalmas” felirattal ellátott dokumentumokban is.

Az éhínség segítségével megvalósított terrorra a Szovjetunió vezető szerveinek gazdaságpolitikája által kiváltott társadalmi-gazdasági válsághelyzetben került sor. Az akció jellegének meghatározására az 1929 novemberétől 1933 januárjáig terjedő időszakban Sztálin kifejező meghatározást talált: „siettetés”, amely a falvakban az összegyűjtött termény elkobzásának formájában valósult meg. 1932 utolsó hónapjaiig Ukrajnában, és más régiókban is, az emberek azért haltak meg, mert elvették tőlük a gabonát. 1932. novemberétől kezdtek azért meghalni, mert elvettek tőlük minden más élelmiszert is.

A Nagy Éhínség a kommunisták célirányos politikájának eredménye volt. Kormányzásuk első éveiben a bolsevikok felépítették az irányított gazdaság alapjait, amelyet 1921-ben a Lenin által bevezetett ún. Új Gazdaság Politika (NEP) szakított meg. 1929-ben Sztálin elkezdte annak megvalósítását, amit Leninnek nem sikerült: beterelni kommunákba az apró árutermelők millióit. A társadalmi ellenállás miatt Sztálin kénytelen volt lemondani a kommunákról és az artelek-re korlátozódni, azaz megengedni a parasztoknak, hogy háztáji telkeiket megtartsák. Úgy vélve, hogy a kolhozok tagjai megelégszenek saját háztáji gazdaságuk terményeivel, elkezdte begyűjteni a falvakban gyakorlatilag a megtermelt összes gabonát. A parasztoknak nem volt joguk gabonára addig az időpontig, ameddig a teljes kötelező beszolgáltatási tervet nem teljesítették, amelynek a gyakorlatban nem volt semmilyen jogszabályban meghatározott korlátja. Azt a gabonát, amelyet a beszolgáltatás után találtak, a bejelentés elől elrejtettnek vagy lopottnak nyilvánították.

A parasztok nem akartak fizetés nélkül, ingyen dolgozni a kolhozokban, emiatt a kommunista állam elkezdte őket szabotázzsal vádolni, ami okot adott az üldözésre. A kolhozrendszer válsága az egész gazdaság összeomlásával fenyegetett. 1933. januárjában a kormány kénytelen volt a korlátozás nélküli kötelező terménybeszolgáltatásról áttérni az átalányjellegű állami gabonafelvásárlásra, az adózás elvén. Ez azt jelenti, hogy az állam végül elismerte a kolhozoknak és a kolhoztagoknak a megtermelt terményekre vonatkozó vagyonjogait.

Az elsődleges veszély, ami ezeket a repressziókat magyarázta, magukban a hatalom előjogaiban rejtőzött, amelyeket fenntartott magának a Kreml. A tanácsok, ezen belül a nemzeti tanácsok kezében összpontosult a végrehajtó hatalom, amely a pártnak állami strukturális jelleget adott. Ameddig ezt a hatalmat közvetlenül a Kreml ellenőrizte, nem merült fel a Szovjetunió szétesésének veszélye. Azonban ha az ellenőrzést áthelyezték a párt regionális illetékességi struktúrájába, akkor a – kommunista vezetők véleménye szerint – a szétesés veszélye reálissá vált. A Kremlben a legnagyobb veszélyt Ukrajnával azonosították – lévén szilárd nemzeti hagyományokkal (és nem szovjet!) államisággal rendelkező köztársaság. Ez a köztársaság határos volt más európai államokkal, gazdasági potenciálját tekintve pedig (beleértve az emberi potenciált) majdnem elérte a Szovjetunió összes többi nemzeti köztársaságának együttesen számított szintjét. A Szovjetunió létrehozása után a Kreml hadjáratot indított a nemzeti köztársaságokban a szovjethatalom nem-orosz környezetben való meggyökereztetésének érdekében. Ukrajnában ezek a tevékenységek gyorsan kinőtték a tisztán bürokratikus vállalkozás kereteit és a nemzeti újjászületés eszközeivé váltak.

1932 második fele bizonyult annak a pontnak, amikor összefutott és egymást kölcsönösen felerősítette két válság a Kreml társadalmi-gazdasági és a nemzetiségi politikájában. Sztálin mindenekelőtt a társadalmi elégedetlenség kitörésétől félt az éhező Ukrajnában. A nem sokkal ezután megkezdődő repressziók egyidejűleg irányultak az ukrán parasztság ellen, ahol a gabonabeszolgáltatás által kiváltott éhínséget alkalmazták a terror eszközéül, valamint az ukrán értelmiség ellen, amelynek soraiban tömeges letartóztatásokat és kivégzéseket hajtottak végre, összekapcsolva ezt a kommunista párt helyi szervezeteiben lefolytatott tisztogatással.

A Nagy Éhínségről szóló elbeszélést az „öt kalász törvényének” felidézésével kell kezdeni, amelyet a kommunista hatalom szervei a termény „elpocsékolása” elleni harc érdekében hoztak. Ahogy az előszóban olvassuk, „elébe menve a munkások és a kolhoztagok követeléseinek” a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztosságának Tanácsa 1932. augusztus 7-én határozatot hoztak „Az állami vállalatok, kolhozok és szövetkezetek vagyonának védelméről és a társadalmi (szocialista) tulajdon erősítéséről”. A vagyon ellopásáért főbelövést javasoltak, az „enyhítő körülmények fennállása” esetén szabadságvesztést, legalább 10 évig terjedően[1].

1932 novemberében Sztálin rendkívüli bizottságokat delegált a kötelező gabona beszolgáltatások ügyében Wiaczeslaw M. Molotow vezetésével az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba és Lazar M. Kaganowicz vezetésével Kubányba. 1932. decemberében ezeken a területeken a parasztoknál szünet nélkül keresték a gabonát. A revíziókhoz hozzászoktak a revízió által érintettek és a revíziót végzők egyaránt. A revíziókat az NKVD (Belügyi Népbiztosság) funkcionáriusainak vezetésével a szegény parasztok bizottságainak éhező tagjai (akik a feltárt gabona egy bizonyos százalékát megkapták), valamint a városból delegált munkások folytatták le. Ugyanúgy, mint az előző évben, a kötelező beszolgáltatások keretében a falvakat majdnem a teljes gabonamennyiségtől megfosztották még a revíziók előtt.

1933. január 1-én Sztálin táviratot küldött Harkovba, a gabona átadását követelve és javasolta az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Népbiztossága Tanácsának, hogy „széles körben tájékoztassák a falusi tanácsokon keresztül a kolhozokat, kolhozok tagjait és az egyéni dolgozókat, hogy: a) mindazok ellen, akik önként átadják az államnak a korábban ellopott és elrejtett gabonát, nem fognak alkalmazni repressziót; b) a kolhoztagok, kolhozok és az egyéni dolgozók ellen, akik makacsul rejtegetik az ellopott és a nyilvántartásba vétel elől eldugott gabonát, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának 1932. augusztus 7-én hozott határozatában szereplő legkeményebb büntetéseket alkalmazzák.”[2]

A Nagy Éhínséget túlélő emberek elbeszélése szerint a revíziókat a kommunisták speciális brigádjai végezték a paraszti gazdaságokban és elvittek mindent, nemcsak a krumplit és a húst szalonnával, ahogy azt a szovjethatalom idézett határozata előírta, hanem mindenféle élelmiszert. A különböző helységekből származó tanúságtételek százai, ezrei egységes képet alkotnak. Sztálin nem korlátozódott az élelmiszer konfiskálására. 1933. január 22-én saját kezűleg (a kézirat fennmaradt) írta meg az Össz-szövetségi Kommunista Párt Központi Bizottságának és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának direktíváját, ami a következő szavakkal kezdődik: „Az Össz-szövetségi KB és a Sovnarkom olyan információkhoz jutott, hogy Kubány és Ukrajna területén a parasztok tömeges kivándorlása indult meg „a kenyér után” a Központi-feketeföld Körzetbe, a Volga vidékére, Moszkva körzetébe, a Nyugati Körzetbe, Belorussziába”. A Kreml a szomszédos régióktól az Ukrán SzSzK és Kubány elzárását követelte[3].

Nem élnek már azok az emberek, akik Ukrajnát az iszonytató terror örvényébe taszították. Nem létezik már az a totalitárius állam sem, amelynek vezetősége felelős a Nagy Éhínség kiváltásáért. Azt várjuk a nemzetközi közvéleménytől, hogy ezt a bűnt tekintsék népirtásnak. Mindenekelőtt az Orosz Föderációtól várjuk ezt, amelynek népe szintén több milliós veszteséget szenvedett Joszif Sztálin és a kommunista párt rezsimének évei alatt.

Stanisław Kulczycki professzor (szül. 1937) – ukrán történész, az Ukrán Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének igazgatóhelyettese.

[1] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. М., 2001. С.453–454.

[2] Голод 1932–1933 років на Україні: очима істориків, мовою документів. К., 1990. С.308.

[3] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. С.635.

