Articles

Od początku Drugiej Wojny Światowej minęło już niemalże 70 lat. Próbując zbilansować powstałe w tym czasie w poszczególnych krajach Europy Zachodniej formy i tradycje zachowania pamięci własnych ofiar nazistowskiej polityki zbrodni, otrzymujemy wielowarstwowy i ciągle zmieniający się obraz. Mimo wszelkich różnic istnieją dwie cechy stałe dla wszystkich krajów Europy Zachodniej: po pierwsze potrzebne były całe dziesięciolecia, aby uzyskać prawdziwą uwagę dla zbrodni przeciwko ludzkości względem europejskich Żydów i losu poszczególnych krajowych społeczności żydowskich, jak i zbadać to zjawisko historycznie. Jedynie niewiele osób żydowskiego pochodzenia, które przeżyły obozy zagłady powróciły do krajów swojego pochodzenia. Minęły kolejne dziesięciolecia, zanim ich osobiste świadectwa, ich bolesne wspomnienia uzyskały odpowiednią pozycję w krajowych kulturach pamięci.

Dopiero w latach 70-ych, gdy temat ten uzyskał uwagę na skalę światową, a proces ten rozpoczął się w Stanach Zjednoczonych i Izraelu, również w poszczególnych krajach Europy Zachodniej rozpoczął się publiczny dyskurs na temat losów własnej społeczności żydowskiej. Po drugie musiały minąć kolejne dwie dekady, zanim również w Europie Zachodniej zaczęło przejawiać się przeświadczenie, iż znaczniej większą część zbrodni popełnionych podczas Drugiej Wojny Światowej należy przypisać Niemcom i ich kolaborantom w Europie Wschodniej i Środkowej. Tak samo fakt, iż znaczna większość ofiar pochodzenia żydowskiego i nieżydowskiego była obywatelami Europy Środkowej i Wschodniej został zauważony bardzo późno. Z 68.000 więźniów obozu koncentracyjnego Dachau, którzy w kwietniu 1945 w momencie wyzwolenia znajdowali się w Dachau, jednym z obozów zewnętrznych lub brali udział w marszu ewakuacyjnym, 18.000 pochodziło z jedenastu różnych krajów Europy Zachodniej. Obok Niemców najsilniejszą grupę stanowili Francuzi, Belgowie i Holendrzy. Również w „uniwersum Dachau” pod koniec było jedynie niewiele osób pochodzenia żydowskiego i jednocześnie zachodnioeuropejskiego, które przeżyły.

Uczestnicy ruchu oporu, którzy przeżyli po powrocie do swoich ojczyzn – Francji, Belgii, Holandii, Luksemburga, Danii i Norwegii – byli wysoce cenieni i – o ile pozwalał na to jeszcze ich stan zdrowia – integrowani w życie polityczne i społeczne. We Francji, ale i w Belgii, Danii i Holandii przez wiele dekad heroiczny, patriotyczny opór przeciwko niemieckiemu okupantowi znajdował się w centrum pamięci publicznej. Ani kolaboracja Francji Vichy z nazistowskimi Niemcami, ani konflikty w podzielonej pod względem językowym i kulturowym Belgii, gdzie istniał silny flamandzki faszystowski związek, ani fakt, iż również w Holandii obok działaczy ruchu oporu panowała przede wszystkim obojętność, ale i różnorodna kolaboracja z niemieckim okupantem, stały się od razu podmiotem publicznej dyskusji i badań historycznych. Sytuacja w Hiszpanii, we Włoszech i w Anglii różniły się od tych w pozostałych krajach Europy Zachodniej:

W Hiszpanii temat hiszpańskich ofiar terroru nazistowskiego dopiero w ostatnich latach stał się widoczny na arenie publicznej, kiedy tez powoli zaczęła rozwijać się dyskusja na temat, również po śmierci Franco, przemilczanej historii zbrodni popełnionych podczas i po hiszpańskiej wojnie domowej. W Grecji dopiero po przezwyciężeniu dyktatury lat 1967-1974 było w stanie rozwinąć się demokratyczne społeczeństwo, które jednak rozpoczęło się dopiero 20 lat później wraz z rozliczeniem się z historią Grecji podczas Drugiej Wojny Światowej i wojny domowej. Również pamięć we Włoszech po Drugiej Wojnie Światowej była rozszczepiona. Dziedzictwo długich lat faszyzmu pod Mussolinim i lat 1940-1943, w których to Włochy walczyły po stronie nazistowskich Niemiec, zostały wyparte. Przemoc przeciwko sąsiadującym Słoweńcom była tak samo mało tematyzowana, jak ustawy rasowe Mussoliniego, poprzez które na długo przed deportacją włoskich Żydów przez Niemców, żydowscy uciekinierzy z innych krajów byli zmuszani do opuszczenia Włoch. W Anglii nazistowskie zbrodnie przeciwko społeczności żydowskiej bardzo późno uzyskały publiczną uwagę. W latach 90-ych kobiety i mężczyźni, którzy w latach 30-ych przyjechali transportami dzieci z Niemiec i Austrii do Anglii, zaczęli publicznie opowiadać swoje historie. Dopiero w roku 2000 „Imperial War Museum”, najważniejsza instytucja pamięci w kraju, zorganizowała wystawę na temat holocaustu.

W Niemczech to początkowo alianci tuż po bezwarunkowej kapitulacji nazistowskich Niemiec 8 maja 1945 r. rozpoczęły przygotowywanie procesów w sądach wojskowych. Podczas tych procesów do odpowiedzialności na skalę światową mieli zostać pociągnięci przedstawiciele NSDAP, SS, rządu Rzeszy, przemysłu, nauki, wymiaru sprawiedliwości, lekarzy i Wehrmachtu. 15 listopada 1945 r. na terenie byłego obozu koncentracyjnego Dachau rozpoczął się pierwszy duży proces sądowy przeciwko 40 oskarżonym o zbrodnie popełnione w obozie koncentracyjnym Dachau. Proces ten stał się wzorem dla 489 kolejnych procesów przeprowadzonych do roku 1948 przeciwko 1.672 oskarżonym. Amerykańskie procesy z Dachau pozostały w cieniu procesów Międzynarodowego Trybunału Wojskowego w Norymberdze, które dzięki sprawozdaniom na skalę międzynarodową uzyskały rozgłos na arenie światowej. W Niemczech jednakże wszystkie procesy przed sądami alianckimi napotkały u większej części społeczeństwa na obojętność, bądź nawet na zdecydowane odrzucenie. Społeczeństwo niemieckie było zajęte walką o codzienne przeżycie wśród gruzów, załatwianiem miejsc do zamieszkania i produktów spożywczych. Należało zapewnić miejsce i wyżywić miliony uciekinierów i przepędzonych. Procesy były postrzegane jako sprawa władz zwycięskich. Wysiłki władz okupacyjnych, w szczególności Amerykanów, do konfrontacji Niemców z popełnionymi przez nich okropieństwami i do wychowania ich na demokratów za pomocą różnorakich programów, wzbudziły apatię i obojętność. Istniała świadomość co do wymiaru klęski militarnej, lecz nie brano pod uwagę moralnej katastrofy i dziedzictwa barbarzyństwa.

Wykładający dziś w Akwizgranie historyk i politolog Helmut König rozróżnia cztery fazy rozliczenia się z nazistowską historią Republiki Federalnej Niemiec:

1. Bezpośredni okres powojenny aż do momentu powstania Republiki Federalnej, w którym to czasie decydowały państwa okupacyjne. Obok karnoprawnego rozliczenia się ze zbrodniami, ukazały się co prawda sprawozdania o prześladowaniach i oporze, jednak nie miały one szczególnego wpływu na społeczeństwo.

2. Lata 50-te i tak zwana era Adenauera charakteryzowały się milczeniem na temat przestępstw popełnionych przez narodowych socjalistów. Konflikt pomiędzy Wschodem a Zachodem i Zimna Wojna definiowały również rozliczenie się z narodowym socjalizmem. W celu integracji Republiki Federalnej w sojusz zachodni, udzielano amnestii skazanym przestępcom, zwalniano ich z więzień, rehabilitowano byłe elity państwa nazistowskiego.

3. Długa, trwająca trzydzieści lat faza pomiędzy rokiem 1960 a 1990, w której powoli doszło do głęboko sięgających zmian w postrzeganiu i odbiorze zbrodni nazistowskich i ich znaczenia dla niemieckiego społeczeństwa powojennego i przeprowadzono badania i dyskusje na temat wybuchu cywilizacyjnego „Auschwitz“. Po procesie Eichmanna w Jerozolimie w roku 1961 i frankfurckim procesie dot. Auschwitz w latach 1963-1965 zaczęto w Republice Federalnej zastanawiać się nad politycznym i moralnym wymiarem nazistowskich zbrodni przeciwko ludzkości. W połowie lat 70-ych wiele inicjatyw obywatelskich rozpoczęło badania nad aspektami historii lokalnej. Jednocześnie tematyka ta zajmowała coraz więcej miejsca w nauce i nauczaniu.

4. Nowa Republika Federalna po przełomach politycznych roku 1989. Wraz ze zjednoczeniem Niemiec nie tylko polityka historyczna byłego NRD i tym samym kwestia nowych koncepcji dla miejsc upamiętnienia obozów koncentracyjnych Buchenwald, Sachsenhausen i Ravensbrück stały się przedmiotem dyskusji publicznej. Jednocześnie rozszerzył się kontekst dyskusji w stale powiększającej się wspólnocie europejskiej. Rok 1995 cechowały szeroko zakrojone przedsięwzięcia z okazji 50-lecia zakończenia wojny i wyzwolenia od terroru przeprowadzane w każdym kraju europejskim. Stanowiło to punkt szczytowy publicznego upamiętniania. Podczas kolejnych lat to porównania obu niemieckich dyktatur w dużej mierze cechowały publiczne dyskusje. Dzisiaj, 75 lat po tym jak Hitler i jego zwolennicy przejęli władzę w Niemczech, kończy się faza świadectw osobistych. Transnarodowy dyskurs pomiędzy Europą Zachodnią, Środkową i Wschodnią dopiero co się rozpoczął.

Mindenféle emberi emlékezet valamilyen tárgynak az egyéni vagy közösségi emléke. A második esetben két formában rögződik: az annak megőrzésének és továbbadásának kötelezettségével megterhelt egyének emlékezetében, valamint tárgyakban és helyekben, amelyekről később lesz szó. A közösségi emlékezet letéteményesei általában az ún. beavatás során adják át ezeket a közösség többi tagjának, és az időszakos ünnepségek alkalmával idézik újra meg újra fel azokat. Az újkori társadalmakban a beavatás megfelelője a családi és iskolai nevelés, kiegészítve az önálló életre történő alkalmassá tétel egyéb formáival, időszakos ünnepségeknek pedig az állami és egyházi ünnepek, évfordulós megemlékezések felelnek meg. A közösségi emlékezet ráépül az egyéni emlékezetre és azokra visszaható befolyást gyakorol: közös keretekbe foglalja azokat, közös kritériumokat szab nekik, és bár csak korlátozott körben, beléjük olt bizonyos közös tartalmakat. A közös emlékezet fennmaradásának elengedhetetlen feltétele az egyéni emlékezet léte. Ha azokat kitörölné az amnézia, vagy mindegyiküket járvány vinné el, utánuk csak néma tárgyak és üres helyek maradnának.

Az emlékezet és annak helye

Minden spontán emberi emlékezet, akár egyéné, akár közösségé, eseményhez kötött, minőségi, értékelő, szelektív és egocentrikus. Hiszen annak tartalma függ az alany fogékonyságától, érzékenységétől, beállítottságától, elvárásaitól és előítéleteitől, és főként azt regisztrálja, ami az illető számára megdöbbentő, ami elválik a háttértől, kiválik a rutinból, meglepetést okoz - vagyis az eseményeket. Ezeket kiválasztja és az alany számára képviselt fontosságuk szerint hierarchizálja, megőrzi olyan formában, amilyenben általa átélésre kerültek, a teljes érzelmi töltettel, amit benne ébresztettek, amikor első ízben észlelte azokat.

Elválaszthatatlanul összefonódik itt az emlékezet három dimenziója, amelyeket egymástól csak elemzéssel lehet elválasztani. A megismerés dimenziója, mivel ez hivatott az elmúlt eseményeknek, azok résztvevőinek és létrejöttük körülményeinek hű visszajátszására, vagyis az igazságnak megfelelő tájékoztatásra arról, ami valamikor bekövetkezett.

Az érzelmi dimenzió, hiszen az elmúlt események visszajátszása egyidejűleg feléleszti az érzéseket is, amelyek azokat kísérték, és ehhez kedvező feltételek között visszajuttathat az események kapcsán átélt állapotba. Az egzisztenciális dimenzió, hiszen a megjegyzett események éppen abban különböznek az aktuálisan észlelt vagy más módon megismert eseményektől, hogy bizonyos különös módon össze vannak kapcsolva az őket megjegyző alannyal: megjelennek számára, mint a személyiségének részei, az is, ahogyan első ízben érintkezett velük és az is, ahogyan mostani visszaemlékezésében felmerülnek, és tudatosítják benne az időben való folyamatos változás tényét.

Az emlékezet ezen három dimenziójának megfelelően a múlt felé, a jelen felé és a jövő felé fordul. A múlt felé, mivel az emlékezet tájékoztat arról, ami valamikor az észlelés vagy átélés tárgya volt, de ami most már nem lehet az saját eredeti alakjában. A jelen felé, mivel az érzelmeket, amelyeket kivált, most észleljük, az elmúlt események magunkban való visszaidézése közben. És a jövő felé végül, mivel a személyiség, amely megengedi a felidézést, nemcsak valami lezárt egység, hanem lehetőségek tára, nyitott egyre újabb helyzetek felé, készen áll a változásra, miközben azonos marad jelenlegi és múltbéli önmagával. Mégis, habár az emlékezet önmagába foglalja az átéléseket és az anticipációkat, megalkotja és megkülönbözteti, mint emlékezetet, vagyis képességet valamilyen múltbéli történés megállítására, megőrzésére, és annak tudatbeli visszaforgatására. Így tehát az emlékezet megismerési dimenziója alapvető szerepet játszik úgy az egyének lelki életében, mint a társadalmak kultúrájában.

Az emlékezet szoros kapcsolatban áll a fizikai, társadalmi, szemiotikus és gondolati térrel egyaránt. Ez vonatkozik az egyéni emlékezetre, amely minden adott egyed agyában van lokalizálva, de ugyanakkor külsőleg is: a jegyzetekben, képekben, jelekben és egyéb emlékezéstechnikai segédanyagokban. Ez valószínűleg még nagyobb mértékben vonatkozik a közösségi emlékezetre, amely nem csak az egyének által kerül megőrzésre, hanem tárgyiasított formában intézmények által is, amelyek annak letéteményesei, vagy azért, mert erre a célra hozták őket létre, mint a múzeumokat, könyvtárakat, archívumokat, műemlékvédő szolgálatokat, évfordulós emlékbizottságokat, vagy azért, mert ezzel saját illetékes tevékenységük keretében foglalkoznak. Médiumok, egyházak, helyi hatóságok és hivatalok, oktatási, tudományos és kulturális intézmények, hadsereg, politikai pártok, egyesületek, nemzetközi szervezetek érdeklődési körüktől és kompetenciájuktól függően felügyelnek temetőket, finanszíroznak régészeti ásatásokat, műemlék-megőrzési tevékenységeket, történészek és etnográfusok kutatásait, döntenek az utcák, katonai egységek, hajók és hadihajók, iskolák és egyetemek neveiről, a régi építmények megőrzéséről vagy lebontásáról, az emlékművekről és emléktáblákról, azokról a személyekről és eseményekről, amelyek méltók megemlítésre az iskolai tankönyvekben, népszerűsítő előadásokban, színművekben, nagy példányszámú kiadványokban, naptári bejegyzésekben illetve helyi, nemzeti, európai vagy legalábbis szándékában általános hatósugarú ünnepségeken.

Mindezek az intézmények a dologiasult, nemegyszer megtestesült,  egyidejűleg fizikai, társadalmi, szemiotikus térbe beépített közösségi emlékezethez kapcsolódnak, amelyet az kitölt további jelentésekkel és amely hivatkozik a múltra, láthatóvá teszi azt, közelebb hozza, megengedi annak előhívását, jelenlévővé tételét. Ez a tér tehát szintúgy az emlékezet tere, és ezen – bár nemcsak ezen – a címen a politikus tevékenységének tárgya, aki a jövőt kívánva alakítani, kénytelen azt az emlékezetben tárolt múlthoz és a történész kutatásaihoz viszonyítani, akinek kritikusan kell áttekintenie a jelentések rétegeit, amelyek  az idő múlásával rárakódtak.

Ahogy a társadalmi tér, úgy az emlékezet tere sem egynemű. Tartalmaz olyan helyeket, amelyek a múltra vonatkozó asszociációkat csak a családon vagy a helyi közösségen belül ébresztenek. És olyanokat is, amelyek – általában éppen a megfelelő intézmények hosszantartó és eredményes tevékenységének köszönhetően – kivételes módon fel vannak töltve nagy szakmai vagy területi csoportoknak, társadalmi osztályoknak, egész népeknek, valamely vallás vagy ideológia követőinek közös emlékeivel, ami nem azt jelenti, hogy azokat mindenki ismeri, aki közéjük tartozik, viszont a többség osztja azt, elsősorban azok, akik az adott csoportot annak véleménye szerint képviselik. Ezeket az emlékeket ápolják, az egyénekbe különféle módon beültetik, tárgyakban megtestesítik és ünnepségeken aktualizálják. A helyek pedig, ahol ezek koncentrálódnak általában valamilyen történés helyszínei, vagy az adott közösség számára és véleménye szerint valami fontos esemény dátumai, illetve a természet vagy az ember alkotásai, amelyek közös érzelmeket ébresztettek és ébresztenek ma is, vagy a korábbi nemzedékekkel való kötelékeket szimbolizálják, vagy valamely személyiség relikviáit vagy szájról-szájra terjedő hagyomány, képek, írások, viselkedési formák által őrzött és a csoport, osztály, nemzet vagy nemzetek feletti vallási vagy ideológiai csoportosulás önazonosítása szempontjából alapvető történések maradványait képezik. Ezek egyben olyan jelentések hordozói, amelyek sokáig voltak, sőt gyakran továbbra is megmaradtak hatalmas érzelmek (imádat) vagy szenvedélyes viták tárgyai, és amelyek emiatt bekerültek a köztudatba. Pontosan az ilyen materiális és képzeletbeli helyeket illetik az emlékhely névvel, ahol a közös emlékek különös koncentrációban fordulnak elő.

Minden emlékhelynek megvan a saját története. De mindegyikre jellemző, hogy évtizedeken, nemegyszer évszázadokon keresztül különféle hiedelmek és szokások rakódtak le körülötte, beszéltek és írtak róla, hogy megsokszorozták annak képmását, hogy különbözó úton-módon szemtől-szembe létező kapcsolatot létesítettek vele, függően a megjelenési formájától, hogy sorsa nyilvánosan kifejezett nyugtalanságot és vitákat váltott ki, hogy egyesek ápolták és óvni akarták, mások megpróbálták elpusztítani. A tevékenységeket, amelyek az adott helyet jelentéssel töltötték el és az idő múlásával emlékhely rangot adtak neki, nemegyszer tudatosan tették meg, hogy ilyen hatást érjenek el, például amikor a hatalom nyúlt utána saját politikájának keretein belül, legitimizálásának szándékával, bekapcsolva a mértékadó vélemények szerint már régen követésre vagy utánzásra méltónak elismert személyek és intézmények körébe. De ezeket a ráhatásokat általában spontán módon végezték, egyszerűen csak úgy megtörtént a körülmények hatása alatt, hogy itt és nem másutt koncentrálódtak az érzések és megemlékezések, először az egyének, családok vagy kis csoportok által kultiválva, majd fokozatosan egyre szélesebb körök vették át és sajátították ki azokat, míg végül általános tulajdonná váltak, és hivatalos megerősítést is nyertek. Ezek a spontán ráhatások általában sokkal hatékonyabbnak bizonyultak, mint a hatalom szándékos tevékenysége. Valahogy soha nem történt meg, hogy egy felülről jövő döntés alapján létrejött emlékhely még sokkal azután is élő maradt volna, mint ahogy eltávolították a hatalomból annak kitalálóit. Ismert viszont számos olyan emlékhely, amit a hatóságok támogatása nélkül, sőt gyakran annak szándékával szemben hoztak létre. Az emlékezet képes sokkal ellenállóbb lenni a külső behatásokkal szemben, mint ahogy azt általában feltételezik. Épp ezért az a „történelem-politikák”, amelyek olyan múlt-kép elfogadását igyekeznek kikényszeríteni, ami ellentétben áll azzal, amit a közösségi emlékezet megőrzött, általában előbb vagy utóbb teljes kudarccal zárulnak.

Pontosan ezért, mert az emlékhelyek általában a társadalom kisugárzását jelentik, annak szimbolikus tulajdonát, közös örökségét képezik, ha különböző mértékben is. Ez kifejeződik az erre a célra életrehívott intézmények részéről kapott védelemben, de még inkább az egyénekbe – néha csak a családon belüli nevelés által, de általában a közoktatási rendszer, médiák, egyházak, egyesületek és hivatalok által – beültetett hitben, amely szerint pontosan ezek az emlékhelyek konstatálják a társadalmat, mint közösségi alanyt, mert emlékeztetve annak múltjára, kötelezettséget vállalnak annak jövőbe történő átvitelére. Ez a hit változtatja az emlékhelyeket a közös identitás hordozóivá, amelyek nem egyedülállóak, de különösen fontosak a társadalom számára, amely azokban ismeri fel önmagát. Innen származik a kivételes érzékenység azoknak a helyeknek a sorsa iránt, amelyek a háborúk, a lakosság áttelepítése vagy a határok eltolása miatt egy másik állam hatalma alá kerültek. Erről majd még lesz szó.

Az emlékezet konfliktusai

Meghatározott időszakban a közös emlékezet topográfiája számos tényező összetevőjeként alakul ki. Annak, ami ténylegesen megtörtént a múltban. Az egyes események vagy olyan folyamatok, mint a háborúk, forradalmak, puccsok, járványok, éhínségek, népirtások, tömeges kitelepítések és egyéb kataklizmák hatókörének és az abból fakadó következmények tartósságának. Ezen események és folyamatok kortársak általi átélésének, ami viszont attól az alaptól függ, amire kerülnek: az intézményektől, a közhangulattól, a közös hitvilágtól. A jelentésektől, amiket az elmúlt események és folyamatok számára megadtak az egymást követő korosztályok: a nekik megítélt súlytól, ok-okozati összefüggéseik láncolatától, amikhez kapcsolták azokat, azok elismerésétől a befejezett múltban, vagy éppen fordítva, továbbra is élőként. Az adott közösség jelen állapotától: attól, hogy az a növekedés vagy a hanyatlás, expanzió vagy regresszió fázisában van-e, attól, hogy mi hat a közös elvárásokra, amelyek a múltra vonatkozó elképzeléseket alakítják, úgy mint a hangsúlyok elhelyezése, színezete, az alakok kiválasztása és egyeseknek a hős, másoknak a bűnöző szerepébe való beültetése. Ez minden bizonnyal nem kimerítő felsorolás, de mindenképpen ad egy képet az itt elemzett jelenségek összetettségéről, és olyan következtetéshez vezet, hogy a közös emlékezet topográfiája az azt alakító tényezők változásának következtében időben változik. A jelenlegi emlékhelyek bizonyos mértékben veszíthetnek jelentőségükből, miközben mások kapják meg ezt a rangot.

Mindenekelőtt azonban a közös emlékezet topográfiája az emlékezet alanyától függően változik. Minden csoport és minden szövetség esetén más, különösen pedig - minden európai nemzet és azon belül – minden annak összetevőjét alkotó társadalmi kategória esetén más. Míg a kis csoportok esetén előfordul egységes emlékezet – hogyha olyan erős hatást fejtenek ki tagjaikra, hogy az visszaemlékezéseiket hasonlóvá teszi és egybeeső hangzást ad nekik –, a nagy közösségek emlékezete mindig szétszakadt, gyakran oly mértékben, hogy meg lehet és meg is kell kérdezni, hogy ezek esetén ténylegesen egy megosztott közösségi emlékezettel van dolgunk, vagy az már csak délibáb, amely mögött egymással nem egyező emlékezetek sokasága rejtőzik. A látszat ellenére, ez nem csak tisztán elméleti kérdés. Az erre adott válasz ugyanis a közös emlékezettel szembeni önmeghatározást, annak elvetését vagy elfogadását, ezzel együtt más emlékezetekhez való viszonyulást jelenti. Ehhez kapcsolódna az, amit sajátunknak ismerünk el, annak elismerését, ami azokat megkülönbözteti, a megengedett elkülönülést vagy oly mértékben rikító ellentétet, hogy annak el kell vezetnie az egyik oldal győzelmével végződő összecsapáshoz. Ez tehát politikai válasz, mint egyben elméleti és politikai jellegű maga a kérdés is a megosztott közös emlékezetről akár egy nemzeten vagy egész Európán belül.  

Minden európai nemzet emlékezete – és persze másoké is – egymástól eltérő, sőt, egymással vitázó emlékezeteket ölel fel, mert mindegyik átélt gyakran véres belső konfliktusokat: vallásháborúkat, parasztlázadásokat, forradalmakat, belháborúkat, munkásfelkeléseket, rendszerváltásokat, politikai harcokat. Ezek a konfliktusok nemegyszer kompromisszummal végződnek. Többségében azonban mindegyik győzteseket és legyőzötteket hagy maga után, akik másra emlékeznek, sőt még ugyanazokat az eseményeket is másképpen rögzítik és eltérően értékelik, majd ők az emlékeiket átadják a következő korosztályoknak. Egy erőszakkal teli konfliktus soha nem tűnik el a saját főszereplőivel együtt, hanem jelen marad az emlékezet konfliktusában. Ugyanis abban a mértékben, ahogy az utódok köteléket éreznek maguk és elődeik között, úgy veszik át tőlük emlékeiket azzal a meggyőződéssel, hogy azok valódiak és befogadják azokat saját identitásukba, ugyanúgy kultiválják a rájuk örökített emlékhelyeket a családi síroktól kezdődően. Az idő múlásával minden emlékezeti konfliktus kialszik; ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, mégis általában több évtizedre és kedvező feltételekre van szükség, különösen pedig mindannak a kerülésére, ami azt ismételten felszítaná. A lengyel zsidók emlékezete nem került volna olyan éles harcba a lengyel vélemény bizonyos töredékével, ha nem lett volna 1968 márciusa és az antiszemitizmus tolerálása a III. Köztársaságban. Arról, hogy lehet-e megoldást találni az emlékezet konfliktusára, ha az érzékennyé vált, majd még lesz szó. Most elég azt észrevenni, megjegyezni, hogy azok a kísérletek, amelyek az állam rendelkezésére álló minden eszközzel arra törekszenek, hogy a konfliktus egyik oldalán lévők emlékezetét nemzeti emlékezetként állítsák be, általában a szándékolthoz képest ellenkező eredményt adnak, mert csupán szítják a konfliktust, amelyet állítólag ki akarnak oltani.

Ezek a megjegyzések bizonyos módosításokkal alkalmazandók az európai emlékezetre is. Mindazok vitatják ezt, akik számára a nemzet az emberi társadalom legmagasabb szintű formája, ha nem is általában véve, de legalábbis mai létünk rendjében. De még akkor is, ha elismerik az európai emlékezetet, és vele együtt a reális Európát, annak a nemzeti emlékezethez való viszonyára vonatkozó kérdés továbbra is nyitott marad. Vajon az csupán azokból származó összesség, vagy egyedi (sui generis) alkotás? Nem itt van a helye a részletes válaszadásnak. Elég azt megjegyezni, hogy ez egyszerre történelmi és politikai kérdés, és bizonyíték nélkül kijelenteni, hogy a közös európai emlékezetet nem lehet levezetni a nemzeti emlékezetek sokszorosaként, habár ugyanakkor az azok között fennálló konfliktusok befolyása alatt marad.

Ezek pedig nem hiányoznak. Mert a nemzetek emlékezete gyakran áll egymással ellentétben, ez főleg azokra vonatkozik, amelyek egymásnak szomszédjai voltak, vagy most is azok. Emellett minden nemzeti emlékezet, habár belsőleg széttagolt, általában egységként lép fel, ha másokkal szembeállítja önmagát. Az, hogy minden nemzetnek megvannak a sajátos emlékhelyei, az még önmagában nem kell, hogy konfliktusforrássá váljon. A háborúk, amelyek kitöltik a múltat, mégiscsak maguk után hagytak győzteseket és legyőzötteket, kiváltottak számos emberi tragédiát, a kulturális javak elpusztítását és elrablását, anyagi veszteségeket, határok áthelyezését, a népesség áttelepítését. Ezek eredményeként előfordul, hogy ugyanazokat a tárgyakat, területeket, városi agglomerációkat különböző népek sajátítják ki saját emlékhelyeiknek; ha mindegyik jogot formál a kizárólagosságra, és az általa ápolt emlékezet, mindenekelőtt a szomszédjától és riválisától elviselt sérelmek emlékét tartalmazza, az emlékezetek konfliktusa elkerülhetetlen. Nemegyszer éles formát ölthet; ez főleg akkor van így, ha az emlékezet a határ mindkét oldalán politikai manipulációk tárgyává válik. Ezek ugyanis képesek az emlékezet konfliktusát reális konfliktussá változtatni, felélesztve egyikben és a másikban is a látszat szerint elcsitult veszély-érzetet és a kölcsönös ellenségességet, kiváltva ezáltal a régi háborút új formában, amely ugyanolyan borzasztó, mint annak elődje volt. Elég feleleveníteni Jugoszlávia szétesését, ahol az emlékezet konfliktusa gondosan ápolva és megfelelően felizzítva a népirtás bűnét eredményezte.

Az emlékezet konfliktusainak más okai is vannak. Az európai nemzetek történelme olymértékben összefonódik, hogy mindegyikük csupán egy szélesebb egésznek az összetevő elemét képezi. Sok alak, esemény és folyamat közös több nép számára; sőt, vannak olyanok is, amelyek közösek mindegyikük számára. De az emlékezet ezen közös elemei nagyon gyakran ellenkező előjelet kapnak. Az egyik nép hősei lehetnek átkozottak a másik számára. Azt, amit itt győzelemként ünnepelnek, amott csapásként siratják el. Ezek magukat kizárólag áldozatnak tartják, míg azok bennük elnyomóikat, vagy talán hóhérjaikat látják. A határ másik oldalán a jogtalan kitelepítésekről beszélnek; ezen a nemzetközi határozatok végrehajtásáról. Amit egyesek nemzeti katasztrófaként emlegetnek, másoknak az idegen elnyomás alóli felszabadítást jelenti. Könnyen meghosszabbítható ez a lista. Ezek az emlékezeti konfliktusok politikai eszközzé válhatnak olyan erők kezében, amelyek azokat megpróbálják kihasználni anyagi vagy szimbolikus követeléseik megalapozására, vagy, ami még sokkal veszélyesebb, a saját nemzeti emlékezetük egységesítésére, és saját változatuknak a polgártársaikra való ráerőltetésére. A külső emlékezeti konfliktus ilyenkor arra szolgál, hogy tompítsa a hasonló belső konfliktust egy ellenség kreálása révén, akivel szemben erőt, összefogást és harckészséget kell mutatni. Minden autoriter és totaliter mozgalom alkalmazott effajta szociotechnikákat, hogy biztosítsa maga számára a támogatást.

