Lwów (Lemberg) mint a lengyelek emlékhelye - néhány gondolat a lengyelek Lwów-tudatáról

A XX. század elején Tadeusz Boy-Żeleński Lwówot a legfontosabb lengyel városok közé sorolta. Ezt írta:                             

„Krakkó, Varsó és a mi patinás Lwówunk,

Minden lengyel szív benjáminja,

Szellemünknek oszlopa ez a három,

Kultúránknak pedig erős bástyái”[1].

Abban az időben, amikor Boy verse megszületett, Lwów a lengyelek első számú városa volt. Itt volt a lengyel politikai, tudományos és kulturális élet legfőbb központja. Az egyetem, amely még I. Ferenc császár nevét viselte, már a János Kázmér király által 1661 januárjában kiadott alapítólevélre hivatkozott, és – ami a legfontosabb – tudományos szintje nem maradt el a régi Jagelló Egyetemtől, sőt számos területen jelentősen meg is előzte azt.

Hasonlóan állt a dolog a Zygmunt Gorgolewski tervei szerint felépített színházzal, melynek épülete lefedte a lwówi Pełtew folyócskát; az irodalommal, amelyet az akkori „lengyelség fővárosában” Gabriela Zapolska, Władysław Bełza és Maria Konopnicka alkotott, vagy kicsit korábban Aleksander Fredro, Jan Lam, Józef Ignacy Kraszewski, Walery, Władysław Łozińscy és Seweryn Goszczyński, illetve a képzőművészettel. Lwówhoz kötődtek hosszú éveken át olyan nagyszerű festők, mint Juliusz Kossak, Henryk Rodakowski, Jan Styka, vagy Artur Grottger. Ez utóbbi mondogatta „szeretem ezt az én Lwówomat és semmi rosszat nem engedek rá mondani”[2]. A számos kiváló szobrász közül elég megemlíteni Julian Markowskit, Antoni Popielat, Tadeusz Barączot, a kitűnő építészek közül pedig Julian és Alfred Zachariewiczet.

Már a korábbi századokban írták Lwówról, hogy az „bástya és védőfal”, „a Köztársaság legjelentősebb védővára”, „az orosz vajdaság legélenjáróbb városa”, „a Köztársaság ellenségeivel szembeni védelem” stb.[3] Később Lwów kapta meg az állam vezetőjétől, Józef Pilsudskitól 1920. november 20-án a Virtuti Militari érdemrend ezüst keresztjének kitüntetését Lengyelország újjászületéséhez és az 1919-1920. évi lengyel-bolsevik háborúhoz való kiváló helytállásáért. Hogyan is lehetne egy ilyen várost elfelejteni? Hogyan lehetne eltüntetni a lengyel tudatból, a lengyel emlékezetből? Hiszen több mint hatszáz évig volt domináns központ, főként lengyel élettel teli, egyike a lengyel fővárosoknak - hiszen a Galíciai és Lodomériai Királyság nem volt a XIX. század hatvanas éveitől lengyel ország? Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a lengyel nyelv, kultúra és társadalom volt a domináns, habár egyidejűleg fejlődött az ukrán kultúra és nyelv is.