Az 1980 nyarán bekövetkezett sztrájkhullám, majd később annak következményeként az NSZZ „Szolidaritás” (Független Önkormányzó Szakszervezet - NSZZ) - megszületése indították el a kommunista állam válságának új, legmélyebb szakaszát Lengyelországban. Az 1976 óta elmélyülő gazdasági válság 1980-ban a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt – a PZPR) hegemón pozícióján alapuló politikai rendszer stabilitásának megrendüléséhez vezetett. Az NSZZ „Szolidaritás” létrejötte és több mint egy éve tartó legális működése alapvető változásokat idéztek elő a társadalmi tudatban, amelyet már nem volt képes megváltoztatni az ún. normalizálási politika, amit a rendkívüli állapot bevezetése, 1981 decembere után kezdeményeztek.

Sem a „Szolidaritás” szétverése, sem az 1982. augusztus 31-én (amikor 66 városban került sor a szakszervezetet támogatók demonstrációjára) csúcspontját elérő társadalmi tiltakozások elfojtása nem tartotta vissza azokat a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek a Lengyel Népköztársaság államrendjének krónikus válságállapotba kerüléséhez, majd – a nemzetközi helyzet változása után – annak bukásához vezettek. Az alábbiakban megkísérlem felsorolni a legfontosabb tényezőket, amelyek véleményem szerint a válság elmélyülését okozták, majd ennek következtében 1989-ben a rendszer bukásához vezettek.

1. Változások a Szovjetunióban. Ez a tényező jelent meg legkésőbb az összes közül, csupán azután, hogy 1986-ban Mihail Gorbacsov proklamálta a peresztrojka politikáját, de az első helyen kell ezt megemlíteni, mert döntő szerepet játszott a lengyel kormányt irányító Wojciech Jaruzelski tábornok meggyőzésében a rendszer átalakítására vonatkozó reformok beindítására, amelyek végeredményben a rendszer teljes összeomlásához vezettek. 1986 júliusában Gorbacsov, az SzKP KB Politikai Bizottságának ülésén Közép-Európa államairól mondott beszéde során megállapította, hogy tovább „nem lehet őket a vállunkra venni. A fő ok a gazdaság”. Ez azt jelentette, hogy a Kremlben előtérbe kerül az a meggyőződés, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsán belüli gazdasági együttműködés modellje, amelynek alapját a transzferábilis rubel képezte, módosítást igényel. Nem voltak kedvezőek a szovjet gazdaság számára a kőolaj és a földgáz – a Szovjetunió legfőbb exportcikkei – állandó árakon történő szállításai a KGST országokba. Az sem a véletlen műve volt, hogy a varsói hatalmi szervekkel szemben, már Tadeusz Mazowiecki kormányának létrejötte után, Moszkva egyik legfontosabb posztulátumává a kölcsönös kereskedelmi árucsere USA dollárban történő mielőbbi elszámolására való áttérés vált.

Annak ellenére, hogy továbbra is korlátozott volt a szovjet vezetés terveire vonatkozó ismeretanyag a 80-as évek második felében, találónak tekinthetjük Andrzej Paczkowski értékelését, miszerint “Gorbacsov végrehajtott egyféle részleges amputációt a >Brezsnyev doktrínán, amely elvesztette ideológiai értelmét, egyre nagyobb mértékben geopolitikai jellegű alapelvvé válván. Legkésőbb 1987-1988 között megszűnt Moszkva korábbi nyomása Varsóra, felváltotta azt az intenciók és a tevékenységek messzemenő azonossága”. Wojciech Jaruzelski tábornoknak és embereinek így meg volt kötve a keze a rendszer reformja terén, ami azért nem zavarta abban, hogy kormányzásának majdnem egész ideje alatt felhasználja a szovjet “fenyegető rémet” a Nyugattal, az ellenzékkel és az egyházzal való kapcsolattartásban. Jacques Levesque, francia kutató, egyenesen úgy értékeli, hogy Jaruzelski hosszú ideig nem érvényesítette a Gorbacsovtól kapott tevékenységi szabadságot.

2. A gazdaság állapota. Habár 1983-ban öt év óta először jegyezték fel Lengyelországban a GDP növekedését, de ez nem a gazdasági rendszerben történt valós változások, egyedül a gazdaság régi kerékvágásba való visszatérésének eredménye volt, ahonnan először a Gierek kormányának hibái miatt siklott ki, majd az 1980-81 évek sztrájkjai, végül pedig a gyártóüzemek nagy részének militarizálása és a nyugati országoknak a Lengyel Népköztársasággal szemben alkalmazott gazdasági szankciói miatt. Már 1985-ben lecsökkent a gazdasági növekedés, ugyanis – ahogy az egyik párttanulmányban írták – „különös erővel jelentkeztek a nyersanyag korlátok (...) amelyek a hazai erőforrások elégtelen voltából és az alacsony importlehetőségekből fakadtak”.

A Jaruzelski csapata által ismételgetett deklaráció a gazdasági reformok folytatásának feltétlen szükségességéről, amelyek kezdetét 1981-ben hirdették meg, a rendkívüli állapot bevezetése után gyorsan propagandista fikciónak bizonyult. Ahogy azt találóan megjegyezte Jaruzelski tábornok 1982 februárjában: “Paradox jelenség társul a reformokhoz: egyrészt a gazdaság irányítási elveinek liberalizációja, másrészt a rendkívüli állapotból fakadó megkötések”. Azonban nem a rendkívüli állapot megkötései képezték a fő okát annak, hogy nem sikerült valódi reformokat bevezetni a Lengyel Népköztársaság rossz hatásfokkal működő gazdaságában. Az ok az volt, hogy a rendszer volt ténylegesen megreformálhatatlan, ami a gazdaságot irányító vezetők megtörhetetlen ellenállásában nyilvánult meg. Ezt jól illusztrálja a reformok keretében megszüntetett 106 állami vállalatcsoport felszámolása 1982-ben, amelyek helyén létrejött 103 tröszt , amelyek elődeiktől főként nevükben különböztek. “Valójában nincs semmilyen intézményesített erő, amely komplexen foglalkozna a reform gazdasági gyakorlatba történő bevezetésével, hiányzik a reformhoz, mint politikai-gazdasági komplexumhoz való hozzáállás” – állapították meg a Belügyminisztériumban a társadalmi-politikai helyzetről Czesław Kiszczak tábornok utasítására készített kiterjedt elemzésben 1984 májusában.

A kormány reformügyi megbízottjának funkcióját betöltő Władysław Baka szerint a Minisztertanács ülésein 1983 júliusában és 1984 júniusában nyíltan a “reformok megfojtására” irányuló tervezeteket forszíroztak. Ezek szószólóinak egyike volt állítólag Zbigniew Messner miniszterelnök-helyettes, aki azzal érvelt, hogy “a végsőkig elvezetett társadalmi-gazdasági reform modell, amelyet Władysław Baka miniszter úr leírt, lényegében a társadalmi-politikai rendszer megváltoztatását jelenti”, azaz a szocializmus elbukását. A reform folytatására vonatkozó elképzeléseket Baka szerint Jaruzelski védte volna, de egy évvel később - a Poznanban lefolytatott Országos Gazdasági Párttanácskozás során – megváltoztatta véleményét és támogatását fejezte ki a Messner által hirdetett, visszatartó tervezetek irányában. Néhány hónap után - 1985 novemberében – ez utóbbi foglalta el a miniszterelnöki széket, a kormány reformügyi megbízottjának hivatalát pedig megszüntették. A tényleges reformok megvalósítását csupán Mieczysław Rakowski kabinetje kezdte meg 1988 és 1989 fordulóján, bevezetve többek között a gazdasági tevékenység szabadságát garantáló jogszabályokat és liberalizálva a külkereskedelmi forgalom alapelveit. Ha rövidesen nem került volna sor a politikai rendszer bukására, Rakowski reformja elvezethetett volna az ún. kínai transzformációs modellhez, azaz a piaci gazdálkodás bevezetésére az autoritatív politikai rendszer megőrzése mellett.

3. Az állam privatizációjának jelensége. A 80-as évek általános gazdasági leépülése ellenére jellemző jelenség volt a magánszféra szektorának növekedése a gazdaságon belül. Az 1981-1985 közötti években termelését közel 14 százalékkal növelte, miközben az állami szektor termelése ugyanebben az időszakban 0,2 százalékkal csökkent. A magánvállalkozásokat továbbra is számos korlátozás sújtotta, de a LEMP vezetőségének sok tagja így is kritikusan tekintett a “meghatározott körök indokolatlan meggazdagodásának” jelenségére. Fokozatosan mégis, különösen a hatalom középső szintjein, egyre erősebb volt a meggyőződés, hogy a privát szektor kiépítése nélkül nem lehet a fogyasztási cikkek piacán jelentkező deficitet kielégíteni.

A magánszektor keretein belül különös helyzetet foglalt el néhány száz ún. polonikus társaság, amelyeket lengyel származású külföldi személyek részvételével alapítottak az 1982. júliusi törvény alapján. “A polonikus cégek elszipolyozzák az állami szektorból a jól képzett kádereket. A dolgozók egy része a külkereskedelmi vállalatoktól megy át, akik szolgálati és állami szintű titkok birtokában vannak. (...) Nem ritkák a polonikus cégek feletti felügyeletet gyakorló tárcák dolgozóival kialakított nem-formális kapcsolatok esetei sem” – riasztott a Belügyminisztérium 1984 májusában.