Mit lehet tenni az emlékezetnek az életképességüket továbbra is őrző konfliktusaival? Találhatók-e számukra olyan megoldások, amelyek esetleg a forrás konfliktust elevenítenék fel, még ha jelentősen enyhített formában is, elkerülve mindenképpen az arról való felejtést és az egyetértés fikciójának jövőbe való vetítését? Megoldások, amelyek minden szereplőnek lehetővé tennék, hogy önmaga maradjon, vagyis megőrizze saját emlékezetét, de egyben kialakítsa az együttműködést az ellenféllel az egymással vitában álló emlékezetek különbségeinek kölcsönös elismerése által, ami megakadályozná, vagy legalábbis megnehezítené, hogy a köztük lévő különbségek erőszakos összecsapássá fajuljanak? Mielőtt feleletet adok, megjegyzem, hogy egy ilyen kérdésfeltevés maga is következménye egy politikai döntésnek, amely az emlékezet konfliktusának kioltására, vagy legalábbis azon tevékenységek elkerülésére vonatkozik, amelyek ezt a konfliktust felerősítenék és ezáltal rontanák az így is rossz kapcsolatokat a felek között. Ilyen politikai döntés egyáltalán nem természetes. Egy pillanattal előbb szó volt ugyanis azokról az erőkről, amelyek főszereplői számára a konfliktus megoldásának perspektívája érdektelen, vagy csak annyiban érdekes, amennyire szükségesnek érzik ellene a harcot, mert radikálisan szembeállítják sajátjaikat az idegenekkel, barátaikat az ellenséggel, a más emlékezetet hordozókkal fennálló kapcsolataikat konfrontációként fogva fel és törekedve saját álláspontjuk erővel való elfogadtatására. Csupán a politikai döntés meghozatala, ismétlem, döntés arról, hogy a másik felet nem ellenfélként kezelik, hanem partnerként a megegyezés keresésében, és ezzel együtt feltételezik, hogy ez lehetséges, csak ez ad értelmet annak, hogy elgondolkodjanak: hogyan lehetne a legjobban megvalósítani ezt a lehetőséget.   

Az emlékezet konfliktusainak három dimenziója

Az emlékezet konfliktusát azért olyan nehéz megoldani, mert minden emlékezet magának tulajdonítja az arra vonatkozó tudás kizárólagosságát, hogy valójában mi is történt. Ha tehát két emlékezetnek egy témáról másféle véleménye van, amelyeket nem lehet összeegyeztetni, a helyzet reménytelennek tűnik. Így azért ez nem igaz, mert mindkét fél fellebezhet egy olyan hatósághoz, amely mindkettőjük tiszteletét élvezi, és elfogadhatja annak döntőbírósági ítéletét. Így jártak el évszázadokon keresztül. Az újkorban aztán felfedezték, hogy a múltra vonatkozó vitákat az ő megismerési dimenziójukban egészen másképpen is el lehet dönteni: elhagyva az emlékezet területét és igénybevéve a történelem szolgáltatásait. A történelemnek ugyanis ebben az újkori értelmezésében nem az emlékezet írásbeli formájának kell lennie, ami történetének nagy részében volt. Nem kell, mert képes kikerülni a múlt emlékezetek előhívásán alapuló megjelenítésének köréből, hogy azt az emlékezettől teljesen független módon ismerje meg: a források, vagyis mindenféle maradványok közvetítésével, amelyek fennmaradtak napjainkig, és amelyeket lehet úgy vizsgálni, hogy a jellemzőikből levezethessük a következtetéseket arról, mikor, kinek köszönhetően és milyen körülmények között jöttek létre elsődleges formájukban, és azokról a változásokról, amelyeken később keresztülmentek.

Nem tudok itt belemenni részletekbe, egyébként is sokszor bemutatásra kerültek. Elég megállapítani, hogy a múltra vonatkozó történelmi tudás olyan információkat hoz, amelyek túl vannak az emlékezet hatósugarán, ami a legjobban igazolja az első függetlenségét a másodiktól. De ez nem meríti ki a történelem és az emlékezet kapcsolatának kérdését. Ugyanolyan lényeges a történelem számára a múlt bemutatása olyan perspektívából, amely nem az emlékezet perspektívája, és attól alapvetően abban különbözik, hogy kizárja a történész azonosulását a múltbéli alakokkal, különösen pedig az elmúlt konfliktusok ilyen vagy olyan szereplőivel. A történész, mint történész nem állhat senki oldalára sem. A történelmet úgy kell kezelnie, mint a tudás egy ágát és a kutatási tudományág egy területét. Másképp megfogalmazva kötelessége teljes mértékben és maradéktalanul magáévá tennie az etikai és episztemológiai normákat, amelyek szabályozzák kapcsolatát saját szakmai és a szélesebb környezetével, de egyben úgy irányítják kutatási módszereit, hogy azok kiállják más történészek kritikáit, eredményei elfogadhatóak legyenek számukra és rajtuk kívül a szélesebb közönség számára; valamint hogy közfigyelemre és jelentőségre tegyenek szert. Ez feltételezi a történészek és szakmai környezetük megközelítési módjának teljes egyezését a magatartási elvek és az alkalmazott eljárások értékelési kritériumait, vagyis az ily módon nyert tudásanyag fontosságát illetően.

A valóságban teljes egyetértés ezekben a kérdésekben soha nem fordul elő, az ideálistól való eltérések száma igen nagy és nem kell azokat messze keresni. Tegyük félre a műhelybeli, koncepciós és leírásbeli botladozásokat. Ennél sokkal veszélyesebb egynéhány történész szakmabeli kötelességeinek elhanyagolása és a közvélemény félrevezetése, amikor történelem néven elétárnak valamit, ami valójában nem más, mint az emlékezet leírása. Ez nem jelenti azt, hogy a történészeknek nem lenne joguk azt regisztrálni. Egyik nagyon fontos szerepük éppen a források létrehozása, azon személyek visszaemlékezéseinek rögzítésével, akik pszichológiai vagy társadalmi okokból azt maguk nem tudják megtenni.

Egészen más azonban az emlékezet megőrzése, és más annak történelemként való tálalása, és ezzel a múlt általános képét megillető fontossággal való felruházása, ami elkerülhetetlenül részleges és egyoldalú. Ez leginkább a legújabb kort kutatók között fordul elő, akik a többinél erősebben ki vannak téve a politikai intézmények és a média nyomásának, amelyek rendelkeznek a nyomásgyakorlás eszközeivel, és amelyek azt követelik tőlük, hogy azonosuljanak az elmúlt konfliktusok egyik oldalával és azt annak perspektívájából nézve mutassák be. A kényszer nem igazolhatja őket, hiszen vannak néhányan, akik képesek ennek ellenállni. Azonban illusztrálja azt az általános tendenciát, hogy a történelemnek annál nehezebb teljesen elszakadni az emlékezettől, minél élőbb ez az utóbbi és az események, amiket előhív, továbbra is fájdalmasak maradtak, tekintettel azok jellegére és az általuk okozott, máig fennálló következményekre. Így van ez a dolgok természeténél fogva, főleg az emlékhelyekre vonatkozó konfliktusok esetén.

Mindez nem szünteti meg azt a tényt, hogy az emlékezet konfliktusait a megismerés dimenziójában eldönteni csak a történelem területére való átvitellel lehet. Ez mindkét féltől politikai döntést igényel: visszatartani minden kezdeményezést, amely a vita elmérgesedésével fenyeget, és meghagyni a történészeknek a teljes szabadságot, amikor arra keresik a választ, hogy mi is történt, és biztosítani őket a kész feldolgozás elfogadásáról. A történészek számára ez nem is könnyű feladat, már csak azért sem, mert mindkét oldalon rájuk nehezedik az emlékezet súlya. De még akkor is, ha a történészek megegyezésre jutnának, s a politikusok hajlandók lennének azt elfogadni, ez csak arra vonatkozna, amit a források alapján meg lehet állapítani, vagyis ami a megismerés tárgya lehet. Pedig még ott van az emlékezet további két dimenziója, az érzelmi és az egzisztenciális, amelyek a történészek kompetenciáján kívül esnek. Hogyan lehetne összeegyeztetni nemcsak a történtekre vonatkozó nézeteket, de ezen túlmenően még az érzelmeket és a kötődéseket is?

Ez megköveteli a konfliktus forrás alapján történő feldolgozásán kívül annak már nem történelmi, hanem hermeneutikai dimenzióban való felölelését is, és azt, hogy vegyék észre azon belül az egyéni tragédiákat is. A történészeknél erre sokkal inkább hivatottabbak az írók és a művészek, akik képesek az elmúlt konfliktusok bemutatására, az egyének sorsának prizmáján keresztül, nem hátrálva meg olyan leírások elől, amiket a szakmájának követelményei által gúzsba kötött történész nem engedhet meg magának. Képesek beleérezni magukat a szereplők helyzetébe és visszaidézni motivációjukat, megpróbálva azokat megérteni, azok jóváhagyása nélkül. Képesek a befogadó személy saját élményeire apellálni, bennük egyszerre ébreszteni együttérzést és távolságtartást a bemutatott alakok iránt, kiváltva olyan érzelmeket, amelyek a látásmód változtatására ösztönöznek. A konfliktus résztvevői ilyenkor mindkét oldalon tragikus alakokként jelennek meg, mert istenek mozgatják őket, amelyeket saját maguk hívtak életre, és akik, az általuk felélesztett várakozások révén, az elkerülhetetlen pusztulás felé sodorják őket: a közös hiedelmek, vallások vagy ideológiák révén, amelyeknek átengedték az önmaguk feletti irányítást, nem nézve a következményekre és nem hátrálva meg ezen eszmék nevében a legszörnyűbb bűntettek elkövetése elől sem. De a tragikus alakok elvakultsága nem enyhítő körülmény. Hiszen voltak olyanok is, akik nem adták meg magukat a vallásoknak vagy ideológiáknak és olyanok, akik, bár sajátjukká tették azokat, végül saját életükben nem jutottak el a bűntettek végrehajtásáig. Azok, akik eljutottak a végsőkig, rendelkeztek valamilyen, bár nagyon korlátozott választási szabadsággal, ami azt eredményezi, hogy velük szemben alkalmazhatók a felelősség, a bűn és a büntetés kategóriái.

A forráskonfliktus tragédiaként való értelmezése elvezet a jó és a rossz harcának manicheista felfogásának elvetéséhez és arról a megközelítésről való lemondáshoz, miszerint csak a mi oldalunkon voltak áldozatok, a velünk szemben lévő oldalon pedig csak hóhérok. Ebből nem következik, hogy mindkét oldalon csak áldozatok lettek volna. Az viszont következik, hogy itt is és ott is voltak áldozatok és hóhérok, áldozatok, akik nemegyszer hóhérokká váltak, és hóhérok, vagy azokkal együttműködők, akik saját bűnüknek áldozataivá váltak, emellett itt fokozatok vannak a jótól kezdve a jó és rossz kettősein keresztül a rossz majdnem kristálytiszta formáját képviselő alakig. A forráskonfliktus értelmezésének ilyen módosulása fontos következményekkel jár a maga után hagyott érzelmekre. A gyűlölet és a bosszúvágy a tragédia perspektívájából a konfliktushoz vezető erő szülöttei, de a nekik való alávetettség, akár csak gondolatban és szavakban, lecsúszással fenyeget, azok legelrettentőbb képviselőinek szintjére. Ez megtisztulásra ösztönöz, vagyis elvezet a megbocsájtási képességhez, az érzelmek formálásához, ami együttérzéssel váltja fel a mieink iránt érzett sajnálatot és az idegenekkel szemben táplált gyűlöletet mindenki iránt, kivéve azokat, akik túllépték az emberiesség határait. Itt lezárulnak az írók és a művészek kompetenciái. A megnyilvánulás joga viszont megilleti az erkölcsi tisztelettel övezett világi és az egyházi személyiségeket. A megbocsájtási aktus egyik kiváló példája a lengyel püspökök emlékezetes levele a német püspökökhöz. Sajnálatos, hogy – hacsak nem tévedek –, hasonlót soha nem intézett senki az orosz és ukrán pravoszláv püspökökhöz.  

Az emlékhelyek, ahogy láttuk, szoros kapcsolatban maradnak a közösségi identitás érzésével. Az a tény, hogy némelyek egy időben különböző közösségekhez tartoznak – pl. nemzetekhez vagy vallási csoportokhoz – az itt semmin nem változtat. Azonban különösen veszélyes kicsengése van, ha a közös emlékhelyet az egyik társtulajdonos kisajátítja kizárólagos használatára, mert a többiek ezt úgy érzékelik, mintha kiszakítottak volna belőlük egy darabot. Ennél is veszélyesebb felhangot ad azok megsemmisítése vagy hazugsággal való megmásítása, amit óhatatlanul úgy értelmeznek, mint az adott területen való ottlétük vagy a korábbi közösségük ott kifejtett tevékenysége nyomainak eltüntetésére irányuló szándékot. Szimbólikus megsemmisítést. Ezért az emlékhelyekről folytatott vita feltétlenül tartalmaz egzisztenciális dimenziót, és annak eldöntése nem lehet tartós addig, amíg az abban érdekelt összes közösségi kötődések nem kapnak elégtételt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy annak az államnak, amelynek határain belül más közösséghez tartozó emlékhely van, nem csupán kötelessége azt gondozni és oltalmazni, amit mi lengyelek sokáig nem teljesítettünk a földünkön szétszórt német és zsidó emlékekkel szemben. Kötelessége ezen túlmenően az érdekelteknek lehetővé tenni annak megközelítését, és ott emlékünnepségek lefolytatását, az ő hitüknek és meggyőződésüknek megfelelően. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy az emlékhelyek körüli konfliktusokat felválthassuk a jövőbeli együttműködés lehetőségeinek kétoldalú keresésével.

Ezek a megoldások, habár kioltják a konfliktust, azt nem képesek megakadályozni, de még csak komolyan megnehezíteni sem, hogy ismételten lángra ne kapjon, hacsak nem következik be a két oldal közösségi identitásának olyan átformálása, amely mindkét részről eltünteti a közösségeket építő elemek közül az ellenségeskedést a másik oldallal szemben. Itt a nevelőknek kell a színre lépniük, a szó legszélesebb értelmében, amely felöleli nemcsak az összes pedagógust, de a politikusokat, lelkészeket, újságírókat és a média embereit. Felhasználhatják és fel is kell használniuk a történészek valamint az irodalmárok és művészek munkáit, habár a tények helyes megállapítása és az elmúlt konfliktusok tragédia-perspektívájából való megértetése számukra nem cél, hanem csak eszköz. Ez teszi lehetővé az érzelmi nevelési folyamat kiegészítését a közösségi identitás olyan formálásával, ami felváltja a saját ártatlanság érzését a jó cselekedetek és a bűnök tudatával, a saját, kizárólagos igazság érzetét azzal a meggyőződéssel, hogy az igazság igen gyakran megoszlik, és végül a veszélyeztetettség érzését a tartós együttélésre való beállítottsággal. És amely felülírja a saját múltról kialakított elképzeléseket ebből az új perspektívából kiindulva, hogy ezen a területen is megszűnjön a manicheista sémák uralma. Nem úgy van, hogy mi mindig jók voltunk, a rosszak pedig mindig csak mások voltak – ez az első ránézésre saját általánosságában banális kijelentés egyáltalán nem elfogadhatatlan a lengyelek neveléséért felelős személyek körében, ahogy erről tanúskodik minden, ezt illusztráló ténynek az elvetése. Például vajon kit kell emlékeztetni a Jedwabne körüli vitára? A többi országban a helyzet hasonló.

Új távlatok

A történészek kutatásai, az írók és művészek alkotásai és a nevelők munkája önmagában nem elegendőek, hogy olyan állapot jöjjön létre, amikor a különböző emlékezetek egymás mellett, együtt léteznek, miközben mindenki elismeri a többiek jogát különállásának megőrzésére. Ennek elérése mindenekelőtt azt igényli, hogy a politikusok mondjanak le az olyan döntésekről, fellépésekről és kezdeményezésekről, amelyek megnehezítik vagy egyenesen lehetetlenné teszik ennek a célnak az elérését. Azt várjuk tőlük, mint az orvosoktól, hogy legalább ne okozzanak kárt. Hogy ne használják eszközként az emlékezet konfliktusait pártok közötti játszmáikban és a hatalomért vívott harcban, hogy ne vessenek bizalmatlanságot, hogy ne hívjanak életre agressziót, és ne táplálják a frusztrációt, a veszélyeztetettség érzetét keltve belül a „rendszer” által, ami állítólag rejtekéből irányít mindent, és kívül az „örök ellenségeink” által, akik lesben állnak, mint a farkasok. De ez csak a minimum. A politikusoktól meg kell követelni ugyanis a pozitív döntéseket, amelyek elősegítenék az önmagán túllépő, a mások szempontjai felé nyitott magatartást, az idegen emlékezeteknek tiszteletben tartását a sajátról való lemondás nélkül, abban a meggyőződésben, hogy minden nemzet különféle kategóriákból tevődik össze, amelyek különbözőképpen élték meg a közös történelmet, ami eltérő emlékeket hagyott bennük. Európa hasonló nemzetekből tevődik össze, amelyek mindegyike saját módján emlékszik a közös történelemre, emellett ezek a különbségek jogosak olyan határok között, amelyeket nemzetközi vitában történészek, írók és művészek, nevelők és politikusok közreműködésével kell kijelölni és szükség esetén korrigálni. Ilyen hozzáállással kell kezelni az oktatási programokat, az utcaneveket, az emlékművek építését és az évfordulók megünneplését, a saját és az idegen emlékhelyek ápolását, egyszóval minden olyan tevékenységet, amelyek az egyének emlékezetébe beültetik a közösségi emlékezetet, felelevenítik, vagy a térbe beépítik egy-egy elemét.  

Minden közösségi emlékezet megosztott emlékezet, és ahogy láttuk, más nem is lehet. Ez nem jelenti, hogy a megosztottságnak a konfliktus formáját kell öltenie. Ha a múltban ez általában így történt, az csak azért volt, mert minden állam és minden nemzet közéletét egy csoport dominálta, amely mindenkire rákényszerítette saját emlékezetét, mint az általánosan érvényest és nem fogadta el másfélék létezését.  Mélyreható kulturális rendszerváltásra és hosszantartó politikai harcra volt szükség, amely átépítette a társadalmi hierarchiát, felszántotta a közösségi emlékezetet, hogy a különböző csoportok és osztályok emlékezete egyenjogúságot nyerjen, egyébként inkább elméletben, mint a gyakorlatban, mint például Lengyelországban, ahol a nemesi emlékezet még mindig többet nyom a latban, mint a parasztoké. De az emlékezet felosztása a múltban kivédhetetlenül konfliktus formáját öltötte, többek között azért is, mert az államok és az európai nemzetek nem láttak maguk előtt más perspektívát, mint a lehető legtovább fenntartani az erők egyensúlyát, abból a tapasztalatokra épülő meggyőződésből, hogy annak megsértése kivédhetetlenül a horizonton állandóan jelenlévő háborúhoz vezet; innen fakad a nacionalizmusok eszkalációja.

Az emlékezet a nemzeten belüli és a nemzetközi megosztottság között áll, hasonlóan, mint az általuk szült konfliktusok között, emellett létrejöttek kétoldalú és az idők folyamán változó összefüggések, amelyekkel itt és most nem lehet foglalkozni. Számunkra egyedül az fontos, hogy jelenleg léteznek más perspektívák. A belső, hazai közéletben ez a perspektíva a demokrácia, az állampolgárok annak megfelelő egyenjogúságával; a nemzetközi kapcsolatokban Európa perspektiája az államok és népek neki megfelelő egyenlőségével. Azonban sem a demokrácia, sem Európa végtelen egyszer és mindenkorra. Különféle veszélyek leselkednek rájuk, ezen belül a belső, de még inkább a nemzetközi emlékezeti konfliktusok felszítása a populista és nacionalista pártok által, amelyek nekik kedvező körülmények között – pl. a gazdasági vagy politikai válság alatt – hatalomra kerülhetnek és ideológiájukat az állam bel- és külpolitikai programja fölé helyezhetik. A demokrácia és Európa kettős perspektívájából így különösen fontos az emlékezet konfliktusainak hatástalanítása, mint ahogy ártalmatlanítják a késleltetett gyújtású bombát.

Abból indultam ki, hogy minden emlékezet valamilyen egyedi vagy közösségi alany emlékezete. De a közösségi alany nem absztrakció vagy hiposztázis. Számos egyed együttese, amelyek különféle kötelékekkel kapcsolódnak  egymáshoz, együttműködéssel, együttes fellépéssel, együttes átérzéssel. Így tehát az idegen vagy saját közös emlékezet megközelítése, végső soron mindig élő emberekre vonatkozik, akik annak hordozói és akik azt felelevenítik, általában tárgyak és az emlékezetüknek megfelelőnek, közelinek tartott, sőt, szinte saját magukkal azonosított helyek közvetítésével. Az idegen emlékezethez való hozzáállást tehát nem diktálhatják kizárólag a politikusok döntéseivel hozott jogszabályok, bár azoknak fontos, megvalósítandó szerepük van. Ezeknek szintén, vagy akár mindenekelőtt, az egyének által elsajátított erkölcsi normák külső megnyilvánulásainak kell lenniük, amelyek a kölcsönösség alapján megkövetelik a másik személyben saját magunk meglátását, és egy másik közösségben annak ellensúlyozását, amelyhez mi magunk tartozunk, és az ennek megfelelő magatartás tanúsítását. Az utóbbi időben sokat beszéltek nálunk „történelem-politikáról”. Javaslom, hogy ezt váltsuk fel az emlékezet etikájával.

Krzysztof Pomian professzor (szül. 1934) - történész, filozófus, esszéista. Professzor a francia Országos Tudományos Kutatóintézetben. A Brüsszelben létrejövő Európa Múzeum igazgatója. 

Na początku XX wieku Tadeusz Boy-Żeleński zaliczył Lwów do najważniejszych polskich miast. Pisał:

„Kraków, Warszawa i nasz Lwów prastary,

Ten beniaminek wszystkich polskich serc,

Naszego ducha wszak to trzy filary,

Naszej kultury tyleż dzielnych twierdz”[1].

W czasie, gdy powstawała pieśń Boya Lwów był pierwszym miastem Polaków. W nim mieściły się główne polskie ośrodki życia politycznego, naukowego i kulturalnego. Uniwersytet, który nosił jeszcze imię cesarza Franciszka I, odwoływał się już wyraźnie do aktu fundacyjnego wydanego przez króla Jana Kazimierza w styczniu 1661 r., ale – co najważniejsze – jego pozycja naukowa nie ustępowała starej Wszechnicy Jagiellońskiej, a w wielu dziedzinach znacznie ją przewyższała.

Podobnie rzecz się miała z teatrem, którego przepiękny gmach, według projektu Zygmunta Gorgolewskiego, nakrył właśnie lwowską rzeczkę Pełtew; literaturą, którą w ówczesnej „stolicy polskości” tworzyli m.in. Gabriela Zapolska, Władysław Bełza i Maria Konopnicka, a nieco wcześniej Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery i Władysław Łozińscy i Seweryn Goszczyński, czy sztuką. Ze Lwowem związali się przecież na wiele lat wybitni malarze, jak Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka, czy Artur Grottger. Ten ostatni mawiał „kocham to moje Lwowisko i nic o nim złego powiedzieć nie pozwolę”[2]. Spośród licznych znakomitych rzeźbiarzy wymieńmy tylko Juliana Markowskiego, Antoniego Popiela, Tadeusza Barącza, a spośród wytrawnych architektów Juliana i Alfreda Zachariewiczów.

Już w wiekach wcześniejszych pisano o Lwowie, że jest on: „tarczą i murem”, „najznakomitszą warownią Rzeczypospolitej”, „miastem najprzedniejszym województwa ruskiego”, „Rzeczpospolitej przeciw wrogom osłoną”, etc.[3] Później, to Lwów odznaczony został przez Naczelnika Państwa Józefa Piłsudskiego w dniu 22 listopada 1920 r. srebrnym krzyżem Orderu Virtuti Militari - za wybitny wkład w odrodzenie Polski i wojnę polsko bolszewicką 1919-1920. Jakżesz o takim mieście można zapomnieć? Jakżesz usunąć go z polskiej świadomości, z polskiej pamięci? Przecież przez sześćset lat był ośrodkiem z dominującym żywiołem polskim, był też jedną z polskich stolic - bo czyż Królestwo Galicji i Lodomerii nie było od lat sześćdziesiątych XIX stulecia krajem polskim? Przecież nie ulega wątpliwości, że język, kultura i społeczność polska były dominujące, choć jednocześnie rozwijała się kultura i język ukraiński.

Pamięć, jak wiemy, bywa ulotna. Nie wszystko, co wydarzyło się w naszym życiu pamiętamy. Nie wszystko też chcemy pamiętać. Mówi się czasami, że pamięć jest wybiórcza. Jedną z najważniejszych cech pamięci indywidualnej jest subiektywność. Nawet to samo wydarzenie zapisuje się w różny sposób w pamięciach jego uczestników. Oprócz pamięci indywidualnej mówi się też o pamięci zbiorowej – bez wątpienia uzależnionej od pamięci indywidualnej, a także o pamięci narodowej, o pamięci państwowej, o pamięci pokoleń, etc. Jaka jest owa pamięć w stosunku do miejsc takich jak Lwów? Czy dziś możemy mówić o polskiej pamięci o Lwowie, kiedy pokolenie tych którzy pamiętają „Polski Lwów” odchodzi[4]. Przecież Lwów w pamięci tych, którzy widzieli go po 1939/1946 r. będzie inny od Lwowa, tych, którzy pamiętają go sprzed II wojny światowej. Mimo to pamięć o mieście pozostanie. Pokolenie pamiętających polski Lwów zadbało, mimo zakazów w okresie PRL, aby przekazać obraz swojego miasta. Często był to obraz „raju utraconego”, bo tęsknota za ojczystym miastem, z którego wypędzono potęgowała złość, a jednocześnie idealizowała miasto. Mimo to w świadomości kolejnych pokoleń Polaków Lwów będzie nieco innym miastem. Zawsze jednak wyjątkowym, którego wyjątkowość leży być może w „cieniu granic”[5], czy też w świadomości „tygla kulturowego”, jaki niegdyś stanowiło.

Dla pokolenia pamiętającego polski Lwów, miasto pozostanie już na zawsze obiektem wzruszeń i westchnień, czymś najdroższym, odebranym złowrogą siłą[6]. Jednocześnie będzie to ważny lub najważniejszy ośrodek naukowy i kulturalny (uniwersytet, politechnika, radio, teatr) i miejsce bohaterskiego czynu młodych polskich „Orląt”. O takim Lwowie pisali między innymi Zbigniew Herbert i Marian Hemar. Taki Lwów istnieje w ich świadomości.

Pokolenie wychowywane w PRL postrzega stolicę Małopolski Wschodniej, jako bastion polskości na „magicznych” Kresach, „miasto zawsze wierne Polsce”, silny ośrodek naukowy i kulturowy. Jednocześnie pamięta, że był on silnym ośrodkiem nacjonalizmu ukraińskiego. Dla tego pokolenia, o dziwo, Lwów to także „mistyczny raj utracony” i miasto najważniejsze w Polsce międzywojennej, doświadczone przez obydwu okupantów. Takie patrzenie na Lwów przez przedstawicieli „skażonego” pokolenia wychowanych w PRL-u dowodzi, że próby pokazania Lwowa, jako miasta ruskiego, ukraińskiego, które miały wówczas miejsce i objawiały się w zakazie prowadzenia badań nad dziejami miasta (jak i innych włączonych do składu ZSRR) nie przyniosły efektu.

Zupełnie inne spojrzenie na Lwów prezentuje pokolenie najmłodsze, wychowane już w wolnej Polsce. Większość utożsamia Lwów z Cmentarzem Orląt Lwowskich, do czego przyczynił się szeroko opisywany w mediach konflikt wokół otwarcia cmentarza[7]. Pewna część wie o początkach polskiego harcerstwa, o pierwszych polskich klubach sportowych oraz Kazimierzu Górskim (legendarnym polskim trenerze piłki nożnej, urodzonym we Lwowie). Dla części tego pokolenia Lwów kojarzy się z Ukrainą, a dla innej z „polskością Kresów”.

Jak zmienia się pamięć zbiorowa, tak i będą zmieniać się miejsca pamięci. Dopóki istnieje naród, musi istnieć jego pamięć zbiorowa, ale owa pamięć nie jest stała. Pamięć o Lwowie, jako miejscu pamięci ewoluuje. Konflikty historyczne z czasem zatrą się, a ich miejsce zajmą elementy, które zbliżają. Lwów może łączyć, a nie dzielić. Ma po temu znakomite uwarunkowania historyczne. Potrzeba tylko mądrej polityki historycznej i upływu czasu. Można sobie wyobrazić, że za kilkadziesiąt lat miejsca takie jak Cmentarz Orląt będzie łącznikiem pomiędzy narodem polskim i ukraińskim, jako miejsce pamięci walki młodych przeciwko złu, którym był wojujący bolszewizm.

Na koniec zastanówmy się nad tym, jakie miejsce winien zajmować Lwów w świadomości Polaków? Czy na Lwów mamy patrzeć przez pryzmat Cmentarza Łyczakowskiego i Cmentarza Orląt Lwowskich? Na pewno tak, ale nie tylko. Bo Lwów, to z jednej strony miasto konfliktu narodowego, a z drugiej – dziś ważniejszej i godnej podkreślenia – „bardzo przyjemne miasto” z tytułu dzieła Stanisława Wasylewskiego[8], „altana pośród raju”, z pochodzącej z przełomu szesnastego i siedemnastego wieku relacji Marcina Grünewega[9], „miasto, które się zawsze uśmiecha” z listów Kornela Makuszynskiego[10]. Nawet w latach trzydziestych XX w. jako miasto przyjemne i tolerancyjne postrzegał Lwów obcokrajowiec - korespondent „National Geografic”. Cóż dodać - „miasto jak brylant”,

Winniśmy bardziej zwrócić uwagę na Lwów jako ośrodek, w którym współżyły ze sobą różne nacje, religie, kultury[11]: Polacy, Żydzi, Ukraińcy, Ormianie, Niemcy, Czesi, Węgrzy, Rosjanie i inni; jako najsilniejszy w okresie II Rzeczypospolitej ośrodek nauki ze znakomitym Uniwersytetem Jana Kazimierza, na którym wykształciły się szkoły naukowe: matematyczna (Hugo Steinhaus, Stefan Banach), filozoficzna (Kazimierz Twardowski), historyczne (np. Ksawery Liske, Szymon Askenazy, Stanisław Zakrzewski), prawnicze (m.in.: lwowska szkoła prawa karnego Juliusza Makarewicza, lwowska szkoła prawa prywatnego Ernesta Tilla, szkoła historii prawa kanonicznego Władysława Abrahama, szkoła historii prawa polskiego Oswalda Balzera). Nie możemy pominąć Politechniki Lwowskiej, której profesorami byli znakomici uczeni i politycy zarazem, jak Ignacy Mościcki (w latach 1926-1939 prezydent RP) i Kazimierz Bartel (trzykrotny premier rządu RP: 1926, 1928-1929, 1929-1930), a także innych lwowskich szkół wyższych, jak Akademia Medycyny Weterynaryjnej czy Akademia Handlu Zagranicznego[12].