Az emlékezet, jól tudjuk, illékony tud lenni. Nem mindenre emlékszünk, ami bekövetkezett az életünkben. Nem is mindenre akarunk emlékezni. Azt is mondják időnként, hogy az emlékezet szelektív. Az egyéni emlékezet egyik legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás. Még ugyanaz az esemény is különféleképpen rögzítődik az abban résztvevők emlékezetében. Az egyéni emlékezeten kívül beszélünk még közösségi – kétségtelenül az egyéni emlékezettől függő emlékezetről, továbbá nemzeti emlékezetről; állami emlékezetről; a nemzedékek emlékezetéről stb. Milyen ez az emlékezet olyan helyekre vonatkozóan, mint Lwów? Beszélhetünk-e ma a Lwówra vonatkozó lengyel emlékezetről, amikor elmegy azoknak a nemzedéke, akik emlékeznek a „lengyel Lwówra”[4]. Hiszen Lwów azoknak az emlékezetében, akik látták azt 1939/1946 évek után, eltérő lesz attól a Lwówtól, azokétól, akik emlékeznek még rá a II. világháború előtti időkből. Ennek ellenére a városról szóló emlékezet fennmarad. A lengyel Lwówra emlékezők nemzedéke vigyázott arra – a Lengyel Népköztársaság időszakában érvényes tiltás ellenére–, hogy továbbadja ennek a városnak a képét. Gyakran ez az „elvesztett paradicsom” képe volt, mert a szülőváros utáni vágyakozás, ahonnan elűzték őket, felerősítette a haragot, de egyidejűleg idealizálta is a várost. Ennek ellenére Lwów a lengyelek egymást követő nemzedékeinek emlékezetében kissé más város lesz. Ugyanakkor mindig különleges marad: különlegessége lehetséges, hogy a „határok árnyékában”[5], vagy talán a „kulturális tégely” tudatában található, melyet egykor kialakított.

A lengyel Lwówra emlékező nemzedék számára a város most már örökre az indulatok és a sóhajok tárgya marad,  a legdrágább, a gonosz erő által elvett[6] valami. Egyidejűleg fontos sőt, a legfontosabb tudományos és kulturális központ (egyetem, műegyetem, rádió, színház) és a fiatal lengyel „Sasfiókok” hősies tettének színtere. Ilyen Lwówról írt többek között Zbigniew Herbert és Marian Hemar. Ilyen Lwów létezik az ő tudatukban.

A Lengyel Népköztársaságban felnevelt nemzedék a Keleti Kis-Lengyelország (Małopolska Wschodnia) fővárosára úgy tekint, mint a lengyelség bástyájára a „mágikus” Határvidéken (Kresy), a „Lengyelországhoz mindig hű városra”, erős tudományos és kulturális központra. Egyidejűleg emlékszik, hogy ez az ukrán nacionalizmus  szilárd központja volt. Csodálatos módon, Lwów ezen nemzedék számára is a „misztikus elvesztett paradicsom” és a legfontosabb város a két világháború közötti Lengyelországban, amely megszenvedte mindkét megszállót. Ez a Lwów-kép a Lengyel Népköztársaságban felnevelt, „fertőzött” nemzedék képviselőiben azt bizonyítja, hogy nem hoztak eredményt a Lwówot orosz, ukrán városnak bemutató kísérletek, pedig akkoriban a város (mint a többi, a Szovjetunióhoz csatolt város) történetének kutatását tiltották.

Teljesen másképp tekint Lwówra a legfiatalabb, már a szabad Lengyelországban felnevelt nemzedék. A többség azonosítja Lwówot a Sasfiókok temetőjével, amihez hozzájárult a médiákban széles körben bemutatott konfliktus a temető megnyitása körül[7]. Bizonyos részük tud a lengyel cserkészség kezdeteiről, az első lengyel sportklubokról és Kazimierz Górskiról, aki Lwówban született legendás lengyel futballedző volt. E nemzedék egy része szerint Lwów Ukrajnához kapcsolódik, másik része szerint „a Határvidék lengyelségéhez”.

Ahogyan változik a közösségi emlékezet, úgy fognak változni az emlékhelyek is. Ameddig létezik a nemzet, léteznie kell a közösségi emlékezetnek is, de ez az emlékezet nem állandó. A Lwówra, mint emlékhelyre vonatkozó emlékezet fejlődik. A történelmi konfliktusok idővel elhalványulnak, helyüket olyan elemek foglalják el, amelyek közelítenek. Lwów nemcsak megosztani, hanem összekötni is képes. Kiváló történelmi feltételekkel rendelkezik ehhez. Csupán bölcs történelempolitikára és egy bizonyos időre van szükség.  Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a Sasfiókok temetője kapcsot képez majd a lengyel és az ukrán nép között, mint a fiatalok harcának emlékhelye az agresszív bolsevizmusban megtestesülő rossz ellen.