A polonikus cégek a hatóságok, különösen a speciális szolgálatok funkcionáriusai számára (úgy a belbiztonsági, mint a katonai), egyfajta kísérleti gyakorlótér szerepét töltötték be. Rajtuk tesztelték le a piaci mechanizmusok között működő alanyok viselkedését és felhasználták őket az operatív tevékenységek során. Ennek nyomán a hatalmi elit egy része fokozatosan hozzászokott a 40-es években kialakított, az állami tulajdonra felépített gazdasági rendszertől való radikális elszakadás szükségességének gondolatához. Ily módon megfelelő klíma alakult ki a Rakowski kormány már említett reformjaihoz, amelynek hozadéka volt az ún. nomenklatúra kisajátítási folyamata.

4. A politikai rendszer leépülése Fő tünete a LEMP pozíciójának meggyengülése volt, amely ez idáig hegemonikus szerepet játszott a Lengyel Népköztársaság politikai rendszerében. Az 1980-1981 közötti évek válsága, majd ezt követően a rendkívüli állapot megfosztotta a LEMP-et kb. egymillió tagjától. Csupán az évtized közepén maradt abba a párt zsugorodása, amelynek mérete a 2,1 milliós taglétszámi szinten stabilizálódott. Nem sikerült azonban megállítani a párt öregedési folyamatát, amelyben a 29 év alattiak százalékos aránya az 1981. évi 15%-ról 1986-ra mindössze 6,9%-ra olvadt, a párttagok átlagéletkora pedig 1986-ban 46 évre növekedett. Hasonló folyamat kezdte fenyegetni a több mint 12 ezer tagot számláló pártapparátus sorait is. A LEMP KB funkcionáriusainak 1984 végén végzett káderszemléje kimutatta, hogy az 1985-1986 évekre dolgozóinak 23%-a eléri a nyugdíjkorhatárt. Ugyanebben az időszakban a Központi Bizottság több mint 600 dolgozójának alig 6 százaléka volt 35 évesnél fiatalabb.

A kommunista párt öregedett és egyúttal folyamatosan vesztett befolyásából, egyre kevésbé maradt a politikai élet alanya, hanem eszközzé vált a hatalom apparátusán belül működő, különböző nyomást gyakorló csoportok kezében. Ezek közül a legfontosabb a Lengyel Hadsereg tisztikarának egy része volt. A rendkívüli állapot első évében a pártapparátus vezető posztjaira a hadsereg 32 tisztjét delegálták, az államigazgatásba pedig további 88-at. Volt a soraikban többek között 11 miniszter és miniszterhelyettes, 13 vajdasági vezető és helyettes, valamint a LEMP Vajdasági Bizottságainak 9 titkára. Az ügyészségen és a polgári igazságszolgáltatásban végzendő munkára további 108 “egyenruhás jogászt” delegáltak.

A katonatiszteken kívül jelentősen megnőtt a 80-as években a Biztonsági Szolgálat felsőbb szintű funkcionáriusainak és a gazdasági apparátusban dolgozó emberek szerepe. Természetesen mindegyikük a LEMP tagja volt, de nagyon gyakran valójában ellenzékben voltak a LEMP apparátusának funkcionáriusai által forszírozott bizonyos döntésekkel és megoldásokkal szemben. A kommunista párthoz tartozott a Szakszervezetek Országos Szövetségének (OPZZ) vezetősége is, amely a hatalom szándékai szerint a társadalmi tudatban a „Szolidaritás” helyét volt hivatva elfoglalni. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, a LEMP vezetősége elismerte, hogy az OPZZ sokkal nagyobb autonómiát kell kapjon, mint amekkorával eddig az összes társadalmi-politikai szervezetek rendelkezett, beleértve a koalíciós ZSL (Egyesült Néppárt) és SD (Demokrata Szövetség) pártokat is. „Nekünk magunknak kell beépítenünk különféle ellenzéki elemeket magába a pártba (…) amelyek ellenőriznek minket a mi rendszerbeli működési pozíciónkból, folyamatosan tűket szurkálva az alsó felünkbe” – mondta az OPZZ témájában 1986 decemberében Jaruzelski tábornok. Azonban – a közel hétmillió tagot összefogó – OPZZ idővel olyan erővé vált, amely különösen a 80-as évek végén jelentősen hozzájárult a LEMP pártapparátus feletti ellenőrzési szintjének korlátozásához, különösen, ami a gazdaság irányításával foglalkozó részt illette.

5. A társadalmi hangulat evolúciója. A rendkívüli állapot bevezetése után a társadalom hangulata viszonylagos stabilizáción ment keresztül. 1983-ban a vizsgált személyek közel 40%-a hitte, hogy a gazdasági helyzet megjavul, 8% ellenkező véleményen volt, ugyanakkor a többiek – vagyis több mint a fele – úgy vélték, hogy az nem fog változni vagy nem volt véleményük. Ez a sajátos kivárásos állapot az évtized közepén kezdett változni, a hatalom számára kifejezetten kedvezőtlen irányba. Míg 1985 decemberében a gazdaság helyzetét a vizsgált személyek 46 %-a ítélte rossznak, úgy a következő hónapokban ez az arány meglehetős rendszerességgel nőtt: áprilisban 55 %, 1986 decemberében 58,5 % és 1987 áprilisában már 69,1 %. A következő hónapokban egyre rosszabb lett, ami lényeges módon hatott a hatalom elitjének tudatállapotára. Jaruzelski tábornok tanácsadó triója, amit a LEMP KB titkára, Stanisław Ciosek, a belügyminiszter-helyettes Władysław Pożoga és a kormány sajtószóvivője, Jerzy Urban alkotott, 1988 januári emlékeztetőjében ezt írta erről a témáról: “A hangulat a piros vonal alá esett, azaz átlépte (...) a robbanásveszély kritikus pontját. Ez nem következik be, mert a robbanási feszültségeket letompítják a társadalomban különféle stabilizátorok (a történelmi tapasztalatok, ezen belül főleg 1981. december 13-a, az egyház szerepe, az ellenzék befolyásának csökkenése, apátia)”. Értékelésük szerint, ez az állapot negatívan hat a hatalom apparátusára, amelynek egy része „mint mindig a lefelé lejtő időszakban, beindítja a vezetés megkérdőjelezését, intrikálást, az eljövendő perszonális konfigurációk tervezését. Idővel aztán elkezdi az összeesküvést.”. A javaslat ezzel összefüggésben: „drámai fordulat megvalósítása, amelyben kevés lenne a szó és sok a cselekedet”. Végül is ilyen fordulat, a kerek asztal formájában, bekövetkezett egy évvel később.

Mirosława Maroda szerint a hangulat romlásának oka „háromfajta legszélesebb hatókörű társadalmi tapasztalat” volt. Az első az erősödő infláció, ami leértékelte „az egyének és családjaik életművét”. Sorban a második az „aránytalanság érzete a megfelelő életszínvonal elérésére és megőrzésére fordított erőfeszítések és azok eredményei között”. Ennek legfőbb forrását a folyamatosan fennálló ellátási problémák képezték (különösen az iparcikkek terén), ami éles ellentétben állt nemcsak a nyugati országokban, de még a szovjet blokkon belüli, tömegesen látogatott országokban fennálló helyzettel is. Harmadik társadalmi frusztrációt generáló tapasztalat Maroda szerint „az a megszilárduló meggyőződés, hogy a rendszerben az egyének számára elérhető módszerek sehova sem vezetnek”. Ez különösen a fiatalokra vonatkozott és a szélesen értelmezett intelligencia rétegeire, akik a legfájdalmasabban érzékelték a nyolcvanas években egyre növekvő tehetetlenséget.

6. Az egyház és a politikai ellenzék tevékenysége. A 80-as években a katolikus egyház a Lengyel Népköztársaság vezetőinek szeme láttára átalakult a hatalom fő ellenségéből a társadalmi hangulatot stabilizáló tényezővé. Éppen ezért, nem mondva le végképp a papság elleni különböző kulisszák mögötti tevékenységek folytatásáról, aminek szimbólumává vált Jerzy Popiełuszko káplán elrablása és meggyilkolása a Belbiztonsági Szolgálat funkcionáriusai által, a LEMP vezetősége a gyakorlatban belenyugodott az egyház potenciáljának a 80-as évek végén bekövetkezett, példanélküli növekedésébe. Ez kifejeződött a káplánná avatások és a felépített templomok rekordmagasságot elért számaiban is (a kormány adatai szerint 1986-ban a felépített szakrális létesítmények száma meghaladta a háromezret), valamint a katolikus sajtó és kiadási tevékenység gyors fejlődésében. Az évtized közepén 89 katolikus folyóirat jelent meg, amelyek együttes egyszeri példányszáma másfél millió példányt tett ki. Liberalizálódott az államhatalmi szervek politikája az új egyházi intézmények engedélyezése vagy a Katolikus Intelligencia Klubjának létrehozása terén is. Az egyházi struktúrák döntő szerepet játszottak a Nyugatról érkező karitatív segélyek elosztásában is, és annak hatalmas méretei a hatalom nem szűnő nyugtalanságát váltották ki.

A hatalom arra számított, hogy a liberális irányzat fokozatosan a rendszer papság általi magasabb elfogadási szintjéhez vezet. Azonban az egyházi hierarchia kettős játéka, amelyet úgy számítottak ki, hogy a hatóságokkal folytatott dialóggal párhuzamosan diszkréten támogassák az ellenzék mérsékelt részét, dezorientálta Jaruzelski embereit. Tisztában voltak azzal, hogy az Egyház támogatására elengedhetetlenül szükség lesz a rendszer megreformálására az évtized közepétől megérőben lévő terveik megvalósításához, de nem tudták felmérni,, hogy a püspökök hajlandók lesznek–e nekik kezet nyújtani, sem azt, hogy milyen körben azonosulnak az ellenzék által megfogalmazott célokkal.