Lwów winien jawić się także, jako ośrodek kultury, posiadający znakomity teatr, radio (nadające przed wojną najpopularniejszą w Polsce audycję – „Wesołą Lwowską Falę” z tekstami Wiktora Budzyńskiego i ze świetnymi komikami: Kazimierzem Wajdą „Szczepkiem” i Henrykiem Vogelfängerem „Tońkiem”), organizacje sportowe, w tym najstarsze polskie kluby sportowe (w tym „Czarni Lwów” – 1903 i „Pogoń Lwów” -1904), oraz rozbudowane życie artystyczne i literackie, którego znakomitym moderatorem i krytykiem był niezapomniany Ostap Ortwin, a współtworzyli je tacy twórcy, jak Jan Kasprowicz, Henryk Zbierzchowski, Leopold Staff, Kornel Makuszyński, czy związany ze środowiskiem lwowskim drohobycki mistrz Bruno Schulz. We Lwowie powstał też polski skauting (harcerstwo) założony w 1911 r. przez Andrzeja i Olgę Małkowskich. Nie można też nie zauważyć, że Lwów był ważnym miejscem w dziejach przemysłu naftowego (we Lwowie przeprowadzono proces destylacji ropy naftowej i wynaleziono lampę naftową – Ignacy Łukasiewicz, Jan Zeh) oraz handlu[13], a także najważniejszym polskim ośrodkiem prawniczym[14].

Lwów winien stać się „altanką pośród raju” nie tylko dla Ukraińców; nie tylko dla Polaków, ale dla każdego, kto w jakikolwiek sposób z miastem czuje się związany, jak piszący te słowa, który nie ma żadnych rodzinnych powiązań ze Lwowem, nie zna miasta z opowiadań dziadka, ale z własnego wielomiesięcznego zamieszkiwania we Lwowie i poznawania tego niezwykłego miasta.

dr Adam Redzik (ur. 1977) – historyk i prawnik. Pracuje w Instytucie Profilaktyki Społecznej i Resocjalizacji UW oraz na Wydziale Prawa i Administracji UKSW. Był stypendystą Europejskiego Kolegium Polskich i Ukraińskich Uniwersytetów.

1 T. Boy-Żeleński, Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła, 1907.

2 Za S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, [reprint], Katowice 1990, s. 2.

3 Zob. K. Grodziska, Miasto jak brylant… Księga cytatów o Lwowie, Kraków: Universitas 2007.

4 K. Karolczak, Polska pamięć o Lwowie…, „Palestra” 2006, nr 9-10, s. 153-154.

5 Porównaj interesujące rozważania Mariana Mudrego – Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, „Palestra” 2006, nr 9-10, s. 166-174.

6 Na temat ostatnich lat polskiego Lwowa zob. m.in. G. Mazur, J. Skwara, J. Węgierski, Kronika. 2350 dni wojny i okupacji Lwowa, 1 IX 1939 – 5 II 1946, Katowice 2007.

7 Na temat cmentarza Orląt zob. m.in.: S. Nieciaja, Cmentarz Obrońców Lwowa, Wrocław 1990; J. W. Wingralek, Tam, gdzie lwowskie śpią Orlęta, Warszawa 2001; M. Gałęzowski, „Tu leży żołnierz polski poległy za Ojczyznę…”, „Palestra 2007, nr 11-12, s. 163-167.

8 Zob. S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, Poznań [b.r.w.]; reprint, Katowice 1990.

9 Zob. M. Mudryj, Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, s. 174.

10 Za K. Grodziska, Miasto jak brylant…, s. 193.

11 Zob. np. J. Tomaszewski, Ojczyzna nie tylko Polaków, Warszawa 1985 – Lwów pojawia się na stronicach opracowania, jako ośrodek kultury polskiej, ukraińskiej, ormiańskiej.

12 Zob. A. Redzik, Szkic z dziejów szkolnictwa wyższego we Lwowie, „Niepodległość i Pamięć”, nr 24, 2006, s. 93-109.

13 Znaczącą rolę w życiu Lwowa odgrywały, od końca XIX wieku, wystawy krajowe, czy też w okresie II RP Międzynarodowe Targi Wschodnie

14 W okresie autonomii galicyjskiej i II RP Lwów posiadał największą w kraju ilość adwokatów, kilka znakomitych czasopism prawniczych, przede wszystkim zaś znakomity Wydział Prawa Uniwersytetu Jana Kazimierza, na którym tworzyli luminarze polskiej nauki prawa, jak Juliusz Makarewicz, Ernest Till, Roman Longchamps de Berier, Aleksander Doliński, Stanisław Starzyński, Ludwik Ehrlich, Kamil Stefko, Kazimierz Przybyłowski, Oswald Balzer, Władysław Abraham, Leon Piniński i inni. Zob. m.in. A. Redzik: Wydział Prawa Uniwersytetu Lwowskiego w latach 1939-1946, Lublin 2006; Z dziejów adwokatury lwowskiej, „Palestra” 2006, nr 9-10, s. 157-165.

 In the beginning of the 20th century Tadeusz Boy-Żeleński counted Lwów (Lviv) among the most important Polish cities. He wrote:

“Cracow, Warsaw and our ancient Lviv,

This favourite of all Polish hearts,

Of our spirit they are three pillars,

Of our culture as many valiant strongholds”[1].

At the time, when Boy was writing his song, Lwów was the first among Polish cities. Main Polish political, science and cultural centres were there. The University, which at the time still bore the name of the Emperor Francis I, had clearly referred to the foundation act issued by the king Jan Kazimierz in January 1661, but, more importantly, its academic position matched that of the old Jagiellonian University, and in many fields surpassed it.

Things were similar in the matters of theatre as the beautiful building, designed by Zygmunt Gorgolewski, stood over a small Lwów river Pełtew, literature, written in the then “capital of Polishness” by Gabriela Zapolska, Władysław Bełza and Maria Konopnicka, and earlier by Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery and Władysław Łoziński and Seweryn Goszczyński, and art. Eminent painters such as Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka and Artur Grottger were also tied with Lwów. The last one used to say “I love this Lwów of mine and I will not allow to speak ill of it”[2]. Of many excellent sculptors let us mention only Julian Markowski, Antoni Popiel, Tadeusz Barącz, and of master architects Julian and Alfred Zachariewicz.

Already in the earlier centuries Lwów was described as “a shield and a wall”, “Poland's best stronghold”, “the leading city of the Ruthenia Voivodeship”, “defence against the enemies of the Rzeczpospolita” etc. [3] Later Lwów was decorated with the Silver Cross of the War Order of Virtuti Militari by the Chief of State Józef Piłsudski on November 22^nd 1920 for extraordinary contribution to Poland's rebirth and the Polish-Soviet war 1919-1920. How could one forget about such a city? How could it be erased from Polish consciousness, Polish memory? It had been a centre with a dominant Polish element for six hundred years, it had also been one of the Polish capitals, for had the Kingdom of Galicia and Lodomeria not been a Polish country since the 1860s? It is beyond all doubt that Polish language, culture and society were dominant, though at the same time Ukrainian culture and language was also developing.

Memory, as we well know, can be short-lived. We do not remember everything that has happened in our lives. We also do not wish to remember everything. Sometimes we say that memory is selective. One of the most important features of individual memory is its subjectivity. Even the same event is recorded in different ways in the memories of the participants. Besides individual memory there is also collective memory, no doubt depending on individual memory, but also national memory, country memory, memory of the generations etc. What is the memory of places like Lwów? Can we talk about Polish memory of Lwów when most of the people who remember the “Polish Lwów” pass away[4]. After all Lwów in the memory of people who saw it after 1939/46 will be different than the Lwów remembered by the ones who saw it before World War II. Nevertheless the memory of the city will remain. The generation of the ones who remembered the Polish Lwów managed to share the image of their city, even though it had been forbidden in the time of the People's Republic of Poland. It has often been an image of a paradise lost, because the longing for the ancestral city, from which one had been expulsed, caused anger but at the same time idealised the city. Nevertheless, in the consciousness of later generations of Poles Lwów will be a slightly different city. It is always going to be special, however, perhaps because of the “shadow of the borders”[5] or the consciousness of a “melting pot” it had once been.

For the generations that remember Polish Lwów, the city will always remain an object of emotion and of longing, something dearest, taken by away by a sinister force[6]. At the same time it will be an important, or the most important scholarly and cultural centre (University, Polytechnic, radio, theatre) and the location of the heroic deed of young Polish “Eaglets”. About such Lwów wrote Zbigniew Herbert and Marian Hemar, among others. Such Lwów exists in their consciousness.

The generation brought up in People's Republic of Poland (PRL) perceives the capital of Eastern Lesser Poland as a bastion of Polishness in the “magical” Kresy (borderlands), “city always loyal to Poland”, a strong scholarly and cultural centre. At the same time it does remember that it had been a strong centre of Ukrainian nationalism. Curiously, for this generation Lwów also is the “mystical paradise lost” and the most important city in interwar Poland, tried by both occupants. Such a view of Lwów by the representatives of the “tainted” generation of people brought up in the times of PRL proves, that the attempts of presenting Lwów as a Ruthenian, Ukrainian city that took place then and manifested themselves in the prohibition of research of the history of the city (like other cities incorporated into the USSR) had not been successful.

The youngest generation, brought up in free Poland, has a completely different view of Lwów. Most associate Lwów with the Cemetery of the Defenders of Lwów, a fact, to which the conflict around the opening of the cemetery largely contributed[7]. Some know about the beginnings of Polish scouting, about the first Polish sport clubs and about Kazimierz Górski (the legendary Polish football coach, born in Lwów). For some of this generation Lwów brings Ukraine to mind, while others associate it with the “Polishness of the Kresy”.

As collective memory changes, so will the places of remembrance. As long a nation exists there must exist its collective memory. This memory is not constant, however. The memory of Lwów as a place of memory evolves. Historical conflicts will be forgotten in time and the elements which bind will take their place. Lwów may unite and not divide. There are excellent historic conditions for it to be true. All that is needed is wise historical politics and the passage of time. One might imagine that in a few decades places such as the Cemetery of the Defenders of Lwów will be the link between the Polish and Ukrainian nations as a place where the young fought against evil, the warring Bolshevism.

Finally, let us think about the position Lwów should have in the Poles' consciousness. Should we perceive Lwów through the prism of Lychakiv Cemetery and the Cemetery of the Defenders of Lwów? No doubt, but not only that. Because Lwów is on the one hand a city of national conflict and on the other, more important today and well worth emphasising, a “very pleasant city” as Stanisław Wasylewski called it[8], an “arbor in paradise” according to Marcin Grüneweg's account from the turn of the 17^th century[9], a “city that is always smiling” in Kornel Makuszyński's letters[10]. Even in the 1930s Lwów was viewed as a pleasant and tolerant place by a foreigner – a National Geographic correspondent. What more is there to add – a “a gem of a city”.

We should rather look at Lwów as a centre in which various nationalities, religions and cultures coexisted[11]: Poles, Jews, Ukrainians, Armenians, Germans, Czechs, Hungarians, Russians and others, as the strongest scholarly centre of the Second Polish Republic with the excellent John Casimir University in which numerous schools developed: mathematical (Hugo Steinhaus, Stefan Banach), philosophical (Kazimierz Twardowski), historical (Ksawery Liszke, Szymon Askenazy, Stanisław Zakrzewski), law (the Julian Makarewicz Lwów school of criminal law, Ernest Till's Lwów school of private law, Władysław Abraham's school of the history of canon law, Oswald Balzer's school of Polish law history). We can not omit the Lwów Polytechnic with its professors who were both excellent scholars and politicians, such as Ignacy Mościcki (president of Poland in the years 1926-39) and Kazimierz Bartel (three time prime minister: 1926, 1928-1929, 1929-1930) and other Lwów university colleges such as Academy of Veterinary Medicine or Academy of Foreign Trade[12].

Lwów should also be viewed as a centre of culture with an excellent theatre, a radio (with the most popular Polish broadcast before the war – “Lwów's Merry Wave” with lyrics by Wiktor Budzyński and excellent comedians: Kazimierz “Szczepek” Wajda and Henryk “Toniek” Vogelfänger), sports organisations, including the oldest Polish sports clubs (including Czarni Lwów – 1903 and Pogoń Lwów – 1904) and rich artistic and literary life with its excellent moderator and critic, the unforgettable Ostap Ortwin, and with authors such as Jan Kasprowicz, Henryk Zbierzchowski, Leopold Staff, Kornel Makuszyński and Bruno Schulz,  the great from Drohobych linked to the Lwów circle. Polish scouting also originated in Lwów and was started in 1911 by Andrzej and Olga Małkowski. It must also be mentioned that Lwów was an important place in the history of petroleum industry (in Lwów oil was distilled and the kerosene lamp was invented by Ignacy Łukasiewicz and Jan Zeh) and trade[13], as well as the most important law centre in Poland[14].

Lwów should become an “arbor in paradise” not just for the Ukrainians, not only for the Poles, but for everyone who feels connected in any way to the city, like the author of this text, who has no family ties with Lwów, does not know the city from his grandfather's stories, but from his own many month long life in Lwów and from getting to know this extraordinary city.

1 T. Boy-Żeleński, Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła, 1907.

2 S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, [reprint], Katowice 1990, pg. 2.

3 See K. Grodziska, Miasto jak brylant… Księga cytatów o Lwowie, Kraków: Universitas 2007.

4 K. Karolczak, Polska pamięć o Lwowie…, „Palestra” 2006, no. 9-10, pg. 153-154.

5 Comapre interesting reflections of Marian Mudry – Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, „Palestra” 2006, no. 9-10, pg. 166-174.

6 About the last years of Polish Lwów see inter alia G. Mazur, J. Skwara, J. Węgierski, Kronika. 2350 dni wojny i okupacji Lwowa, 1 IX 1939 – 5 II 1946, Katowice 2007.

7 About the Cemetery of Eaglets see inter alia: S. Nieciaja, Cmentarz Obrońców Lwowa, Wrocław 1990; J. W. Wingralek, Tam, gdzie lwowskie śpią Orlęta, Warszawa 2001; M. Gałęzowski, „Tu leży żołnierz polski poległy za Ojczyznę…”, „Palestra 2007, no. 11-12, pg. 163-167.

8 See S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, Poznań [b.r.w.]; reprint, Katowice 1990.

9 See M. Mudryj, Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, pg. 174.

10 K. Grodziska, Miasto jak brylant…, pg. 193.

11 See e.g. J. Tomaszewski, Ojczyzna nie tylko Polaków, Warszawa 1985 – Lwów is presented as a centre of Polish, Ukrainian, Armenian culture.

12 See. A. Redzik, Szkic z dziejów szkolnictwa wyższego we Lwowie, „Niepodległość i Pamięć”, no. 24, 2006, pg. 93-109.

13 In late 19^th century national exhibitions and in the Second Polish Republic International Eastern Fair played an important role in the life of Lwów

14 In the time of Galicia autonomy and the Second Polish Republic Lwów had the most attorneys in the country, a couple of excellent law periodicals and most importantly the excellent Law Department at the John Casimir University, where luminaries of Polish law worked: Juliusz Makarewicz, Ernest Till, Roman Longchamps de Berier, Aleksander Doliński, Stanisław Starzyński, Ludwik Ehrlich, Kamil Stefko, Kazimierz Przybyłowski, Oswald Balzer, Władysław Abraham, Leon Piniński and others. See inter alia A. Redzik: Wydział Prawa Uniwersytetu Lwowskiego w latach 1939-1946, Lublin 2006; Z dziejów adwokatury lwowskiej, „Palestra” 2006, no. 9-10, pg. 157-165.

Adam Redzik PhD (born 1977) – historian and lawyer. Works in the Institute of Social Prevention and Resocialisation, University of Warsaw and in the Faculty of Law and Administration, Cardinal Stefan Wyszyński University. He used to be a scholarship holder at the European College of Polish and Ukrainian Universities.

Am Anfang des 20. Jahrhunderts rechnete Tadeusz Boy-Żeleński Lwów/Lemberg (ukrainisch L’viv) zu den wichtigsten Städten der Polen. Er dichtete:

Als Boy sein „Lied über unsere Hauptstädte“ verfasste, war Lwów die bedeutendste Stadt der Polen. Dort befanden sich die wichtigsten Einrichtungen des politischen, wissenschaftlichen und kulturellen Lebens. Die Universität trug zwar noch den Namen Kaiser Franz’ I., berief sich aber schon ausdrücklich auf den Gründungsakt König Johann Kasimirs vom Januar 1661 und, noch viel wichtiger, sie stand in nichts der ehrwürdigen Jagiellonischen Alma Mater in Krakau nach, ja sie übertraf diese auf vielen Gebieten. Ähnlich verhielt es sich mit dem Stadttheater, dessen wunderbares Gebäude nach einem Entwurf von Zygmunt Gorgolewski auf der Überbauung des Flusses Pełtew/ Poltwa stand; ähnlich in der Literatur, der sich in der damaligen „Hauptstadt des Polentums“ Gabriela Zapolska, Władysław Bełza und Maria Konopnicka widmeten, und in der Generation zuvor Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery und Władysław Łoziński und Seweryn Goszczyński. Ebenso war es in der Kunst, denn immerhin wählten über viele Jahre hervorragende Maler Lemberg zum Wohnsitz, wie Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka oder Artur Grottger. Letzterer pflegte zu sagen: „Ich liebe mein kleines Lemberg und gestatte nicht, etwas schlechtes darüber zu sagen.“ Von den zahlreichen großartigen Bildhauern seien nur erwähnt Julian Markowski, Antoni Popiela, Tadeusz Barącz, und von den gefragten Architekten Julian und Alfred Zachariewicz.

Schon in früheren Jahrhunderten hieß es von Lemberg, es sei „Schild und Wall“, die „hervorragende Festung der Rzeczpospolita“, „die führende Stadt der ruthenischen Wojewodschaft“, der „Schirm der Rzeczpospolita gegen ihre Feinde“. Später wurde Lemberg von Staatschef Józef Piłsudski für seinen hervorragenden Beitrag zur Wiedergeburt Polens und im Polnisch-Sowjetischen Krieg von 1919–1920 mit dem Silbernen Kreuz des Ordens Virtuti Militari ausgezeichnet. Wie könnte man einen solchen Ort einfach vergessen? Wie ihn aus dem polnischen Bewusstsein, dem polnischen Gedächtnis entfernen, war doch Lemberg sechshundert Jahre lang eine Stadt mit überwiegend polnischer Bevölkerung? Es war auch eine der Hauptstädte Polens – war denn nicht etwa das Kronland Galizien und Lodomerien seit den sechziger Jahren des 19. Jahrhunderts ein polnisches Land? Es besteht kein Zweifel, dass in Sprache, Kultur und Gesellschaft der polnische Anteil dominierte, auch wenn sich zugleich die ukrainische Sprache und Kultur entwickelten.

Subjektivität ist eines der wichtigsten Charakteristika der individuellen Erinnerung. An dasselbe Ereignis erinnern sich verschiedene Zeugen auf sehr unterschiedliche Weise. Daneben spricht man auch vom kollektiven Gedächtnis, das zweifellos von der individuellen Erinnerung abhängt, aber auch vom nationalen Gedächtnis, vom staatlichen Gedächtnis, vom Gedächtnis der Generationen usw. Was ist das kollektive Gedächtnis in Bezug auf Orte wie Lemberg? Können wir heute noch über eine polnische Erinnerung an Lemberg sprechen, wo doch die Generation abtritt, die noch ein „polnisches Lemberg“ erlebt hat? Schließlich wird das Lemberg derer, die es nach 1939 bzw. nach 1946 gesehen haben, ein ganz anderes sein als das Lemberg derer, die es in der Vorkriegszeit kannten. Trotzdem bleibt eine Erinnerung an die Stadt zurück. Generationen von Zeitzeugen des polnischen Lemberg haben dafür gesorgt, dass trotz der Verbote in der volkspolnischen Zeit ihr Bild der Stadt an die Nachfahren weitergegeben wurde.

Oft war es das Bild eines verlorenen Paradieses, denn die Sehnsucht nach der Heimatstadt, aus der man vertrieben worden war, verstärkte den Gram und idealisierte zugleich die Stadt. Dennoch wird Lemberg im Bewusstsein der jüngeren polnischen Generationen eine etwas andere Stadt sein. Immer jedoch eine einzigartige, deren Besonderheit vielleicht mit seiner Lage im „Schatten der Grenzen“ oder auch in der Erinnerung an den einstigen kulturellen Schmelztiegel zu suchen ist.

Die Generation der Zeitzeugen des polnischen Lemberg wird sich an die Stadt immer mit Rührung erinnern, als an etwas sehr teures, das mit Gewalt genommen wurde. Zugleich wird sie stets ein wichtiges oder sogar das wichtigste Zentrum für Wissenschaft und Kultur sein und der Ort des Heldentums der polnischen „Adlerjungen“ bleiben, jener Schüler und Studenten, die Lemberg 1919 im polnisch-ukrainischen Krieg verteidigten. Von diesem Lemberg schrieben Zbigniew Herbert und Marian Hemar.

Die im kommunistischen Polen aufgewachsene Generation nimmt die Hauptstadt von Ostkleinpolen als Bastion des Polentums in dem „magischen“ Grenzland wahr, als „eine Polen immer treue Stadt“. Zugleich weiß sie, dass Lemberg ein gewichtiges Zentrum der ukrainischen Nationalbewegung war. Merkwürdigerweise ist auch für diese Generation Lemberg ein „verlorenes Paradies“ und die wichtigste Stadt Polens zwischen den Weltkriegen, die von beiden Besatzern auf die Probe gestellt wurde. Diese Sichtweise auf Lemberg, gepflegt von der „verdorbenen“ Generation in den Schulen Volkspolens, beweist, dass die Versuche fehlgeschlagen sind, die Stadt als eine ukrainische hinzustellen. Solche Versuche, die damals unternommen wurden, schlossen das Verbot ein, Forschungen zur Geschichte von Lemberg und anderer von der UdSSR annektierter Städte anzustellen.

Der Blick der jüngsten Generation, die bereits im freien Polen aufgewachsen ist, ist wieder ein ganz anderer. Die meisten identifizieren Lemberg mit dem Friedhof der Lemberger „Adlerjungen“, wozu der von den Medien umfassend kolportierte Konflikt um die Wiedereröffnung des Friedhofs beigetragen hat. Manche wissen etwas über die Anfänge der polnischen Pfadfinderbewegung, über die ersten polnischen Sportvereine und über Kazimierz Górski, den in Lemberg geborenen legendären Fußballtrainer der polnischen Nationalmannschaft. Ein Teil dieser Generation assoziiert Lemberg mit der Ukraine, ein anderer mit dem „polnischen Charakter des östlichen Grenzlandes“.

So wie sich das kollektive Gedächtnis ändert, so werden sich auch die Erinnerungsorte ändern. Solange eine Nation existiert, muss ihr kollektives Gedächtnis bestehen, aber dieses Gedächtnis ist nicht unveränderlich. Lemberg als Erinnerungsort entwickelt sich fort. Die historischen Konflikte verwischen sich mit der Zeit, und an ihre Stelle treten Momente, welche die Menschen einander näher bringen. So kann Lemberg verbinden, und nicht mehr trennen. Dafür besitzt es hervorragende historische Voraussetzungen. Dazu sind nur eine kluge Geschichtspolitik und Zeit vonnöten. Es ist vorstellbar, dass in einigen Jahrzehnten ein Ort wie der Friedhof der „Adlerjungen“ eine Brücke zwischen dem polnischen und dem ukrainischen Volk schlagen wird, als ein Erinnerungsort des Kampfes der Jugend gegen das Böse.

Lassen Sie uns zum Schluss darüber nachdenken, welchen Stellenwert Lemberg im Bewusstsein der Polen haben sollte. Sollen wir Lemberg aus dem Blickwinkel des Łyczaków-Friedhofs, wo prominente Vertreter der polnischen Kultur ruhen, und des Friedhofs der „Adlerjungen“ erinnern? Sicher ja, aber nicht nur. Denn Lemberg war einerseits eine Stadt der nationalen Konflikte, andererseits aber, und das ist heute wichtiger und zu betonen, eine, nach den Worten von Stanisław Wasylewski, „sehr angenehme Stadt“. „Ein Garten inmitten des Paradieses“ nennt sie der Bericht von Martin Grüneweg von der Wende vom 16. zum 17. Jahrhundert und in den Briefen von Kornel Makuszyński erscheint sie als „eine Stadt, die immer lächelt“. In den dreißiger Jahren des 20. Jahrhunderts nahm ein ausländischer Besucher, der Korrespondent des „National Geographic“, Lemberg als angenehme und tolerante Stadt wahr. An anderer Stelle wird sie gepriesen als „eine Stadt wie ein Brillant“.

Wir sollten Lemberg vor allem als Stadt betrachten, in der verschiedene Nationen, Religionen und Kulturen gemeinsam lebten: Polen, Juden, Ukrainer, Armenier, Deutsche, Tschechen, Magyaren, Russen und andere; und als bedeutendes Wissenschaftszentrum der Zweiten Republik mit der hervorragenden Johann-Kasimir-Universität, an der sich verschiedene wissenschaftliche Schulen bildeten. Wir dürfen das Lemberger Polytechnikum nicht vergessen, ebenso wenig andere Lemberger Hochschulen, wie die Akademie für Veterinärmedizin oder die Außenhandelsakademie. In Lemberg wurde zudem im Jahre 1911 durch Andrzej und Olga Małkowski die erste Organisation der polnischen Pfadfinder gegründet.

Lemberg sollte ein „Garten inmitten des Paradieses“ nicht nur für die Ukrainer und Polen, sondern für jeden werden, der sich mit der Stadt verbunden fühlt, wie der Verfasser dieser Zeilen, der keinerlei familiäre Beziehungen zu Lemberg hat und die Stadt nicht von den Erzählungen seines Großvaters her kennt, sondern daher, dass er viele Monate dort gewohnt und diese ungewöhnliche Stadt so kennen gelernt hat.

Aus dem Polnischen von Andreas R. Hofmann

1 Tadeusz Boy-Żeleński, Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła [Ein Lied über unsere Hauptstädte und wie die Vorsehung sie bedacht hat], 1907.

Dr. Adam Redzik (geb. 1977) – Historiker und Jurist. Arbeitet im Institut für Sozialprophylaxe und Resozialisierung der Universität Warschau, sowie an der Fakultät für Recht und Verwaltung der Kardinal-Stefan-Wyszynski-Universität. Er war Stipendiat des Europäischen Kollegiums Polnischer und Ukrainischer Universitäten.

A XX. század elején Tadeusz Boy-Żeleński Lwówot a legfontosabb lengyel városok közé sorolta. Ezt írta:                             

„Krakkó, Varsó és a mi patinás Lwówunk,

Minden lengyel szív benjáminja,

Szellemünknek oszlopa ez a három,

Kultúránknak pedig erős bástyái”[1].

Abban az időben, amikor Boy verse megszületett, Lwów a lengyelek első számú városa volt. Itt volt a lengyel politikai, tudományos és kulturális élet legfőbb központja. Az egyetem, amely még I. Ferenc császár nevét viselte, már a János Kázmér király által 1661 januárjában kiadott alapítólevélre hivatkozott, és – ami a legfontosabb – tudományos szintje nem maradt el a régi Jagelló Egyetemtől, sőt számos területen jelentősen meg is előzte azt.

Hasonlóan állt a dolog a Zygmunt Gorgolewski tervei szerint felépített színházzal, melynek épülete lefedte a lwówi Pełtew folyócskát; az irodalommal, amelyet az akkori „lengyelség fővárosában” Gabriela Zapolska, Władysław Bełza és Maria Konopnicka alkotott, vagy kicsit korábban Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery, Władysław Łozińscy és Seweryn Goszczyński, illetve a képzőművészettel. Lwówhoz kötődtek hosszú éveken át olyan nagyszerű festők, mint Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka, vagy Artur Grottger. Ez utóbbi mondogatta „szeretem ezt az én Lwówomat és semmi rosszat nem engedek rá mondani”[2]. A számos kiváló szobrász közül elég megemlíteni Julian Markowskit, Antoni Popielat, Tadeusz Barączot, a kitűnő építészek közül pedig Julian és Alfred Zachariewiczet.

Már a korábbi századokban írták Lwówról, hogy az „bástya és védőfal”, „a Köztársaság legjelentősebb védővára”, „az orosz vajdaság legélenjáróbb városa”, „a Köztársaság ellenségeivel szembeni védelem” stb.[3] Később Lwów kapta meg az állam vezetőjétől, Józef Pilsudskitól 1920. november 20-án a Virtuti Militari érdemrend ezüst keresztjének kitüntetését Lengyelország újjászületéséhez és az 1919-1920. évi lengyel-bolsevik háborúhoz való kiváló helytállásáért. Hogyan is lehetne egy ilyen várost elfelejteni? Hogyan lehetne eltüntetni a lengyel tudatból, a lengyel emlékezetből? Hiszen több mint hatszáz évig volt domináns központ, főként lengyel élettel teli, egyike a lengyel fővárosoknak - hiszen a Galíciai és Lodomériai Királyság nem volt a XIX. század hatvanas éveitől lengyel ország? Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a lengyel nyelv, kultúra és társadalom volt a domináns, habár egyidejűleg fejlődött az ukrán kultúra és nyelv is.

Az emlékezet, jól tudjuk, illékony tud lenni. Nem mindenre emlékszünk, ami bekövetkezett az életünkben. Nem is mindenre akarunk emlékezni. Azt is mondják időnként, hogy az emlékezet szelektív. Az egyéni emlékezet egyik legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás. Még ugyanaz az esemény is különféleképpen rögzítődik az abban résztvevők emlékezetében. Az egyéni emlékezeten kívül beszélünk még közösségi – kétségtelenül az egyéni emlékezettől függő emlékezetről, továbbá nemzeti emlékezetről; állami emlékezetről; a nemzedékek emlékezetéről stb. Milyen ez az emlékezet olyan helyekre vonatkozóan, mint Lwów? Beszélhetünk-e ma a Lwówra vonatkozó lengyel emlékezetről, amikor elmegy azoknak a nemzedéke, akik emlékeznek a „lengyel Lwówra”[4]. Hiszen Lwów azoknak az emlékezetében, akik látták azt 1939/1946 évek után, eltérő lesz attól a Lwówtól, azokétól, akik emlékeznek még rá a II. világháború előtti időkből. Ennek ellenére a városról szóló emlékezet fennmarad. A lengyel Lwówra emlékezők nemzedéke vigyázott arra – a Lengyel Népköztársaság időszakában érvényes tiltás ellenére–, hogy továbbadja ennek a városnak a képét. Gyakran ez az „elvesztett paradicsom” képe volt, mert a szülőváros utáni vágyakozás, ahonnan elűzték őket, felerősítette a haragot, de egyidejűleg idealizálta is a várost. Ennek ellenére Lwów a lengyelek egymást követő nemzedékeinek emlékezetében kissé más város lesz. Ugyanakkor mindig különleges marad: különlegessége lehetséges, hogy a „határok árnyékában”[5], vagy talán a „kulturális tégely” tudatában található, melyet egykor kialakított.

A lengyel Lwówra emlékező nemzedék számára a város most már örökre az indulatok és a sóhajok tárgya marad,  a legdrágább, a gonosz erő által elvett[6] valami. Egyidejűleg fontos sőt, a legfontosabb tudományos és kulturális központ (egyetem, műegyetem, rádió, színház) és a fiatal lengyel „Sasfiókok” hősies tettének színtere. Ilyen Lwówról írt többek között Zbigniew Herbert és Marian Hemar. Ilyen Lwów létezik az ő tudatukban.

