Látható emlékezet – a kommunista rendszer áldozataira való emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában

Az elmúlt években heves viták folytak arról, milyen legyen a jövőben a kibővített Európai Unió történelmi és kulturális emlékezete. Leginkább azok a témák voltak vitatottak, amelyek az egykori Varsói Szerződés kommunista államainak történetére vonatkoznak. Ami az emlékezést és az emlékezetet illeti, főként a XX. századi történelem és annak megítélése kapcsán bontakoztak ki konfliktusok az eltérő nemzeti nézőpontok alapján. Itt elsősorban azokról az államokról van szó, amelyek hozzáállása a nemzetiszocialista és kommunista bűntettekhez nem felel meg az utóbbi évtizedekben Európa nyugati felén, különösen Németországban kialakult elvárásoknak és normáknak.

Nem csak arról van szó, hogy ezen államok melyik történelmi eseményre milyen formában emlékeznek, mint inkább hogy hogyan kellene emlékezniük. Legalább ilyen hevesen vitatkoznak azon is, hogyan értékelendők ezek a történelmi események, és hogyan sorolhatók be az adott nemzeti, illetve nemzetek közötti történeti narratívába. E vitákban nem kevésbé fontos szerep jut azoknak a kérdéseknek, amelyek a történelmi eseményeket egymással összevetve – különösképpen a nemzetiszocialista bűntettek kapcsán – a prioritásokat feszegetik.

Végül, de nem utolsósorban esztétikai kérdésekről, átvett formákról és mennyiségi dimenziókról is szó van, amelyek az emlékművek és emlékhelyek fontosságát azok magasságában, nagyságában és területében ragadják meg, és a puszta méretükből más, gyakran konkuráló események emlékműveivel összevetve következtetést vonnak le jelentőségükre nézve.

Ilyen viták jelenleg elsősorban az egykor a szovjetek által uralt, közép- és kelet-közép-európai posztszocialista államokban kialakuló emlékezési kultúrák kapcsán folynak. Ezek az országok a XX. század során két totalitárius rendszer, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus bűntetteinek színterei voltak, néhány közülük több megszállást is átélt, ami az 1991 óta alakuló emlékezési kultúrákat regionális és nemzeti szempontból eltérő súlyozással ugyan, de mindenhol meghatározza. Különleges a helyzete e tekintetben Oroszországnak, amelynek a keleti blokkban elkövetett összes bűntettet fel szokták róni, gyakran elfelejtve, hogy az orosz lakosság éppúgy a sztálinizmus áldozata volt, mint a Szovjetunió által később megszállt országok. Ezen emlékek mögött háttérbe szorulnak a két világháború közti tekintélyelvű rendszerek, amelyek a maguk részéről szintén üldöztek embereket és csoportokat politikai, vallási és/vagy etnikai okok miatt.

Ez az emlékezet, összekapcsolódva a kizárólag idegen, szovjet uralomként értékelt második világháború utáni időszaktól való elhatárolódással, a nemzetállami identitás megteremtését szolgálja, és a bűnösség és felelősség kérdését főként Moszkvára hárítja, s ez együtt jár a saját nemzeti, áldozati és ellenálló identitás megteremtésével.

Ehhez kapcsolódva zajlik a közterek látványos birtokbavétele, éspedig a következő formákban:

• saját, a korábbiak helyébe lépő emlékművek és szimbólumok létrehozása,
• utcák és közintézmények átnevezése (amely olyan hétköznapi helyeket is érint, mint kávézók és éttermek),
• idegennek minősített emlékművek és állami szimbólumok lerombolása/átalakítása, s ily módon semlegessé vagy nemzetivé tétele a totalitárius múlt nyomainak egyidejű eltüntetésével,
• nemzeti és vallási szimbólumok újjáélesztése, amelyek hezpozitív jelentéstartalom társul, mivel a kommunista rendszer idejében tiltották vagy tabuként kezelték őket.

Az újonnan létrehozott emlékművek és emlékhelyek emlékező és emlékfunkciójuk mellett tájékoztató feladatokat is ellátnak. Egyrészt jelölik a feltárt tömegsírok vagy mészárlások helyszínét, másrészt az itt elhelyezett információs táblákkal néhány támpontot adnak a névtelen áldozatok azonosításához, amikor a tömegsírokban talált személyes tárgyak, monogrammal ellátott cigarettatartók, szemüvegek, tolltartók fényképei útján a lakosság segítségét kérik. Az azonosított áldozatok nevét nekrológban teszik közzé, amely az elszenvedett üldöztetéseket és bűntetteket hivatott láthatóvá tenni.