Ugyanakkor az ellenzék, az évtized közepén látható elgyengülés ellenére, a rendszerrel szembeni ellenállást generáló állandó tényezővé vált. 1985 végén a Belügyminisztérium becslése szerint Lengyelország területén létezik kb. 350 különféle ellenzéki struktúra, amelyek több mint a fele az akkor meglévő 49 vajdaságból mindössze 5 vajdaság: a varsói, a wroclawi, a gdanski, a krakkói és a lódz-i területén működött. A Belbiztonsági Szolgálat szerint ezek aktív létszáma 1,5 ezer ember volt, továbbá több mint 10 ezer dolgozott (lap)terjesztőként, összekötőként és nyomdászként. Az “aktív szimpatizánsok” számát további 22 ezer főre becsülték, aminek összességében ki kellett adnia “az illegális tevékenységbe, kisebb vagy nagyobb körben, közvetlenül bevont körülbelül 34 ezer személyt”. Ez az ellenzék egymás ellen kölcsönösen harcoló csoportosulásokra volt megosztva, de összességében két fő áramlatba voltak besorolhatók, amelyek a Lengyel Népköztársaság hatóságaihoz való viszonyukban különböztek. Miközben a radikális áramlat, amelyen belül a legnagyobb potenciállal az 1982-ben Kornel Morawiecki által létrehozott „Harcoló Szolidaritás” (Solidarność Walcząca) rendelkezett, az általános sztrájk megszervezésére és a rezsim forradalmi úton történő megdöntésére törekedett, a Lech Wałęsa körül tömörült mérsékelt áramlat és az 1986-ig a konspirációban működő NSZZ „Szolidaritás” Ideiglenes Koordinációs Bizottsága azt feltételezte, hogy a romló gazdasági helyzet és a Nyugat nyomása végül is rákényszeríti Jaruzelskiékat az ellenzékkel való tárgyalások megkezdésére. A hatalom szempontjából komoly jelentősége volt annak a ténynek, hogy az ellenzék mérsékelt áramlata erősebb volt a radikálisnál, és amikor 1988-ban a LEMP vezetősége végül a Wałęsával és az ő akkori munkatársaival való tárgyalás mellett döntött, az ellenzék radikálisai túl gyengék voltak, hogy megvalósítsák a kerek asztal melletti tárgyalások megbénítását, illetve ezt követően, 1989 júniusában bojkottálják a szerződéses parlamenti választásokat.

Antoni Dudek professzor (szül. 1966) – politológus, Lengyelország legújabb politikatörténelmével foglalkozik. Tagja a Nemzeti Emlékezet Intézet Tanácsának.

Az 1989-es év őszének eseményei Kelet-Közép-Európában alapjaiban változtatták meg a kontinenst. Ez az időszak azonban mégis inkább egy korszak lezárásaként, semmint kezdeteként él a tudatunkban.

1989. július 6-án Mihail Gorbacsov a strasbourgi Európa Tanács előtt tartott beszédében közölte, hogy a Szovjetunió nem fog a reformok útjába állni Kelet-Európában. Így azután, mivel a birodalom központja nyilvánosan kijelentette, hogy a befolyása alatt álló terület peremvidékeit nem fogja, nem tudja tovább fennhatósága alatt tartani, amit világszerte ujjongva fogadtak, csak idő kérdése volt, mikor buknak meg a birodalom varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai és bukaresti helytartói.

Nyitva maradt persze, miként és mekkorát bukik Jaruzelski, Honecker, Jakeš, Ceauşescu és Kádár, mint ahogy az is, hogy felhasználják-e – még kétségtelenül birtokukban lévő – hatalmi eszközeiket. Hogy milyen következményekkel járhat az erőszak alkalmazása, azt 1989. június 4-én Kelet-Közép-Európa népei is láthatták, amikor Kína kommunista vezetői békés tüntetők százait lövették le a Mennyei Béke terén – ugyanazon a napon, amelyen Lengyelországban megtartották az első félig szabad választásokat. A Mennyei Béke terén történtek elrettentő példája miatt is igyekezett a kelet-európai ellenzék 1989-ben tudatosan kerülni az erőszakot. Fennállásuk évtizedeiben a kommunista rendszerek az erőszakkal való fenyegetéssel és annak alkalmazásával játszották el a hitelüket, és ezzel – bármennyi fegyvert is birtokoltak – önkéntelenül is megtanították alattvalóikat arra, mennyire nem célravezető az erőszak alkalmazása.

A térség állampártjai 1989-ben rendelkeztek még ugyan a hatalom eszközeivel, de mindenütt hiányzott az erős vezetés. Csak egy olyan vezetés tudta volna e hatalmi eszközöket felhasználni, amely nem fél a vérontástól. A keleti blokk kommunista vezetői 1989-ben már nem voltak elég biztosak sem a pártjukban, sem az általuk képviselt ügyben, legkevésbé pedig saját magukban ahhoz, hogy tenni tudjanak valamit népeik forradalmi megmozdulásai ellen. 1989 forradalmárai szokatlanul vegyes csoportot alkottak: reformkommunistákból, szociáldemokratákból, liberális értelmiségiekből, nacionalistákból, a piacgazdálkodás híveiből, egyházi aktivistákból, szakszervezetisekből, pacifistákból, néhány hagyományhű trockistából és egyebekből tevődtek össze. Az erőszakellenesség volt az egyetlen, amely összekötötte őket. Ez a sokrétűség erejük része és egyben méreg volt az egypártrendszer számára.[1]

Az ideológia messzemenő hasonlósága a szovjet uralmi övezet országaiban azzal járt, hogy az egyik ország kommunista vezetésének fenyegetettsége vagy bukása elkerülhetetlenül gyengítette a többi legitimitását is. Alighanem a forradalmak egyik alapvető vonása, hogy az ilyen példák halmozódása felőrli a hatalom legitimitását. Ami ehhez képest 1989-ben új volt, az ennek a folyamatnak a sebessége. Az események felgyorsításában és nem visszafordíthatóságában a tömegmédiumok is szerepet játszottak. Különösen a magyaroknak és a cseheknek adatott meg a lehetőség, hogy saját forradalmukat az esti tévéhíradóban is nyomon kövessék, de a keletnémeteket sem a kivándorlás vágya ragadta már el, miközben a nyugati adókat nézték esténként, hanem az az érzés, hogy alakítói a történéseknek – gondoljunk csak a Nagy Imre újratemetéséről 1989. június 16-án, a lipcsei hétfői tüntetésekről 1989. október 9-én vagy a prágai diákok tüntetéséről 1989. november 17-én tudósító képekre.

A csehek, a szlovákok, a magyarok és sajátos módon a keletnémetek is megismerhették emberi méltóságuk visszaszerzésének fenséges érzését, amelyet a lengyelek már 1980-ban megéltek, és látványosan ünnepeltek. A kommunista rendszerek néhány nap leforgása alatt elvesztették, amire olyan kínosan, újra és újra ismétlődő korlátozásokkal annyira ügyeltek: információs monopóliumukat. Az egyedül maradástól való félelem, amely az ellenzékiséget különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában bizonytalan és felőrlő vállalkozássá tette, végérvényesen megszűnt.

Lengyelországban azonban az 1989-es év változásai mégsem a mindent elsöprő örömmel és a meghatottsággal párosulnak az emlékezetben. A kerekasztal-tárgyalások során az ellenzék nagy része és a hatalmon lévő elit között nem arról folytak a megbeszélések, hogy az utóbbi átadja- vagy megosztja-e a hatalmát, hanem, hogy ez milyen módon történjék meg a vészes gazdasági helyzet árnyékában. A tárgyilagosság és a tárgyalási készség sokkal fontosabb volt, mint a forradalmi hevület.

Az NDK ellenzéki csoportjai érdeklődéssel figyeltek fel az eredetileg lengyel találmányra, a kerekasztalra, amelyet követendő példának tartottak, és alkalmaztak is. Ezt Lengyelországban, ahol a kerekasztalról mindig is viták folytak, általában figyelmen kívül hagyják. Az egykori radikális ellenzék kritikája, miszerint a kerekasztal-tárgyalások során megengedhetetlen megegyezés született az ellenséggel, újra és újra jelentkezik, az utóbbi években ráadásul egyre hevesebben.

Az 1989-es év eseményeit nem lehet helytállóan leírni a német újraegyesítés, valamint az elterjedt nemzetközi beidegződések és szokások említése nélkül, amelyeket – néhány nyugat-európai kormánynak nem éppen az örömére – a forradalom éve erőteljesen megkérdőjelezett. Mert mi is történt? Az 1989-ig Nyugat-Európában általánosan elfogadott nézet szerint a német kérdés csak akkor vetődik fel, ha annak politikai előfeltétele, vagyis egy európai békerend, létrejön. A helyzet azonban teljesen másként alakult.

