Emlékezés a kommunista bűntettekre: a Terror Háza és az Új Köztemető

A 20. század a totalitárius rendszerek korszaka volt, amelyek a másiktól kiinduló veszéllyel legitimálták magukat – a pusztításokat, tömeggyilkosságokat és deportációkat nagyrészt megelőző intézkedésnek tekintették. Ilyen értelemben a kommunisták és a nemzetiszocialisták által elkövetett bűntettek kölcsönös és szoros ok-okozati viszonyban állnak egymással. Egy olyan emlékezési kultúra, amelyik csak az egyik diktatúra bűntetteit látja, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a másik diktatúra és annak bűntettei szolgálatába áll, vagy pedig lebecsüli azokat. Az emlékezés két alábbiakban bemutatandó helye jellemző példa erre.

A Terror Háza

Az Andrássy út 60. alatti házat előtörténete szinte predesztinálta arra, hogy múzeummá váljon, hiszen 1945-ig a magyar nemzetiszocialisták pártközpontja, majd 1989-ig a kommunista politikai rendőrség székhelye volt. Orbán Viktor nemzeti-konzervatív kormánya 2002-ben költséget nem kímélve itt hozta létre az utóbbi 15 év legimpozánsabb magyar múzeumát. A Terror Háza belső udvarában a „Tettesek Fala” és az „Áldozatok Fala” fotóinstallációi fogadnak, majd három emelet nagyvonalúan kialakított termeiben a nyilas és a kommunista diktatúra kiválasztott aspektusai kerülnek bemutatásra.

Szocialista és liberális politikusok kezdettől fogva bírálták az Andrássy út 60. alatt tervezett múzeum ötletét. Kovács László volt külügyminiszter úgy vélte, hogy a Terror Háza helyett egy másik helyszínen inkább az Emlékezés és Megbékélés Házát kellene létrehozni. Csakhogy a megbékélés a bűn megfelelő mértékű beismerését tételezi fel, ami azonban a tettesek részéről gyakorlatilag soha nem történt meg.

A múzeum első terme a „kettős megszállást” tematizálja. Bár a kiállításnak nem célja a holokauszt felé vezető út bemutatása – a politikai pártok között érdekes módon csak abban volt egyetértés, hogy a holokausztot egy önálló, a városnak inkább a szélén fekvő múzeumba száműzzék –, a lerövidített ábrázolás során hajmeresztő kompromisszumok születtek. A tárlat azt sugallja, hogy a zsidók elleni erőszakért csak néhány ember tehető felelőssé, ami a valóságban éppen ellenkezőleg volt. Tekintve azt a súlyos tényt, hogy több százezer magyar profitált a zsidó vagyon eltulajdonításából, továbbá a kormánypártok 1944 előtt zsidóellenességükben szinte semmiben nem különböztek a nyilasoktól, a fent sugallt információ teljesen félrevezető. Horthy Miklós politikájával fékezte ugyan a magyar antiszemiták radikalitását, érdemei azonban nem fedhetik el szerepét az 1944 előtti zsidóüldözésben.

A szimbolikus ábrázolás leginkább az átöltözést bemutató teremben mond csődöt, ahol egy pódiumon két, egymásnak háttal álló alak forog, az egyik a nyilasok, a másik az ávósok egyenruháját viseli; miközben egy képernyőn átöltöző alakokat látunk. Minthogy 1945-ben egyetlen nyilas se öltött ávós egyenruhát, az installáció egész egyszerűen meghamisítja a történelmet. Ha a kiállítók szándékában az állt, hogy a két totalitárius párt közötti egyezéseket bemutassák, akkor arra kellett volna utalniuk, hogy milyen átfedések voltak a két párt tábora között.

A kiállítás rendezőinek koncepciója, hogy a diktatúrák folytonosságát az ÁVO tagjain keresztül ábrázolják, a kiállítás egyik problémájára is rámutat: ez pedig a nemzeti felelősség tematizálásának a megkerülése. Az ÁVO tagjairól csupán egy félmondatot olvashatunk: „szélsőbaloldali elemekből, bűnözőkből és megannyi egykori nyilas pribékből formálódó szervezet”. A valóságban viszont az ÁVO vezetői között, akiknek a portréit a kiállítás bemutatja, nem volt egyetlen „nyilas pribék” vagy hétköznapi bűnöző sem. Sokan közülük valóban meggyőződéses kommunisták voltak. Legtöbbjük esetében a bosszú is szerepet játszhatott abban, hogy beléptek az ÁVO-ba, hiszen a szervezet első tagjai jórészt olyan zsidók voltak, akik az elnyomást először a zsidó munkaszolgálat tagjaiként (önálló kényszermunka-egység a magyar hadseregben), vagyis áldozatként élték meg a Horthy-rendszerben (1920.3.1-1944.10.16). Az emigrációból csak kevesen kerültek a politikai rendőrséghez. Mivel a kiállítás főként kompromittáló anyagokat mutat be a kommunistákról, az antifasizmus számára alig marad hely a Terror Házában.

