Kihez „tartozik” Auschwitz?

Mit is jelent Auschwitz? Ez az a kérdés, amit legelőször fel kell tenni, ha egyáltalán meg akarjuk közelíteni a hovatartozás témáját. A volt rabok, akik ezt az emlékhelyet létrehozták a háború után, múzeumnak nevezték el tervezetüket. Ugyanis úgy, ahogy a múzeumoknak, emlékeztetnie kellett, nevelni, lehetővé tenni az emlékezet fennmaradását. De a múzeumban az emberek általában nem sírnak. Ezt követően, a 60-as évek elején felállítottak még egy emlékművet. Mintha a Birkenau valósága nem lenne elég az emlékeztetéshez… Majd később megjelent a koncepció, hogy ez egy temető. Csakhogy ebben a temetőben nincsenek sírok, az áldozatokat pedig élve hozták oda. Végül is megjelent az emlékhely koncepciója. Ez nyelvújítási kifejezés, új szóalkotás, ami a legjobban azt adja vissza, mennyire nem vagyunk képesek nevén nevezni a dolgokat.

Az összes hasonló hely közül Európában egyedül ez került fel az UNESCO világörökség listájára. A bejegyzés tartalmazza, hogy ez a hely legyen reprezentatív a többi ehhez hasonló létesítmény számára és hogy a többi már nem kerül beírásra. Nem tudom, mit jelent az, hogy ehhez hasonló létesítmény. Vajon a többi Vernichtungslager–ról van szó? Vagy a koncentrációs táborok egész rendszereiről? Vajon a GULAG ideértendő? Nem tudom, de így szól a bejegyzés: többi ehhez hasonló létesítmény. Hiszen ez inkább az ember örökségére vonatkozik, nem pedig magára a helyre. Az is, hogy kihez tartozik. Ezt nagyon eltérő síkokon lehet elemezni, amelyek egymást nem zárják ki: történelmi, tényszerűségi síkon, erre helyezve a legnagyobb súlyt. Áttekinthetjük ezt empatikus, emlékeztető, de erkölcsi és funkcionális szögből is. És ennek az összefüggésnek az egész bonyolultsága bizonyos szubjektivizmust alkot, ami ezen a helyen teljesen megszokott és természetes. Ez elől a szubjektivizmus elől ezen a helyen nem szökhetünk meg, mert az embereknek joga van több vagy kevesebb kötődést érezni ehhez a helyhez. Auschwitzban ma minden bizonnyal különböző emlékezetek keresztezik egymást. Valami más volt a zsidó nemzet felszámolása, és megint más a koncentrációs tábor története. És ezt a különbséget itt nem kell tisztázni. Nagyon lényeges társadalompszichológiai különbségek vannak. Egy megmenekült zsidó emlékszik 40-50 személyre saját családjából, akik ott végezték és nem menekültek meg. A többi áldozattal kapcsolatban pedig 40 vagy 50 élő személy arra az egyre vagy kettőre emlékszik, akik ott pusztultak el. Ez társadalmilag végletesen eltérő helyzet. Vannak politikai, ideológiai különbségek is. Ez a hely betölt különféle – elnézést a szóért – társadalmi, ideológiai funkciókat is, időnként sajnos még politikaiakat is. Vannak államok, ahol az a nevelés az első tényező, amely ebben a politikában megjelenik. Vannak közösségek, amelyek számára ez nagyon lényeges önazonosítási szerepet tölt be. Gondolok itt a diaszpórára. Lengyelországban ez nagymértékben a függetlenség átélése, habár a kommunista időkben nemegyszer másképp adták elő, de Lengyelországnak is megvolt a maga története Auschwitz vonatkozásában. Mert egészen más ez az elit számára, akik az első időkben a többséget alkották. Egészen más ez a Zamość környékén lakók számára, akik megsemmisítés céljából kerültek oda. És megint egészen más a varsói felkelés után Varsó lakosai számára. Vagy azoknak a villamoson elfogott embereknek, akik végképp nem tudták, miért kerültek oda, hiszen nem kapcsolódtak be semmilyen ellenállási mozgalomba. Hatalmas élményt jelent ez a hely természetesen a németek számára. Jelenlétük ott, gyakran nagy segítséget adó, mély interperszonális kapcsolatot alakít ki ezzel a hellyel. A katolikusok, keresztények számára ez még bizonyos hivatkozást jelent az értékek világához, a szentséghez, amely ezen a helyen megjelenik, és ezt sem lehet elvetni. És a 90-es évek, a fal leomlása után, a nagy konfliktusok évei voltak. Hirtelen mindezek az emlékezetek találkoztak ezen a helyen, és elkezdték kölcsönösen észrevenni egymást. Ezek az évek már elmúltak. Remélem, hogy okosabbak lettünk.