Franciaországot és Nagy-Britanniát nyugtalanította egy vélhetően ellenőrizhetetlen 80 milliós nagyhatalom gondolata. Mazowiecki újonnan megválasztott kormánya számára ugyanakkor a német újraegyesítés lehetőséget adott arra, hogy a varsói egyezmény régi kötelezettségeit óvatosan önálló kapcsolatokra és új együttműködésekre cserélje fel a nyugattal. Az új lengyel kormánynak a demokratikus Németország iránti rokonszenvét azonban komolyan próbára tette Helmut Kohl tízpontos terve a két német állam egyesítésére, mivel az nem említette az Odera-Neisse-határt. Az erre vonatkozó 1970-es szerződés csak a régi NSZK-ra volt érvényes, az egyesített Németországra nem.

Gorbacsov hozzájárulása az egyesített Németországhoz és a NATO-ba történő felvételéhez abból a megfontolásból származott, hogy fel kell adni az NDK-t és Közép-Európát ahhoz, hogy a Szovjetunió rendbetételére összpontosítsanak, megnyerve hozzá a nyugat támogatását is. Ha ebből nem is lett semmi, Gorbacsov bátorsága és nagyszabású stratégiai elképzelése emlékezetes marad.

1989 őszének korszakos változásai mind a mai napig nem váltak teremtésmítosszá – sem az újraegyesített Németországban, sem a harmadik Lengyel Köztársaságban, sem pedig a kibővített Európában. Jürgen Habermas egy helyütt „felzárkózó forradalomnak” nevezte 1989 eseményeit, olyan kísérletnek, amellyel a szóbanforgó országok csatlakozhattak ahhoz a civilizációs és alkotmányjogi fejlődéshez, amely Nyugaton már régen lezárult. Ez az intézményes szemlélet tévesen ítéli meg Kelet- és Nyugat-Európa gyakran eltérő emlékezetét, tapasztalatait és szocializációját, az 1953. június 17-ei felkelés egyenlősítő törekvéseitől egészen az 1980/81-es Solidarność-ig csakúgy, mint a kisebb csoportok és az egyes emberek számtalan példáját az önállóságra, a kiküzdött lelkiismereti szabadságra, a kiharcolt emberi és polgári jogokra, valamint a társadalmi önszerveződésre a pártállami hatalmi struktúrán kívül.

Bár Európa politikailag már kiheverte a jaltai egyezményből fakadó, diktatórikus keleti és a demokratikus nyugati részre való megosztottságát, Kelet- és Nyugat-Európa emlékezetkultúrái továbbra is egymás mellett, nem ritkán egymással szemben léteznek. Mintha a vasfüggöny mögötti élet méltatlanságai sokkal mélyebben beleivódtak volna a kelet-közép-európaiak emlékezetébe, mint ahogy azt nyugaton lehetségesnek tartották. Ralf Dahrendorf szerint a német értelmiségi tudatban 1989 nem jelent sem mély választóvonalat, mint Európa többi részén, sem pedig pillanatnyi fellélegzést a nyitott társadalom diadalának láttán. E felfogástól elhatárolódva Dahrendorf nemcsak globális választóvonalnak tartja 1989-et, de azt is vallja, hogy 1989 az új Európa teremtésmítosza lehet[2].

Mint a visszatekintés mutatja, Kelet-Közép-Európa polgárainak 1989-es tettei különösen alkalmasak arra, hogy példamutatóként kerüljenek be az európai szabadság, a civil társadalom megvalósulásának történetébe. Más események mellett 1989-nek is szilárd helyként kellene rögzülnie az európai emlékezetkultúrában. 1989 a demokratikus alkotmánnyal rendelkező államért folytatott forradalmi népmozgalmat jelöli. Határok eltörlését tűzte ki célul, és bizonyította, hogy mindig és mindenhol érdemes követelni és megvédeni az egyén méltóságát és szabadságát. 1989-nek azért van helye az európai emlékezetben, mert Európa nem jöhetett volna létre nélküle a mai formájában.

Dr. Burkhard Olschowsky (szül. 1969, Berlin) történelmet és kelet-európai történelmet hallgatott Gettingben, Varsóban és Berlinben. 2002-ben megvédte doktori értekezését a Humboldt Egyetemen, Berlinben. 2003-2005 között szerződéses előadóként dolgozott a Humbolt Egyetemen, a kortárs történelem és politika terén. 2004-2005 között a Szövetségi Közlekedési, Építészeti és Lakásépítési Minisztériumban dolgozott. 2005 májusától tudományos munkatárs a Közép- és Kelet-európai Német Kulturális és Történeti Szövetségi Intézetben. 2010 óta tudományos munkatárs az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatában.

[1] vö. Peter Bender: Deutschlands Wiederkehr. Eine ungeteilte Nachkriegsgeschichte 1945-1990. Stuttgart 2007, 229.

[2] Ralf Dahrendorf: Der Wiederbeginn der Geschichte. Vom Fall der Mauer zum Krieg im Irak. Reden und Aufsätze. München 2004, 213.

Az európai és az általános történelem sorsdöntő évei, fordulatai nemcsak a történészek számára nagyon érdekesek, hanem a politikusok, pedagógusok és a nehezen megragadható, de mindenütt jelenlevő emlékezési kultúra számára is. 1956 minden kétséget kizáróan ilyen év, amelyet az alábbiakban tézisszerűen mutatunk be.

1.Egyenes út 1956-tól 1991-ig?

Az 1956-tal kapcsolatos kollektív emlékezet egyik alapproblémája abból a körülményből fakad, hogy a politikai átalakulás éveiben, 1989 és 1991 között, ez az évszám a szovjetellenes, antikommunista ellenállás szimbóluma volt. Az 1956-os magyar és lengyel, az 1968-as csehszlovák, és az 1980-81-es lengyel eseményeket, valamint az NDK-ban, a Szovjetunió balti államaiban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában történteket 1989-ben egy teleológiai folyamat részeiként, valamint a Szovjetunió összeomlásának előszeleként értelmezték. Az elkerülhetetlen átalakulás gondolata (diktatúrából demokráciába, egypártrendszerből többpártrendszerbe, központosított tervgazdálkodásból liberális piacgazdálkodásba) kétségkívül mindenkire inspiráló hatással volt. A rövid ideig tartó eufória után azonban a fenti államok átalakulását illetően megmutatkoztak azok az alapvető különbségek is, amelyek csökkentik a határokon átívelő közös tapasztalatokat, és megnehezítik bizonyos események megértését.

1956 interpretációival kapcsolatosan elsősorban a Magyarország és Lengyelország közötti különbségek bírnak jelentőséggel. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elmondott, a sztálinizmus leleplezésében kiemelkedő szerepet játszott „titkos beszédét” Lengyelországban hivatalosan terjesztették. Az 1954-ben, hároméves fogság után szabadon engedett reformkommunista, Władysław Gomułka népszerűsége 1956 őszén mindennél nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a lengyel társadalom nem sokkal később kiábrándult belőle, 1956-57 idején, a szovjet bevonulás küszöbén, Gomułka a nemzeti érdekek megmentőjeként léphetett fel. Nagy Imre magyar miniszterelnök ezzel szemben nem tudta hosszú távon befolyásolni az események menetét. A hős róla élő képe elsősorban nem 1956-os tetteiből, hanem inkább mártírhalálából ered. Ha őt és társait nem végezték volna ki, soha nem váltak volna egy szovjet befolyás alá tartozó, kis közép-európai nemzet szabadságvágyának szimbólumává.

2. Patriotizmus és kommunizmus

A következő alapvető probléma a patriotizmus és a kommunizmus viszonyában keresendő. Viselkedhet-e egy kommunista patriótaként? Vagy egy patrióta meghatározásánál fogva nem lehet kommunista? Litván György az 1956 –os magyar forradalom politikai irányzazait elemezve két baloldali (reformszocialista és nemzeti demokrata) és két jobboldali érzelmű tábor (nemzeti konzervatív és radikális jobboldali) között tesz különbséget, amelyek egyike sem bízott a Szovjetunióban és a szovjet csapatok mielőbbi kivonulását követelte. A magyar történelem e rövid, de fényes pillanatában a kommunisták és az antikommunisták – összes belső vitájuk ellenére – osztoztak a szovjet imperializmuson gyakorolt kritikájukban. Az 1956 emlékezete körüli csatározásokban számos antikommunista a szovjet érdekek kiszolgálójának nevez minden kommunistát. Lengyel és magyar kommunisták egy csoportja 1956-ot ugyanakkor olyan nemzeti indíttatású, reformkommunista kísérletnek tekinti, amely a szocialista értékek megőrzésére irányult a sztálini önkény nélkül. Megint más magyar kommunisták ugyanezen csatározásokban 1956-ot ellenforradalomnak tartják, amelynek célja az 1919-1944 közötti konzervatív rendszer restaurálása volt. A hivatalos magyar megnyilvánulások viszont 1989-ig az ellenforradalmi minősítés mellett a szovjet hadsereg segítségével megakadályozott polgárháborúról szóltak.