A Lengyel Népköztársaságban felnevelt nemzedék a Keleti Kis-Lengyelország (Małopolska Wschodnia) fővárosára úgy tekint, mint a lengyelség bástyájára a „mágikus” Határvidéken (Kresy), a „Lengyelországhoz mindig hű városra”, erős tudományos és kulturális központra. Egyidejűleg emlékszik, hogy ez az ukrán nacionalizmus  szilárd központja volt. Csodálatos módon, Lwów ezen nemzedék számára is a „misztikus elvesztett paradicsom” és a legfontosabb város a két világháború közötti Lengyelországban, amely megszenvedte mindkét megszállót. Ez a Lwów-kép a Lengyel Népköztársaságban felnevelt, „fertőzött” nemzedék képviselőiben azt bizonyítja, hogy nem hoztak eredményt a Lwówot orosz, ukrán városnak bemutató kísérletek, pedig akkoriban a város (mint a többi, a Szovjetunióhoz csatolt város) történetének kutatását tiltották.

Teljesen másképp tekint Lwówra a legfiatalabb, már a szabad Lengyelországban felnevelt nemzedék. A többség azonosítja Lwówot a Sasfiókok temetőjével, amihez hozzájárult a médiákban széles körben bemutatott konfliktus a temető megnyitása körül[7]. Bizonyos részük tud a lengyel cserkészség kezdeteiről, az első lengyel sportklubokról és Kazimierz Górskiról, aki Lwówban született legendás lengyel futballedző volt. E nemzedék egy része szerint Lwów Ukrajnához kapcsolódik, másik része szerint „a Határvidék lengyelségéhez”.

Ahogyan változik a közösségi emlékezet, úgy fognak változni az emlékhelyek is. Ameddig létezik a nemzet, léteznie kell a közösségi emlékezetnek is, de ez az emlékezet nem állandó. A Lwówra, mint emlékhelyre vonatkozó emlékezet fejlődik. A történelmi konfliktusok idővel elhalványulnak, helyüket olyan elemek foglalják el, amelyek közelítenek. Lwów nemcsak megosztani, hanem összekötni is képes. Kiváló történelmi feltételekkel rendelkezik ehhez. Csupán bölcs történelempolitikára és egy bizonyos időre van szükség.  Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a Sasfiókok temetője kapcsot képez majd a lengyel és az ukrán nép között, mint a fiatalok harcának emlékhelye az agresszív bolsevizmusban megtestesülő rossz ellen.

Befejezésül, gondolkozzunk el arról, milyen helyet kellene betöltenie Lwównak a lengyelek tudatában? Vajon Lwówra a Łyczakowski temető és a Lwówi Sasfiókok temetője prizmáján keresztül kell tekintenünk? Minden bizonnyal igen, de nem kizárólag. Mert Lwów, az egyik oldalról a nemzeti konfliktus városa, de a másik – ma fontosabb és hangsúlyozásra méltó – oldalról idézve Stanisław Wasylewski[8 ] művének címét „nagyon kellemes város”, Marcin Grünewegnek a tizenhatodik és a tizenhetedik század fordulójáról való beszámolója szerint „paradicsomi lugas”[9], és Kornel Makuszynski leveleiben „mindig mosolygó város”[10]. Még a XX. század harmincas éveiben is kellemes és toleráns városnak látta Lwówot a külföldi „National Geographic” tudósítója. Mit lehetne hozzátenni – olyan a „város, mint egy gyémánt”.

Sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelnünk Lwównak, mint olyan központnak, ahol együtt éltek különféle nációk, vallások, kultúrák[11]: lengyelek, zsidók, ukránok, örmények, németek, csehek, magyarok, oroszok és mások; vagy mint a II. Köztársaság legerősebb tudományos központja a kiváló János Kázmér Egyetemmel, amelyben tudományos iskolák jöttek létre: matematikai (Hugo Steinhaus, Stefan Banach), filozófiai (Kazimierz Twardowski), történelmi (pl. Ksawery Liske, Szymon Askenazy, Stanisław Zakrzewski), jogi (többek között: a Lwówi Juliusz Makarewicz büntetőjogi iskolája, a lwówi Ernest Till magánjogi iskola, Władysław Abraham kánonjogi iskolája, Oswald Balzer lengyel jogtörténeti iskolája). Nem felejthetjük el a Lwówi Műegyetemet (Politechnika), amelynek professzora volt a kiváló tudós és politikus Ignacy Mościcki (1926-1939 között a Lengyel Köztársaság államelnöke) és Kazimierz Bartel (három alkalommal miniszterelnök: 1926, 1928-1929, 1929-1930), valamint a többi lwówi főiskolát, mint az Állatorvosi Akadémia vagy a Külkereskedelmi Akadémia.[12].

Lwównak úgy is meg kell jelennie, mint a kultúra központja, amely rendelkezik egy kiváló színházzal, rádióval (amely a háború előtti Lengyelországban a legnépszerűbb műsort sugározta – „Lwów Vidám Hullámhossza” Wiktor Budzyński szövegeivel és olyan kitűnő komikusokkal, mint például Kazimierz Wajda „Szczepek” és Henryk Vogelfänger „Tońek”), sportszervezetekkel, ezen belül a legrégibb lengyel sportklubokkal (mint az 1903-as „Czarni Lwów” és az 1904-es „Pogoń Lwów”), továbbá szerteágazó művészeti és irodalmi élettel, amelynek kiváló moderátora és kritikusa volt a felejthetetlen Ostap Ortwin, és olyan kiváló szerzők tartoztak társalkotói közé, mint Jan Kasprowicz, Henryk Zbierzchowski, Leopold Staff, Kornel Makuszyński, vagy a lwowi alkotókkal kapcsolatban lévő drohobi mester, Bruno Schulz. Lwówban kelt életre a lengyel cserkészet, amelyet 1911-ben alapított meg Andrzej és Olga Małkowski. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Lwów fontos helynek számított a kőolajiparban (Lwówban kőolaj finomítással is foglalkoztak és Ignacy Łukasiewicz valamint Jan Zeh itt találta fel a petróleumlámpát), továbbá a kereskedelemben[13], ezenkívül itt működött a legfontosabb lengyel jogi központ[14].

Lwównak „paradicsomi lugasnak” kell lennie nemcsak az ukránok és a lengyelek, hanem mindenki számára, aki valamilyen módon kötöttséget érez a várossal, mint ezen sorok írója, akinek semmilyen családi kötöttsége nincs Lwówval, nem a nagyapja elbeszéléseiből ismeri a várost, hanem saját, többhónapos ott-tartózkodása és ennek a különleges városnak a megismerése folytán.

Dr. Adam Redzik (szül. 1977) – történész és jogász. A Varsói Egyetem Társadalmi Megelőzés és Reszocializáció Intézetében, valamint a varsói Stefan Wyszyński Bíboros Egyetem Jogi és Közigazgatási Karán dolgozik. A Lengyel és Ukrán Egyetemek Európai Kollégiumának ösztöndíjasa volt.

1 T. Boy-Żeleński: Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła. 1907.

2 Forrás: S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto [reprint] Katowice, 1990. 2. o.

3 Lásd K. Grodziska, Miasto jak brylant… Księga cytatów o Lwowie. Kraków, Universitas. 2007.

4 K. Karolczak, Polska pamięć o Lwowie…, „Palestra” 2006. 9-10 sz., 153-154. o.

5 Érdemes összehasonlítani Marian Mudre művével – Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic. „Palestra” 2006. 9-10 sz., 166-174. o.

6 A lengyel Lwów utolsó éveiről lásd többek között G. Mazur, J. Skwara, J. Węgierski, Kronika. 2350 dni wojny i okupacji Lwowa, 1 IX 1939 – 5 II 1946, Katowice, 2007.

7 A Sasfiók - Orląt temetőről lásd többek között: S. Nieciaja, Cmentarz Obrońców Lwowa, Wrocław, 1990.; J. W. Wingralek, Tam, gdzie lwowskie śpią Orlęta, Warszawa, 2001.; M. Gałęzowski, „Tu leży żołnierz polski poległy za Ojczyznę…”, „Palestra 2007. 11-12 sz., 163-167. o.

8 Lásd S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, Poznań, [é.n.]; reprint, Katowice, 1990.

9 Lásd M. Mudryj, Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, 174. o.

10 idézet K. Grodziska, Miasto jak brylant…, 193. o.

11 Lásd pl. J. Tomaszewski, Ojczyzna nie tylko Polaków. Warszawa, 1985. – Lwów úgy jelenik meg a tanulmányban, mint lengyel, ukrán és örmény kulturális központ.

12 Lásd A. Redzik, Szkic z dziejów szkolnictwa wyższego we Lwowie, „Niepodległość i Pamięć”, 24 sz., 2006. 93-109. o.

13 Jelentős szerepet töltöttek be Lwów életében a XIX. század végétől az országos vásárok, vagy a II. Köztársaság idején a Nemzetközi Keleti Vásárok.

14 A galíciai autonómia és a II. Köztársaság idején Lwów rendelkezett a legnagyobb számú hazai ügyvéddel, néhány kiváló jogi szaklappal, de mindenekelőtt a János Kázmér Egyetem kitűnő Jogi Karával, amelyen a lengyel jogtudományok kiválóságai tanítottak, úgy mint Juliusz Makarewicz, Ernest Till, Roman Longchamps de Berier, Aleksander Doliński, Stanisław Starzyński, Ludwik Ehrlich, Kamil Stefko, Kazimierz Przybyłowski, Oswald Balzer, Władysław Abraham, Leon Piniński és mások. Lásd többek között: A. Redzik: Wydział Prawa Uniwersytetu Lwowskiego w latach 1939-1946. Lublin, 2006.; Z dziejów adwokatury lwowskiej, „Palestra”, 2006. 9-10 sz., 157-165. o.

Multi-etnický Ľvov?

Už od založenia mesta žijú v Ľvove spoločne príslušníci rôznych etník a náboženstiev. Mierová koexistencia a vzájomné kultúrne obohacovanie ako aj ostré a niekedy až násilné konflikty sú dve strany jeho histórie.

Už po celé stáročia bolo vyvažovanie záujmových protikladov v tomto meste viac než dosť ťažké. Avšak Ľvov mal ešte jeden ďalší problém, ktorý v 19. storočí a v prvej polovici 20. storočia sťažoval mierové riešenie konfliktov.

Toto mesto ležalo na priesečníku imperiálnych a národných snáh. Ani Poliaci a ani západní Ukrajinci si svoj národný štát bez Ľvova nevedeli predstaviť. Rakúsko-Uhorsko sa nechcelo vzdať hlavného mesta svojej korunnej krajiny, ruský cár videl v tomto výbežku Kyjevskej Rusi svoje patrimónium, nacistické Nemecko chcelo počas Druhej svetovej vojny vybudovať z Ľvova germánsku baštu na slovanskom východe a Stalin prehlásil toto mesto a okolitý región za sovietsku Ukrajinu.

V 20. storočí ovládali všetci jeho nárokovatelia toto mesto minimálne jedenkrát. A ktokoľvek bol práve pri moci, každý začal zaberať verejný priestor svojimi vlastnými symbolmi. Ulice dostali nové mená, predchádzajúe pamätníky boli zbúrané a nové boli postavené, zriadené boli nové cintoríny, ktoré boli neskôr zase zničené. Ľvov bol imperiálne a národne predekorovaný a prelakovaný. Toto mesto dostalo aj nové dejiny, na ktoré si každý legitimoval svoj nárok a ktoré vytláčali život iných skupín a ich podiel na kultúre a histórii mesta na okraj.

Ľvov ako miesto spomienok „dobrej“ Habsburskej monarchie

Boj o pamätníky a názvy ulíc začal ešte dlho pred Prvou svetovou vojnou. Poľské elity využili po roku 1867 svoje možnosti, aby si vybudovali svoju dominanciu. Univerzita v meste bola polonizovaná a zriaďovali sa poľské školy. Zakladali sa banky a družstvá, slávnostne sa sprístupňovali pamätníky na pamiatku poľských básnikov, politikov, kráľov a hrdinov a ulice dostávali poľské názvy. Židovské sebavedomie sa prejavovalo v stavbách pôsobivých synagóg, ktoré nacisti neskôr takmer všetky zničili. Dnes už len plakety pripomínajú význam tejto židovskej obce. Všetko ukrajinské – s výnimkou grécko-katolíckych kostolov a budov ukrajinských organizácií – bolo čo najviac vytlačené z verejného priestoru.

Dnešná habsburská nostalgia je čiastočne oprávnená. Pri všetkej „haličskej chudobe“ boli posledné desaťročia pred Prvou svetovou vojnou neporovnateľne lepšie ako všetko to, čo nasledovalo neskôr. Zatiaľ čo na vidieku – predovšetkým počas volebných bojov a roľníckych štrajkov – tiekla krv, sa konflikty v Ľvove spravidla riešili mierovo. Avšak ani tmavé stránky rakúskeho panstva počas Prvej svetovej vojny nesmú upadnúť do zabudnutia, kedy rakúske úrady nechali popraviť tisícky Ukrajincov ako domnelých ruských špiónov a desaťtisíce ďalších uväznili v internačných táboroch.

To však doteraz neuškodilo habsburskej renesancii. Rakúske dedičstvo sa tu dá dobre využiť aj v turizme. Reštaurácie sú vyzdobené podľa vzoru cisárskej a kráľovskej habsburskej monarchie, portréty cisára Františka Jozefa visia na stenách a kaviarne sa všade pokúšajú naviazať na rakúske tradície.

Obrana Ľvova – „Novembrový čin“ – pogrom

V populárnej poľskej predstave o Ľvove ako Antemurale Christianitatis, teda ako bašty Poľska a kresťanstva, tu bola Európa chránená nielen proti Mongolom, Turkom a Tatárom ale aj proti Kozákom, neskôr proti Rusom a bolševikom. V poľsko-ukrajinskej vojne o východný Halič v rokoch 1918/19 bol tento vzor uplatnený aj na ukrajinské vojenské oddiely. Západoukrajinskí politici však mali pocit, že sa nachádzajú na nesprávnej strane múru a interpretovali zánik Kyjevskej Rusi pod náporom Mongolov a rozbitie ukrajinskej štátnosti pod údermi Červenej armády ako tragickú obeť, ktorú priniesol ukrajinský národ pre záchranu Európy. Tieto predstavy o Antemurale ako bašte by síce mohli slúžiť ako spoločné poľsko-ukrajinské miesto spomienok, avšak vzhľadom na protiruské a kultúrno-bojové konotácie to nie je nevyhnutne žiadúce.

November 1918 je kľúčom k porozumeniu konfliktov v Ľvove a vo východnom Haliči v medzivojnovom období. Pre Židov bol tento november nerozlučne spojený so spomienkou na pogrom, ktorému nebolo nijako možné pripísať pozitívny význam. Ľvovskí Židia tým boli v centrálnom bode – v obrane Ľvova – vylúčení z poľského spomienkového spoločenstva. Naproti tomu vytvorili Ukrajinci celkom vedome svoje vlastné spomienkové spoločenstvo a vytvorili si za nepriaznivých rámcových podmienok miesta spomienok, ktoré mali povzbudzovať ukrajinský patriotizmus. Pokusy umiernených politikov na oboch stranách o nájdenie mierového riešenia ešte v novembri 1918 boli v rozpálenej atmosfére medzivojnového obdobia vnímané takmer ako vlastizrada. Nemohlo by bližšie zaoberanie sa s týmito vyrovnávacími snahami poukázať na jestvujúce civilné alternatívy, ktoré boli neskôr prekryté hrozivou metaforikou hrdinov a obetí?

Poľsko-ukrajinská konkurencia interpretácie dodnes prejavuje svoje účinky, zatiaľ čo židovská spomienka na pogrom v dňoch 22. až 24. novembra 1918 je úplne prekrytá zavraždením Ľvovských Židov počas Druhej svetovej vojny. Pri príležitosti 80. výročia tak zvaného „novembrového činu“ (Lystopadovyj čyn) – prevzatia moci vo východnom Haliči a založenia Západoukrajinskej ľudovej republiky – sa v Ľvove konali nákladné spomienkové akcie.

Druhá svetová vojna

Keď sa dnes tematizujú interetnické vzťahy v Ľvove počas Druhej svetovej vojny, odlišujú sa tieto interpretácie navzájom od seba takisto intenzívne ako sa počas medzivojnového obdobia odlišovali interpretácie novembra 1918: po nejakom nadnárodnom spomienkovom mieste nie je ani stopy. Ukrajinskí autori sa otázke o účasti Ukrajincov na pogromoch a o role ukrajinskej pomocnej polície radi vyhýbajú alebo poukazujú na údajnú kolaboráciu Židov so sovietskou mocnosťou. Židovskí autori memoárov naproti tomu robia Poliakom a Ukrajincom silné výčitky a obviňujú ich, že nepomohli alebo že sa dokonca na genocíde zúčastnili. Tieto rôzne skúsenosti mali aj dôsledky na spomienky. Vo vzťahu k Druhej svetovej vojne preto nejestvuje len dvojitá, ale dokonca trojitá spomienka na vojnu.

Po dosiahnutí nezávislosti v roku 1991 sa západní Ukrajinci snažili o odstránenie aspoň tých najnápadnejších symbolov ich príslušnosti k Sovietskemu zväzu. Leninov pamätník zmizol okamžite a aj iné symboly sovietskeho panstva boli rýchlo odstránené. Neporušené ostali momumenty, ktoré pripomínali víťazstvo Červenej armády ako aj pohrebné pole Červenej armády. Zároveň si mestské úrady nenechali ujsť príležitosť, aby pohnevali svojho veľkého suseda a pomenovali jednu ulicu v centre mesta po Džocharovi Dudajevovi, ktorý podporoval odtrhnutie Čečenska od Ruskej federácie.

Resumé

Ľvov sa má z miesta konfliktov v poľsko-ukrajinských vzťahoch premeniť na miesto poľsko-ukrajinského zmierenia a kooperácie. Symbolom tohto úsilia tu je poľský vojenský cintorín pre padlých v poľsko-ukrajinskej vojne v rokoch 1918/19. Na jeho obnovení sa dohodli prezidenti Poľska a Ukrajiny bez vyžiadania súhlasu Ľvovských úradov alebo jeho obyvateľstva. Jeho verná originálna rekonštrukcia však stroskotala na lokálnom odpore a dokonca boli potrebné isté dodatočné úpravy, aby bol tento projekt pre Ľvovských Ukrajincov vôbec znesiteľný. Ako kontrapunkt bol pred spomínaným poľským vojenským cintorínom umiestnený ukrajinský pamätník a vybudovaný spomienkový komplex, ktorý obsahuje niekoľko problematických elementov národnej mytológie obetí.

Rekonštrukcia poľského vojenského cintorína je na jednej strane nádejným znamením, na strane druhej však spor ohľadne jeho podoby ukazuje, aké ťažké je vytvoriť z Ľvova nadnárodné miesto spomienok. Príliš dôležité je toto mesto pre národné sebachápanie západných Ukrajincov a ich umiestnenie v ukrajinskom národnom štáte.

Šanca, urobiť z Ľvova miesto zmierenia, by tu bola. Na to je ale potrebné, aby predchádzajúce konflikty v meste a okolo mesta, holokaust a vzájomné vraždenie Poliakov a Ukrajincov počas Druhej svetovej vojny neupadli do zabudnutia.

Dnes tu predstavujú Rusi najväčšiu národnostnú menšinu. Tak, ako kedysi medzi Poliakmi a Ukrajincami sa aj hranice medzi Rusmi a Ukrajincami prelínajú. Časté sú zmiešané manželstvá a je zakaždým neisté, pre ktorú kultúru sa deti z takýchto manželstiev rozhodnú. Bolo by však naivné popierať jestvujúci konfliktný potenciál.

V Ľvove koexistujú, konkurujú a prelínajú sa stopy a symboly rôznych vládnych mocí ako aj rôznych etnických a náboženských skupín. Nad všetkým akoby ležal ukrajinský plášť, cez ktorý však prenikajú aj všetky iné vplyvy, ktoré sa dnes dokonca aj vedome odkrývajú. Začalo to habsburskou vlnou, teraz možno pozorovať renesanciu židovskej a poľskej minulosti Ľvova. Prekryté hebrejské a poľské nápisy sa zase odkrývajú, aspoň jedna reštaurácia dekorovala svoje priestory s poľskými exponátmi a synagóga Zlatej ruže má byť opäť vybudovaná. Znak novej pospolitosti?

Na začiatku 20. storočia spisovateľ Tadeusz Boy-Żeleński zaradil Ľvov medzi najdôležitejšie poľské mesta. Písal:                              

„Krakov, Varšava i náš Ľvov prastarý,

Ten benjamínok všetkých poľských sŕdc,

Nášho ducha sú to predsa tri piliere,

Našej kultúry toľko statočných tvŕdz”[1].

V čase, keď vznikala pieseň Boya, Ľvov bol prvým mestom Poliakov. Tu mali sídlo hlavné poľské strediská politického, vedeckého a kultúrneho života. Univerzita, ktorá bola pomenovaná ešte podľa cisára Františka I. sa už výrazne odvolávala na akt založenia, ktorý vydal kráľ Jan Kazimierz v januári 1661, ale – čo je najdôležitejšie – jej vedecké postavenie nebolo ani trochu horšia ako starej, váženej univerzity „Wszechnicy Jagiellońskej, a v niektorých oblastiach bola dokonca výrazne lepšia.

Podobná situácia bola s divadelným životom - prekrásna budova divadla postavená podľa projektu Zygmunta Gorgolewského susedila s ľvovskou riečkou Pełtew; ďalej s literatúrou, ktorú vo vtedajšom „hlavnom meste poľskosti” tvorili o. i. Gabriela Zapolska, Władysław Bełza a Maria Konopnicka, o pred nimi Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery a Władysław Łozińscy a Seweryn Goszczyński, či s umením. S Ľvovom sa predsa na dlhé roky zviazali tak významní maliari ako Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka, alebo Artur Grottger. Ten posledný hovorieval „milujem to svoje Ľvovisko a nič zlé o ňom nedovolím povedať“ („kocham to moje Lwowisko i nič o nim złego powiedzieć nie pozwolę”[2]). Spomedzi znamenitých sochárov spomenieme len mená: Julian Markowski, Antoni Popiel, Tadeusz Barącza, a spomedzi vynikajúcich architektov Julian a Alfred Zachariewicz.

Už v skorších storočiach sa písalo o Ľvove, že je „terčom a múrom”, „najvynikajúcejšou tvrdzou Poľskej republiky”, „najlepším mestom ruského vojvodstva”, „Poľskej šľachtickej republiky proti nepriateľom ochranou”, a pod. („tarczą i murem”, „najznakomitszą warownią Rzeczypospolitej”, „miastem najprzedniejszym województwa ruskiego”, „Rzeczpospolitej przeciw wrogom osłoną”, etc).[3]   Neskôr, dňa 22. novembra 1920 náčelník štátu Józef Piłsudski vyznamenal mesto Ľvov strieborným krížom. Vyznamenanie Virtuti Militari – za vynikajúci vklad do obrodenia Poľska a za poľsko-boľševickú vojnu z rokov 1919-1920. Je možné na takéto mesto zabudnúť? Dá sa odstrániť z poľského vedomia, z poľskej pamäti? Predsa šesťsto rokov bol dominantným strediskom s poľským živlom, bol jedným z poľských hlavných miest – nebolo snáď Kráľovstvo Haliče a Lodomerie od šesťdesiatych rokov 19. storočia poľskou krajinou? Predsa nie je možné spochybniť, že poľský jazyk, kultúra a spoločnosť boli dominujúce, hoci zároveň sa rozvíjal ukrajinský jazyk a kultúra.

Pamäť, ako vieme, je prchavá. Nie všetko, čo sa udialo v našom živote, si pamätáme. Nie všetko si chceme pamätať. Niekedy sa hovorí, že pamäť je selektívna. Jednou z najdôležitejších charakteristík individuálnej pamäte je subjektívnosť. Dokonca tá istá udalosť sa rôznym spôsobom zapisuje v pamäti jej účastníkov. Okrem individuálnej pamäte sa hovorí tiež o kolektívnej – bezpochyby závislej na individuálnej pamäti, a taktiež o národnej, o štátnej pamäti, o pamäti generácie a pod.. Aká je táto pamäť vo vzťahu k takým miestam ako Ľvov? Či môžeme dnes hovoriť o poľskej pamäti o Ľvove, keď generácia tých, ktorí pamätajú „poľský Ľvov”, odchádza[4]. Predsa Ľvov v pamäti tých, ktorí ho videli po období 1939/1946 bude iný ako Ľvov tých, ktorí si ho pamätajú spred 2. svetovej vojny. Napriek tomu pamäť o meste ostane. Generácia pamätajúcich si poľský Ľvov sa postarala napriek zákazom v období PĽR (Poľská ľudová republika) o to, aby prenechala obraz toho mesta. Často to bol obraz strateného raja, clivoty za rodným mestom, čo vyvolávalo hnev, a zároveň idealizovalo mesto. Preto Ľvov bude vo vedomí jednotlivých generácii Poliakov iným mestom. Vždy však výnimočným, ktorého výnimočnosť sa možno nachádza v „tieni hraníc”[5], alebo tiež vedomí „kultúrneho víru”, aký tam kedysi panoval.

Pre generáciu pamätajúcu si poľský Ľvov mesto už navždy ostane predmetom silných citov a túžby, niečím najdrahším, odobratým nepriateľskou silou[6]. Zároveň to bude dôležité alebo najdôležitejšie vedecké a kultúrne stredisko (univerzita, vysoká škola technická, rozhlas, divadlo) a miesto hrdinského činu mladých poľských „Orląt” (Orlíčat). O takom Ľvove písali, okrem iných, Zbigniew Herbert a Marian Hemar. Taký Ľvov existuje v ich vedomí.

Generácia vychovávaná v PĽR vníma hlavné mesto východného Małopolska ako baštu poľskosti na „magických” východných (kresowych) hraniciach, „mesto vždy verné Poľsku”, (semper fidelis) významné vedecké a kultúrne stredisko. Zároveň si pamätajú, že bolo silným centrom ukrajinského nacionalizmu. Pre tú generáciu, na počudovanie, je Ľvov tiež „mystický stratený raj” a najdôležitejšie mesto v medzivojnovom Poľsku, poznačené dvomi okupantmi. Také nazeranie na Ľvov predstaviteľmi „nakazenej” generácie vychovanej v PĽR dokazuje, že snaha ukázať Ľvov ako ruské, ukrajinské mesto čo sa prejavovalo v zákaze skúmať jeho dejiny (ako aj iných miest pripojených do ZSSR) nepriniesla efekt.

Úplné iný pohľad na Ľvov prezentuje najmladšia generácia, vychovaná už v slobodnom Poľsku. Väčšina stotožňuje Ľvov s cintorínom Orląt Lwowskich (Ľvovské orlíčatá), k čomu prispel aj v médiách široko popisovaný konflikt spojený s otvorením cintorína[7]. Niektorí vedia o začiatkoch poľského skautingu, o prvých poľských športových kluboch a Kazimierzovi Górskom (legendárnom poľskom futbalovom trénerovi, narodenom vo Ľvove). Pre časť tejto generácie sa Ľvov spája s Ukrajinou, pre iných s „poľskosťou hraníc najvýchodnejšej časti Poľska” (tzv. Kresy).

Ako sa mení kolektívna pamäť, budú sa meniť aj miesta pamäti. Pokiaľ existuje národ, musí existovať aj kolektívna pamäť, avšak taká pamäť nie je stála. Pamäť o Ľvove ako o pamätnom mieste sa rozvíja a mení. Historické konflikty budú zastreté a nahradia ich prvky, ktoré zbližujú. Ľvov môže spájať, a nie deliť. Má pre to vynikajúce historické podmienky. Potrebuje však múdru historickú politiku a uplynutie času. Je možné si predstaviť, že o niekoľko desiatok rokov bude miesto, akým je cintorín Orląt spojovať poľský a ukrajinský národ ako miesto pamäti boja mladých ľudí proti zlu, ktorým bol bojujúci boľševizmus.

Na záver sa zamyslime na tým, aké miesto mal by mať Ľvov vo vedomí Poliakov? Či sa na Ľvov máme pozerať z perspektívy Łyczakowského cintorína a cintorína Orląt Lwowskich? Určite áno, ale nielen to. Lebo Ľvov je na jednej stane mestom národného konfliktu, ale na druhej – dnes dôležitejšej a potrebnej čo treba podčiarknuť – je „veľmi príjemné mesto” podľa titulu diela Stanisława Wasylewského[8], „altánok uprostred raju”, pochádzajúci zo správy Marcina Grünewega z prelomu šestnásteho a sedemnásteho storočia[9], „mesto, ktoré sa vždy usmieva” podľa listov spisovateľa Kornela Makuszynského[10]. Dokonca v tridsiatych rokoch 20. storočia ako mesto príjemné a tolerantné videl Ľvov cudzinec – korešpondent „National Geografic”. Čo dodať – „mesto ako briliant”.

Mali by sme viac upriamiť pozornosť na Ľvov ako stredisko, v ktorom spolunažívali rôzne etniká, náboženstvá a kultúry[11]: Poliaci, Židia, Ukrajinci, Arméni, Nemci, Česi, Maďari, Rusi a iní; ako v období Druhej Poľskej republiky najsilnejšie stredisko vedy s vynikajúcou Univerzitou Jana Kazimierza, na ktorej sa formovali rôzne vedecké školy: matematická (Hugo Steinhaus, Stefan Banach), filozofická (Kazimierz Twardowski), historická (napr. Ksawery Liske, Szymon Askenazy, Stanisław Zakrzewski), právnická (o. i.: ľvovská škola trestného práva Juliusza Makarewicza, ľvovská škola súkromného práva Ernesta Tilla, škola histórie kánonického práva Władysława Abrahama, škola histórie poľského práva Oswalda Balzera). Nemôžme vynechať Ľvovskú techniku (Politechnika Lwowska), ktorej profesormi boli vynikajúci vedci a zároveň politici ako napr. Ignacy Mościcki (v rokoch 1926-1939 prezident Poľskej Republiky) a Kazimierz Bartel (trojnásobný premiér vlády Poľskej republiky: 1926, 1928-1929, 1929-1930), a taktiež iných ľvovských vysokých škôl, napríklad Akadémia veterinárnej medicíny (Akademia Medycyny Weterynaryjnej), Akadémia zahraničného obchodu (Akademia Handlu Zagranicznego)[12].

Ľvov by mal byť tiež predstavený ako stredisko kultúry, ktoré malo vynikajúce divadlo, rozhlas (vysielajúce v čase vojny najpopulárnejšiu poľskú reláciu – „Veselá ľvovská vlna” („Wesoła Lwowska Fala”) s textami Wiktora Budzyńského a s vynikajúcimi komikmi: duom Kazimierza Wajdu ako „Szczepko” a Henryka Vogelfängera ako „Tońko”), športové organizácie, vrátane najstarších športových klubov („Czarni Lwów” – 1903 a „Pogoń Lwów” – 1904), a bohatý umelecký a literárny život, ktorého vynikajúcim moderátorom a kritikom bol nezabudnuteľný Ostap Ortwin, a spolutvorili ho spisovatelia Jan Kasprowicz, Henryk Zbierzchowski, Leopold Staff, Kornel Makuszyński, alebo spojená s ľvovským strediskom vynikajúca osobnosť Bruna Schulza pôvodom z mesta Drohobycz. Vo Ľvove vznikol tiež poľský skauting (harcerstwo), ktorý založili v roku 1911 Andrzej a Olga Małkowskí. Nedá sa tiež prehliadnuť fakt, že Ľvov bol dôležitým miestom v dejinách naftového priemyslu (vo Ľvove bol vykonaný proces destilácie nafty a bola vynájdená naftová lampa – Ignacy Łukasiewicz, Jan Zeh), obchodného života[13], a zároveň najdôležitejším poľským právnickým strediskom[14].

