Lemberg, a többnemzetiségű város

Többnemzetiségű Lemberg?

Lemberg (Lviv, Lwów) alapítása óta különböző nemzetiségű és vallású emberek otthona. Békés együttélés és kölcsönös kulturális egymásrahatás mellett éles, alkalmanként erőszakba torkolló konfliktusok jelzik a város történetének két oldalát.

Az egymással évszázadokon át szembenálló érdekek összehangolása soha nem volt egyszerű. A 19. században és a 20. század elején azonban egy további probléma is megnehezítette a konfliktusok békés megoldását: Lemberg földrajzi fekvése révén nagyhatalmi és nacionális törekvések kereszttüzébe került.

Sem Lengyelország, sem Nyugat-Ukrajna nem tudta Lemberg nélkül elképzelni saját nemzetállamát; az Osztrák-Magyar Monarchia nem akarta feladni koronaországa, Galícia fővárosát; az orosz cár pedig saját örökségének tekintette az egykori Kijevi Rusz területét. A náci Németország germán védőbástyává akarta megtenni a várost a szláv keleten, Sztálin pedig Szovjet-Ukrajna részének követelte Lemberget a környező régióval együtt.

A 20. század során a fenti államok mindegyike legalább egyszer ellenőrzése alatt tartotta a várost. Akárki is jutott hatalomra, a köztereken mindenki saját szimbólumait helyezte el. Az utcák új nevet kaptak, emlékművek dőltek le és állíttattak fel, temetőket hoztak létre és pusztítottak el. A várost nagyhatalmi és nacionális törekvések mentén alakították át és újították meg. Az új hatalom legitimációját biztosítandó Lemberg történelmét is minden alkalommal újraírták, kiszorítva a többi népcsoportot és azok szerepét a város történetéből és kultúrájából.

Lemberg mint a „jóságos” Habsburg Monarchia emlékhelye

Az emlékművek és utcanevek körüli csatározások már jóval az első világháború előtt megkezdődtek. A lengyel elit 1867 után kihasználta a lehetőséget, hogy kiépítse befolyását: lengyellé lett az egyetem, lengyel iskolákat hoztak létre, bankokat és szakszervezeteket alapítottak, lengyel költők, politikusok, királyok és hősök emlékműveit avatták fel, és lengyel neveket adtak az utcáknak. A zsidó öntudat lenyűgöző zsinagógákban mutatkozott meg, amelyeket aztán szinte mind leromboltak a nácik. Ma már csak emlékérmek utalnak a zsidó közösség egykori jelentőségére. A közterekről, amennyire lehetett, mindent eltüntettek, ami ukrán volt, a görög-katolikus templom és az ukrán szervezetek épületeinek kivételével.

A napjainkban tapasztalható Habsburg-nosztalgia bizonyos mértékben megalapozott. A galíciai szegénység ellenére az első világháború előtti évek összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint amelyek azokat követték. Amíg vidéken főként a különféle választási csatározások és mezőgazdasági sztrájkok idején akár vér is folyt, Lemberg városában mindig békésen igyekezték elsimítani az összetűzéseket. Nem szabad azonban megfeledkezni az osztrák uralom sötét oldaláról sem: az első világháború alatt az osztrák hatóságok több ezer, orosz kémnek tartott ukránt végeztek ki, és tízezreket zártak internáló táborokba.

A Habsburg-reneszánsz mindebből eddig nem sokat érez. A császári és királyi dekorációval, Ferenc József portréival díszített éttermek vagy az osztrák hagyományt idéző kávéházak is azt igazolják, hogy a Habsburg-örökség turisztikai célokra is jól értékesíthető.

Lemberg városának védelme – a novemberi események – a pogrom

Közkeletű lengyel felfogás szerint Lemberg mint Antemurale Christianitatis, vagyis mint a lengyelek és a keresztények védőbástyája, nem csak a mongoloktól, törököktől és tatároktól, hanem a kozákoktól, majd később az oroszoktól és a bolsevikektől is megvédte Európát, majd az 1918/1919-es lengyel-ukrán, Kelet-Galíciáért folytatott harcok során az ukrán csapatok ellen is védőbástyául szolgált. Nyugat-ukrán politikusok viszont úgy vélték, ez a védőbástya az ő területükön áll, hiszen mind a Kijevi Rusz bukását a mongol hódítás következtében, mind pedig az orosz hadsereg által szétvert ukrán államiságot olyan tragikus áldozatnak tartották, amelyet az ukrán nemzet hozott Európa megmentéséért. Bár ezek az Antemurale-elképzelések közös lengyel-ukrán emlékhelyek lehetnének, oroszellenes és kultúrharcos konnotációjuk miatt mégsem kívánatosak.

A két világháború közti lembergi és kelet-galíciai konfliktusok megértéséhez 1918 novembere a kulcs. A zsidók számára e hónap a megmagyarázhatatlan pogrom emlékével kapcsolódott össze, amely a helyi zsidókat fontos ponton, Lemberg városának védelme kapcsán kizárta a lengyel emlékező közösségből. Ezzel szemben az ukránok tudatosan megalkották saját emlékező közösségüket, és kedvezőtlen körülmények közt létrehozták saját, az ukrán patriotizmust erősíteni hivatott emlékhelyeiket. Mérsékelt politikusok ugyan már 1918 novembere folyamán azon igyekeztek, hogy békés megoldás szülessen, kísérletük azonban a két világháború közötti felhevült légkörben mindkét oldalon szinte hazaárulásszámba ment. Vajon a kiegyezésre irányuló törekvések mélyebb vizsgálata feltárhatna olyan civil alternatívákat is, amelyeket a hős- és áldozatmetaforika harciassága később teljesen feledésbe borított?