Kádár János 1972 után ugyan kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia” összetétellel helyettesítse, mégis az előbbi maradt meg a párt hivatalos nyelvhasználatában egészen 1989. január 28-ig, amikor is a politikai vezetés előtt Pozsgay Imre először beszélt 1956-ról mint jogos népfelkelésről. E megnyilatkozás annál is inkább fontos volt, mert 1956-nak a pozitív magyar hagyomány vonalába történő beillesztése egy „ellenemlékezés”, és ezáltal a Kádár-korszak történeti jogfosztásának a magjává vált. 1956 gyökeres átértékelése egyúttal az ellenzéki csoportok és a hatalmon lévők közti tárgyalások emlékezéspolitikai előfeltételét is megteremtette. Szimbolikus események sora következhetett ezután: az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét társaival együtt 1989. június 16-án ünnepélyesen újratemették, majd 1989. október 23-án, a forradalom kitörésének 33. évfordulóján, a Magyar Népköztársaságot köztársasággá nyilvánították, beillesztve ezzel Magyarország demokratikus hagyományába. Amikor évekkel később Mécs Imrét, a fenti tárgyalások egyik ellenzéki résztvevőjét megkérdezték, ki tette lehetővé ezeket a tárgyalásokat, és ki választotta ki résztvevőit, válasza rövid és egyértelmű volt: az 1989. június 16-án a Hősök terén tartózkodó tömeg.

3. 1956 és a Szovjetunió tekintélye

A harmadik probléma 1956-nak a Szovjetunió világpolitikai tekintélyére gyakorolt hatásában mutatkozik meg. 1989 perspektívájából tekintve 1956-ot gyakran a Szovjetunió széthullásának kezdeteként értelmezik, amelyet követően az 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as lengyelországi események sora vezetett el 1991. december 25-éig, a Szovjetunió felbomlásáig. 1956 történeti jelentősége azonban a harmadik világot is érinti. A nagyhatalmak, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, az 1956-os év válságai (Lengyelország, Magyarország, Szuez) során tett lépései döntő jelentőségűek voltak gyarmatbirodalmi, illetve globális pozíciójukat tekintve. Egyiptom támogatása a brit és francia imperializmussal szemben nem csak a harmadik világ államaiban növelte a Szovjetunió hitelét.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem sokat tett az ún. „captive nations” felszabadítása érdekében, csupán a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) vette komolyan. A Szovjetunió ezalatt sikeresnek mutatkozott a gyarmatellenes, főként afrikai országok barátjának szerepében. A hatvanas évek végéig Afrikában 31 állam nyerte el függetlenségét. E folyamat során a Szovjetunió olyan tekintélyre tett szert világszerte, amely mellett elhomályosult a magyar szabadságharc elnyomójának képe. A gyarmati függetlenségi folyamatok a hidegháború olyan csatamezején játszódtak, ahol lehetségesek voltak a változások. A szovjet befolyás alatt álló kelet-közép-európai államokban azonban ebben az időben erről szó sem lehetett.

4. 1956 mint kulturális választóvonal

Az 1956-os év kulturális értelemben is választóvonalat jelentett. Az enyhülés idején, ellentétben a politikával, a kultúra minden területén csökkent a szovjet ellenőrzés. A magyar forradalom erőszakos leverése sokat ártott a nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártoknak. Kevésbé ismert tény az a csalódás, amelyet Amerika a „rabságban tartott nemzetek” lehetséges megmentőjeként okozott, és amely az ún. ’68-as generáció számára a „Nyugat” fogalmának egy sokkal inkább kulturális tartalommal bíró újraértékeléséhez vezetett. 1956 tapasztalatai megmutatták, hogy egy politikailag kettéosztott világban, alapvető politikai változások lehetősége híján, a szigorúan őrzött határok ellenére a kultúra képes hidat verni a két pólus között. Az 1956 után felnőtt kelet-közép-európai generációk számára a Nyugatot nem az IBM, De Gaulle vagy Kennedy jelentette, hanem sokkal inkább Hemingway, Sartre, Pasolini, Brigitte Bardot vagy Salinger Zabhegyezője. Sosztakovics, Wajda, Gombrovicz, Örkény, Heym vagy Kundera – csak néhányan azok közül, akik a Kelet és a Nyugat közötti kulturális hidakat biztosították. Az enyhülés után már nem lehetett újra bezárkózni, és a „szocialista-realista” mintákhoz visszatérni.

5. Összegzés

1956 a szovjet blokk minden államában választóvonal volt. A magyar és lengyel események Kelet-Közép-Európa országaira is hatást gyakoroltak, és ellenállásra ösztönöztek. Az emlékezés 1956-ra azt tudatosította, hogy a szovjet rendszer átalakulása és módosítása a hatalmi centrumban ugyanúgy lehetséges, mint a függő államokban, viszont a szovjet hegemóniától való megszabadulás kísérlete elkerülhetetlenül erőszakot von maga után, továbbá, hogy a világ kettéosztottsága a két nagyhatalom és holdudvarai között politikailag, de nem a kultúra területén szilárdult meg. 1956 emléke nem hatott közvetlenül, meghatározóan a prágai tavasz vagy a Solidarność reform- és tiltakozó mozgalmaira, viszont figyelmeztető jelként szolgált a moszkvai vezetés és helytartói átfogó uralmi igényei számára. 1956 kaétségkívül választóvonalat jelentett, amely bár Kelet-Közép-Európán túlmutatott, de egy kollektív európai emlékezet megteremtésére csak korlátozottan volt alkalmas. Túl sokszínűek voltak ehhez az események és túl eltérőek a tapasztalatok Keleten és Nyugaton.

Multiethnisches Lemberg?

Seit seiner Gründung leben in Lemberg Angehörige verschiedener Ethnien und Religionen zusammen. Friedliche Koexistenz und gegenseitige kulturelle Bereicherung sowie scharfe, phasenweise gewaltsam ausgetragene Konflikte sind zwei Seiten seiner Geschichte.

Es war über Jahrhunderte hinweg schwer genug, die Interessengegensätze in der Stadt auszutarieren. Doch Lemberg hatte ein weiteres Problem, das im 19. und in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts friedliche Konfliktlösungen erschwerte.

Die Stadt lag im Schnittpunkt imperialer und nationaler Bestrebungen. Weder Polen noch Westukrainer konnten sich ihren Nationalstaat ohne Lemberg vorstellen, Österreich-Ungarn wollte die Hauptstadt seines Kronlandes nicht aufgeben, der russische Zar sah in diesem Ausläufer der Rus sein Patrimonium, während des Zweiten Weltkriegs wollte Nazi-Deutschland Lemberg zu einem germanischen Bollwerk im slawischen Osten ausbauen, und Stalin reklamierte Stadt und Region für die Sowjetukraine.

Im 20. Jahrhundert kontrollierten alle Prätendenten die Stadt wenigstens einmal. Und wer immer die Macht hatte, begann den öffentlichen Raum mit eigenen Symbolen auszustatten. Straßen erhielten neue Namen, Denkmäler wurden gestürzt und errichtet, Friedhöfe angelegt und zerstört. Lemberg wurde imperial oder national umdekoriert und neu lackiert. Der Stadt wurde auch eine neue Geschichte gegeben, die den eigenen Anspruch legitimierte, das Leben anderer Gruppen und deren Anteil an Kultur und Geschichte der Stadt aber marginalisierte.

Lemberg als Erinnerungsort der „guten“ Habsburgermonarchie

Der Kampf um Denkmäler und um Straßennamen begann lange vor dem Ersten Weltkrieg. Die polnischen Eliten nutzten nach 1867 ihren Spielraum, um ihre Dominanz auszubauen. Die Universität wurde polonisiert, polnische Schulen wurden eingerichtet, Banken und Genossenschaften gegründet, Denkmäler polnischer Dichter, Politiker, Könige und Helden eingeweiht und den Straßen polnische Namen gegeben. Jüdisches Selbstbewusstsein drückte sich im Bau eindrucksvoller Synagogen aus, die später fast alle von den Nazis zerstört wurden. Heute erinnern nur noch Plaketten an die Bedeutung der jüdischen Gemeinde. Alles Ukrainische wurde – mit Ausnahme der griechisch-katholischen Kirchen und der Gebäude ukrainischer Organisationen –, so gut es ging, aus dem öffentlichen Raum verdrängt.

Die heutige Habsburg-Nostalgie ist zum Teil berechtigt. Bei aller „galizischen Armut“ waren die letzten Jahrzehnte vor dem Ersten Weltkrieg unvergleichlich besser als alles, was später kam. Während auf dem Land – besonders bei Wahlkämpfen und Agrarstreiks – Blut fließen konnte, war in Lemberg eine friedliche Austragung der Konflikte die Regel. Nicht vergessen werden dürfen aber auch die dunklen Seiten der österreichischen Herrschaft im Ersten Weltkrieg. Die österreichischen Behörden richteten Tausende Ukrainer als vermeintliche russische Spione hin und sperrten Zehntausende in Internierungslager.

Dies hat aber der Habsburg-Renaissance bislang nicht geschadet. Das österreichische Erbe ist auch touristisch verwertbar. Restaurants haben sich kaiserlich und königlich dekoriert, Portraits Franz Josephs hängen an den Wänden, und allenthalben versuchen Kaffeehäuser an österreichische Traditionen anzuknüpfen.

Die Verteidigung Lembergs – „Novembertat“ – Pogrom

In der populären polnischen Vorstellung von Lemberg als Antemurale Christianitatis, als Bollwerk Polens und der Christenheit, wurde Europa nicht nur gegen Mongolen, Türken und Tataren, sondern auch gegen Kosaken, später gegen Russen und gegen die Bolschewiken verteidigt. Im polnisch-ukrainischen Krieg um Ostgalizien 1918/19 wurde dieses Muster auch auf die ukrainischen Truppen angewandt. Westukrainische Politiker sahen sich allerdings auf der falschen Seite der Mauer platziert und interpretierten den Untergang der Rus im Mongolensturm und das Zerbrechen ukrainischer Staatlichkeit unter den Schlägen der Roten Armee als tragisches Opfer, das die ukrainische Nation für die Rettung Europas erbracht hatte. Zwar könnten diese Antemurale-Vorstellungen als gemeinsamer polnisch-ukrainischer Erinnerungsort dienen, doch ist dies wegen der antirussischen und kulturkämpferischen Konnotation nicht unbedingt wünschenswert.