Ľvov by sa mal stať „altánkom uprostred raju” nielen pre Ukrajincov; nielen pre Poliakov, ale pre každého, kto sa nejakým spôsobom cíti spojený s mestom tak, ako ten ktorý píše tieto slová, ktorý nemá žiadne rodinné spojenie s Ľvovom, nepozná mesto z rozprávania prarodiča, ale z vlastného niekoľko mesačného pobytu vo Ľvove a spoznávania tohto nevšedného mesta.

1 T. Boy-Żeleński, Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła, 1907.

2 Za S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, [reprint], Katowice 1990, s. 2.

3 Pozri K. Grodziska, Miasto jak brylant… Księga cytatów o Lwowie, Kraków: Universitas 2007.

4 K. Karolczak, Polska pamięć o Lwowie…, „Palestra” 2006, nr 9-10, s. 153-154.

5 Porovnaj s zaujimavymi uvahami Mariana Mudrego – Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, „Palestra” 2006, nr 9-10, s. 166-174.

6 Na temu posledných rokov polskeho Lvova pozri o. i. G. Mazur, J. Skwara, J. Węgierski, Kronika. 2350 dni wojny i okupacji Lwowa, 1 IX 1939 – 5 II 1946, Katowice 2007.

7 Na temu cintorina Orląt pozri o.i.: S. Nieciaja, Cmentarz Obrońców Lwowa, Wrocław 1990; J. W. Wingralek, Tam, gdzie lwowskie śpią Orlęta, Warszawa 2001; M. Gałęzowski, „Tu leży żołnierz polski poległy za Ojczyznę…”, „Palestra 2007, nr 11-12, s. 163-167.

8 Pozri S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, Poznań [b.r.w.]; reprint, Katowice 1990.

9 Pozri M. Mudryj, Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, s. 174.

10 Za K. Grodziska, Miasto jak brylant…, s. 193.

11 Pozri. napr. J. Tomaszewski, Vlasť nie len pre Poliakov (Ojczyzna nie tylko Polaków), Varšava 1985 – Ľvov objavuje sa na stránkach spracovania ako stredisko poľskej, ukrajinskej a arménskej kultúry.

12 Pozri A. Redzik, Szkic z dziejów szkolnictwa wyższego we Lwowie, „Niepodległość i Pamięć”, č. 24, 2006, s. 93-109.

13 Významnú úlohu v živote Lvova zohrávali, od konca 19. storočia, národné výstavy, alebo tiež v období II Poľskej republiky Medzinárodné východné trhy (Międzynarodowe Targi Wschodnie)

14 V období haličskej autonómie a II RP Ľvov mal najväčší v krajine počet advokátov, niekoľko vynikajúcich právnych časopisov, predovšetkým vynikajúca Fakulta práva Univerzity Jana Kazimierza (Wydział Prawa Uniwersytetu Jana Kazimierza), na ktorom tvorili vynikajúco vzdelaní vedci poľskej právnej vedy, ako Juliusz Makarewicz, Ernest Till, Roman Longchamps de Berier, Aleksander Doliński, Stanisław Starzyński, Ludwik Ehrlich, Kamil Stefko, Kazimierz Przybyłowski, Oswald Balzer, Władysław Abraham, Leon Piniński a iní. Pozri. o.i. A. Redzik: Wydział Prawa Uniwersytetu Lwowskiego w latach 1939-1946, Lublin 2006; Z dejín ľvovskej advokácie (Z dziejów adwokatury lwowskiej), „Palestra” 2006, č 9-10, s. 157-165.

Multi-ethnic Lviv?

Since its foundation members of different ethnics groups and different religions have lived together in Lviv. Peaceful coexistence and mutual cultural enrichment as well as sharp, sometimes violently waged, conflicts are the two sides of the city’s history.

For hundreds of years, it was difficult enough to balance the opposing interests in the city. But Lviv had an additional problem which made the peaceful resolution of its conflicts more difficult in the 19th and first half of the 20th century.

The city was the point where imperial and national aims intersected. Neither the Poles nor the western Ukrainians could conceive of a nation-state without Lviv, the Austrian-Hungarian Empire did not want to relinquish the capital of its crown land, and the tsar of Russia looked at this offshoot of the Rus’ as an intrinsic part of his patrimony. During the Second World War Nazi Germany wanted to develop Lviv, or Lemberg as they called it, into a Germanic bastion against the Slavic East, while Stalin claimed the city and surrounding region for the Soviet Ukraine.

In the 20th century, all of these pretenders to the city controlled the city at least once. And with every change of power, the new rulers populated the public space with their own symbols. Streets were given new names, some monuments were toppled and others erected, new cemeteries were designed and others were destroyed. Lviv underwent imperial or national redecoration and repainting. The city was also given a new history which legitimised the claim of the new power to the city but marginalised the lives of other groups and their contributions to the city’s culture and history.

Lviv as a site of memory for the “good” Habsburg monarchy

The battle for monuments and street names raged long before the First World War. After 1867 the Polish elite made use of the leeway accorded them to expand their domination over the city. The university was polonised, Polish schools were opened, Polish banks and cooperatives were founded, monuments of Polish poets, politicians, kings and heroes were dedicated, and the streets were given Polish names. Jewish self-confidence found its expression in the building of impressive synagogues, almost all of which were later destroyed by the Nazis. Today, only memorial plaques recall the importance of the Jewish community in Lviv. As far as was possible, all things Ukrainian – with the exception of Greek-Catholic churches and the buildings of Ukrainian organisations – were edged out of the public space.

To a certain extent, today’s nostalgia for Habsburg is justified. Despite the predominant “Galician poverty” the last few decades before the First World War were incomparably better than everything that followed. While bloodshed was not uncommon in rural areas – particularly in the run-up to elections and during agricultural strikes – in Lviv conflicts tended to be resolved peacefully. But the darker sides of Austrian rule during the First World War should not be forgotten either. Austrian authorities executed thousands of Ukrainians as alleged Russian spies and interned tens of thousands in detention camps.

But that has not detracted from the Habsburg renaissance. Reviving the Austrian heritage is also profitable for tourism. Restaurants are decorated in imperial and royal styles, portraits of the Austrian Emperor Franz Joseph hang on their walls and cafés everywhere in the town attempt to revitalise former Austrian traditions.

Defence of Lwów (Lviv) – “November Deed” – Pogrom

In the popular Polish image of Lviv as an antemurale Christianitatis, i.e., as a bulwark of Poland and of Christianity, Europe was not merely standing tall against invasions by the Mongols, Turks and Tartars but was also being defended against the Cossacks, and later against the Russians and the Bolsheviks. In the Polish-Ukrainian War for East Galicia in 1918/19 this paradigm was projected on the Ukrainian troops. In contrast, West Ukrainian politicians saw themselves as placed on the wrong side of the wall; they interpreted the downfall of the Rus’ during the Mongol invasion and the collapse of Ukrainian statehood under the blows of the Red Army as a tragic sacrifice offered up by the Ukrainian nation for the salvation of Europe. But while such an antemurale concept could serve as a shared site of memory for Poles and Ukrainians, due to its anti-Russian and Kulturkampf connotations, this would not be particularly desirable.

November 1918 is the key to understanding the conflicts in Lviv and East Galicia in the inter-war period. For the Jews, November 1918 was irrevocably associated with the memory of the pogrom – a memory which is not amenable to any positive interpretation. This meant that in a key area – the Defence of Lwów – the Jews of Lviv were excluded from the Polish community of memory. In contrast the Ukrainians consciously developed their own community of memory and despite the unfavourable conditions created sites of memory which aimed to inspire Ukrainian patriotism. Given the inflamed popular passions of the inter-war period, the attempts made in November 1918 by moderate politicians on both sides to achieve a peaceful resolution of the conflict were viewed as almost amounting to treason. Would a closer investigation into these attempts at resolution and reconciliation show nonexistent civil alternatives which were later covered up by the martial metaphors of heroism and sacrifice?

The Polish-Ukrainian rivalry for the master interpretation continues to reverberate up until the present day, while the Jewish memory of the pogrom of November 22-24, 1918 has been completely overshadowed by the murder of the Lviv Jews in the Second World War. The 80th anniversary of the so-called “November Deed” (Lystopadovyj chyn) – i.e., the seizure of power in East Galicia and the founding of the West Ukrainian People’s Republic – were lavishly celebrated in Lviv.

The Second World War

Today, when discussions focus on inter-ethnic relationships in Lviv during the Second World War, interpretations continue to diverge as much as the interpretations of November 1918 differed in the interwar period: there can be no question of any transnational site of memory. Ukrainians authors prefer to evade questions about the participation of Ukrainians in pogroms and the role of the Ukrainian Auxiliary Police or they point to the alleged collaboration of Jews with the Soviet power. Jewish memoirists in their turn severely reproach Poles and Ukrainians and accuse them of not assisting Jews or even of participating in the genocide. These different experiences have also had consequences for the memorial culture. As regards the Second World War there are not merely double memories but a threefold memory of the war.

After Ukrainian independence in 1991, West Ukrainians attempted to rid themselves of the most ostentatious symbols of their former affiliation to the Soviet Union. The Lenin monument disappeared almost immediately and other symbols of Soviet rule were similarly dismantled within a short period of time. The monuments commemorating the victory of the Red Army and the burial ground of the Red Army were left untouched. At the same time, the municipal authorities made a point of delivering a small pinprick to their large neighbour and called a street in the centre of the town after Dzhokhar Dudayev who had declared the independence of Chechnya from the Russian Federation.

Perspectives

Lviv needs evolve from being a point of dissension in Polish-Ukrainian relationships into a place of Polish-Ukrainian reconciliation and cooperation. The Polish military cemetery of the Polish-Ukrainian War of 1918/19 exemplifies such an approach. Its reconstruction was agreed upon by the presidents of Poland and the Ukraine over the heads of the Lviv authorities and the local population. A faithful reconstruction of the old Polish military cemetery failed because of local opposition, and some subsequent rectifications were necessary to make the project palatable to the Ukrainians of Lviv. A Ukrainian military cemetery was placed in front of the Polish military cemetery as a counterpoint, with a Ukrainian memorial which includes some problematic elements of the national sacrificial mythology.

On the one hand, the reconstruction of the Polish military cemetery is a hopeful sign, on the other hand the arguments about its design show how difficult it is to turn Lviv into a transnational site of memory. The city is too important for the national self-image of West Ukrainians and their position in the Ukrainian nation-state.

The opportunity to turn Lviv into a site of reconciliation is there. But for that it would be necessary not to sweep the conflicts of the past in and for Lviv, the Holocaust, and the reciprocal murders of Poles and Ukrainians in the Second World War under the carpet.

Today Russians are the city’s largest national minority. As used to be the case between Poles and Ukrainians, the boundaries between Russians and Ukrainians are blurred. Mixed marriages are common, and it is unclear which culture the children of these marriages subsequently choose. But it would be naive to ignore the existing potential for conflicts.

The traces and symbols of various rulers and of ethnic and religious groups coexist, compete against and overlay each other. Over all of them lies a Ukrainian mantle through which traces of the other ethnic groups can still be dimly perceived or, today, are even deliberately laid bare. It started with a Habsburg revival, now a renaissance of the Jewish and Polish past of Lviv is apparent. Hidden Hebrew and Polish inscriptions are being excavated, at least one restaurant has decorated its rooms with Polish exhibits, and the synagogue of the Golden Rose will be rebuilt. Signs of a new communality?

translated from German by Helen Schoop

Christoph Mick PhD - British historian, 2005-2010 associate professor of the University of Warwick. Specializes in recent history of Russia and Central and Eastern Europe - particularly of Poland and Ukraine. The range of his scientific interest include also studies on history of science and technology.

Többnemzetiségű Lemberg?

Lemberg (Lviv, Lwów) alapítása óta különböző nemzetiségű és vallású emberek otthona. Békés együttélés és kölcsönös kulturális egymásrahatás mellett éles, alkalmanként erőszakba torkolló konfliktusok jelzik a város történetének két oldalát.

Az egymással évszázadokon át szembenálló érdekek összehangolása soha nem volt egyszerű. A 19. században és a 20. század elején azonban egy további probléma is megnehezítette a konfliktusok békés megoldását: Lemberg földrajzi fekvése révén nagyhatalmi és nacionális törekvések kereszttüzébe került.

Sem Lengyelország, sem Nyugat-Ukrajna nem tudta Lemberg nélkül elképzelni saját nemzetállamát; az Osztrák-Magyar Monarchia nem akarta feladni koronaországa, Galícia fővárosát; az orosz cár pedig saját örökségének tekintette az egykori Kijevi Rusz területét. A náci Németország germán védőbástyává akarta megtenni a várost a szláv keleten, Sztálin pedig Szovjet-Ukrajna részének követelte Lemberget a környező régióval együtt.

A 20. század során a fenti államok mindegyike legalább egyszer ellenőrzése alatt tartotta a várost. Akárki is jutott hatalomra, a köztereken mindenki saját szimbólumait helyezte el. Az utcák új nevet kaptak, emlékművek dőltek le és állíttattak fel, temetőket hoztak létre és pusztítottak el. A várost nagyhatalmi és nacionális törekvések mentén alakították át és újították meg. Az új hatalom legitimációját biztosítandó Lemberg történelmét is minden alkalommal újraírták, kiszorítva a többi népcsoportot és azok szerepét a város történetéből és kultúrájából.

Lemberg mint a „jóságos” Habsburg Monarchia emlékhelye

Az emlékművek és utcanevek körüli csatározások már jóval az első világháború előtt megkezdődtek. A lengyel elit 1867 után kihasználta a lehetőséget, hogy kiépítse befolyását: lengyellé lett az egyetem, lengyel iskolákat hoztak létre, bankokat és szakszervezeteket alapítottak, lengyel költők, politikusok, királyok és hősök emlékműveit avatták fel, és lengyel neveket adtak az utcáknak. A zsidó öntudat lenyűgöző zsinagógákban mutatkozott meg, amelyeket aztán szinte mind leromboltak a nácik. Ma már csak emlékérmek utalnak a zsidó közösség egykori jelentőségére. A közterekről, amennyire lehetett, mindent eltüntettek, ami ukrán volt, a görög-katolikus templom és az ukrán szervezetek épületeinek kivételével.

A napjainkban tapasztalható Habsburg-nosztalgia bizonyos mértékben megalapozott. A galíciai szegénység ellenére az első világháború előtti évek összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint amelyek azokat követték. Amíg vidéken főként a különféle választási csatározások és mezőgazdasági sztrájkok idején akár vér is folyt, Lemberg városában mindig békésen igyekezték elsimítani az összetűzéseket. Nem szabad azonban megfeledkezni az osztrák uralom sötét oldaláról sem: az első világháború alatt az osztrák hatóságok több ezer, orosz kémnek tartott ukránt végeztek ki, és tízezreket zártak internáló táborokba.

A Habsburg-reneszánsz mindebből eddig nem sokat érez. A császári és királyi dekorációval, Ferenc József portréival díszített éttermek vagy az osztrák hagyományt idéző kávéházak is azt igazolják, hogy a Habsburg-örökség turisztikai célokra is jól értékesíthető.

Lemberg városának védelme – a novemberi események – a pogrom

Közkeletű lengyel felfogás szerint Lemberg mint Antemurale Christianitatis, vagyis mint a lengyelek és a keresztények védőbástyája, nem csak a mongoloktól, törököktől és tatároktól, hanem a kozákoktól, majd később az oroszoktól és a bolsevikektől is megvédte Európát, majd az 1918/1919-es lengyel-ukrán, Kelet-Galíciáért folytatott harcok során az ukrán csapatok ellen is védőbástyául szolgált. Nyugat-ukrán politikusok viszont úgy vélték, ez a védőbástya az ő területükön áll, hiszen mind a Kijevi Rusz bukását a mongol hódítás következtében, mind pedig az orosz hadsereg által szétvert ukrán államiságot olyan tragikus áldozatnak tartották, amelyet az ukrán nemzet hozott Európa megmentéséért. Bár ezek az Antemurale-elképzelések közös lengyel-ukrán emlékhelyek lehetnének, oroszellenes és kultúrharcos konnotációjuk miatt mégsem kívánatosak.

A két világháború közti lembergi és kelet-galíciai konfliktusok megértéséhez 1918 novembere a kulcs. A zsidók számára e hónap a megmagyarázhatatlan pogrom emlékével kapcsolódott össze, amely a helyi zsidókat fontos ponton, Lemberg városának védelme kapcsán kizárta a lengyel emlékező közösségből. Ezzel szemben az ukránok tudatosan megalkották saját emlékező közösségüket, és kedvezőtlen körülmények közt létrehozták saját, az ukrán patriotizmust erősíteni hivatott emlékhelyeiket. Mérsékelt politikusok ugyan már 1918 novembere folyamán azon igyekeztek, hogy békés megoldás szülessen, kísérletük azonban a két világháború közötti felhevült légkörben mindkét oldalon szinte hazaárulásszámba ment. Vajon a kiegyezésre irányuló törekvések mélyebb vizsgálata feltárhatna olyan civil alternatívákat is, amelyeket a hős- és áldozatmetaforika harciassága később teljesen feledésbe borított?

A lengyel és ukrán értelmezés közti versengés hatása mind a mai napig érezhető, míg az 1918. november 22. és 24. közötti pogrom emlékezetét teljesen elfedi a második világháború során meggyilkolt lembergi zsidók emléke. A kelet-galíciai hatalomátvétel és a Nyugat-Ukrán Népköztársaság alapításának 80. évfordulóját Lemberg városa komoly külsőségek közepette ünnepelte meg.

A második világháború

Csakúgy mint 1918 novemberének megítélése a két világháború közti időszakban, a Lembergben élő nemzetiségek második világháború alatti viszonya is a lehető legkülönbözőbb interpretációkkal bír: nyoma sincs egy nemzetiségek feletti közös emlékezésnek. Ukrán szerzők előszeretettel kerülik a pogromokban való ukrán részvételt és az ukrán rendőrség szerepét firtató kérdéseket, vagy pedig a zsidók állítólagos kollaborációjára utalnak a szovjetekkel. Zsidó visszaemlékezések ezzel szemben heves szemrehányásokkal illetik a lengyeleket és ukránokat, azzal vádolva őket, hogy nem segítettek nekik, vagy akár részt is vettek a népirtásban. Az eltérő tapasztalatok az emlékezeteket is meghatározták, így a második világháború kapcsán nemcsak kettős, hanem hármas emlékezetről beszélhetünk.

A függetlenség kikiáltása után (1991) a nyugat-ukránok igyekezték eltávolítani az egykori szovjet fennhatóság legfeltűnőbb jeleit. A Lenin-emlékmű rögtön el is tűnt, és más szovjet szimbólumokat is gyorsan megsemmisítettek. A Vörös Hadsereg győzelmének emlékművei és temetője viszont megmaradt. A városi hatóságok ugyanakkor kapva kaptak a lehetőségen, hogy felbosszantsák nagy szomszédjukat, amikor a városközpontban utcát neveztek el Dzsohar Dudajevről, a csecsenföldi függetlenségi mozgalom vezetőjéről.

Összefoglalás

Lemberget a lengyel-ukrán kapcsolatok konfliktusos tere helyett a lengyel-ukrán megbékélés és együttműködés helyévé kell tenni. Ennek lehet szimbóluma az 1918/19-es lengyel-ukrán háborúban elesett lengyel katonák temetője, amelynek felújításáról a lengyel és az ukrán államelnök a lembergi hivatalos szervek és a lakosság feje fölött hozott döntést. A temető visszaállítása eredeti állapotába a helyiek ellenállásába ütközött, és néhány utólagos módosításra is szükség volt ahhoz, hogy a helyzet a lembergi ukránok számára is elviselhető legyen. A temető elé, mintegy ellensúlyként, egy ukrán emlékművet és emlékkomplexumot húztak fel, amely a nemzeti áldozatmitológia néhány problematikus elemét tartalmazza.

A lengyel katonai temető rekonstrukciója egyrészt biztató jelnek tekinthető, a kialakítása körüli viták viszont azt mutatják, hogy nem egyszerű Lemberget az emlékezés nemzetek feletti helyévé változtatni – túl fontos szerepet játszik ehhez a nyugat-ukránok önmeghatározásában és az ukrán nemzetállamban való elhelyezkedésében.

Lemberg a megbékélés helyévé válhatna, amihez azonban elkerülhetetlen, hogy a város ne hunyjon szemet a városi és a város körülötti konfliktusok, a holokauszt és a második világháború során elkövetett lengyel és ukrán gyilkosságok fölött.

Lemberg lakosságának legnagyobb része ma orosz. Az oroszok és ukránok közti határok is elmosódnak, csakúgy mint egykor a lengyelek és ukránok esetében. Gyakoriak a vegyesházasságok, és bizonytalan, hogy a gyerekek majd melyik kultúrát választják. Mindezek ellenére tagadhatatlan, hogy a konfliktusok esélye ma is megvan.

Lemberg városában különböző hatalmi szimbólumok és jelek, valamint etnikai és vallási csoportok élnek egymás mellett, egymással harcban és egymást elfedve. Ukrán lepel borít mindent, de áttűnnek rajta más korok, amelyeket mostanság felszínre is akarnak hozni. A Habsburgok után ma Lemberg zsidó és lengyel múltjának a reneszánszát figyelhetjük meg. Elfedett héber és lengyel feliratok tűnnek elő, egy étterem lengyel tárgyakkal díszítette a termeit, és állítólag az Arany Rózsa zsinagógát is újra felépítik. Vajon egy újfajta együttélés első jelei ezek?

Dr. hab. Christoph Mick - brit történész, 2005-2010 között rendkívüli egyetemi tanár a Warwicki Egyetemen. Oroszország és Kelet-Európa legújabb történelmére szakosodott, különös tekintettel Lengyelországra és Ukrajnára. Tudományos érdeklődési körébe tartozik a tudomány és technika történetének kutatása.

Az elmúlt években heves viták folytak arról, milyen legyen a jövőben a kibővített Európai Unió történelmi és kulturális emlékezete. Leginkább azok a témák voltak vitatottak, amelyek az egykori Varsói Szerződés kommunista államainak történetére vonatkoznak. Ami az emlékezést és az emlékezetet illeti, főként a XX. századi történelem és annak megítélése kapcsán bontakoztak ki konfliktusok az eltérő nemzeti nézőpontok alapján. Itt elsősorban azokról az államokról van szó, amelyek hozzáállása a nemzetiszocialista és kommunista bűntettekhez nem felel meg az utóbbi évtizedekben Európa nyugati felén, különösen Németországban kialakult elvárásoknak és normáknak.

Nem csak arról van szó, hogy ezen államok melyik történelmi eseményre milyen formában emlékeznek, mint inkább hogy hogyan kellene emlékezniük. Legalább ilyen hevesen vitatkoznak azon is, hogyan értékelendők ezek a történelmi események, és hogyan sorolhatók be az adott nemzeti, illetve nemzetek közötti történeti narratívába. E vitákban nem kevésbé fontos szerep jut azoknak a kérdéseknek, amelyek a történelmi eseményeket egymással összevetve – különösképpen a nemzetiszocialista bűntettek kapcsán – a prioritásokat feszegetik.

Végül, de nem utolsósorban esztétikai kérdésekről, átvett formákról és mennyiségi dimenziókról is szó van, amelyek az emlékművek és emlékhelyek fontosságát azok magasságában, nagyságában és területében ragadják meg, és a puszta méretükből más, gyakran konkuráló események emlékműveivel összevetve következtetést vonnak le jelentőségükre nézve.

Ilyen viták jelenleg elsősorban az egykor a szovjetek által uralt, közép- és kelet-közép-európai posztszocialista államokban kialakuló emlékezési kultúrák kapcsán folynak. Ezek az országok a XX. század során két totalitárius rendszer, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus bűntetteinek színterei voltak, néhány közülük több megszállást is átélt, ami az 1991 óta alakuló emlékezési kultúrákat regionális és nemzeti szempontból eltérő súlyozással ugyan, de mindenhol meghatározza. Különleges a helyzete e tekintetben Oroszországnak, amelynek a keleti blokkban elkövetett összes bűntettet fel szokták róni, gyakran elfelejtve, hogy az orosz lakosság éppúgy a sztálinizmus áldozata volt, mint a Szovjetunió által később megszállt országok. Ezen emlékek mögött háttérbe szorulnak a két világháború közti tekintélyelvű rendszerek, amelyek a maguk részéről szintén üldöztek embereket és csoportokat politikai, vallási és/vagy etnikai okok miatt.

Ez az emlékezet, összekapcsolódva a kizárólag idegen, szovjet uralomként értékelt második világháború utáni időszaktól való elhatárolódással, a nemzetállami identitás megteremtését szolgálja, és a bűnösség és felelősség kérdését főként Moszkvára hárítja, s ez együtt jár a saját nemzeti, áldozati és ellenálló identitás megteremtésével.

Ehhez kapcsolódva zajlik a közterek látványos birtokbavétele, éspedig a következő formákban:

• saját, a korábbiak helyébe lépő emlékművek és szimbólumok létrehozása,
• utcák és közintézmények átnevezése (amely olyan hétköznapi helyeket is érint, mint kávézók és éttermek),
• idegennek minősített emlékművek és állami szimbólumok lerombolása/átalakítása, s ily módon semlegessé vagy nemzetivé tétele a totalitárius múlt nyomainak egyidejű eltüntetésével,
• nemzeti és vallási szimbólumok újjáélesztése, amelyek hezpozitív jelentéstartalom társul, mivel a kommunista rendszer idejében tiltották vagy tabuként kezelték őket.

Az újonnan létrehozott emlékművek és emlékhelyek emlékező és emlékfunkciójuk mellett tájékoztató feladatokat is ellátnak. Egyrészt jelölik a feltárt tömegsírok vagy mészárlások helyszínét, másrészt az itt elhelyezett információs táblákkal néhány támpontot adnak a névtelen áldozatok azonosításához, amikor a tömegsírokban talált személyes tárgyak, monogrammal ellátott cigarettatartók, szemüvegek, tolltartók fényképei útján a lakosság segítségét kérik. Az azonosított áldozatok nevét nekrológban teszik közzé, amely az elszenvedett üldöztetéseket és bűntetteket hivatott láthatóvá tenni.

Az egykori szocialista országokban a második világháború során a német megszállók által elkövetett bűntettekre és a nemzetiszocialista rendszer elleni harcra szelektív módon ugyan, de némikép emlékeztettek az emlékművek, múzeumok, emlékhelyek és szertartások. A Szovjetunió, illetve a saját kommunista vezetés által elkövetett bűntetteket ezzel szemben elhallgatták, és csak 1991 után indult meg utólagos felidézésük. Az elmúlt években Kelet- és Kelet-Közép-Európa egykor szovjet irányítás alatt álló országaiban sokrétűen történik az emlékezet materiális megjelenítése emlékművek, múzeumok és emlékhelyek formájában. A „Bundesstiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur” (Németország Szocialista Egységpártjának diktatúráját feldolgozó Szövetségi Alapítvány) „Erinnerungsorte an die kommunistischen Diktaturen” (A kommunista diktatúra emlékhelyei) című dokumentációs projektje keretében eddig több mint 3500 emlékművet, emlékhelyet és múzeumot számlált össze. Ezek közül Oroszországban kb. 400 az 1937/38-as nagy terrorra, Ukrajnában pedig kb. 300 a nagy éhínség, a Holodomor (1932/33) áldozataira emlékeztet. Az 1956-os magyar forradalom emlékére több mint 150 emlékművet állítottak. Ezek az emlékművek nagyrészt nemzetállami vagy helyi eseményekre, konkrét bűntettekre és olyan cselekedetekre, személyekre és csoportokra utalnak, amelyek a kommunista rendszerrel szembeni nemzeti ellenállást vagy a nemzeti öntudatot jelképezik. Ezzel kapcsolatban az elsősorban a balti államokban és Ukrajnában jelentkező pozitív emlékezet[1] az antikommunista harcra helyezi a hangsúlyt, és szereplőit a kommunizmus áldozataiként és ellenállóiként írja le. Hogy ez az ellenállás mennyiben jelentette a demokrata értékekért való síkraszállást, másodrendű kérdésként jelenik meg.

A kommunista korszak bűntetteiről és azok áldozatairól nem csak a rendszer bukását követően emlékeztek meg a köztereken, hiszen pl. már 1981-ben felállították az 1956-os poznańi felkelés áldozatainak emlékművét, amelyet a „szabad világban” aztán számos további követett. Ide tartoznak pl. azok az emlékművek, amelyek Nyugat-Európában, Kanadában vagy az USA-ban emlékeztetnek az 1956-os magyar forradalomra vagy a katyni vérengzésre.

Az egykori kommunista államokban 1989/90 után ugyanakkor nem csak olyan emlékművek és múzeumok jöttek létre, amelyek kritikusan néztek szembe a múlttal, vagy az áldozatokra emlékeztek, hanem olyanok is, amelyek pozitívan viszonyultak a kommunista múlthoz. Ilyenek pl. az egykori szovjet tagköztársaságokban felállított új Sztálin-mellszobrok, a Sztálin tiszteletére létrehozott múzeum Tbilisziben vagy a titkosszolgálatokkal foglalkozó múzeumok Dnyipropetrovszkban vagy Marij Elben.

Az utóbbi években létrejött, az emlékhelyek, múzeumok, emlékjelek, emlékművek, szakrális épületek és múzeumparkok ezreiben materializálódó emlékezési kultúrából azonban mégsem lehet következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy a kollektív emlékezetben miként van valójában jelen a kommunista bűntettekre való emlékezés, vagy hogy ennek a köztereken található jelei milyen jelentőséggel bírnak a lakosság többsége számára. Gyakran magán- és helyi kezdeményezések, az áldozatok érdekeit képviselő civil szervezetek indítványozták ezen emlékművek felállítását, sokszor a lakosság többségének vagy az állami intézményeknek a teljes érdektelensége mellett vagy éppen azok ellenállásába ütközve. Ha az újonnan felállított emlékművek sokaságából egy homogén emlékezési kultúra meglétére következtetnénk, figyelmen kívül hagynánk a gyakran egymás mellett létező emlékezeteket és az egymástól eltérő értékeléseket. Ukrajnában pl. több száz emlékmű emlékeztet az 1932/33-as éhínségre, de ebből hibás lenne arra következtetni, hogy a Holodomor és az áldozataira való emlékezés Ukrajna emlékezési kultúrájának kánonjába tartozna.

Beszédes példa erre a sztálinista rendszer áldozataira vagy a gulágra emlékeztető sok száz emlékmű is az Oroszország területén. A lakosság sok helyütt még a létéről se tud ezeknek az emlékműveknek, nemhogy azok még egy élő emlékezési kultúra részei is lennének.

1 További példák erre Romániában, Magyarországon, Horvátországban és másutt is találhatók.

Čím je Auschwitz? To je otázka, ktorú je treba položiť na začiatku, aby bolo vôbec možné sa zaoberať témou prináležitosti. Bývalí väzni, ktorí tvorili to miesto pamäti po vojne, nazvali svoj projekt „múzeum”. Pretože, tak ako múzeum malo zvečniť, vzdelávať, umožniť, aby pamäť pretrvala. Ale v múzeu ľudia väčšinou neplačú. Neskôr, v 60-tých rokoch bol postavený ešte jeden pomník. Tak akoby samtná skutočnosť Birkenau pre zvečnenie nestačila… Následne sa vyskytla koncepcia, že je to cintorín. S tým, že na tom cintoríne nie sú hroby, a obete tam boli privážané živé. Až nakoniec sa objavila koncepcia miesta pamäti. To označenie je nový výtvor, ktorý snáď najlepšie vyjadruje neschopnosť nazývať vec priamo. Zo všetkých podobných miest v Európe je len toto jedno zapísané do zoznamu svetového dedičstva UNESCO. Zápis znamená, že to miesto má byť reprezentatívne pre iné objekty tohto typu, a že iné nebudú už zapisované.