Az áldozatokról sokat lehetne beszélni. Az áldozatok hozzátartozóinak emlékezete és idetartozása: ez az első emlékezet és az első idetartozás, természetesen mindenekelőtt a zsidók világáé. Van a foglyok világa, körülbelül felében zsidó, felében nem zsidó, azoké, akiket rabszolgamunkára szelektáltak ki. Közülük 150 ezer volt lengyel. A fele elpusztult. Van a romák világa, a Vörös Hadsereg foglyainak világa, mindazon emberek világa, akiket nem azonnal öltek meg ott, hanem akik lassan, hetek vagy hónapok alatt pusztultak el.

A volt foglyok szervezték meg ezt a helyet a háború után és erről sem szabad megfeledkezni – két év telt el, mire azoknak a nyomása, akik túlélték, azt eredményezte, hogy ezeket a helyeket múzeumokká, illetve emlékhelyekké nyilvánították. Auschwitz természetesen a népirtás szimbóluma, a legnagyobb koncentrációs tábor, és a csoportok, amelyek ma ideutaznak, egyre gyakrabban azonosítanak ezzel a hellyel más történeteket is, amelyek ezen a helyen nem fordultak elő olyan gyakran, mint máshol. Papok inkább Dachauban pusztultak el, de ezen a helyen emlékeznek rájuk. A nők Ravensbruckben. A homoszexuálisok vagy Jehova tanúi szintén más táborokban - Dachauban, Sachsenhausenben. A megölt rokkantakra is itt emlékeznek, akik egyáltalán nem táborokban pusztultak el, hanem gyakran a kórházak melletti épületszárnyakban vagy teherautókban. És van az a világ, amit a háború után gyakran elfelejtettek. Az a világ, ahová nem tértek vissza. Maguk a foglyok az első háború utáni kiállításokon sem adtak helyet ennek a világnak. Oświęcimben, azaz Auschwitzban volt kb. 8 ezer szabad ember - SS, Gestapo, akik ott dolgoztak. A történészek becslése szerint az egész rendszerben számuk kb. 70 ezer volt, akik közül 1600-1700 került a háború után bíróság elé. Nagy többségük 3-5 évnyi büntetést kapott, gyakran felfüggesztve. Ennek is tudatában kell lenni. Összetételük nagyon bonyolult volt. Amennyiben maga a tábor intézménye a III. Birodalom intézménye volt, annyiban több osztrák volt Auschwitz legénységében, mint német. De voltak mások is, Volksdeutsche, emberek Sziléziából, Romániából, az SS különféle külföldi formációi. És ha már az elkövetőkről beszélünk, megmarad éppen az érzelmi hovatartozás nagyon érzékeny problémája. Egy áldozat, a tábort megtapasztalt fogoly megtapasztalhatta, hogy elkövető lett, mert a rendszer úgy volt megalkotva. Kápó, Blockältester, priccsszomszéd egy bizonyos pillanatban lehetett elkövető, mert ellopta a kenyerét, mert valahol beárulta, mert nem segített neki, stb. És itt már megérintjük az emberiesség lényegét, valamit, amivel mindegyikünk találkozhat saját életében. Hogy nem vagyunk kizárólag feddhetetlen emberek, hogy különféle arcaink vannak. Ez is nagyon megérinti az embereket, és ez is összeköti az embereket ezzel a hellyel. Vannak aztán azok is, akik tapintható módon vannak összekötve ezzel a hellyel, akik jelen akarnak lenni. A tábor felszabadításának 60. évfordulója körül az a tézis funkcionált, hogy ez már átmegy Európa történetébe, hogy ez már volt, hogy már minden kimondásra került, hogy már semmi mást nem lehet mondani… És ezek az adatoszlopok mutatják, hogy sokan továbbra is keresik a válaszokat. Az utóbbi öt év során a látogatók száma megkétszereződött. A múlt évben értük el a legmagasabb látogatószámot a II. világháború óta. Több mint 60% fiatal, akik konkrét kérdéseket tesznek fel, konkrét válaszokat keresve utaznak ide. A lengyel oszlopok természetesen nagyon magasak. A közelség, az állam történetébe való beírása okozza, hogy ez a hely különleges módon van jelen. Néhány évvel ezelőtt jelent meg hirtelen Dél-Korea, kb. 40 ezer látogatóval évente. Majdnem annyi, mint Franciaország vagy Izrael. Teljesen más világ, teljesen más történelem. Mandzsúria, Kína, Japán, Korea átélte saját II. világháborús tragédiáit, nagyon nehéz tragédiáit. Ideutaznak… Tömegesen. Évek óta mondjuk Európában, hogy Auschwitz