Befejezésül, gondolkozzunk el arról, milyen helyet kellene betöltenie Lwównak a lengyelek tudatában? Vajon Lwówra a Łyczakowski temető és a Lwówi Sasfiókok temetője prizmáján keresztül kell tekintenünk? Minden bizonnyal igen, de nem kizárólag. Mert Lwów, az egyik oldalról a nemzeti konfliktus városa, de a másik – ma fontosabb és hangsúlyozásra méltó – oldalról idézve Stanisław Wasylewski[8 ] művének címét „nagyon kellemes város”, Marcin Grünewegnek a tizenhatodik és a tizenhetedik század fordulójáról való beszámolója szerint „paradicsomi lugas”[9], és Kornel Makuszynski leveleiben „mindig mosolygó város”[10]. Még a XX. század harmincas éveiben is kellemes és toleráns városnak látta Lwówot a külföldi „National Geographic” tudósítója. Mit lehetne hozzátenni – olyan a „város, mint egy gyémánt”.

Sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelnünk Lwównak, mint olyan központnak, ahol együtt éltek különféle nációk, vallások, kultúrák[11]: lengyelek, zsidók, ukránok, örmények, németek, csehek, magyarok, oroszok és mások; vagy mint a II. Köztársaság legerősebb tudományos központja a kiváló János Kázmér Egyetemmel, amelyben tudományos iskolák jöttek létre: matematikai (Hugo Steinhaus, Stefan Banach), filozófiai (Kazimierz Twardowski), történelmi (pl. Ksawery Liske, Szymon Askenazy, Stanisław Zakrzewski), jogi (többek között: a Lwówi Juliusz Makarewicz büntetőjogi iskolája, a lwówi Ernest Till magánjogi iskola, Władysław Abraham kánonjogi iskolája, Oswald Balzer lengyel jogtörténeti iskolája). Nem felejthetjük el a Lwówi Műegyetemet (Politechnika), amelynek professzora volt a kiváló tudós és politikus Ignacy Mościcki (1926-1939 között a Lengyel Köztársaság államelnöke) és Kazimierz Bartel (három alkalommal miniszterelnök: 1926, 1928-1929, 1929-1930), valamint a többi lwówi főiskolát, mint az Állatorvosi Akadémia vagy a Külkereskedelmi Akadémia.[12].

Lwównak úgy is meg kell jelennie, mint a kultúra központja, amely rendelkezik egy kiváló színházzal, rádióval (amely a háború előtti Lengyelországban a legnépszerűbb műsort sugározta – „Lwów Vidám Hullámhossza” Wiktor Budzyński szövegeivel és olyan kitűnő komikusokkal, mint például Kazimierz Wajda „Szczepek” és Henryk Vogelfänger „Tońek”), sportszervezetekkel, ezen belül a legrégibb lengyel sportklubokkal (mint az 1903-as „Czarni Lwów” és az 1904-es „Pogoń Lwów”), továbbá szerteágazó művészeti és irodalmi élettel, amelynek kiváló moderátora és kritikusa volt a felejthetetlen Ostap Ortwin, és olyan kiváló szerzők tartoztak társalkotói közé, mint Jan Kasprowicz, Henryk Zbierzchowski, Leopold Staff, Kornel Makuszyński, vagy a lwowi alkotókkal kapcsolatban lévő drohobi mester, Bruno Schulz. Lwówban kelt életre a lengyel cserkészet, amelyet 1911-ben alapított meg Andrzej és Olga Małkowski. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Lwów fontos helynek számított a kőolajiparban (Lwówban kőolaj finomítással is foglalkoztak és Ignacy Łukasiewicz valamint Jan Zeh itt találta fel a petróleumlámpát), továbbá a kereskedelemben[13], ezenkívül itt működött a legfontosabb lengyel jogi központ[14].