Neviem, čo znamená objekty tohto typu. Jedná sa o iné Vernichtungslager?(vyhladzovacie tábory) Či o celý systém koncentračných táborov? Či GULAG do toho patrí? Neviem, ale je to tak uvedené: iné objekty tohto typu. To sa snáď viac vzťahuje na dedičstvo človeka, a nie na samotné miesto. Taktiež to komu patrí. Je možné to prejednávať na veľmi rôznych rovinách, ktoré sa navzájom nevylučujú: historická, faktografická a na to položiť hlavný dôraz. Môžeme o tom pojednávať z hľadiska empatie, zvečnenia, a tiež morálneho aspektu či ako úlohy. A celá tá zložitosť tej prináležitosti tvorí istý subjektivizmus, ktorý je na tom mieste úplne normálny a naturálny. Pred tým subjektivizmom nemôžeme v tom mieste utiecť, pretože ľudia majú právo sa cítiť s tým miestom viac alebo menej spojení. V Auschwitz sa bezpochyby dnes križujú rôzne pamäte. Niečo iné bola genocída židovského národa, a niečo iného história koncentračného tábora .Tento rozdiel tu nie je treba vysvetľovať. Sú to veľmi podstatné psychospoločenské rozdiely. Jeden zachránený Žid pamätá 40, 50 osôb zo svojej rodiny, ktorých život sa tam skončil a nezachránili sa. A medzi inými obeťami 40 alebo 50 žijúcich osôb spomína toho jedného či tých dvoch, ktorí tam zahynuli. To je úplne iná spoločenská situácia. Sú tiež politické, ideové rozdiely. To miesto plní tiež rôzne, prepáčte to slovo, spoločenské, ideové funkcie, občas tiež, žiaľ, aj politické. Sú štáty, kde edukácia je prvým faktorom   vyskytujúcim sa v súvislosti s tou politikou. Sú spoločenstvá, pre ktoré to plní veľmi dôležitú rolu totožnosti. Mám na mysli diaspóru. V Poľsku je to symbol vo veľkej miere prežitia nezávislosti, hoci v komunistickej dobe to bývalo úplne inak predstavované. Ale Poľsko tiež malo rôzne histórie čo sa týka Auschwitz. Pretože niečím iným je pre elitu, ktorú tvorila väčšina väzňov v prvom období. Niečím iným pre obyvateľov okolia mesta Zamość, (na juhovýchode Poľska),ktorí tam boli posielaní za účelom exterminácie. A ešte niečím iným pre obyvateľov Varšavy po Varšavskom povstaní. Alebo pre ľudí braných z razií v električkách, ktorí vôbec nevedeli prečo sa tam dostali, keď neboli zaangažovaní do žiadneho odboja. Samozrejme., že to miesto veľmi prežívajú Nemci. Ich prítomnosť tam, často veľmi pomocná, tvorí hlboké inter personálne vzťahy s tým miestom. Pre katolíkov, kresťanov je to naviac istý vzťažný bod voči svetu hodnôt, sviatosti, ktorá je v tom mieste, čo sa tiež nedá odmietnuť. 90-té roky po páde múru boli rokmi veľkých konfliktov. Náhle sa v tom mieste tie všetky pamäte stretli a začali si seba všímať. Tie roky sú už minulosťou. Dúfam, že sme sa stali múdrejší. O obetiach sa dá veľa hovoriť. Pamäť a prináležitosť dedičov obetí je tou prvou pamäťou a tou prvou prináležitosťou, predovšetkým samozrejme sveta Židov. Je to svet väzňov, viac menej z polovice Židov, z polovice Nie- Židov, tých ktorí boli selekcionovaní do otrockej práce. 150 tisíc z nich boli Poliaci. Polovica zahynula. Je to svet Rómov, svet zajatcov Červenej armády, svet tých všetkých ľudí, ktorí tam neboli hneď zavraždení, ale ktorí hynuli pomaly, behom týždňov, mesiacov…….Bývalí väzni zorganizovali to miesto po vojne, a o tom tiež treba pamätať, že uplynuli dva roky keď nátlak tých, ktorí prežili, spôsobil, že tie miesta boli ustanovené ako múzeá či miesta pamäte. Auschwitz je samozrejme symbolom záhuby, najväčší koncentračný tábor - skupiny, ktoré dnes prichádzajú stále častejšie s tým miestom identifikujú tiež aj iné histórie, ktoré sa v tom mieste nediali tak často ako niekde inde. Kňazi hynuli hlavne v Dachau, ale spomínajú sa v tomto mieste. Ženy boli v Ravensbrucku. Homosexuáli či svedkovia Jehovovi tiež v iných táboroch – v Dachau, Sachsenhausen. Postihnutí, ktorí vôbec nehynuli v táboroch, ale často v akýchsi konštrukciách pri nemocniciach či spalinových náklaďákoch sú tiež v tomto mieste spomínaní. A na ten svet, ktorý býval po vojne sa často zabúda. Ten svet, do ktorého sa nevracalo. Samotní väzni často neumiestňovali ten svet na prvých povojnových výstavách. V Osvienčime, v Auschwitz bolo okolo osem tisíc slobodných osôb - SS, Gestapo, ktorí tam boli zamestnaní. Historici odhadujú, že v celom systéme okolo 70 tisíc., z čoho 1600-1700 bolo po vojne súdených. Drvivá väčšina dostala rádovo tresty 3 rokov, 5 rokov, často podmienečne. To si treba tiež uvedomiť. Ich zloženie bolo veľmi zvláštne. Hoci samotná inštitúcia koncentračného tábora bola inštitúciou III. ríše, v Auschwitz pracovalo viac Rakúšanov ako Nemcov. A boli tiež aj iní, Volksdeutsche, ľudia zo Sliezska, z Rumunska, rôzne zahraničné formácie SS. A keď už hovoríme o páchateľoch, zostáva veľmi delikátny problém emočnej prináležitosti. Obeť, väzeň v svojej skúsenosti tábora mohol prežiť skúsenosť byť páchateľom, pretože systém bol tak skonštruovaný. Kápo, Blockältester, kolega z prične mohol byť v určitom momente páchateľom, lebo mu ukradol chlieb, lebo ho niekde udal, lebo mu nepomohol atď. A tu sa dotýkame už esencie človečenstva, niečoho s čím sa každý z nás môže vo vlastnom živote stretnúť. Že niekto nie je výlučne tým bezúhonným človekom, že má rôzne tváre. To tiež veľmi oslovuje ľudí, to tiež spojuje ľudí s tým miestom. Máme aj takých, ktorí sa spojujú s tým miestom spôsobom hmatateľným, ktorí chcú byť prítomní. V období 60. výročia oslobodenia tábora bola presadzovaná téza, že to už prechádza do histórie Európy, že to už bolo, že sa už všetko povedalo, že sa už nič iného povedať nedá… Ale podľa tých stĺpcov vidíme, že ľudia naďalej hľadajú odpoveď. Behom posledných piatich rokov sa v priebehu roka počet navštevujúcich osôb zdvojnásobil. Minulý rok sme dosiahli najvyšší počet návštevníkov po II. svetovej vojne. Viac ako 60% sú to mladí ľudia, ktorí si kladú konkrétne otázky, prichádzajú hľadať konkrétne odpovede. Stĺpiky poľskej návštevnosti sú samozrejme veľmi vysoké. Blízkosť, fakt zapísania sa do histórie poľského štátu spôsobujú, že to miesto je výnimočne silne prítomné. Pred niekoľkými rokmi sa náhle objavila Južná Kórea - okolo 40 tis. návštevníkov ročne. Takmer toľko ako Francúzov alebo obyvateľov Izraela. Úplne iný svet, úplne iná história. Mandžúria, Čína, Japonsko, Kórea majú svoje drámy II. svetovej vojny, veľmi ťažké drámy. Prichádzajú sem … Masovo. Mnoho rokov sme v Európe hovorili, že Auschwitz je svetový symbol. Nie je to pravda. V 90-tých rokoch Auschwitz bol symbolom pre Európu, Izrael a Severnú Ameriku. To bolo prakticky všetko. Od teraz začína pred nami fungovať ako symbol svetový. Druhá položka sa týka oblastí, ktoré necítia väzbu s Auschwitz alebo to nechcú manifestovať. Predovšetkým by som tu chcel poukázať na Rakúsko, ktoré je určitým problémom. Tri tisíce osôb v minulom roku v porovnaní so 60 tis. Nemcami či 56 tis. Talianmi … To, že z Rakúska prichádza 3 tis. osôb, a z Čiech takmer 25 tis. ukazuje, že problém vzdelávania., formovania nebol zvládnutý a musíme sa nad tým spoločne zamyslieť. Zdôrazňujem, že Afrika a arabské zeme nie sú takmer vôbec prítomné. Je to problém v kontexte dnešných výziev. Kolonizácia nebola edukačným dielom. Dnes vidíme rezultáty toho zanedbania. A tretím elementom čo sa týka prichádzajúcich: je evidentný nárast tendencie navštevovania niektorých sociálnych skupín napr. lekárov z rôznych štátov, právnikov, vojakov. V dnešnej Európe determinanta národnosti prestáva byť jediným vzťažným bodom pre vlastnú totožnosť. Tie skupiny sa chcú identifikovať iným spôsobom - ako lekár, ako právnik, či ako vojak. Iné determinanty subjektívnej prináležitosti - udržanie miesta. Vidíme tu čísla z rozpočtu - sivú časť, ktorá je vkladom poľskej vlády. Hnedú časť vypracováva múzeum, žltá časť znamená zahraničnú pomoc. Zaujímavé je, že zo zahraničia prichádzajú často dobré rady či požiadavky, omnoho menej konkrétna pomoc. A prináležitosť je problémom morálnym. Príklad týkajúci sa pozostatkov, kedy treba rozhodovať o konzervácii je príkladom veľmi brutálnym. Poľsko to vyriešilo jediným možným spôsobom - ustanovilo Medzinárodnú osvienčimskú radu (Międzynarodowa Rada Oświęcimska), ktorá rozhoduje o najťažších otázkach. Ale sú tiež otázky, o ktorých žiadna Rada nerozhodne – vlasy, dve tony vlasov. Konzervácia znamená nahradzovanie úbytkov umelou látkou. Na piatykrát sa nám podarilo získať ideál parochne, ktorú by sme exponovali, čo však nie je možné. Takže čo? Zakopať alebo nechať? Osvienčimská rada premýšľala o tejto otázke mnoho hodín a nenašla riešenie. Konečne prišla k záveru, že nikto nie je v stave sa cítiť natoľko vlastníkom, aby určil, komu prináležia tie vlasy. Na záver sa chcem dotknúť otázky participácie. Toto je fotografia z druhého dňa po oslobodení tábora , a to je fotografia z Ruandy. A padá otázka nie ohľadne týchto dvoch udalostí, ale o našej pasivite. Podľa idei spoločenskej participácie človek je spojený s tým, čo spolutvorí, s tým čo buduje, do čoho sa angažuje, s tým čoho ciele splňuje. Prináležitosť k tomu miestu či prináležitosť tohto miesta ku konkrétnemu človeku by teda bola vyplnením cieľa, ktorý znie nikdy viac. A medzitým milióny osôb navštevujú toto miesto a iné miesta tohto typu – Yad Vashem, Memorial Holocaust vo Washingtone, berlínske centrum Imperial War Museum. V ročnom meradle je to osem miliónov. . Tie osoby sedia potom pred televízormi, sledujú správy z Darfuru a nevidia súvislosť. Vôbec nevidia súvislosť. Žijúc v slobodných štátoch, kritizujúc tých, ktorí vtedy nič nerobili. V tom istom miesiaci kedy tam plakali, nespravili po návrate domov vôbec nič. Na koniec, na tejto akoby úrovni prináležitosti by som povedal, že Auschwitz ako miesto pamäti je dramatickým spôsobom spoločné, dramatickým spôsobom nie je nikoho. Naďalej, žiaľ. 

Mit is jelent Auschwitz? Ez az a kérdés, amit legelőször fel kell tenni, ha egyáltalán meg akarjuk közelíteni a hovatartozás témáját. A volt rabok, akik ezt az emlékhelyet létrehozták a háború után, múzeumnak nevezték el tervezetüket. Ugyanis úgy, ahogy a múzeumoknak, emlékeztetnie kellett, nevelni, lehetővé tenni az emlékezet fennmaradását. De a múzeumban az emberek általában nem sírnak. Ezt követően, a 60-as évek elején felállítottak még egy emlékművet. Mintha a Birkenau valósága nem lenne elég az emlékeztetéshez… Majd később megjelent a koncepció, hogy ez egy temető. Csakhogy ebben a temetőben nincsenek sírok, az áldozatokat pedig élve hozták oda. Végül is megjelent az emlékhely koncepciója. Ez nyelvújítási kifejezés, új szóalkotás, ami a legjobban azt adja vissza, mennyire nem vagyunk képesek nevén nevezni a dolgokat.

Az összes hasonló hely közül Európában egyedül ez került fel az UNESCO világörökség listájára. A bejegyzés tartalmazza, hogy ez a hely legyen reprezentatív a többi ehhez hasonló létesítmény számára és hogy a többi már nem kerül beírásra. Nem tudom, mit jelent az, hogy ehhez hasonló létesítmény. Vajon a többi Vernichtungslager–ról van szó? Vagy a koncentrációs táborok egész rendszereiről? Vajon a GULAG ideértendő? Nem tudom, de így szól a bejegyzés: többi ehhez hasonló létesítmény. Hiszen ez inkább az ember örökségére vonatkozik, nem pedig magára a helyre. Az is, hogy kihez tartozik. Ezt nagyon eltérő síkokon lehet elemezni, amelyek egymást nem zárják ki: történelmi, tényszerűségi síkon, erre helyezve a legnagyobb súlyt. Áttekinthetjük ezt empatikus, emlékeztető, de erkölcsi és funkcionális szögből is. És ennek az összefüggésnek az egész bonyolultsága bizonyos szubjektivizmust alkot, ami ezen a helyen teljesen megszokott és természetes. Ez elől a szubjektivizmus elől ezen a helyen nem szökhetünk meg, mert az embereknek joga van több vagy kevesebb kötődést érezni ehhez a helyhez. Auschwitzban ma minden bizonnyal különböző emlékezetek keresztezik egymást. Valami más volt a zsidó nemzet felszámolása, és megint más a koncentrációs tábor története. És ezt a különbséget itt nem kell tisztázni. Nagyon lényeges társadalompszichológiai különbségek vannak. Egy megmenekült zsidó emlékszik 40-50 személyre saját családjából, akik ott végezték és nem menekültek meg. A többi áldozattal kapcsolatban pedig 40 vagy 50 élő személy arra az egyre vagy kettőre emlékszik, akik ott pusztultak el. Ez társadalmilag végletesen eltérő helyzet. Vannak politikai, ideológiai különbségek is. Ez a hely betölt különféle – elnézést a szóért – társadalmi, ideológiai funkciókat is, időnként sajnos még politikaiakat is. Vannak államok, ahol az a nevelés az első tényező, amely ebben a politikában megjelenik. Vannak közösségek, amelyek számára ez nagyon lényeges önazonosítási szerepet tölt be. Gondolok itt a diaszpórára. Lengyelországban ez nagymértékben a függetlenség átélése, habár a kommunista időkben nemegyszer másképp adták elő, de Lengyelországnak is megvolt a maga története Auschwitz vonatkozásában. Mert egészen más ez az elit számára, akik az első időkben a többséget alkották. Egészen más ez a Zamość környékén lakók számára, akik megsemmisítés céljából kerültek oda. És megint egészen más a varsói felkelés után Varsó lakosai számára. Vagy azoknak a villamoson elfogott embereknek, akik végképp nem tudták, miért kerültek oda, hiszen nem kapcsolódtak be semmilyen ellenállási mozgalomba. Hatalmas élményt jelent ez a hely természetesen a németek számára. Jelenlétük ott, gyakran nagy segítséget adó, mély interperszonális kapcsolatot alakít ki ezzel a hellyel. A katolikusok, keresztények számára ez még bizonyos hivatkozást jelent az értékek világához, a szentséghez, amely ezen a helyen megjelenik, és ezt sem lehet elvetni. És a 90-es évek, a fal leomlása után, a nagy konfliktusok évei voltak. Hirtelen mindezek az emlékezetek találkoztak ezen a helyen, és elkezdték kölcsönösen észrevenni egymást. Ezek az évek már elmúltak. Remélem, hogy okosabbak lettünk.

Az áldozatokról sokat lehetne beszélni. Az áldozatok hozzátartozóinak emlékezete és idetartozása: ez az első emlékezet és az első idetartozás, természetesen mindenekelőtt a zsidók világáé. Van a foglyok világa, körülbelül felében zsidó, felében nem zsidó, azoké, akiket rabszolgamunkára szelektáltak ki. Közülük 150 ezer volt lengyel. A fele elpusztult. Van a romák világa, a Vörös Hadsereg foglyainak világa, mindazon emberek világa, akiket nem azonnal öltek meg ott, hanem akik lassan, hetek vagy hónapok alatt pusztultak el.

A volt foglyok szervezték meg ezt a helyet a háború után és erről sem szabad megfeledkezni – két év telt el, mire azoknak a nyomása, akik túlélték, azt eredményezte, hogy ezeket a helyeket múzeumokká, illetve emlékhelyekké nyilvánították. Auschwitz természetesen a népirtás szimbóluma, a legnagyobb koncentrációs tábor, és a csoportok, amelyek ma ideutaznak, egyre gyakrabban azonosítanak ezzel a hellyel más történeteket is, amelyek ezen a helyen nem fordultak elő olyan gyakran, mint máshol. Papok inkább Dachauban pusztultak el, de ezen a helyen emlékeznek rájuk. A nők Ravensbruckben. A homoszexuálisok vagy Jehova tanúi szintén más táborokban - Dachauban, Sachsenhausenben. A megölt rokkantakra is itt emlékeznek, akik egyáltalán nem táborokban pusztultak el, hanem gyakran a kórházak melletti épületszárnyakban vagy teherautókban. És van az a világ, amit a háború után gyakran elfelejtettek. Az a világ, ahová nem tértek vissza. Maguk a foglyok az első háború utáni kiállításokon sem adtak helyet ennek a világnak. Oświęcimben, azaz Auschwitzban volt kb. 8 ezer szabad ember - SS, Gestapo, akik ott dolgoztak. A történészek becslése szerint az egész rendszerben számuk kb. 70 ezer volt, akik közül 1600-1700 került a háború után bíróság elé. Nagy többségük 3-5 évnyi büntetést kapott, gyakran felfüggesztve. Ennek is tudatában kell lenni. Összetételük nagyon bonyolult volt. Amennyiben maga a tábor intézménye a III. Birodalom intézménye volt, annyiban több osztrák volt Auschwitz legénységében, mint német. De voltak mások is, Volksdeutsche, emberek Sziléziából, Romániából, az SS különféle külföldi formációi. És ha már az elkövetőkről beszélünk, megmarad éppen az érzelmi hovatartozás nagyon érzékeny problémája. Egy áldozat, a tábort megtapasztalt fogoly megtapasztalhatta, hogy elkövető lett, mert a rendszer úgy volt megalkotva. Kápó, Blockältester, priccsszomszéd egy bizonyos pillanatban lehetett elkövető, mert ellopta a kenyerét, mert valahol beárulta, mert nem segített neki, stb. És itt már megérintjük az emberiesség lényegét, valamit, amivel mindegyikünk találkozhat saját életében. Hogy nem vagyunk kizárólag feddhetetlen emberek, hogy különféle arcaink vannak. Ez is nagyon megérinti az embereket, és ez is összeköti az embereket ezzel a hellyel. Vannak aztán azok is, akik tapintható módon vannak összekötve ezzel a hellyel, akik jelen akarnak lenni. A tábor felszabadításának 60. évfordulója körül az a tézis funkcionált, hogy ez már átmegy Európa történetébe, hogy ez már volt, hogy már minden kimondásra került, hogy már semmi mást nem lehet mondani… És ezek az adatoszlopok mutatják, hogy sokan továbbra is keresik a válaszokat. Az utóbbi öt év során a látogatók száma megkétszereződött. A múlt évben értük el a legmagasabb látogatószámot a II. világháború óta. Több mint 60% fiatal, akik konkrét kérdéseket tesznek fel, konkrét válaszokat keresve utaznak ide. A lengyel oszlopok természetesen nagyon magasak. A közelség, az állam történetébe való beírása okozza, hogy ez a hely különleges módon van jelen. Néhány évvel ezelőtt jelent meg hirtelen Dél-Korea, kb. 40 ezer látogatóval évente. Majdnem annyi, mint Franciaország vagy Izrael. Teljesen más világ, teljesen más történelem. Mandzsúria, Kína, Japán, Korea átélte saját II. világháborús tragédiáit, nagyon nehéz tragédiáit. Ideutaznak… Tömegesen. Évek óta mondjuk Európában, hogy Auschwitz világszimbólum. Ez nem igaz. A 90-es években Auschwitz Európa, Izrael és Észak-Amerika részére volt szimbólum. És gyakorlatilag vége. Mostantól, szemünk előtt kezd úgy funkcionálni, mint világszimbólum. Másrészt figyelembe veendők azoknak a területei, akik nem éreznek kötöttséget Auschwitz felé, vagy nem akarják azt kinyilvánítani. Mindenekelőtt szeretnék itt Ausztriára rámutatni, ami bizonyos problémát jelent. Háromezer ember az elmúlt évben, 60 ezer német vagy 56 ezer olasz mellett… Ha Ausztriából háromezer ember érkezik, miközben Csehországból majdnem 25 ezer, ez azt mutatja, hogy az oktatási, formációs probléma ott nincs megoldva, és ezen közösen kell elgondolkodnunk. Hangsúlyozom, hogy közösen. Afrika és az arab világ nincs itt egyáltalán. Ez a mai kihívások összefüggésében jelent problémát. A gyarmatosítással nem foglalkozott kellőképpen az oktatás. Ma látjuk ennek a mulasztásnak az eredményeit. Ha az ideérkezőket tekintjük, egyértelmű növekedést mutat egyes társadalmi csoportok ideutazása, pl. orvosok, jogászok, katonák a különböző országokból. A mai Európában a nemzeti hovatartozás megszűnik egyedüli viszonyítási pont lenni saját önazonosításunkban. Ezek a csoportok másképp akarnak viszonyulni: mint orvos, mint jogász vagy mint katona. A szubjektív hovatartozás másik meghatározója a hely fenntartása. Itt látjuk a költségvetés számait, a szürke részt, amely a lengyel kormány hozzájárulása. A barna rész, amit a múzeum saját maga termelt ki, a sárga pedig a külföldi segítség. Ez érdekes, külföldről gyakran jön tanács vagy követelés, sokkal ritkábban konkrét segítség. Ugyanakkor a hovatartozás morális probléma. A maradványok kérdése erre példa, amikor konzervátori döntést kell hozni, egy nagyon brutális példa. Lengyelország ezt az egyetlen lehetséges módon oldotta meg – életre hívta a Nemzetközi Auschwitz Tanácsot, amely a legnehezebb kérdésekben döntést hoz. De vannak olyan kérdések, amelyben semmilyen tanács nem hoz döntést, például a haj, két tonna haj. A konzerválás azt jelenti, hogy az elpusztult részeket mesterséges anyaggal pótoljuk. Az ötödik kezelés után ideális parókát kapnánk, amiről szó sem lehet. Akkor mit tegyünk? Temessük el, vagy hagyjuk meg? Az Auschwitz Tanács több órán keresztül mérlegelte ezt a kérdést és nem talált megoldást. Végül arra a következtetésre jutott, hogy senki nem képes annyira tulajdonosnak érezni magát, hogy eldöntse, kihez tartozik ez a sok haj. Befejezésül szeretném érinteni a participáció kérdését. Ez egy kép a tábor felszabadítása utáni második napon készült, ez pedig egy ruandai felvétel. És felmerül a kérdés, nem ezekre az eseményekre, hanem passzivitásunkra vonatkozóan. A participáció lényege az, hogy a társadalmi ember kapcsolódik ahhoz, aminek alkotásában részt vesz, amit épít, amiben aktívan részt vállal, aminek céljait megvalósítja. Ehhez a helyhez tartozni, vagy konkrét embernek ehhez a helyhez való tartozása annak a célnak a megvalósítása volna, ami így hangzik: soha többé. Ugyanakkor milliók látogatják ezt a helyet és más ilyen típusú helyeket – mint Yad Vashem, Memorial Holocaust Washingtonban, a berlini központ, Imperial War Museum. Számuk eléri a nyolcmilliót évente. És ezek a személyek utána ülnek a televízió előtt, nézik a riportot a darfur-i eseményekről és nem látnak összefüggést. Abszolút semmilyen összefüggést nem látnak. Szabad államokban élve, kritizálva azokat, akik nem tettek semmit, akkor. Ugyanabban a hónapban, amikor onnan sírva kijöttek, hazatérve nem tettek abszolút semmit. Befejezve, ezen a hovatartozási szinten azt mondhatnám, hogy Auschwitz, mint emlékhely tragikus módon közös, és tragikus módon senkié. Sajnos, továbbra is. Köszönöm.

Dr. Piotr Cywiński (szül. 1972) – történész, az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum igazgatója, a Nemzetközi Auschwitz Tanács tagja. Katolikus aktivista, a varsói Katolikus Intelligencia Klubjának volt elnöke.

Katyń od momentu pojawienia się w obiegu publicznym w 1943 r. nazwy tej niewielkiej miejscowości, położonej ok. 15 km od Smoleńska, stał się symbolem jednej z najbardziej odrażających i okrutnych zbrodni, popełnionych przez reżim sowiecki na prawie 22 tysiącach obywateli Polski – bezbronnych jeńcach wojennych, a także towarzyszącego jej perfidnego kłamstwa.

Katyń to tylko jedno z wielu miejsc sowieckich zbrodni. Stał się on jednak symbolem. Na mocy decyzji najwyższych władz państwowych i partyjnych Związku Sowieckiego z 5 marca 1940 roku zgładzono 21 857 starannie wyselekcjonowanych przez NKWD obywateli polskich. Nie zginęli w walce, ani też nie zostali skazani w prawomocnym procesie. Decyzją Biura Politycznego KC WKP(b), której tekst poznaliśmy dopiero 15 lat temu, władze sowieckie dosłownie zmasakrowały elitę narodu polskiego. Większość zamordowanych wówczas przez NKWD oficerów i policjantów nie było zawodowymi wojskowymi. Stanęli w obronie napadniętego we wrześniu 1939 roku przez dwa sąsiednie mocarstwa kraju jako jego zmobilizowani obywatele. W codziennym życiu byli profesorami wyższych uczelni, nauczycielami, adwokatami, sędziami, lekarzami, przedsiębiorcami, właścicielami ziemskimi, dziennikarzami, pisarzami, itp. Wszyscy zginęli, bo byli, jak napisano w „uzasadnieniu” zbrodniczej decyzji, „zatwardziałymi, niepoprawnymi wrogami władzy sowieckiej”.

Dokument o likwidacji tysięcy jeńców wojennych – obywateli innego państwa, z którym Związek Sowiecki nie pozostawał w stanie wojny – pozostaje szczególnym, jednoznacznym i niebudzącym wątpliwości świadectwem oskarżającym system komunistyczny, który gwałcąc prawo międzynarodowe, nie wahał się popełnić najcięższego przestępstwa – zbrodni wojennej i zbrodni przeciwko ludzkości. Co charakterystyczne, zbrodnia ta, popełniona z motywów wyłącznie politycznych, jako jedna z nielicznych masowych zbrodni okresu II wojny światowej nie została dotąd osądzona i napiętnowana przez społeczność międzynarodową. Nieodłącznym jej składnikiem było bowiem kłamstwo i przedkładanie interesów politycznych nad wartości najwyższe – prawdę i sprawiedliwość. Dominującym zjawiskiem „sprawy katyńskiej” stała się jednak także walka Polaków o przekazanie wolnemu światu prawdy o losach współbraci, którzy padli ofiarą sowieckiego reżimu oraz o jego zbrodniczym obliczu.

Odkrycie grobów w Lesie Katyńskim, a w szczególności przeprowadzona wiosną 1943 r. przez komisję niemiecką i Komisję Techniczną PCK ekshumacja ofiar zbrodni, pokazała – na ile to było w ówczesnych warunkach możliwe – rozmiar i okrucieństwo dokonanej przez Sowietów zbrodni. Oświadczenie przebywającej w kwietniu 1943 r. w Katyniu Międzynarodowej Komisji Lekarskiej, ciała złożonego z uznanych w świecie autorytetów w dziedzinie antropologii i medycyny sądowej, było właściwie pierwszym – i na długo jedynym – tak jednoznacznym i wiarygodnym głosem wskazującym w sposób bezsporny na właściwych sprawców mordu. Wnioski Komisji Lekarskiej i wyniki prac ekshumacyjnych Komisji Technicznej Polskiego Czerwonego Krzyża były nad wyraz przekonujące, choć dla aliantów bardzo niewygodne. Oskarżenie sojusznika o kłamstwo w sytuacji, gdy dźwigał właśnie główny ciężar działań wojennych, było ponad możliwości zachodnich mocarstw. Pozostawiło to władzom sowieckim margines swobody i możliwości podjęcia działań mających na celu zdyskredytowanie ustaleń członków Komisji Międzynarodowej. Niemal natychmiast po odbiciu Smoleńska z rąk niemieckich, powołały one sowiecką komisję pod przewodnictwem członka Sowieckiej Akademii Nauk Nikołaja N. Burdenki. Przygotowała ona opublikowany szeroko w prasie sowieckiej i zagranicznej oraz wydany w wielotysięcznym nakładzie w postaci odrębnej broszury komunikat, mówiący o winie nazistowskich Niemiec. Ustalenia sowieckiej komisji były obowiązujące w państwach bloku sowieckiego aż do 1990 roku, do momentu przyznania się władz sowieckich do odpowiedzialności za Katyń.

W 1943 r. przez prasę europejską, tę ukazującą się pod okupacją niemiecką i w krajach nieokupowanych, ale także w USA i na całym kontynencie amerykańskim, przetoczyła się fala publikacji omawiających odkrycie grobów w Lesie Katyńskim. Większość z nich wskazywała na Związek Sowiecki jako odpowiedzialny za mord na polskich oficerach. Doniesienia wywiadów amerykańskiego i brytyjskiego również nie pozostawiały złudzeń co do właściwych sprawców zbrodni. Władze brytyjskie i amerykańskie posiadały pełną i dobrze udokumentowaną wiedzę, a także wiele wiarygodnych i kompetentnych ekspertyz m.in. raport ambasadora Owena O’Malleya, utajniony przez Brytyjczyków aż do 1972 roku; ekspertyzę admirała George’a Howarda Erle’a (zesłanego w związku z tym na Samoa), bliskiego przyjaciela Prezydenta USA czy raport płk. Johna Van Vlieta, naocznego świadka, którego Niemcy w 1943 roku przywieźli z oflagu do Katynia. Mimo to przywódcy obu mocarstw starali się – zresztą niezwykle skutecznie – sprawę wyciszyć. Władze polskie na obczyźnie, dążące do wyjaśnienia losu swoich obywateli, poddane zostały naciskowi Londynu i Waszyngtonu. W sprawie katyńskiej Polska pozostała osamotniona; Europa i świat wolały milczeć.