Az egykori szocialista országokban a második világháború során a német megszállók által elkövetett bűntettekre és a nemzetiszocialista rendszer elleni harcra szelektív módon ugyan, de némikép emlékeztettek az emlékművek, múzeumok, emlékhelyek és szertartások. A Szovjetunió, illetve a saját kommunista vezetés által elkövetett bűntetteket ezzel szemben elhallgatták, és csak 1991 után indult meg utólagos felidézésük. Az elmúlt években Kelet- és Kelet-Közép-Európa egykor szovjet irányítás alatt álló országaiban sokrétűen történik az emlékezet materiális megjelenítése emlékművek, múzeumok és emlékhelyek formájában. A „Bundesstiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur” (Németország Szocialista Egységpártjának diktatúráját feldolgozó Szövetségi Alapítvány) „Erinnerungsorte an die kommunistischen Diktaturen” (A kommunista diktatúra emlékhelyei) című dokumentációs projektje keretében eddig több mint 3500 emlékművet, emlékhelyet és múzeumot számlált össze. Ezek közül Oroszországban kb. 400 az 1937/38-as nagy terrorra, Ukrajnában pedig kb. 300 a nagy éhínség, a Holodomor (1932/33) áldozataira emlékeztet. Az 1956-os magyar forradalom emlékére több mint 150 emlékművet állítottak. Ezek az emlékművek nagyrészt nemzetállami vagy helyi eseményekre, konkrét bűntettekre és olyan cselekedetekre, személyekre és csoportokra utalnak, amelyek a kommunista rendszerrel szembeni nemzeti ellenállást vagy a nemzeti öntudatot jelképezik. Ezzel kapcsolatban az elsősorban a balti államokban és Ukrajnában jelentkező pozitív emlékezet[1] az antikommunista harcra helyezi a hangsúlyt, és szereplőit a kommunizmus áldozataiként és ellenállóiként írja le. Hogy ez az ellenállás mennyiben jelentette a demokrata értékekért való síkraszállást, másodrendű kérdésként jelenik meg.

A kommunista korszak bűntetteiről és azok áldozatairól nem csak a rendszer bukását követően emlékeztek meg a köztereken, hiszen pl. már 1981-ben felállították az 1956-os poznańi felkelés áldozatainak emlékművét, amelyet a „szabad világban” aztán számos további követett. Ide tartoznak pl. azok az emlékművek, amelyek Nyugat-Európában, Kanadában vagy az USA-ban emlékeztetnek az 1956-os magyar forradalomra vagy a katyni vérengzésre.

Az egykori kommunista államokban 1989/90 után ugyanakkor nem csak olyan emlékművek és múzeumok jöttek létre, amelyek kritikusan néztek szembe a múlttal, vagy az áldozatokra emlékeztek, hanem olyanok is, amelyek pozitívan viszonyultak a kommunista múlthoz. Ilyenek pl. az egykori szovjet tagköztársaságokban felállított új Sztálin-mellszobrok, a Sztálin tiszteletére létrehozott múzeum Tbilisziben vagy a titkosszolgálatokkal foglalkozó múzeumok Dnyipropetrovszkban vagy Marij Elben.

Az utóbbi években létrejött, az emlékhelyek, múzeumok, emlékjelek, emlékművek, szakrális épületek és múzeumparkok ezreiben materializálódó emlékezési kultúrából azonban mégsem lehet következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy a kollektív emlékezetben miként van valójában jelen a kommunista bűntettekre való emlékezés, vagy hogy ennek a köztereken található jelei milyen jelentőséggel bírnak a lakosság többsége számára. Gyakran magán- és helyi kezdeményezések, az áldozatok érdekeit képviselő civil szervezetek indítványozták ezen emlékművek felállítását, sokszor a lakosság többségének vagy az állami intézményeknek a teljes érdektelensége mellett vagy éppen azok ellenállásába ütközve. Ha az újonnan felállított emlékművek sokaságából egy homogén emlékezési kultúra meglétére következtetnénk, figyelmen kívül hagynánk a gyakran egymás mellett létező emlékezeteket és az egymástól eltérő értékeléseket. Ukrajnában pl. több száz emlékmű emlékeztet az 1932/33-as éhínségre, de ebből hibás lenne arra következtetni, hogy a Holodomor és az áldozataira való emlékezés Ukrajna emlékezési kultúrájának kánonjába tartozna.

Beszédes példa erre a sztálinista rendszer áldozataira vagy a gulágra emlékeztető sok száz emlékmű is az Oroszország területén. A lakosság sok helyütt még a létéről se tud ezeknek az emlékműveknek, nemhogy azok még egy élő emlékezési kultúra részei is lennének.

1 További példák erre Romániában, Magyarországon, Horvátországban és másutt is találhatók.