Emlékezés a nemzetiszocialista bűntettekre a Német Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Európában
Közel hét évtized telt el a második világháború kitörése óta. Ha mérleget próbálunk vonni arról, hogy ez idő alatt Nyugat-Európa egyes országaiban milyen formái és tradíciói alakultak ki a nemzetiszocialista bűntettek áldozataira való emlékezésnek, sokoldalú és állandóan változó képet kapunk. A nemzeti különbségek ellenére Nyugat-Európában két dolog mégis megegyezik: Először is több évtized telt el, mire az európai zsidóság és az egyes nemzetek zsidó lakosainak sorsa a figyelem középpontjába került, és kutatások tárgya lett. A nyugat-európai származású zsidók közül csak néhány tért vissza szülőhazájába a koncentrációs táborokból; személyes vallomásaiknak és fájó emlékeiknek csak évtizedek múlva biztosítottak megfelelő teret a nemzeti emlékezési kultúra keretein belül.
Nyugat-Európa egyes országaiban csak a '70-es évek során vált a nyilvános diskurzus részévé a saját zsidó lakosság sorsának tematizálása, azt követően, hogy az USA-ból és Izraelből kiindulva a téma világszerte a figyelem középpontjába került. Ezután ismét két évtizednek kellett eltelnie, mire Nyugat-Európa felismerte, hogy a második világháborús bűntettek legnagyobb részét Kelet-, illetve Közép-Európában követték el a németek és kollaboránsaik. Arra a tényre is csak jóval később figyeltek fel, hogy az áldozatok nagy része zsidó és nem zsidó származású közép- és kelet-európai volt. A dachaui koncentrációs tábor felszabadításakor, 1945 áprilisában, 68 000-re rúgott a Dachauban és külső táboraiban elhelyezett vagy már evakuált foglyok száma. Közülük 18 000-en Nyugat-Európa tizenegy különböző országából érkeztek, a németek mellett legtöbben a franciák, olaszok, belgák és hollandok voltak. A „dachaui univerzumot” csak kevesen élték túl közülük.
A túlélő francia, belga, holland, luxemburgi, dán és norvég ellenállókat hazatértük után nagy tisztelet övezte hazájukban, és ha egészségük engedte és készen álltak rá, a politikai és társadalmi életbe is bevonták őket. Franciaországban, csakúgy mint Belgiumban, Dániában vagy Hollandiában, évtizedekig a német megszállókkal szembeni hősies, hazafias ellenállás állt az emlékezés középpontjában. A francia Vichy-kormányzat aktív együttműködése a náci Németországgal, egy erős flamand fasiszta egyesület léte a konfliktusos, nyelvileg és kulturálisan megosztott Belgiumban, vagy a tény, hogy Hollandiában az ellenállók mellett főként közöny, de sokrétű kollaboráció is jellemezte a német megszállás időszakát, kezdetben nem vált nyilvános vita vagy a történeti kutatások tárgyává. Spanyolország, Görögország, Olaszország és Anglia helyzete eltért a többi nyugat-európai országétól.
A spanyol nyilvánosság csak az utóbbi években figyelt fel a nemzetiszocialista terror spanyol áldozataira, amikor vita bontakozott ki a spanyol polgárháború idején és után történt, még Franco halála után is elhallgatott bűntettekről. Görögországban csak az 1967-1974-es katonai diktatúra után jöhetett létre egy olyan demokratikus társadalom, amely aztán húsz év elmúltával megkezdte Görögország második világháborús és polgárháborús történetének feldolgozását. Olaszország emlékezete is kettős képet mutatott a második világháború után. Az emlékeket Mussolini fasizmusának hosszú éveiről, valamint az 1940 és 1943 közti időszakról, amikor Olaszország a náci Németország szövetségese volt, elfojtották, mint ahogy nem esett szó a szomszédos szlovénok ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről vagy Mussolini faji törvényeiről sem, amelyek értelmében jóval az olasz zsidók német deportálása előtt az Olaszországba menekült külföldi zsidókat kiutasították az országból. Angliában a nemzetiszocialista zsidógyilkosságok csak akkor kerültek a figyelem középpontjába, amikor a '90-es években az 1930-as évek során Németországból és Ausztriából gyerekként Angliába menekítettek nyilvánosan beszámoltak élményeikről. Az „Imperial War Museum”, a legfontosabb nemzeti emlékhely csak 2000-ben bővült a holokausztról szóló kiállítással.