Rząd RP na uchodźstwie za dążenie do wyjaśnienia okoliczności śmierci tysięcy polskich obywateli, został przez władze Związku Sowieckiego oskarżony o współdziałanie z nazistowską Trzecią Rzeszą. Ceną, jaką zapłaciła Polska za próbę wyjaśnienia i ujawnienia prawdy o zbrodni, było zerwanie stosunków dyplomatycznych z polskim rządem przez Związek Sowiecki i w praktyce wyeliminowanie Polski jako suwerennego podmiotu z grona państw alianckich. Hipokryzja przywódców Wielkiej Brytanii i USA, którzy akceptowali działania władz sowieckich i jednocześnie wywierali presję na rząd RP, by w imię wyższych celów wojennych zaniechał dochodzenia prawdy o tragicznym losie swoich obywateli, przyczyniła się także do wyeliminowania wiedzy o zbrodniach sowieckiego totalitaryzmu w społeczeństwach zachodnich demokracji.

Amerykańskie Biuro Informacji Wojennych (OWI) prowadziło intensywną kampanię propagandową, mającą na celu wsparcie Związku Sowieckiego jako sojusznika wojennego USA, a także pokazanie Stalina jako wiernego i mądrego sprzymierzeńca. Na łamach czołowych gazet amerykańskich sowiecki dyktator jawił się jako łagodna, niemal świątobliwa postać, z niezwykłym zmysłem wojskowym i „wspaniałą wolą oporu”. Rozważania publicystów amerykańskich szły tak daleko, iż np. „Life” poświęcił cały numer Związkowi Sowieckiemu, opisując go jako kraj bardzo podobny do Stanów Zjednoczonych, gładko tłumacząc okrucieństwa Stalina skutecznością w realizacji np. programu kolektywizacji. Według „Life”, NKWD – tajna sowiecka policja polityczna, była po prostu „policją narodową podobną do FBI”, której zadaniem było „tropienie zdrajców”. Co ciekawe, w 1943 r., gdy ujawniono groby ofiar NKWD w Lesie Katyńskim, Stalin został wybrany człowiekiem roku magazynów „Time” i „Life”.

Oczywiście, nie wszystkie gazety amerykańskie i nie wszyscy amerykańscy dziennikarze dołączyli do chóru tych, którzy próbowali Związek Sowiecki i Stalina przyrównać do demokracji zachodnioeuropejskich. Wśród takich właśnie gazet znalazł się m.in. „Christian Science Monitor” (korespondent w Moskwie William Henry Chamberlin), który zwracał uwagę na ignorowanie oczywistych faktów z historii Związku Sowieckiego i wybielanie człowieka, „którego rejestr zbrodni na rodakach jest dłuższy niż Hitlera”.

W USA panowała wręcz moda na wychwalanie i pokazywanie w pozytywnym świetle Związku Sowieckiego, jego dokonań i samego Stalina. Wpływy środowisk lewicowych i zręczna propaganda administracji Roosevelta doprowadziły nawet do tego, iż największe wytwórnie filmowe kręciły filmy fabularne wychwalające sowiecką rzeczywistość. Roosevelt i jego rząd dość skutecznie starali się ukryć brutalność i okrucieństwa Sowietów wobec Polaków i społeczeństw podbitych krajów.

Nie inaczej było w Wielkiej Brytanii, gdzie naciski Churchilla spowodowały znaczne rozszerzenie działań brytyjskiej cenzury wojennej, eliminującej niemal wszystkie objawy krytyki sowieckiego sojusznika. Energiczna kampania rządowa w zawrotnym tempie umacniała w społeczeństwie brytyjskim powszechny szacunek dla Rosjan, Związku Sowieckiego i Stalina. Nie tolerowano żadnych prób podważenia wizerunku sowieckiego sprzymierzeńca. Gdy w 1943 roku najwybitniejszy brytyjski pisarz polityczny George Orwell przedłożył wydawcom Folwark Zwierzęcy, ciętą satyrę na sowiecki totalitaryzm, niemal wszyscy ją odrzucili. Orwell, wojujący socjalista, a jednocześnie bezkompromisowy bojownik o swobodę i prawa jednostki, już wcześniej zarzucał brytyjskim lewicowym intelektualistom i prasie wybielanie sowieckich metod totalitarnych.

Atmosfera powszechnej akceptacji i poparcia dla Związku Sowieckiego w społeczeństwach państw europejskich, wzmocniona zwycięstwem nad III Rzeszą spowodowała, iż sprawa katyńska właściwie zniknęła z łamów prasy wolnego świata. Pozwoliło to sowieckim prokuratorom podnieść ją w trakcie procesu przywódców III Rzeszy przed Międzynarodowym Trybunałem Wojennym w Norymberdze. Oskarżyli oni Niemców o dokonanie mordu na tysiącach polskich oficerów, kwalifikując zarazem ten czyn jako akt ludobójstwa. Ogłoszony 30 września i 1 października 1946 r. wyrok Trybunału Norymberskiego nie przypisał jednak Niemcom odpowiedzialności za zbrodnię w Katyniu, a strona sowiecka nie wniosła tu zastrzeżeń.

W tym samym czasie, wykorzystując swoje wpływy w Europie, Sowieci spowodowali szereg nacisków – przez środowiska lewicowe – na osoby zaangażowane w ujawnienie prawdy o Zbrodni Katyńskiej. Niezwykle ostro byli atakowani członkowie Międzynarodowej Komisji Lekarskiej, którzy przez swoją obecność w 1943 r. w Lesie Katyńskim stali się depozytariuszami strasznej prawdy o sowieckiej zbrodni. Niektórych z nich prześladowano lub napiętnowano jako współpracowników faszystów. Inne były oczywiście losy członków MKL w krajach znajdujących się pod bezpośrednim wpływem ZSRR, którzy poddani zostali bezpośredniemu naciskowi, inne zaś w krajach tzw. wolnego świata, choć i tam sięgnęły macki sowieckich wpływów. Przykładem niech będzie los prof. Vincenzo Palmieri, Włocha. Mimo nacisków i brutalnych oskarżeń środowisk lewicowych nie wyparł się swych przekonań o sowieckiej odpowiedzialności za Zbrodnię Katyńską.

Niezwykle ważnym etapem walki o prawdę katyńską było powołanie w 1951 roku przez Izbę Reprezentantów Kongresu USA Komisji pod przewodnictwem Raya S. Maddena, która zgromadziła ogromny materiał dokumentacyjny i przesłuchała dziesiątki świadków. Efektem tych działań był przedstawiony Kongresowi 12 lipca 1952 roku raport ustalający bezspornie winę Związku Sowieckiego za masakrę w Katyniu. Zgromadzony materiał dowodowy przedłożono Zgromadzeniu Ogólnemu ONZ, w celu wszczęcia postępowania przed Międzynarodowym Trybunałem Sprawiedliwości. Wniosek ten pozostał jednak bez dalszego biegu. Świat, czy raczej nim rządzący, pozostali obojętni na prawdę.

Działo się tak przez kilkadziesiąt lat. Próby wyjaśnienia okoliczności Zbrodni Katyńskiej i przybliżenia jej światowej opinii publicznej podejmowali też, ryzykując wiele, nieliczni opozycjoniści w bloku komunistycznym. Także nieliczni publicyści i historycy wolnego świata. Wszystkie one były, na szczęście nie zawsze skutecznie, zwalczane przez sowieckie służby.

Faktycznie rzecz biorąc, w okresie powojennym Zbrodnia Katyńska nie istniała jednak w świadomości społeczeństw wolnego świata. Pisali o niej jedynie autorzy polscy. W 1948 r. ukazała się na Zachodzie Zbrodnia Katyńska w świetle dokumentów, stanowiąca swoistą „białą księgę” dotyczącą zbrodni. W 1949 roku ukazała się po niemiecku książka Józefa Mackiewicza (był w 1943 r. w Lesie Katyńskim) Katyń – ungesühntes Verbrechen, wydana w Zürichu, a w 1962 r. – książka Janusza Zawodnego Heath in the forest, wydana w USA.

Były to pozycje niezwykle ważne, funkcjonujące jednak raczej jedynie w środowiskach polskich na emigracji lub w bardzo wąskim gronie specjalistów na zachodzie Europy i w Ameryce, zajmujących się sowietologią bądź zbrodniami systemu komunistycznego. Charakterystyczne, że jeszcze w 1964 roku we Francji ukazała się drukiem powieść francuskiej komunistki, zresztą byłego oficera Armii Sowieckiej, pt. Jaskółki wiosny 1943, potem także artykuł w poczytnym francuskim periodyku historycznym. Autorka w obu tych publikacjach przypisała Zbrodnię Katyńską Niemcom. Jeszcze długo po wojnie pojawienie się tego rodzaju publikacji było możliwe i spotykało się z dobrym przyjęciem przez społeczeństwo francuskie, formowane w dużej mierze przez opinię lewicowych środowisk intelektualnych i Francuską Partię Komunistyczną.

Do pozytywnych wyjątków należał francuski historyk i prawnik, a zarazem pisarz i publicysta, zajmujący się historią i kulturą Polski, Henri de Montfort. Wiele lat swoich zainteresowań i pracy twórczej poświęcił gromadzeniu materiału dokumentującego masakrę katyńską. Już po jego śmierci, w 1966 r., ukazała się we Francji książka Masakra Katyńska, pierwsza tak obszerna monografia Zbrodni Katyńskiej, opracowana przez cudzoziemca i wydana na Zachodzie Europy. Józef Czapski – więzień obozu NKWD w Starobielsku, jeden z najważniejszych świadków tragedii katyńskiej, napisał o niej: „Chciałoby się powiedzieć – pierwsza książka o Katyniu tego typu, tej klasy i tej jednocześnie dla cudzoziemców czytelności”.

Książka H. de Montforta stała się wydarzeniem, była bowiem pierwszą wydaną na Zachodzie monografią sprawy Katynia, oskarżającą Sowiety, napisaną przez autora nie-Polaka. Montfort występował przeciw większości europejskiej opinii publicznej, która przez dziesięciolecia nie była przekonana o sowieckiej winie i odpowiedzialności za Zbrodnię Katyńską.

Opinia publiczna na Zachodzie chętnie godziła się na wersję, iż zbrodni w Katyniu dokonali Niemcy. Zresztą niemal nikomu nie chciało się dochodzić prawdy. Dowodem na taki stan rzeczy jest fakt, iż właściwie nie istnieją opracowania nie tylko naukowe, ale nawet publicystyczne tej sprawy, która raczej nie gościła na łamach europejskich czasopism i wysokonakładowych dzienników. Ta smutna konstatacja pokazuje, iż środowiska opiniotwórcze w państwach zachodniej Europy właściwie wyeliminowały to zagadnienie ze świadomości Europejczyków. Tylko dzięki uporowi i konsekwencji nielicznych publicystów oraz ludzi posiadających realną wiedzę na temat prawdziwego oblicza sowieckiego imperium o sprawie nie zapomniano. Wydarzenia w Polsce w 1980 i 1981 roku, a w szczególności wyczuwalny już początek końca komunizmu spowodowały, iż sprawa katyńska coraz częściej pojawiała się w publikacjach prasowych. Nowością stało się również to, iż jednocześnie wskazywano na Związek Sowiecki jako sprawcę śmierci ponad 20 tysięcy polskich obywateli.

Katyń stał się dla nas, Polaków, symbolem zbrodni dokonanej przez sowiecki totalitaryzm. Stał się również symbolem walki o prawdę. Prawda zawsze była i pozostanie fundamentem każdego wolnego i demokratycznego państwa. Jej poznanie i dążenie do niej jest nie tylko wyzwaniem, ale również nakazem moralnym dla każdego z nas.

Andrzej Przewoźnik (1963-2010) – historyk, wieloletni Sekretarz Generalny Rady Ochrony Pamięci Walk i Męczeństwa. Jeden z inicjatorów Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność. Zginął w katastrofie lotniczej pod Smoleńskiem w 2010 roku.

Katyń – od okamihu, keď sa názov tohto neveľkého mestečka, nachádzajúceho sa cca 15 km od Smolenska objavil vo verejnej mienke v roku 1943 stal sa symbolom jedného z najohavnejších a najkrutejších zločinov spáchaným sovietskym režimom na takmer 22 tisícoch obyvateľoch Poľska – bezbranných vojnových zajatcov, a taktiež sprevádzajúceho ho perfídneho klamstva.

Iniciátori tej strašnej vraždy – najvyššie orgány štátu a stranícka vláda Sovietskeho zväzu – sa od začiatku snažili skryť pravdu o nej pred celým svetom. Ešte v čase vojnových aktivít a potom celé desaťročia komunistickej nadvlády v tejto časti Európy, sovietske služby – pri spolupráci so službami iných európskych štátov, ostávajúcich pod sovietskym vplyvom – úporne a konzekventne likvidovali, a všetkými prostriedkami bojovali so svedkami toho zločinu- vraždy ako aj s osobami hlásajúcimi pravdu o tých okolnostiach. Čiže robilo sa všetko, aby Katyń navždy vymazali nielen z historického povedomia Poliakov, ale aby sa tiež nedostala do širšieho povedomia spoločenstiev štátov slobodného sveta.

Katyń – to je len jedno z viacerých miest sovietskych zločinov. Stal sa jednak symbolom. Na základe rozhodnutia najvyšších štátnych a straníckych orgánov Sovietskeho zväzu zo dňa 5. marca 1940 bolo zabitých 21 857 poľských obyvateľov, ktorých dôsledne vybrala NKWD. Nezomreli v boji, ale ani neboli odsúdení v právoplatnom procese. Rozhodnutím Politickej centrály ÚV VKS(b), ktorého text sme poznali až 15 rokov neskôr sovietska vláda doslova zmasakrovala elitu poľského národa – a možno práve to bolo podkladom pre také rozhodnutie. Väčšina dôstojníkov a policajtov vtedy zavraždených NKWD nebola profesionálnymi vojakmi. Postavili sa v septembri 1939 ako zmobilizovaní občania na obranu štátu napadnutého dvoma susednými mocnosťami. V každodennom živote boli profesormi vysokých škôl, advokátmi, sudcami, lekármi, podnikateľmi, hospodármi, žurnalistami, spisovateľmi a pod. Všetci zomreli, lebo ako bolo napísané v „odôvodnení zločinného rozhodnutia, boli „zarytými, nereformovateľnými nepriateľmi sovietskej moci”(.zatwardziałymi, niepoprawnymi wrogami władzy sowieckiej”)

Dokument o likvidácii tisícov vojnových zajatcov – obyvateľov iného štátu, s ktorým Sovietsky zväz nebol vo vojnovom konflikte – ostáva výnimočným, jednoznačným a nevyvolávajúcim pochybnosti svedectvom obviňujúcim komunistický systém, ktorý ignorujúc medzinárodné právo, neváhal spáchať najťažší zločin – vojnový zločin a zločin proti ľudskosti. Tento zločin bol vykonaný výlučne z politických dôvodov. Ako jedna z mála masových vrážd z obdobia II svetovej vojny nebola doteraz odsúdená a stigmatizovaná medzinárodnou spoločnosťou, keďže jej neodlučiteľnou zložkou bolo klamstvo a uprednostňovanie politických záujmov nad najvyššie hodnoty – pravdu a spravodlivosť. Dominujúcim javom „katynského prípadu” sa stal tiež boj Poliakov o to, aby bola pravda o osudoch krajanov, ktorí padli za obeť sovietskeho režimu a o jeho vraždiacej podobe odkázaná do slobodného sveta.

Odhalenie hrobov v Katynskom lese a najmä exhumácia obetí zločinu vraždy, ktorú vykonala na jar 1943 nemecká komisia a Technická komisia Poľského červeného kríža, ukázali – nakoľko to bolo v tej dobe možné – rozsah a krutosť vraždy, ktorú Sovieti spáchali. Prehlásenie Medzinárodnej lekárskej komisie nachádzajúcej sa v apríli roku 1943 v Katyni ako skupiny zloženej zo svetovo uznávaných autorít v oblasti antropológie a súdnej medicíny bolo vlastne prvým – a dlho jediným – tak jednoznačným a vierohodným hlasom, ukazujúcim bezpochyby, kto bol skutočným vykonávateľom vraždy. Závery Lekárskej komisie a výsledky exhumačných prác Technickej komisie Poľského červeného kríža boli nadmieru presvedčivé, hoci pre spojencov veľmi nepohodlné. Obvinenie spojenca z klamstva v situácii, keď znášal hlavnú ťarchu vojnových akcií nebolo v možnostiach západných mocností. Ponechalo to sovietskej moci slobodný priestor a možnosť vykonať kroky, ktorých cieľom bola diskreditácia záverov členov Medzinárodnej komisie. Takmer okamžite po dobytí Smolenska z nemeckých rúk menovala vláda sovietsku komisiu, ktorej predsedal člen Sovietskej akadémie vied Nikolaj N. Burdenko. Komisia pripravila komuniké – široko publikované v sovietskej a zahraničnej tlači a tiež vydané v samostatnej brožúrke v náklade niekoľko tisíc výtlačkov, hovoriace o vine nacistického Nemecka. Závery sovietskej komisie boli záväzné v štátoch sovietskeho bloku až do roku 1990, do okamihu, keď sa sovietska vláda priznala k zodpovednosti za Katyň.

V roku 1943 prešla európskou tlačou vydávanou pod nemeckou okupáciou, ale aj v neokupovaných krajinách, taktiež v USA a na celom americkom kontinente vlna publikácií hovoriacich o odhalení hrobov v Katynskom lese. Väčšina z nich poukazovala na Sovietsky zväz ako subjekt zodpovedný za zločin vraždy, spáchaný na poľských dôstojníkoch. Informácie americkej a anglickej rozviedky tiež neponechávali pochybnosti o pravých páchateľoch. Britská a americká vláda mali úplné a dobre zdokumentované poznatky, a zároveň viaceré vierohodné a kompetentné expertízy, o. i. správu veľvyslanca Owena O’Malleya utajenú Britmi až do roku 1972; expertízu admirála George’a Howarda Erle’a (v tej súvislosti vyslaného do exilu na ostrov Samoa), blízkeho priateľa Prezidenta USA či správu plukovníka Johna Van Vlieta, priameho svedka, ktorého Nemci priviezli v roku 1943 zo zajateckého tábora do Katyne. Napriek tomu vodcovia obidvoch mocností sa snažili– dokonca veľmi úspešné – vec vyčistiť. Poľská vláda, ktorá pôsobila na emigrácii usilujúca sa vysvetliť osud svojich občanov bola vystavená nátlaku z Londýna a Washingtonu. Vo veci Katyne Poľsko ostalo osamotené; Európa a svet radšej mlčali.

Emigračná vláda Poľskej republiky bola za to, že sa snažila vysvetliť okolnosti smrti tisícov poľských občanov obvinená vládou Sovietskeho zväzu zo spolupráce s Treťou ríšou. Cenou, akú zaplatilo Poľsko za pokus vysvetlenia a ukázania pravdy o tom zločine vražde, bolo to, že Sovietsky zväz zrušil diplomatické kontakty s Poľskou vládou a Poľsko bolo prakticky eliminované ako suverénny subjekt medzi spojencami. Pokrytectvo predstaviteľov Veľkej Británie a USA, ktorí akceptovali postup sovietskej moci a zároveň vyvíjali nátlak na vládu Poľskej republiky, aby v mene vyšších vojenských cieľov zanechala zisťovanie pravdy o tragickom osude svojich občanov tiež prispelo k eliminácii poznatkov o zločinoch sovietskeho totalitného systému v spoločnostiach západných demokracii.

Americký úrad vojenskej informácie (OWI) viedol intenzívnu propagačnú kampaň, ktorá mala za cieľ podporu Sovietskeho zväzu ako vojenského spojenca USA, a zároveň ukázanie Stalina ako verného a múdreho spojenca. Na stránkach popredných amerických novín sa sovietsky diktátor ukazoval ako jemný, takmer svätuškársky človek s výnimočným vojenským zmyslom a „mimoriadnou vôľou odporu”. Úvahy amerických publicistov išli tak ďaleko, že napr. „Life” venoval cele číslo Sovietskemu zväzu, popisujúc ho ako krajinu veľmi podobnú Spojeným štátom, hladko vysvetľujúc krutosti Stalina úspešnosťou v realizácii napr. kolektivizácie. Podľa „Life”, NKVD – tajná sovietska politická polícia, bola jednoducho „národnou políciou podobnou ako FBI”, ktorej úlohou bolo „pátranie po zradcoch”. Čo je zaujímavé, v roku 1943, keď boli odhalené hroby obetí NKWD v Katynskom lese, Stalin bol zvolený človekom roku časopisov „Time” a „Life”.

Samozrejme, nie všetky americké noviny a nie všetci americkí novinári sa pripojili k tomuto zboru, ktorý sa snažil Sovietsky zväz a Stalina prirovnávať k západoeurópskym demokraciám. Medzi takými novinami sa nachádzal o. i. „Christian Science Monitor” (korešpondent v Moskve Wiliam Henry Chamberlin), ktorý upozorňoval na ignorovanie samozrejmých skutočností z dejín Sovietskeho zväzu a očisťovanie človeka, „ktorého register zločinov voči krajanom je dlhší ako Hitlera”.

V USA vládla dokonca móda na chválenie a ukazovanie v pozitívnom svetle Sovietskeho zväzu a jeho úspechov, ako aj samotného Stalina. Vplyv ľavicových kruhov a šikovná propaganda administratívy Roosevelta spôsobili dokonca to, že najväčšie filmové spoločnosti točili celovečerné filmy oslavujúce sovietsku realitu. Roosevelt a jeho vláda sa dosť úspešne snažili skryť brutalitu a krutosť Sovietov voči Poliakom a spoločenstvám ovládnutých krajín.

Nebolo to inak vo Veľkej Británii, kde tlaky Churchilla spôsobili výrazné rozšírenie pôsobenia britskej vojenskej cenzúry, eliminujúcej takmer všetky prejavy kritiky sovietskeho spojenca. Energická vládna kampaň rýchlym tempom posilňovala v britskej spoločnosti všeobecnú úctu voči Sovietskemu zväzu a Stalinovi. Neboli tolerované akékoľvek snahy znevažovania obrazu sovietskeho spojenca. Keď v roku 1943 predložil najvýznamnejší britský politický spisovateľ George Orwell vydavateľom Zvieraciu farmu, ostrú satiru sovietskeho totalitarizmu, takmer všetci ju odmietli. Orwell, bojujúci socialista, a zároveň nekompromisný bojovník za slobodu a práva jedinca už predtým vyčítal britským ľavicovým intelektualistom a tlači očisťovanie sovietskych totalitných metód.

Atmosféra všeobecnej akceptácie a podpory Sovietskeho zväzu v spoločnostiach európskych štátov posilnená víťazstvom nad Treťou ríšou spôsobila, že katynský prípad vlastne zmizol zo stránok tlače voľného sveta, čo umožnilo sovietskym prokurátorom vystúpiť s tým behom procesu s vodcami Tretej ríše pred medzinárodným vojenským tribunálom v Norimbergu. Obvinili Nemcov zo zločinu vraždy tisícov poľských dôstojníkov, kvalifikujúc tento fakt ako zločin proti ľudskosti. Rozsudok Norimberského tribunálu vyhlásený 30. septembra a 1. októbra roku 1946, nerozhodol o zodpovednosti Nemcov za vraždu v Katyni a sovietska strana nevzniesla proti tomu námietky.

V tom istom čase, využívajúc svoj vplyv v Európe, Sovieti vykonali niekoľko nátlakov – pomocou ľavicových kruhov – na osoby angažované pri odhalení pravdy o Katynskej masakre. Neobyčajne ostro zaútočili na členov Medzinárodnej lekárskej komisie, ktorí sa vďaka svojej prítomnosti v roku 1943 v Katynskom lese stali nositeľmi tej strašnej pravdy o sovietskej vražde. Niektorí z nich boli prenasledovaní alebo stigmatizovaní ako spolupracovníci fašistov. Samozrejme, že osudy členov MLK boli rôzne v krajinách nachádzajúcich sa pod priamym vplyvom ZSSR, kde boli vystavení otvorenému nátlaku, avšak chápadlá sovietskych vplyvov zároveň siahali aj do krajín tzv. slobodného sveta. Príkladom môže byť osud talianskeho profesora Vincenza Palmieriho. Napriek nátlakom a špinavým obvineniam ľavicového prostredia neupustil od svojho názoru o sovietskej zodpovednosti za Katynsku vraždu. Neobyčajne dôležitou etapou boja za katynskú pravdu bolo zvolanie Snemovne reprezentantov Kongresu USA v roku  1951. Komisia pod vedením Raya S. Maddena zozbierala obrovský počet dokumentov a vypočula desiatky svedkov. Výsledkom týchto krokov bola správa predložená Kongresu 12. júla 1952, ktorá bezpochybne dokázala vinu Sovietskeho zväzu za masakru v Katyni. Nahromadený dôkazový materiál bol predložený Valnému zhromaždeniu OSN s cieľom zahájenia procesu pred Medzinárodným tribunálom spravodlivosti. Žiadosť však zostala bez ďalšieho konania. Svet, a skôr jeho vládnuci, ostali chladní voči pravde.

Dialo sa tak behom niekoľkých desiatok rokov. Snahy vysvetlenia okolností Katynskej vraždy a ukázanie jej svetovej verejnej mienke začínali tiež, veľa riskujúc, niekoľkí členovia opozície v komunistickom bloku. A len niekoľko málo publicistov a historikov slobodného sveta. Našťastie nie všetko boli zničené sovietskymi službami.

Ak sa pozrieme na vec reálne, v povojnovom období neexistovala katynská vražda vo vedomí spoločnosti slobodného sveta. Písali o tom len poľskí autori. V roku 1948 sa na Západe ukázala Zbrodnia Katyńska w świetle dokumentów (Katynska vražda vo svetle dokumentov), ktorá predstavovala istú „bielu knihu” týkajúcu sa tohto zločinu. V roku 1949 bola v Zürichu v nemeckom jazyku vydaná kniha Józefa Mackiewicza (bol v roku 1943 v Katynskom lese) Katyń – ungesühntes Verbrechen (Katyň neodpykaný zločin), , a v roku 1962 – kniha Janusza Zawodného Heath in the forest, (Vresovisko v lese) vydaná v USA.

Boli to veľmi dôležité publikácie, ale krúžili skôr len v poľských emigračných kruhoch alebo len v úzkom okruhu odborníkov na západe Európy a v Amerike, zaoberajúcich sa a bádajúcich sovietske reálie alebo zločiny komunistického systému. Charakteristické je, že ešte v roku 1964 sa vo Francúzsku ukázal v tlači román francúzskej komunistky, dokonca bývalej príslušníčky Sovietskej Armády, pod názvom Jaskółki wiosny 1943 (Lastovičky jari 1943), a potom tiež článok v čitateľsky úspešnom historickom periodiku. Autorka v obidvoch týchto publikáciách pripísala katynskú vraždu Nemcom. Ešte dlho po vojne publikácie tohto typu bolo možné vydávať a stretávali sa s dobrým ohlasom vo francúzskej spoločnosti, vo veľkej miere formovanej mienkou ľavicových intelektuálnych prostredí a Francúzskou komunistickou stranou.

K pozitívnym výnimkám patril francúzsky historik a právnik, a zároveň spisovateľ a publicista, zaoberajúci sa poľskými dejinami a kultúrou, Henri de Montfort. Veľa rokov svojej tvorivej práce venoval zbieraniu materiálov dokumentujúcim katynskú masakru. Až po jeho smrti v roku 1966 bola vo Francúzsku vydaná jeho kniha Masakra Katyńska (Katynská masakra), prvá tak obsiahla monografia katynskej vraždy, ktorú spracoval cudzinec a vydal na západe Európy. Józef Czapski – väzeň táboru NKVD v Starobieľsku, jeden z najdôležitejších svedkov katynskej tragédie o nej napísal: „Žiadalo by sa povedať – prvá kniha o Katyni tohto typu,  tak významná a súčasne tak zrozumiteľná pre cudzincov).

Kniha H. de Montforta sa stala udalosťou, keďže bola prvou vydanou na západe monografiou prípadu Katyne, obviňujúcou Sovietov, ktorú napísal autor nemajúci poľký pôvod ani korene. Montfort vystupoval proti väčšine európskej verejnej mienky, ktorá nebola celé desaťročia presvedčená o sovietskej vine a zodpovednosti za Masaker v Katyni.

Západná verejná mienka ochotne prijala verziu, že zločin v Katyni spáchali Nemci, a takmer nikomu sa nechcelo pátrať po pravde. Dôkazom takého stavu veci bola skutočnosť, že neexistujú nielen vedecké, ale dokonca ani publicistické štúdie tohto prípadu, ktorý sa radšej nemal ukazovať na stránkach európskych časopisov a denníkov s vysokým nákladom. Toto smutné konštatovanie poukazuje na to, že mienkotvorné prostredie v štátoch západnej Európy vlastne eliminovalo túto problematiku z vedomia Európanov. Len vďaka odhodlanosti a dôslednosti publicistov a ľudí, ktorí majú reálne vedomosti o tomto prípade, sa na prípad nezabudlo. Udalosti v Poľsku v rokoch  1980 a 1981, a najmä pociťovaný už začiatok konca komunizmu spôsobili, že katynský prípad sa častejšie ukazoval v tlačových publikáciách. Zároveň bolo novinou, že Sovietsky zväz bol označený ako páchateľ zločinu na viac ako 20 tisícoch poľských občanov.

Katyň sa pre nás Poliakov stala symbolom zločinu, ktorý spáchal sovietsky totalitarizmus. Stala sa zároveň symbolom boja za pravdu. Pravda vždy bola a ostane základom každého slobodného a demokratického štátu. Jej poznanie a smerovanie ku nej je nielen výzvou, ale aj morálnym imperatívom pre každého z nás.

Katyn, from the very moment in which the name of this small locality situated about 15 kilometers from Smolensk appeared in public circulation in 1943, became a symbol of one of the most repulsive and brutal crimes committed by the Soviet regime against almost 22 thousand Polish citizens, disarmed prisoners of war and also of a perfidious lie that accompanied this crime.

Originators of this monstrous crime – the supreme public and party authorities of the Soviet Union - from the beginning tried to hide the truth from the world. Already during the war and later over decades of Communist rule in this part of Europe the Soviet services, in cooperation with the services of other European countries remaining in the sphere of Soviet influences, relentlessly and consistently liquidated and by all means fought the witnesses of this crime and people telling the truth about its circumstances. They were doing everything in order to not only erase Katyn from historical awareness of Poles but also to prevent its wider recognition within societies of the free world.

Katyn is merely one of many Soviet sites where crimes were committed, nevertheless it became a symbol. By virtue of decision of the supreme public and party authorities of March 5th, 1940 21857 Polish citizens, carefully selected by the NKVD, were exterminated. They did not fall in battle nor were they sentenced after a legally valid trial. Soviet authorities, on the basis of decision of the Politburo of All-Union Communist Party (Bolsheviks), the text of which had not been not disclosed until 15 years ago, literally massacred the elite of the Polish nation. The majority of policemen and officers murdered then by the NKVD were not professional soldiers. They were citizens who were called up to defend the country attacked in September 1939 by the two neighboring powers. In their civilian life they were university professors, teachers, lawyers, doctors, judges, businessmen, landowners, journalists, writers etc. They all perished because, as it was written in the “reasons” for this criminal decision, they were hardened, incorrigible enemies of Soviet authorities.