Der November 1918 ist der Schlüssel zum Verständnis der Konflikte in Lemberg und Ostgalizien in der Zwischenkriegszeit. Für die Juden war der November untrennbar mit der Erinnerung an den Pogrom verbunden, der sich positiver Sinngebung versperrte. Die Lemberger Juden waren dadurch in einem zentralen Punkt – der Verteidigung Lembergs – aus der polnischen Erinnerungsgemeinschaft ausgeschlossen. Dagegen bildeten die Ukrainer bewusst ihre eigene Erinnerungsgemeinschaft und schufen sich unter ungünstigen Rahmenbedingungen Erinnerungsorte, die den ukrainischen Patriotismus beflügeln sollten. Die Versuche gemäßigter Politiker auf beiden Seiten, selbst im November 1918 noch eine friedliche Lösung zu finden, wurden im aufgeheizten Klima der Zwischenkriegszeit fast als Vaterlandsverrat angesehen. Könnte eine nähere Beschäftigung mit diesen Ausgleichsbemühungen nicht vorhandene zivile Alternativen aufzeigen, die später von der martialischen Helden- und Opfermetaphorik überdeckt wurden?

Die polnisch-ukrainische Deutungskonkurrenz wirkt bis heute nach, während die jüdische Erinnerung an den Pogrom vom 22. bis 24. November 1918 vollständig von der Ermordung der Lemberger Juden im Zweiten Weltkrieg überlagert wurde. Der 80. Jahrestag der so genannten „Novembertat“ (Lystopadovyj čyn) – der Machtübernahme in Ostgalizien und der Gründung der Westukrainischen Volksrepublik – wurde in Lemberg aufwändig begangen.

Zweiter Weltkrieg

Wenn heute die interethnischen Beziehungen in Lemberg während des Zweiten Weltkriegs zum Thema gemacht werden, klaffen die Interpretationen ebenso weit auseinander wie in der Zwischenkriegszeit die Deutung des November 1918: Von einem übernationalen Erinnerungsort ist keine Spur. Ukrainische Autoren weichen der Frage nach der Beteiligung von Ukrainern an Pogromen und der Rolle der Ukrainischen Hilfspolizei gerne aus oder verweisen auf die angebliche Kollaboration der Juden mit der Sowjetmacht. Jüdische Memoirenschreiber machen dagegen Polen und Ukrainern heftige Vorwürfe und klagen sie an, nicht geholfen oder sich sogar am Völkermord beteiligt zu haben. Diese unterschiedlichen Erfahrungen hatten auch Konsequenzen für die Erinnerungen. Bezogen auf den Zweiten Weltkrieg gibt es deshalb nicht nur eine doppelte Erinnerung, sondern eine dreifache Erinnerung an den Krieg.

Nach der Unabhängigkeit 1991 bemühten sich die Westukrainer, wenigstens die auffälligsten Symbole der Zugehörigkeit zur Sowjetunion loszuwerden. Das Lenin-Denkmal verschwand sofort, und auch andere Symbole sowjetischer Herrschaft wurden schnell abgebaut. Unversehrt blieben die Monumente, die an den Sieg der Roten Armee erinnern und das Gräberfeld der Roten Armee. Gleichzeitig ließen es sich die Stadtbehörden nicht nehmen, den großen Nachbarn ein wenig zu ärgern und benannten eine Straße im Stadtzentrum nach Dschochar Dudaev, der die Loslösung Tschetscheniens von der Russischen Föderation betrieben hatte.

Resümee

Lemberg soll von einem Konfliktfeld der polnisch-ukrainischen Beziehungen zum Ort polnisch-ukrainischer Aussöhnung und Kooperation gemacht werden. Sinnbildlich hierfür steht der polnische Soldatenfriedhof des polnisch-ukrainischen Krieges 1918/19. Der Wiederaufbau war von den Präsidenten Polens und der Ukraine über die Köpfe der Lemberger Behörden und Bevölkerung hinweg vereinbart worden. Ein originalgetreuer Wiederaufbau scheiterte am lokalen Widerstand, und einige Nachbesserungen waren nötig, um das Projekt für die Lemberger Ukrainer erträglich zu machen. Als Kontrapunkt wurde vor dem polnischen Soldatenfriedhof ein ukrainisches Ehrenmal gesetzt und ein Gedenkkomplex aufgebaut, der einige problematische Elemente nationaler Opfermythologie enthält.

Die Rekonstruktion des polnischen Soldatenfriedhofs ist einerseits ein hoffnungsvolles Zeichen, andererseits zeigt der Streit um seine Gestaltung, wie schwierig es ist, Lemberg zu einem übernationalen Erinnerungsort zu machen. Zu wichtig ist die Stadt für das nationale Selbstverständnis der Westukrainer und ihre Positionierung im ukrainischen Nationalstaat.

Die Chance wäre da, Lemberg zu einem Ort der Versöhnung zu machen. Dafür aber ist es notwendig, die vergangenen Konflikte in und um die Stadt, den Holocaust und das gegenseitige Morden von Polen und Ukrainern im Zweiten Weltkrieg nicht unter den Tisch  zu kehren.

Heute stellen Russen die größte nationale Minderheit. Wie schon früher zwischen Polen und Ukrainern sind auch die Grenzen zwischen Russen und Ukrainern fließend. Mischehen sind häufig, für welche Kultur sich die Kinder entscheiden, ist jeweils ungewiss. Es wäre jedoch blauäugig, das vorhandene Konfliktpotential zu leugnen.

In Lemberg koexistieren, konkurrieren und überlagern sich Spuren und Symbole der verschiedenen Herrschaften sowie der ethnischen und religiösen Gruppen. Über allem liegt ein ukrainischer Mantel, durch den das andere jedoch durchschimmert, ja heute auch bewusst freigelegt wird. Es begann mit der Habsburgwelle, nun kann eine Renaissance der jüdischen und der polnischen Vergangenheit Lembergs beobachtet werden. Verdeckte hebräische und polnische Inschriften werden freigelegt, wenigstens ein Restaurant hat seine Räume mit polnischen Exponaten dekoriert, und die Synagoge der Goldenen Rose soll wieder aufgebaut werden. Zeichen einer neuen Gemeinsamkeit?

Dr. habil. Christoph Mick – britischer Historiker, 2005-2010 ausserordentlicher Professor an der Universität in Warwick. Spezialisiert sich in der neusten Geschichte Russlands und Osteuropas – insbesondere Polens und der Ukraine. Seine wissenschaftlichen Interessen umfassen auch Untersuchungen auf dem Gebiet der Geschichte der Wissenschaft und Technik.

Według słynnego dictum Waltera Benjamina „Pisać historię [to znaczy] nadawać datom fizjonomię“¹. Takie daty stają się nie tylko mnemotechnicznym ułatwieniem interpretacji, ale przede wszystkim odzwierciedlają wysoko abstrakcyjne wyostrzenia, przewroty i przełomy. W tym sensie mogą zyskać jakość tego, co Pierre Nora zdefiniował jako „miejsce pamięci w znaczeniu przenośnym”.

Jednakże lipski historyk Dan Diner niedawno wskazał, iż data taka jak „rok 1945“ może oznaczać różne, nawet sprzeczne ze sobą lieux de mémoire i stanowi przykład wieloznaczności dnia 8 maja 1945 r. opartej na trzech szyfrach „Reims, Karlshorst, Sétif“ - perspektywy alianckiej zachodniej, sowieckiej i pozaeuropejskiej².

„Reims“ i „Karlshorst“ oznaczają tu oczywiście obie ceremonie bezwarunkowej kapitulacji Niemiec w kwaterach głównych amerykańskich czy sowieckich sił zbrojnych, natomiast „Sétif“ oznacza zbrodnię kolonialną popełnioną w tym samym dniu, masakrę dziesiątek tysięcy muzułmanów przeprowadzoną przez francuskie siły bezpieczeństwa w Algierii.

To, co wyostrzył Diner tworząc „ikonę pamięci dnia 8 maja 1945 r.“, oraz jej wielorakie, zachodnie, wschodnie i kolonialne znaczenia, dotyczy w jeszcze większym zakresie szerokiego miejsca pamięci „rok 1945“. Jego azjatycki komponent stanowi na przykład zrzucenie bomb atomowych na Hiroszimę i Nagasaki oraz kapitulacja Japonii latem 1945 r. Miejsca pamięci wspomnianego rodzaju posiadają narodowe konotacje – skutkiem czego mogą stać się przedmiotem, a wręcz przyczyną konfliktów pomiędzy narodowymi kolektywami pamięci. Oznacza to jednak, że „rok 1945“ może nie nadawać się na fundament przyszłej paneuropejskiej kultury pamięci. Przyczyna takiego stanu rzeczy zostanie wyjaśniona w dalszej części w oparciu o 10 tez dotyczących różnych, ogólnoeuropejskich i krajowych, płaszczyzn znaczenia, konsensusu i konfliktu miejsca pamięci „rok 1945“.