A lengyel és ukrán értelmezés közti versengés hatása mind a mai napig érezhető, míg az 1918. november 22. és 24. közötti pogrom emlékezetét teljesen elfedi a második világháború során meggyilkolt lembergi zsidók emléke. A kelet-galíciai hatalomátvétel és a Nyugat-Ukrán Népköztársaság alapításának 80. évfordulóját Lemberg városa komoly külsőségek közepette ünnepelte meg.

A második világháború

Csakúgy mint 1918 novemberének megítélése a két világháború közti időszakban, a Lembergben élő nemzetiségek második világháború alatti viszonya is a lehető legkülönbözőbb interpretációkkal bír: nyoma sincs egy nemzetiségek feletti közös emlékezésnek. Ukrán szerzők előszeretettel kerülik a pogromokban való ukrán részvételt és az ukrán rendőrség szerepét firtató kérdéseket, vagy pedig a zsidók állítólagos kollaborációjára utalnak a szovjetekkel. Zsidó visszaemlékezések ezzel szemben heves szemrehányásokkal illetik a lengyeleket és ukránokat, azzal vádolva őket, hogy nem segítettek nekik, vagy akár részt is vettek a népirtásban. Az eltérő tapasztalatok az emlékezeteket is meghatározták, így a második világháború kapcsán nemcsak kettős, hanem hármas emlékezetről beszélhetünk.

A függetlenség kikiáltása után (1991) a nyugat-ukránok igyekezték eltávolítani az egykori szovjet fennhatóság legfeltűnőbb jeleit. A Lenin-emlékmű rögtön el is tűnt, és más szovjet szimbólumokat is gyorsan megsemmisítettek. A Vörös Hadsereg győzelmének emlékművei és temetője viszont megmaradt. A városi hatóságok ugyanakkor kapva kaptak a lehetőségen, hogy felbosszantsák nagy szomszédjukat, amikor a városközpontban utcát neveztek el Dzsohar Dudajevről, a csecsenföldi függetlenségi mozgalom vezetőjéről.

Összefoglalás

Lemberget a lengyel-ukrán kapcsolatok konfliktusos tere helyett a lengyel-ukrán megbékélés és együttműködés helyévé kell tenni. Ennek lehet szimbóluma az 1918/19-es lengyel-ukrán háborúban elesett lengyel katonák temetője, amelynek felújításáról a lengyel és az ukrán államelnök a lembergi hivatalos szervek és a lakosság feje fölött hozott döntést. A temető visszaállítása eredeti állapotába a helyiek ellenállásába ütközött, és néhány utólagos módosításra is szükség volt ahhoz, hogy a helyzet a lembergi ukránok számára is elviselhető legyen. A temető elé, mintegy ellensúlyként, egy ukrán emlékművet és emlékkomplexumot húztak fel, amely a nemzeti áldozatmitológia néhány problematikus elemét tartalmazza.

A lengyel katonai temető rekonstrukciója egyrészt biztató jelnek tekinthető, a kialakítása körüli viták viszont azt mutatják, hogy nem egyszerű Lemberget az emlékezés nemzetek feletti helyévé változtatni – túl fontos szerepet játszik ehhez a nyugat-ukránok önmeghatározásában és az ukrán nemzetállamban való elhelyezkedésében.

Lemberg a megbékélés helyévé válhatna, amihez azonban elkerülhetetlen, hogy a város ne hunyjon szemet a városi és a város körülötti konfliktusok, a holokauszt és a második világháború során elkövetett lengyel és ukrán gyilkosságok fölött.

Lemberg lakosságának legnagyobb része ma orosz. Az oroszok és ukránok közti határok is elmosódnak, csakúgy mint egykor a lengyelek és ukránok esetében. Gyakoriak a vegyesházasságok, és bizonytalan, hogy a gyerekek majd melyik kultúrát választják. Mindezek ellenére tagadhatatlan, hogy a konfliktusok esélye ma is megvan.

Lemberg városában különböző hatalmi szimbólumok és jelek, valamint etnikai és vallási csoportok élnek egymás mellett, egymással harcban és egymást elfedve. Ukrán lepel borít mindent, de áttűnnek rajta más korok, amelyeket mostanság felszínre is akarnak hozni. A Habsburgok után ma Lemberg zsidó és lengyel múltjának a reneszánszát figyelhetjük meg. Elfedett héber és lengyel feliratok tűnnek elő, egy étterem lengyel tárgyakkal díszítette a termeit, és állítólag az Arany Rózsa zsinagógát is újra felépítik. Vajon egy újfajta együttélés első jelei ezek?

Dr. hab. Christoph Mick - brit történész, 2005-2010 között rendkívüli egyetemi tanár a Warwicki Egyetemen. Oroszország és Kelet-Európa legújabb történelmére szakosodott, különös tekintettel Lengyelországra és Ukrajnára. Tudományos érdeklődési körébe tartozik a tudomány és technika történetének kutatása.