The document concerning liquidation of thousands of prisoners of war – citizens of another country with which the Soviet Union was not in the state of war – remains a particular, unambiguous and doubtless testimony that accuses the Communist system which, violating international law, did not hesitate to commit the most grave crime – war crime and crime against humanity. Typically, this politically motivated crime is among a few mass crimes of the World War II that until now were not judged and condemned by international community. It happened so because lying and putting political interests above supreme values – truth and justice - were always a part of the case. However, the struggle of Poles to inform the free world about the truth about the fates of their compatriots who fell victim of the Soviet regime and about this regime’s criminal face also became the dominating phenomenon of the “Katyn affair”.

Discovery of mass graves in the Katyn Forest and particularly the exhumation of corpses of victims, carried out in spring 1943 by the German commission and the Technical Commission of Polish Red Cross, demonstrated – to the extent possible in conditions prevailing in these days – the scale and cruelty of the Soviet crime. Declaration of the International Medical Commission, the body consisting of prominent specialists in anthropology and forensic medicine, was in fact the first – and for the long time the only – so unambiguous and unquestionable voice indicating the real perpetrators. Conclusions of the Medical Commission and results of the exhumation carried out by the Technical Commission of Polish Red Cross were highly convincing albeit inconvenient for the Allies. To accuse the ally bearing most of the war effort of a lie was beyond the possibilities of the Western powers. It gave the Soviet authorities a margin of freedom and let them start actions, of which the goal goal was to discredit findings of the International Commission. Almost immediately after taking Smolensk back from the Germans, the Soviets established their commission led by a member of the Soviet Academy of Science Nikolai N. Burdenko. They prepared a statement that was widely publicized in Soviet and foreign press and was published in thousands of copies as a separate brochure stating that Nazi Germany is responsible for this crime. Findings of the Soviet commission were binding in the Soviet Block until 1990 when the Soviet authorities admitted their responsibility.

In 1943 through European press published in states under German occupation and those not occupied and also in the USA and the whole continent of America there went a surge of publications about the discovery of the graves in the Katyn Forest. Most of them indicated the Soviet Union as responsible for the murder of Polish officers. Reports of British and American intelligence were also leaving no illusions as to the real perpetrators. The British and American authorities had full and well documented knowledge and many credible and competent expert opinions, inter alia a report of ambassador Owen O’Malley, which the British authorities rated confidential until 1972, expert opinion of admiral George Howard Erle (relegated to Samoa because of it) or a report of colonel John Van Vliet, eyewitness brought by Germans to Katyn from a POW camp. In spite of that the leaders of both powers tried to hush the affair – and they did it effectively. The Polish authorities in exile that wanted to find out what happened with their citizens were pressured by London and Washington. Poland remained alone: Europe and the world preferred to stay silent.

The Polish government in exile was accused of collaboration with the Third Reich by the authorities of the Soviet Union because of its efforts to explain the circumstances of death of thousands of Polish citizens. The price that Poland paid for an attempt to explain and disclose the truth about this crime was severance of diplomatic relations with the Soviet Union and practical elimination of Poland as a sovereign subject among the Allied States. Hypocrisy of the leaders of Great Britain and USA who were accepting Soviet actions and at the same time were exerting pressure on government of Poland to give up on investigation concerning the truth about tragic fate of its citizens for the sake of higher war goals, was also one of the reasons of elimination of knowledge about Soviet totalitarianism in the Western democratic societies.

The American Office of War Information (OWI) carried out an intensive propagandistic campaign aimed at support of the Soviet Union as war ally of the USA and presentation of Stalin as a faithful and wise ally. Leading American newspapers portrayed the Soviet dictator as a gentle, almost saintly figure with unusual military talent and “wonderful will to resist”. Deliberations of American journalists used to go so far that e.g. “Life” dedicated its whole issue totally to the Soviet Union describing it as a country similar to the USA, smoothly explaining the cruelties committed by Stalin with effectiveness of the program of collectivization. According to “Life” the NKVD - the secret Soviet political Police was just the state police much like FBI”, whose goal was to “look for traitors”. It is quite interesting that in 1943, the year of discovery of the Katyn graves, Stalin was nominated the Man of the Year both by “Time” and “Life”.

Of course, not all American newspapers and journalists joined in the chorus of those, who tried to compare the Soviet Union and Stalin to the Western democracies. One of such newspapers was the “Christian Science Monitor” (their Moscow correspondent was William Henry Chamberlin) which was indicating that the others are ignoring obvious facts from the Soviet history and whitewashing the man ‘whose register of crimes against his own people is longer than this of Hitler”.

In the USA it was clearly fashionable to praise and show in a positive light the Soviet Union, its achievements and Stalin himself. Influence of the leftist circles and skillful propaganda of the Roosevelt administration caused that even the biggest film companies were making movies praising the Soviet reality. Roosevelt and his government quite effectively were hiding brutalities and cruelties committed by the Soviets against Poles and societies of other countries subjected by them.

It was not different in Great Britain where Churchill’s pressure significantly expanded the scope of British war censorship which eliminated nearly all mentions critical about the Soviet ally. Vigorous governmental campaign was strengthening in dizzying speed the widespread respect among Britons for Russians, the Soviet Union and Stalin. No attempt to undermine the image of the Soviet ally was tolerated. When in 1943 George Orwell, the most prominent British political writer, submitted his Animal Farm to the publishers, it was rejected practically by all. Orwell, a militant socialist and an uncompromising champion of freedom and human rights at the same time, already accused British leftist intellectuals and press of whitewashing Soviet totalitarian methods.

The atmosphere of general acceptance and support for the Soviet Union in the European societies strengthened by defeat of the Third Reich caused that the issue of Katyn was practically absent on pages of the newspapers of the free world. It enabled the Soviet prosecutors to raise this issue during the trial of the leaders of the Third Reich in International War Court in Nuremberg. They accused Germans of murdering thousands of Polish officers qualifying it as an act of genocide. However the sentence pronounced by the Nuremberg Court on September 30^th and October 1^st, 1946 did not attribute responsibility for the Katyn crime to Germans and the Soviet party did not object.

At the same times the Soviets used their influence in Europe and with the help of the leftist circles exerted pressure on people involved in discovering the truth about the Katyn crime. Unusually brutal attack was launched against members of the International Medical Commission who, because of their presence in the Katyn Forest in 1943, became depositories of the horrible truth about the Soviet crime. Some of them were prosecuted and branded as Nazi collaborators. Of course the fate of members of the International Commission was different in countries that were directly dependent from the USSR, where they were subjected to direct pressures, and in the countries of so called free world. Fate of Italian professor Vincenzo Palmieri may serve as an example. In spite of pressures and brutal accusations of the leftist circles he did not withdraw his opinion concerning the Soviet responsibility for the Katyn crime.

Establishment of commission of the House of Representatives of US Congress was an extremely important element in the struggle for truth. This commission led by Ray S. Madden collected a huge number of documents and listened to dozens of witnesses. The result of their work, a report presented to the US Congress on July 12th, 1952 determined unarguably that the Soviet Union was to be blamed for the Katyn massacre. The collected material was submitted to the General Assembly of UN in order to launch legal proceedings before the International Court of Justice, nevertheless the case did not have any further course. The world or rather those who were ruling it, stayed indifferent to truth. Such situation lasted for dozens of years. Few dissidents in the Communist Block were making very risky attempts to clarify the circumstances of the crime and to inform the opinion of the world about it. There were also a few journalists and historians of the free world who were tackling this topic. All these attempts were fought off, fortunately not always effectively, by the Soviet secret services.

Nevertheless, the societies of the free world were not really aware of Katyn Massacre during the post-war period. Only the Polish authors were writing about it. In 1948 a book Katyn Crime in the light of documents was published in the West, a kind of “white book” concerning this crime. In 1949 a book by Józef Mackiewicz (he was in the Katyn Forest in 1943) Katyn – ungesühntes Verbrechen was published in Zürich in German and in 1962 Janusz Zawodny published in USA his book Death in the forest.

These were very important books but they were known mostly in the circles of Polish immigrants or researchers living in Western Europe and America, whose specialization was Kremlinology or crimes of the Communist system. Typical for the situation was publication of a novel Swallows of the spring 1943 by French Communist (and the former officer of Soviet Army) in France as late as in 1964. Later she also published an article in a popular historical magazine. The author of these two publications blamed the Germans for what happened in Katyn. Publication of such texts was possible many years after the war and they used to be well received by French opinion shaped largely by the leftist intellectual circles and the French Communist Party.

One of favorable exceptions was Henri de Montfort, a French historian and lawyer, but also a writer and publicist, who was interested in Polish history and culture. He devoted many years of his researches and creative work to collecting documentation concerning the Katyn massacre. His book Katyn Massacre published after his death in 1966 was the first comprehensive monograph of Katyn crime written by a foreigner and published in Western Europe. Józef Czapski, a prisoner of the NKVD camp in Starobielsk, one of the most important witnesses of Katyn tragedy wrote: “One may say it is the first book of this type and quality on Katyn that is at the same time so intelligible for foreign readers”.

The book of H. de Montfort was a significant event since it was the first monographic study of Katyn accusing Soviets published in the West and written by a non-Pole. Montfort acted against the majority of European opinion which over the decades was not convinced about the Soviet guilt and responsibility for the crime committed in Katyn.

Western public opinion willingly adopted the version that was blaming the Germans. Anyway, nobody wanted to search for the truth. The proof of that is the fact that there are not only any scientific studies but also journalistic descriptions of the case that was rather absent on pages of European magazines and popular newspapers. This sad ascertainment shows that influential circles of Western Europe practically erased this case from the awareness of the Europeans. Only persistence and consistence of few journalists and people with real knowledge of character of the Soviet empire prevented the case from falling into oblivion. The events that took place in 1980 and 1981 in Poland and in particular the already noticeable beginning of the end of Communism resulted in more frequent mentions of Katyn in newspaper articles. The new thing was pointing at the Soviet Union as the perpetrator that should be blamed for the death of over 20 thousand of Polish citizens.

For us, the Poles, Katyn became a symbol of crimes committed by the Soviet totalitarianism. It also became a symbol of struggle for truth. The truth always was and will remain a foundation of each free and democratic state. To strive for the truth and to know it is not only a challenge but also moral duty for each of us.

Andrzej Przewoźnik (1963-2010) – historian, long-term Secretary General of the Council for Protection of Memory Struggle and Martyrdom. One of originators of the European Network Remembrance and Solidarity. Killed in the plane crash in Smolensk.

Bukowina bola od roku 1849 jednou z takzvaných „korunných krajín“ multinárodnej Habsburskej monarchie. Tradičným hlavným mestom Bukowiny bolo moldavsko-rumunské mesto Černovice založené v druhej polovici 12. storočia - mesto, ktoré sa po nemecky volá Czernowitz alebo Tschernowitz, po ukrajinsky Černivci, po rusky Černovcy, po rumunsky Cernăuţi a po poľsky Czerniowce. Dnes je toto mesto centrom ukrajinskej oblasti Oblast Černivci.

Černovice znamenajú mnohoraké spomienky: pre jedných je to najvýchodnejšie centrum rakúsko-nemeckej kultúry, „pestré mesto, v ktorom bol germánsky vplyv preniknutý slovanským, latinským a židovským kultúrnym bohatstvom“, ako to napísala Rose Ausländerová, pre iných to je zase mesto „Fúgy smrti“ od Paula Celana. A zase pre ďalších sú Černovice centrom Bukowinských Nemcov, ktorého sa vzdali z dôvodu presídlenia, prípadne - stratené - centrum rumunského duchovného života. Pre väčšinu dnešných obyvateľov sú Černovice metropolou Ukrajiny, ktorá po ťaživých rokoch sovietskej nadvlády opäť začína ožívať.

Pre mnohých sú Černovice taktiež miestom spomienky na spolužitie Ukrajincov, Rumunov, Nemcov, Poliakov a Židov. Pamätajú si na časy vzájomnej tolerancie rôznych náboženstiev a kultúr v európskom duchu, v ktorom - ako to formuloval Georg Drozdowski - sa dobre žilo „v oných dňoch, v ktorých ešte žiadny satan nenakazil neznášanlivosťou a nikto nebol kvôli svojmu jazyku alebo svojej rase menejcenným“; spomínajú si teda na mesto, do ktorého sa túžia vrátiť, ba čo viac, ktoré si túžobne želajú získať späť. Z tohto pohľadu môže spomienka na dejisko Černovice emblematicky zastupovať tému medzinárodnej odbornej konferencie „Miesta spomienok v stredovýchodnej Európe - skúsenosti minulosti a perspektívy“, ktorá sa konala v dňoch od 11. do 13. januára 2008 vo Varšavskom kráľovskom paláci.

Svojím zlúčením do Európskej únie dosiahli štáty Európy už v mnohých zásadných otázkach konsenzus, aj keď mnohé detaily budúceho spolupôsobenia sú ešte otvorené. Politickým zjednotením kontinentu sa zvýšili šance, že ľudia vo východnej i západnej časti Európy navzájom o sebe nielen vedia, ale že si sami môžu vytvoriť úsudok a týmto spôsobom sa navzájom viac zbližujú. Teraz si nielen stavajú otázku, ako si spoločne môžu vytvárať svoju budúcnosť, ale pozerajú sa aj naspäť a pýtajú sa, ktoré fázy minulosti vyžadujú spoločné spomínanie. Spomienka je vždy subjektívna, týka sa jednotlivých ľudí alebo skupín, ktoré istú udalosť bezprostredne zažili – ako napríklad ukrutnosti vojny alebo násilné roztrieštenie jestvujúcich štruktúr a identít až po holokaust. Diskusie v spoločnostiach a medzi spoločnosťami ukazujú, že v Európe jestvuje rastúci záujem o určitú kultúru spomínania, ktorá porovnáva, odhaľuje analógie a tým dokáže spájať aj cez hranice štátov.

Dnes sa stavia otázka, akým spôsobom by mohla prebiehať bilaterálna prípadne multilaterálna spomienka v Európe. Ako sa ale predovšetkým na pozadí skúseností 20. storočia, na pozadí singulárnych zločinov a zo strany Nemcov predovšetkým vo východnej Európe a v Poľsku spáchaných zločinov nacizmu dá nájsť spoločný jazyk, v ktorom si napríklad susedia môžu vzájomne rozprávať svoje príbehy a vymieňať si svoje skúsenosti? Kde sú tie spoločné miesta spomienok? Jestvujú vôbec?

V stredovýchodnej Európe je mnoho miest, ktoré sú - podobne ako Bukowina so svojím hlavným mestom Černovice - ovplyvnené rozmanitosťou vzájomných vzťahov etník a konfesií. Prekríženie a viacnásobné kódovanie jedného a toho istého miesta spomienok sú pre stredovýchodnú Európu charakteristické. Tak napríklad spájajú Poliaci, Ukrajinci, Židia, Slováci, Nemci a Rusíni s mestami ako Pressburg/Bratislava/Pozsony alebo Lemberg/Lwów/Ľvov celkom rozličné asociácie a spomienky. Mnohé regióny získali v priebehu storočí následkom zmien vládnucej vrstvy, (nútených) migrácií obyvateľstva a konfesijných zmien dvojitú alebo dokonca viacnásobnú historickú a politicko-kultúrnu identitu. Aj historické udalosti a prevraty ako aj príslušné dátumy majú v každej krajine strednej a stredovýchodnej Európy iné významy a obsahy a prediskutovávajú sa v rozličných kontextoch. Historické vzťahy etnických skupín sa manifestujú v kolektívnej pamäti národov okrem iného vo forme rozličných spomienok na čiastočne jedno a to isté miesto spomienok.

Pojem „miesto spomienok“, tak ako sa používa tu, zahŕňa spomienku na konkrétne, topograficky pomenované miesto, teda na určité mesto, región, rieku alebo na ináč geograficky stanovené miesto. Aj pamätné miesta, koncentračné tábory, náhrobné miesta alebo pomníky sú miestami, ktoré môžu byť mimoriadnym spôsobom zakotvené v spomienke. Termín „miesto spomienok“ sa však používa ešte aj v jednej ďalej siahajúcej, prenesenej dimenzii ako metafora. Francúzsky historik Pierre Nora vytvoril nato pojem lieu de mémoire a myslí tým, že aj historické udalosti, osobnosti, inštitúcie, knihy, umelecké diela a iné kultúrne artefakty, historické dátumy alebo pojmy sú - v prenesenom význame - miestami spomienok. Práve takéto miesta spomienok v prenesenom význame sú často „dlhoveké, celé generácie pretrvávajúce kryštalizačné body kolektívnej spomienky a identity“, ako to popisuje Étienne François a Hagen Schulze vo svojom diele „Nemecké miesta spomienok“. Ako príklady môžu slúžiť „Bitka pri Tannenbergu/Grunwalde“, „Nikolaus Kopernikus“ alebo miesta spomienok „Katyň“ alebo „Rok 1945“, s ktorými sa zaoberá predložená dokumentácia.

Tým, že konferencia stavia do stredobodu práve aj takéto spoločné, metaforické „miesta spomienok“, stoja konkrétne historické udalosti alebo určité situácie menej v centre záujmu. Nejde tu o to, nanovo preskúmať a rekonštruovať priebeh dejín a potom sa dohodnúť na objektívnom výsledku. V centre záujmu stoja skôr spomienky ako fenomén, ktorý podlieha permanentnej konštrukcii, a teda aj prežívanie a zmeny individuálnej spomienky a kolektívnej pamäte na historické udalosti a situácie ako aj diskuksia o tom, prečo spomienky u európskych národov získali také rozdielne prejavy. Práve 20. storočie viedlo následkom totalitárnych systémov, dvoch svetových vojen, nútených migrácií a určením nových hraníc k tomu, že mnohé miesta spomienok dnes dostali iný zmysel a získali iný význam. Niektoré miesta jestvujú takmer už len v spomienke, v „muzealizovanej forme“. Prostredie spomienok v stredovýchodnej Európe si môžeme predstaviť ako mozaiku zloženú z ostrovov spomienok, ktoré sa v období nacionalizmu dostali do vzájomnej konkurencie.

Prostredníctvom diskusie o spoločných miestach spomienok sa má podnietiť rozšírenie ich vnímania a ich osvojenia tým, že sa šance nadnárodných miest spomienok konštruktívne využijú a ďalej rozvinú. Pretože spolu zdieľané miesta spomienok nemusia byť nevyhnutne antagonistické, ale môžu prispieť k prekonaniu protikladov tkvejúcich v nich.

Treba sa chrániť pred tým, aby sa z nesprávne pochopenej political correctness produkovali (nové) stereotypy. Demokratické spoločnosti vytvárajú svoje obrazy o minulosti medzi iným vo vzájomnom zvažovaní všetkých „pre a proti“ v spoločenských diskusiách; preto ani nie je potrebné vynájsť jednotný a normovaný obraz dejín. V dnešnej Európe, ktorá sa konečne chystá aj mentálne spracovať neprirodzene deliacu líniu „Železnej opony“, ide skôr o porovnávanie rozličných historických obrazov a spomienok a tým o vzbudenie vzájomného porozumenia a empatie pre spomienky jednotlivých susediacich spoločností.

Zaobchádzanie so spoločnou minulosťou sa dostalo za posledných približne pätnásť rokov aj vo vedeckom výskume silnejšie do stredobodu. Pritom sa kladie dôraz na vnímanie miest spomienok - najprv sa to dialo v národnom rámci a od istého času sa záujem orientuje na nadnárodné, európske miesta spomienok. V tejto súvislosti treba vidieť aj túto dokumentáciu o miestach spomienok v stredovýchodnej Európe. Zaoberá sa dvomi podstatnými aspektami, ktoré sa dajú zhrnúť v oboch nasledujúcich otázkach: v akom pomere stoja dejiny 20. storočia, tak ako ich dnes popisuje vedecký výskum, k spomienke národných spoločenstiev na práve tieto dejiny a ako sa dajú zlúčiť a medzi sebou pospájať rozličné spomienky ľudí a národov?

V nasledovnom sa tematizujú materiálne miesta spomienok a miesta spomienok v prenesenom význame. Členenie na: 1. Mestá ako nadnárodné miesta spomienok, 2. Miesta spomienok na totalitárne systémy a 3. Historické prevraty v rozdelenej pamäti - 1944/45, 1956, 1968, 1980/81, 1989, sa orientuje podľa sekcií konferencie.

Prostredníctvom zaoberania sa s touto tematikou sa môžu vypracovať rôzne významy materiálnych a nemateriálnych miest spomienok v stredovýchodnej Európe a ozrejmiť spoločné znaky ako aj rozdiely, aby sa vytvorilo porozumenie pre kultúru spomínania druhých. Národ ako klasické spomienkové spoločenstvo sa môže problematizovať a môže sa napomôcť vzájomnému osvojeniu nadnárodných miest spomienok. Prostredníctvom multi-etnickej perspektívy sa majú zviditeľniť ohraničenia a prekríženia a má sa prispieť k dialógovej spomienkovej kultúre v Európe.

Na úvod by som sa chcel krátko zmieniť o dejinách Pressburského korunovačného pahorku, ktorý mal svoje pevné miesto pri korunovačných rituáloch maďarských kráľov. Novo zvolený kráľ vyšiel na koni na korunovačný pahorok a udrel mečom na všetky štyri svetové strany na znak obrany krajiny. V roku 1897 tu bol odkrytý mramorový pamätník venovaný pamiatke Márie Terézie, majstrovské dielo pressburského sochára Jánosa Fadrusza. V roku 1920 však českí vojaci tento pamätník vyhodili do vzduchu. Po založení Československej republiky bol na tomto mieste umiestnený pamätník venovaný Milanovi Rastislavovi Štefánikovi s obrovským levom. V období takzvaného „Slovenského štátu” (1938–1944) sa stal tento lev prebytočným a počas socialistického Československa bol odstránený aj pamätník generála Štefánika. Dnes sa na tomto mieste nachádzajú pamätníky triumvirátu slovenského národného obrodenia z rokov 1848/49: Ľudovíta Štúra, Jozefa Miloslava Hurbana a Michala Miloslava Hodžu.

Toto mesto má viaceré mená, čo v Európe, predovšetkým v stredovýchodnej Európe, nie je žiadnou zriedkavosťou. Názvy mesta Pressburg, Bratislava a Pozsony vyjadrujú nielen politické premeny a multi-etnicitu mesta na Dunaji, ale poukazujú aj na rozličné vlastné spomienky na mesto. Dokonca v používaní týchto názvov v 19. a 20. storočí sa dajú nájsť charakteristické znaky stredoeurópskych národných štátov – znaky moderného a tolerantného národa. Elena Mannová píše v nedávno uverejnenom zborníku o historiografii mesta nasledovné: „Na prvý pohľad sa dá povedať, že jestvujú viaceré dejiny mesta, ktoré vznikli v závislosti od politických a spoločenských premien ako aj zmien panovníkov národnostných skupín žijúcich v meste.”[1] Hoci sa tento príspevok zaoberá maďarskou kapitolou a maďarskou tradíciou, chcem zdôrazniť, že som angažovaným prívržencom spoločnej nadnárodnej čítanky o Pressburgu.

V piatich bodoch majú byť zhrnuté najdôležitejšie aspekty maďarského podielu na tomto meste: Pressburg ako korunovačné mesto, centrum takzvaného „Hungarus-Patriotismus”, mesto maďarských ríšskych snemov, „maďarská múza v Pressburgu” a „Kraxelhuberovci“.

V semiotike mesta majú pre maďarské spomienky nasledovné elementy veľký význam: štvorvežový hrad, v ktorom bola uložená svätá Štefanská koruna, Dóm svätého Martina, v ktorom boli korunovaní králi a palác katolíckeho primasa, v ktorom Ferdinand V. v roku 1848 v rámci novej ústavy odsúhlasil občianske reformy. V maďarskej tradícii dostal Pressburg atribút korunovačného mesta. V decembri 1526 tu bol vo františkánskom kláštore Ferdinand I. Habsburský zvolený za maďarského kráľa a bol korunovaný (ešte) v Stoličnom Belehrade (Stuhlweissenburg/Székesfehérvar). Od polovice 16. storočia bol Pressburg prakticky až do roku 1848 hlavným mestom kráľovstva. Blízkosť k Viedni hrala pri tomto rozhodnutí dôležitú úlohu. Maďarský názov Pozsony je podľa etymologického výskumu uskutočneného v Maďarsku odvodený z osobného mena istého hradného správcu z obdobia raného stredoveku.

V maďarskej pamäti bol stredoveký Pressburg dôležitým hraničným opevnením. V populárnej epickej básni „Potápač Kund” z roku 1829 rozpráva slávny básnik maďarského romantizmu Mihály Vörösmarty (1800–1855) príbeh potápača Kunda, ktorému sa v roku 1052 pri Pressburgu podarilo potopiť dunajskú flotilu cisára Heinricha III. Z maďarského pohľadu bolo toto „zastupujúce” hlavné mesto vždy mestom na západe, na okraji krajiny, nielen kvôli svojmu po nemecky hovoriacemu obyvateľstvu a svojmu civilizačnému pokroku, ale aj z dôvodu svojho politického postavenia spolu so svojou tu sídliacou aristokraciou a mešťianstvom.

Pojem „Hungarus-Patriotismus” používam v zmysle spôsobu uvažovania, predchádzajúcemu modernej národnej identite a ktorého východiskovým bodom bola lojalita voči celému maďarskému kráľovstvu, nezávisle od stavovskej príslušnosti a od rodného jazyka dotyčného človeka. Emblémovou postavou pojmu „Hungarus-Patriotismus” bol mnohostranný vedec a profesor Evanjelického lýcea v Pressburgu Matthias/Matej/ Mátyás Bél (1684–1749).

K zázemiu mesta patrila na severe slovenská jazyková oblasť, na juhu maďarská a na západe nemecko-rakúska jazyková oblasť. Čo sa týka konfesie, žila tu katolícka väčšina, relatívne silne zastúpená evanjelicko-luterská menšina a židovská diaspóra. Matej Bel bol vo svojom diele formovaný jazykovou a konfesionálnou toleranciou a vážil si akýkoľvek materinský jazyk krajiny. V latinskom jazyku redigoval veľké encyklopedické dielo o maďarskom kráľovstve so všetkými jeho historickými, politickými, ekonomickými a etnografickými stránkami.

V Pressburgu má mnohojazyčnosť dlhú tradíciu. Pressburskí občania alebo intelektuáli sa dokázali dohovoriť minimálne v troch jazykoch. Národné dejepisné líčenia zaobchádzajú s touto tradíciou spravidla macošsky. Bolo by hodné námahy dôkladnejšie vyšetriť činnosť niektorých publicistov a učiteľov, ako napríklad Karla Gottlieba von Windischa (1725–1793), zakladateľa novín „Pressburger Zeitung“, Tobiasa Gottfrieda Schröera (1791–1850), ktorý sa označoval ako „Hungarus” a ktorý zároveň písal o javoch tak maďarskej ako aj slovenskej kultúry alebo Lajosa/Ĺudovíta Szeberényiho (1820–1875), profesora a farára slovenského pôvodu a prekladateľa slovenských ľudových piesní do maďarčiny.

Od roku 1825 do roku 1848 zasadal maďarský ríšsky snem v Pressburgu celkovo deväťkrát. S ľahkou nadsádzkou by sa dalo tvrdiť, že moderný maďarský národ vznikol práve tu. Medzi poslancami vtedajšieho parlamentu nájdeme také mimoriadne osobnosti maďarských dejín ako grófa Istvána Széchenyiho, Ferenca Kölcseya, básnika a autora štátnej hymny Miklósa Wesselényiho, Lajosa Kossutha, Ferenca Deáka a v neposlednom rade Lajosa Batthányho (1807–1849), rodeného pressburčana a neskôr prvého ministerského predsedu maďarskej liberálnej vlády a mučeníka revolúcie z rokov 1848/49.

O týchto rokoch napísal Mór Jókai, klasik spomedzi maďarských autorov románov, vo svojom diele „Uhorský nabob”: „Veľké idey, ďaleko siahajúce reformy sa vynárajú pred verejnosťou, v kaviarňach sa čítajú noviny (...) cez deň navštevuje publikum so záujmom a zvedavosťou galériu Ríšskeho snemu ako divadelné predstavenia.”

V tomto korunovačnom meste žili a pracovali protagonisti maďarskej literatúry ako Mór Jókai (1825–1904) a Sándor Petőfi (1823–1849). Jókai študoval tri roky na tunajšom Evanjelickom lýceu ako „výmenný študent”. V bývalom maďarskom kráľovstve bolo bežné, že v jazykovo zmiešaných oblastiach sa posielali deti na istý čas do rodiny hovoriacej iným jazykom, aby sa naučili horoviť jazykom svojich susedov. Petőfi prišiel po prvýkrát do Pressburgu ako vojak peši, neskôr si vyskúšal svoj herecký talent v letnom divadle na druhom brehu Dunaja.

Pressburg si vyslúžil aj pomenovanie ako mesto škôl. V roku 1465 tu založil kráľ Matthias Corvinus univerzitu „Academiu Istropolitanu”. Rok 1606 je rokom založenia Evanjelického lýcea, vzdelávacej inštitúcie, ktorá hrala po stáročia mimoriadne dôležitú úlohu v rozvoji nemeckej, slovenskej a maďarskej kultúry. Od roku 1714 existuje v Pressburgu katolícke gymnázium. Medzi jeho profesormi nájdeme napríklad jezuitu György Káldiho (1572–1634), prekladateľa katolíckej biblie. Okrem toho mala pre maďarskú a slovenskú kultúru veľký význam aj kráľovská Právnická akadémia, ktorá bola založená v roku 1784.

Pressburg môžeme označiť aj za miesto zrodenia uhorskej tlače. Noviny „Pressburger Zeitung“ tu po prvýkrát vyšli v roku 1764, v roku 1780 vyšlo prvé číslo maďarského vydania „Magyar Hírmondó” (maďarský kuriér) a v roku 1783 prvé číslo vydania „Prešpurských novín”.

Kto ale boli Kraxelhuberovci? V maďarskom ponímaní boli Pressburčania lojálnymi poddanými Habsburskej monarchie a boli silne preniknutí Viedenskou kultúrou. Za Kraxelhuberovcov označovali maďari s istou iróniou pressburských občanov. Pôvodne sa jednalo o narážky na prácu vo vinohradoch. V roku 1890 patrilo takmer 60 percent mestského obyvateľstva k nemeckej národnostnej skupine. Kraxelhuber bol konzervatívnym občanom s uhorskou identitou. Začal hovoriť po maďarsky, pričom vzbudzoval pozornosť svojím akcentom a tým sa trochu zosmiešňoval. Kraxelhuber bol stálou postavou maďarských humoristických novín v poslednej tretine 19. storočia. Počas éry maďarských národno-štátnych ilúzií na začiatku 20. storočia dostal Pressburg maďaskú tvár spolu s maďarskými názvami ulíc a maďarskými nápismi, v roku 1914 bola založená Alžbetina univerzita. Po ukončení vlády Habsburskej monarchie sa Pressburg/Bratislava/Pozsony stala hlavným mestom Slovenska v novo založenom Československu. V medzivojnovom období sa toto mesto stalo centrom kultúrneho života maďarskej menšiny v prvej Československej republike.

1. Mannová, Elena: Pozsony historiográfiája (Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és 20. század politikai fordulatai után) [Historiografia Pressburgu. Diferencovaný náhľad na dejiny multietnického mesta na základe politických zmien v 19. a 20. storočí] V: Fejezetek Pozsony történetébol magyar és szlovák szemmel. Szerk. Czoch Gábor, továbbá Kocsis Aranka, Tóth Árpád [Obrazy z dejín Pressburgu z maďarského a slovenského pohľadu, vydal G. Czoch, v spolupráci s A. Kocsisom a Á. Tóthom]. Kalligram, Pozsony 2005. Str. 47–48.