Németországban először a szövetségesek kezdeményezték a náci Németország feltétel nélküli kapitulációját követően (1945. május 8.) katonai bírósági perek megindítását, hogy a világ nyilvánossága előtt vonják felelősségre a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, az SS, a birodalmi kormány és a hadsereg képviselőit, valamint gyárosokat, tudósokat, orvosokat és jogászokat. Az első nagy per 1945. november 15-én Dachauban, az egykori koncentrációs tábor területén kezdődött, ahol negyven vádlottnak kellett felelnie az ott elkövetett tetteiért. Ez a per mintájául szolgált további 489 eljárásnak, amelyek a következő három évben összesen 1672 vádlott ellen indultak. Az amerikai Dachau-perek a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék által indított perek árnyékában álltak, hiszen ez utóbbiak a széleskörű nemzetközi tudósítások miatt nagyobb nyilvánosságot kaptak. Németországban azonban a többség minden, a szövetségesek által kezdeményezett pert közömbösen vagy egyértelmű elutasítással fogadott. A német lakosság a mindennapi túlélésért, fedélért és élelemért, küzdött a romok között; menekültek és elüldözöttek millióiról is gondoskodni kellett. A pereket a győztesek ügyének tekintették. A megszálló nagyhatalmak, főként az amerikaiak, megpróbálták ugyan szembesíteni a németeket az általuk elkövetett szörnyűségekkel, és az ún. nácitlanítási programok keretében demokratákká nevelni őket, de igyekezetük apátiába és közönybe ütközött. Bár a németek tisztában voltak a katonai vereség mértékével, a morális katasztrófa és a barbár örökség ténye nem tudatosult bennük.
Helmut König, az Aachenben tanító történész és politológus, négy fázisát írja le a nemzetiszocialista múlttal való szembenézésnek a Német Szövetségi Köztársaságban:
1. A háborút követő időszak a Német Szövetségi Köztársaság alapításáig, amely során a megszálló nagyhatalmak irányították az eseményeket. A bűntettek büntetőjogi feldolgozása mellett ugyan megjelentek az üldöztetésről és az ellenállásról tudósító beszámolók, hatásuk azonban elenyésző volt a társadalomra nézve.
2. Az ún. Adenauer-korszak az '50-es években, amelyet a nemzetiszocialista bűntettekről való hallgatás fémjelez. Ebben az időszakban a kelet-nyugati konfliktusok és a hidegháború határozták meg a nemzetiszocializmussal való szembenézést is. Az NSZK Nyugat-Európába történő integrálása céljából elítélt bűnözőknek kegyelmeztek meg, és rehabilitáltak az egykori náci elithez tartozókat.
3. Az 1960 és 1990 közötti időszak, amelyben gyökeres változás ment végbe a nemzetiszocialista bűntettek tudatosulását és a háború utáni német társadalomra kifejtett hatását illetően, továbbá megkezdődött az Auschwitz által szimbolizált civilizációs törés kutatása és tárgyalása. Az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-per és az 1963 és 1965 között zajló frankfurti Auschwitz-perek után az NSZK megkezdte a nemzetiszocialista népirtás politikai és morális dimenzióinak felmérését. A '70-es évek közepén több olyan lakossági kezdeményezés jött létre, amelynek célja a helyi aspektusok feltárása volt. Ezzel egy időben az oktatás és a tudomány is egyre nagyobb mértékben foglalkozott a témával.
4. Az újraegyesített Németország korszaka az 1989-es fordulat után, amikor Németország újraegyesítésével nemcsak az egykori NDK történelempolitikája, és a területén álló egykori koncentrációs táborok, Buchenwald, Sachsenhausen és Ravensbrück helyén létesült emlékhelyek új koncepciójának kérdése foglalkoztatta a közvéleményt, hanem a szembenézés kontextusa is szélesebbé vált a folyamatosan növekvő európai közösséggel együtt. A kollektív emlékezet egyik kiemelkedő éve 1995 volt, amikor a háború végének és a nemzetiszocialista terror megszűntének 50. évfordulójára egész Európában nagy rendezvényekkel emlékeztek. Az ezt követő években a két német diktatúra összehasonlításának kérdései voltak napirenden. Ma, 75 évvel Hitler és híveinek hatalomra jutását követően, a személyes tanúvallomások korszaka lassan véget ér. A Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa közötti, nemzeteken átívelő dialógus viszont csak most vette kezdetét.