világszimbólum. Ez nem igaz. A 90-es években Auschwitz Európa, Izrael és Észak-Amerika részére volt szimbólum. És gyakorlatilag vége. Mostantól, szemünk előtt kezd úgy funkcionálni, mint világszimbólum. Másrészt figyelembe veendők azoknak a területei, akik nem éreznek kötöttséget Auschwitz felé, vagy nem akarják azt kinyilvánítani. Mindenekelőtt szeretnék itt Ausztriára rámutatni, ami bizonyos problémát jelent. Háromezer ember az elmúlt évben, 60 ezer német vagy 56 ezer olasz mellett… Ha Ausztriából háromezer ember érkezik, miközben Csehországból majdnem 25 ezer, ez azt mutatja, hogy az oktatási, formációs probléma ott nincs megoldva, és ezen közösen kell elgondolkodnunk. Hangsúlyozom, hogy közösen. Afrika és az arab világ nincs itt egyáltalán. Ez a mai kihívások összefüggésében jelent problémát. A gyarmatosítással nem foglalkozott kellőképpen az oktatás. Ma látjuk ennek a mulasztásnak az eredményeit. Ha az ideérkezőket tekintjük, egyértelmű növekedést mutat egyes társadalmi csoportok ideutazása, pl. orvosok, jogászok, katonák a különböző országokból. A mai Európában a nemzeti hovatartozás megszűnik egyedüli viszonyítási pont lenni saját önazonosításunkban. Ezek a csoportok másképp akarnak viszonyulni: mint orvos, mint jogász vagy mint katona. A szubjektív hovatartozás másik meghatározója a hely fenntartása. Itt látjuk a költségvetés számait, a szürke részt, amely a lengyel kormány hozzájárulása. A barna rész, amit a múzeum saját maga termelt ki, a sárga pedig a külföldi segítség. Ez érdekes, külföldről gyakran jön tanács vagy követelés, sokkal ritkábban konkrét segítség. Ugyanakkor a hovatartozás morális probléma. A maradványok kérdése erre példa, amikor konzervátori döntést kell hozni, egy nagyon brutális példa. Lengyelország ezt az egyetlen lehetséges módon oldotta meg – életre hívta a Nemzetközi Auschwitz Tanácsot, amely a legnehezebb kérdésekben döntést hoz. De vannak olyan kérdések, amelyben semmilyen tanács nem hoz döntést, például a haj, két tonna haj. A konzerválás azt jelenti, hogy az elpusztult részeket mesterséges anyaggal pótoljuk. Az ötödik kezelés után ideális parókát kapnánk, amiről szó sem lehet. Akkor mit tegyünk? Temessük el, vagy hagyjuk meg? Az Auschwitz Tanács több órán keresztül mérlegelte ezt a kérdést és nem talált megoldást. Végül arra a következtetésre jutott, hogy senki nem képes annyira tulajdonosnak érezni magát, hogy eldöntse, kihez tartozik ez a sok haj. Befejezésül szeretném érinteni a participáció kérdését. Ez egy kép a tábor felszabadítása utáni második napon készült, ez pedig egy ruandai felvétel. És felmerül a kérdés, nem ezekre az eseményekre, hanem passzivitásunkra vonatkozóan. A participáció lényege az, hogy a társadalmi ember kapcsolódik ahhoz, aminek alkotásában részt vesz, amit épít, amiben aktívan részt vállal, aminek céljait megvalósítja. Ehhez a helyhez tartozni, vagy konkrét embernek ehhez a helyhez való tartozása annak a célnak a megvalósítása volna, ami így hangzik: soha többé. Ugyanakkor milliók látogatják ezt a helyet és más ilyen típusú helyeket – mint Yad Vashem, Memorial Holocaust Washingtonban, a berlini központ, Imperial War Museum. Számuk eléri a nyolcmilliót évente. És ezek a személyek utána ülnek a televízió előtt, nézik a riportot a darfur-i eseményekről és nem látnak összefüggést. Abszolút semmilyen összefüggést nem látnak. Szabad államokban élve, kritizálva azokat, akik nem tettek semmit, akkor. Ugyanabban a hónapban, amikor onnan sírva kijöttek, hazatérve nem tettek abszolút semmit. Befejezve, ezen a hovatartozási szinten azt mondhatnám, hogy Auschwitz, mint emlékhely tragikus módon közös, és tragikus módon senkié. Sajnos, továbbra is. Köszönöm.

Dr. Piotr Cywiński (szül. 1972) – történész, az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum igazgatója, a Nemzetközi Auschwitz Tanács tagja. Katolikus aktivista, a varsói Katolikus Intelligencia Klubjának volt elnöke.