Az antikommunista ellenállással foglalkozó teremben a következő olvasható: „Tízezrek vállalkoztak a fegyveres ellenállás szervezésére […] Sokuknak a nevét sem ismerjük. Másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek. Pedig ők igazi hősök.” Nehéz másként értelmezni ezeket a mondatokat, minthogy egyoldalúan hősiessé magasztosítanak minden antikommunista mozgalmat, így a szélsőjobboldalit és a rasszistát is, ami azt jelenti, hogy az egyes antikommunista csoportok motivációi nincsenek feltárva és egymástól megkülönböztetve.

Az egyéni sorsok sommás bemutatása tettes és áldozat felcseréléséhez vezet. Ez különösen igaz a rekonstruált vallató pincékre. A cellákban kifüggesztett arcképek egyike mellett sem szerepel, hogy az illetőt pontosan mivel vádolták, és miért vált a terror áldozatává. Az áldozatok, akikkel összefüggésben a tettesek biográfiáját is fel kellett volna vázolni, nem kerülnek ábrázolásra, vagy pedig kizárólag az antikommunisták táborába tartoznak. A kiállítás rendezőinek aktuálpolitikai szempontjaira utal, hogy az antikommunista oldalon áldozatként mutatnak be vitatható személyeket is, de ugyanezt a mércét nem alkalmazták a kommunistákra.

Ha a Terror Háza megnyitásakor elhangzott beszédeket vagy az ezzel kapcsolatos véleményeket elemezzük, félreérthetetlenek a magyar emlékezési kultúra területén kijelölt jelentőségteljes célok. Orbán Viktor 2002-es megnyitóbeszédében kifejtette, hogy Magyarországon a diktatúrák mindig csak külső segítséggel tudtak hatalomra jutni. A Tanácsköztársaság esetében (1919.3.19-8.2.) azonban ez nem igaz. Sztójay Döme kormányzása idején (1944.3.22-9.29.) pedig a zsidók deportálását túlnyomórészt magyar köztisztviselők hajtották végre.

Az Új Köztemető

Az 1945 és 1962 között lezajlott valamennyi fontos politikai per áldozata az Új Köztemető két parcellájába lett eltemetve. A 298-as parcellában azok nyugszanak, akiket 1945 és 1956 között vélt vagy valós háborús bűnökért vagy pedig az emberiség ellen elkövetett bűnökért ítéltek halálra, de olyanok is, akik kirakatperek áldozataivá váltak. Nyilasok, háborús bűnösök, demokraták, szocialisták fekszenek itt egymás mellett. A szomszédos 301-es parcellába az 1956 előtti kirakatperek és az ’56-os forradalom áldozatait temették.

A rendszerváltás után a temető olyan emlékhellyé vált, ahol a múlt különböző értelmezései ütköztek egymással. Az „Inconnu” elnevezésű alternatív művészcsoport már 1989-ben számos kopjafát állított fel a 298-as parcellán. Az emlékhely újszerűségére adott válaszként még ugyanazon évben elkészült egy stilizált székely kapu a következő felirattal: „csak magyar lélekkel léphetsz át ezen a kapun”. Mögötte márványtáblán egy másik felirat: „A hazáért haltak vértanúhalált”. Mindkét mondat példaszerűen tükrözi a felfogást, hogy az itt eltemetettek egy speciális, a magyarok ellen irányuló üldözésnek estek áldozatul. Ezzel a feliratok kezdeményezői közvetve kétségbe vonják, hogy a tettesek is (bírók, rendőrök, katonák, politikusok stb.) kivétel nélkül magyarnak tartották magukat.

Azt a tényt, hogy a 298-as parcellában együtt nyugszanak ártatlan áldozatok és többszörös bűnözők, és hogy ez utóbbiak közül néhányat nem is valódi tetteikért, hanem koholt vádak alapján ítéltek el, 15 éven át nem vizsgálta senki. A parcella „megtisztítása”, vagyis a problematikus személyek eltávolítása nem igazán kivitelezhető, hiszen azt a leszármazottak sírgyalázásnak érezhetnék. Mivel sok áldozat esetében valós és kitalált bűnök keveréke állapítható meg, ártatlanok és bűnösök következetes szétválasztása után csak nagyon kevesen maradhatnának a 298-as parcellában. A helyzetet az is nehezíti, hogy egy csoport teljes egészében hiányzik a parcellából: a kommunisták azon csoportja, akiket a kirakatperek idején végeztek ki, és akiket vagy nem ide temettek, vagy pedig még 1956-ban exhumáltak, és ünnepélyesen újratemettek. Így tehát a politikai jobboldalnak nincsen oka az itt elhantoltakat kritikával illetni. A két emlékhely feliratainak a kicserélése a bonyolult helyzettel számot vető szövegekkel olyan feladat, amelytől a politikai döntéshozók mind a mai napig óvakodnak.

Ungváry Krisztián (szül. 1969) - magyar történész, szakterülete a XX. század politikai és katonai történelme. Legnépszerűbb munkái a II. világháború alatt Budapest ostromának történelmi kutatására vonatkoznak. A Magyar Cserkészszövetség egyik alapítója.