I. „Rok 1945“ jest bez wątpienia centralnym europejskim lieu de mémoire, o ile nie wręcz najważniejszym miejscem pamięci żyjących dzisiaj Europejczyków. Jak wspomniano, jest on w najwyższym stopniu kontrowersyjny, ponieważ w różnych częściach Europy jest zupełnie inaczej interpretowany. W 1985 r. prezydent Republiki Federalnej Niemiec Richard von Weizsäcker w swym słynnym przemówieniu z okazji 40 rocznicy zakończenia wojny stwierdził: „Zwycięstwo czy klęska, uwolnienie od niesprawiedliwości i niewoli czy przejście w nową zależność, podział, nowe sojusze, potężne przesunięcia władzy – dzień 8 maja 1945 r. to data o decydującym znaczeniu historycznym w Europie“³.

II. Podczas tworzenia mapy odmiennych interpretacji daty „rok 1945“ nad wyraz pomocny okazuje się, zdaniem Oskara Haleckisa, podział Europy według kryteriów kulturowo- i religijno-historycznych na trzy wielkie regiony historyczne: „Europa Zachodnia“, „Europa Środkowa“ i „Europa Wschodnia“ (z dalszym podziałem Europy Środkowej na „Europę Środkowo-Zachodnią“ i „Europę Środkowo-Wschodnią“)⁴. Abstrahując od makrohistorycznej, długookresowej perspektywy Haleckisa, nie jest to przypadek o tyle, że ta część jego historycznego dorobku po bliższej analizie okazuje się być bezpośrednim produktem II Wojny Światowej i początku Zimnej Wojny.

III. Pamięć o 1945 r. ciągle cechuje komponent „aliancki” czy transatlantycki, czyli komponent mocarstw koalicji antyhitlerowskiej. Zgodnie z nim lieu de mémoire „rok 1945“ oznacza „wyzwolenie Europy”, „zwycięstwo nad hitleryzmem”, a wręcz „triumf demokracji”. Ta interpretacja dominuje w „Europie Zachodniej” Haleckisa, czyli przede wszystkim w Wielkiej Brytanii i we Francji (łącznie z USA), jak również w „Europie Wschodniej“, tzn. na obszarze WNP, tutaj zaś przede wszystkim w postsowieckiej Federacji Rosyjskiej.

IV. W „Europie Środkowo-Zachodniej“ Haleckisa, czyli w Niemczech i Austrii, miejsce pamięci „rok 1945“ wykazuje ambiwalentny charakter: Oznacza koniec morderczej dyktatury, ale przez długi czas oznaczał również „porażkę”, „załamanie”, czy wręcz „katastrofę” lub „okupację”, „sprawiedliwość zwycięzców” i „podział”, zaś we wschodniej części Niemiec ponadto początek ostatniej dyktatury. „Dzień 8 maja dla nas Niemców nie jest dniem świętowania“, powiedział Richard von Weizsäcker we wspomnianym przemówieniu w dniu 8 maja 1985 r., „a jednak […] pozostaje faktem: 8 maja był dniem wyzwolenia“⁵.

V. W „Europie Środkowo-Wschodniej“ Haleckisa, tutaj przede wszystkim w Polsce i trzech państwach bałtyckich, konotacje szyfru „rok 1945“ są jednoznacznie negatywne, ponieważ jest on niemal identyczny z innym miejscem pamięci, mianowicie z „Jałtą”. „Jałta“ oznacza tutaj zdradę ze strony angloamerykańskich sojuszników w postaci wydania Polski Stalinowi oraz płynne przejście z jednego dyktatorskiego i etnicznie obcego reżimu okupacyjnego do drugiego.

VI. Pluralizm pamięci o „roku 1945“, który został umożliwiony przez epokowy rok 1989, w przestrzeni politycznej przyjął kształt gwałtownych konfliktów pamięci. Dotyczy to przede wszystkim odpowiedniego, szorstkiego kontrastu pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią“ i „Europą Wschodnią“. Z perspektywy bałtycko-polskiej „rok 1945“ oznacza przejście z niewoli narodowo-socjalistycznej w kolejną, mianowicie sowiecką, natomiast z perspektywy rosyjskiej „rozgromienie faszyzmu hitlerowskiego” i „wyzwolenie narodów Europy” – łącznie z Estończykami, Łotyszami, Litwinami i Polakami.

VII. Kontrast pomiędzy byłymi przeciwnikami z czasów wojny światowej, rozwijając się w przeciwnym kierunku niż gorzkie kulturowe konflikty pamięci pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią” a „Europą Wschodnią”, niemal zanikł. Dotyczy to zarówno wykładni „roku 1945” jako początku denazyfikacji, demokratyzacji i cudu gospodarczego, która z czasem stała się przedmiotem konsensusu pomiędzy aliancką „Europą Zachodnią” oraz narodowo-socjalistyczną „Europą Środkowo-Zachodnią“, jak również zgodności interpretacyjnej pomiędzy „Europą Środkowo-Zachodnią” - zatem pomiędzy zjednoczonymi Niemcami i Austrią - oraz społeczeństwami post-sowieckimi, jeżeli chodzi o zbrodniczy charakter narodowo-socjalistycznej agresji i przestępczej niemieckiej polityki okupacji i zniszczenia.

VIII. W dużym stopniu konsensualna stała się także z czasem pamięć o „roku 1945“ w „Europie Środkowo-Zachodniej” i „Europie Środkowo-Wschodniej“, czyli pomiędzy Niemcami i Austrią z jednej strony oraz Polską i Republiką Czeską z drugiej strony. Jednak na miejsce pamięci „rok 1945“ częściowo nakłada się miejsce pamięci „wypędzenie”, a tym samym osłabia „środkowo-europejski” konsensus pamięci. Stosowana w „Europie Środkowo-Wschodniej” argumentacja post hoc, ergo propter hoc w części społeczeństw przeciwstawiana jest poglądowi, że taka relacja przyczynowo-skutkowa nie istnieje. Odpowiednio „wypędzenie” Niemców interpretowane jest jako zbrodnia sui generis, a nie jako konsekwencja nazistowskiej polityki okupacyjnej łącznie z jej komponentami przymusowych przesiedleń i eksterminacji.

IX. Jeszcze bardziej konfliktogenny niż stosunek obu lieux de mémoire „rok 1945“ i „wypędzenia“ jest stosunek pomiędzy „rokiem 1945“ i „Holocaustem“: W „Europie Środkowo-Wschodniej“ postulat ogólnoeuropejskiej pamięci o Holocauście odbierany jest jako bezpośrednia konkurencja wobec własnej interpretacji „Jałty”, jako niemile widziane upomnienie, czy wręcz podprogowy zarzut antysemityzmu. Również w postsowieckiej „Europie Wschodniej” „Holocaust“ uważa się za fenomen pamięci, który jest obcy, ponieważ czysto niemiecki, niezwiązany z własną historią narodową i imperialną.

X. Ścisłe powiązanie miejsc pamięci „Holocaust“ i „rok 1945“ z „zachodnioeuropejskiej” i „środkowo-zachodnioeuropejskiej” perspektywy oraz postulat ogólnoeuropejskiego unormowania natrafiają na opór w „Europie Środkowo-Wschodniej“ oraz częściowo w „Europie Wschodniej“ z jeszcze innego powodu: Z punktu widzenia kultury pamięci sowiecka dyktatura komunistyczna jest tutaj stawiana na jednym poziomie hierarchicznym z dyktaturą narodowo-socjalistyczną, odpowiednio zachodniej pamięci o Holocauście jest przeciwstawiana na zasadzie równoważności wschodnia pamięć o gułagach. To z kolei wywołało w Niemczech i Stanach Zjednoczonych gwałtowny protest i zarzuty antysemityzmu bez odniesienia się do kluczowego pytania o ambiwalencję miejsca pamięci „rok 1945“.

Odwołując się do negatywnego północno-afrykańskiego nacechowania miejsca pamięci „rok 1945“ Dan Diner wyraził wątpliwość, „czy symbol 8 maja 1945 jako pozytywne zachodnie wydarzenie założycielskie będzie miało spokojną przyszłość“⁶. To samo dotyczy dnia 8 (lub według sowieckiego zwyczaju 9) maja 1945 r. jako pozytywnego „wschodniego” wydarzenia założycielskiego ze względu na wspomnianą, środkowo-wschodnioeuropejską antytezę „Jałty“. Tak jak „Sétif“ w ujęciu pozaeuropejskim stawia pod znakiem zapytania europejską ikonę pamięci „rok 1945“, tak samo czyni „Jałta“ z punktu widzenia wewnątrz-europejskiego. Stąd też przypuszczenie wyrażone na początku niniejszej pracy, iż otwarte rozgrywanie kontrowersji wokół centralnego europejskiego miejsca pamięci „rok 1945“, które umożliwił epokowy rok 1989, nie tylko się utrzyma, ale wręcz zaostrzy. Pamięć o końcu wojny i stworzeniu powojennego porządku jest obecnie zbyt pełna sprzeczności – częściowo również zbyt traumatyczna – by mogła posłużyć jako fundament europejskiej kultury pamięci.

prof. Stefan Troebst - Dyrektor Humanistycznego Centrum Historii i Kultury Europy Środkowowschodniej (GWZO) i profesor Studiów Kulturowych Europy Środkowowschodniej na Uniwersytecie w Lipsku. Członek i przewodniczący wielu fundacji. W Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność zasiada w Radzie Naukowej.