Lwównak „paradicsomi lugasnak” kell lennie nemcsak az ukránok és a lengyelek, hanem mindenki számára, aki valamilyen módon kötöttséget érez a várossal, mint ezen sorok írója, akinek semmilyen családi kötöttsége nincs Lwówval, nem a nagyapja elbeszéléseiből ismeri a várost, hanem saját, többhónapos ott-tartózkodása és ennek a különleges városnak a megismerése folytán.

Dr. Adam Redzik (szül. 1977) – történész és jogász. A Varsói Egyetem Társadalmi Megelőzés és Reszocializáció Intézetében, valamint a varsói Stefan Wyszyński Bíboros Egyetem Jogi és Közigazgatási Karán dolgozik. A Lengyel és Ukrán Egyetemek Európai Kollégiumának ösztöndíjasa volt.

1 T. Boy-Żeleński: Pieśń o naszych stolicach i jak je opatrzność obdzieliła. 1907.

2 Forrás: S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto [reprint] Katowice, 1990. 2. o.

3 Lásd K. Grodziska, Miasto jak brylant… Księga cytatów o Lwowie. Kraków, Universitas. 2007.

4 K. Karolczak, Polska pamięć o Lwowie…, „Palestra” 2006. 9-10 sz., 153-154. o.

5 Érdemes összehasonlítani Marian Mudre művével – Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic. „Palestra” 2006. 9-10 sz., 166-174. o.

6 A lengyel Lwów utolsó éveiről lásd többek között G. Mazur, J. Skwara, J. Węgierski, Kronika. 2350 dni wojny i okupacji Lwowa, 1 IX 1939 – 5 II 1946, Katowice, 2007.

7 A Sasfiók - Orląt temetőről lásd többek között: S. Nieciaja, Cmentarz Obrońców Lwowa, Wrocław, 1990.; J. W. Wingralek, Tam, gdzie lwowskie śpią Orlęta, Warszawa, 2001.; M. Gałęzowski, „Tu leży żołnierz polski poległy za Ojczyznę…”, „Palestra 2007. 11-12 sz., 163-167. o.

8 Lásd S. Wasylewski, Bardzo przyjemne miasto, Poznań, [é.n.]; reprint, Katowice, 1990.

9 Lásd M. Mudryj, Historie Lwowa, czyli miasto w cieniu granic, 174. o.

10 idézet K. Grodziska, Miasto jak brylant…, 193. o.

11 Lásd pl. J. Tomaszewski, Ojczyzna nie tylko Polaków. Warszawa, 1985. – Lwów úgy jelenik meg a tanulmányban, mint lengyel, ukrán és örmény kulturális központ.

12 Lásd A. Redzik, Szkic z dziejów szkolnictwa wyższego we Lwowie, „Niepodległość i Pamięć”, 24 sz., 2006. 93-109. o.

13 Jelentős szerepet töltöttek be Lwów életében a XIX. század végétől az országos vásárok, vagy a II. Köztársaság idején a Nemzetközi Keleti Vásárok.

14 A galíciai autonómia és a II. Köztársaság idején Lwów rendelkezett a legnagyobb számú hazai ügyvéddel, néhány kiváló jogi szaklappal, de mindenekelőtt a János Kázmér Egyetem kitűnő Jogi Karával, amelyen a lengyel jogtudományok kiválóságai tanítottak, úgy mint Juliusz Makarewicz, Ernest Till, Roman Longchamps de Berier, Aleksander Doliński, Stanisław Starzyński, Ludwik Ehrlich, Kamil Stefko, Kazimierz Przybyłowski, Oswald Balzer, Władysław Abraham, Leon Piniński és mások. Lásd többek között: A. Redzik: Wydział Prawa Uniwersytetu Lwowskiego w latach 1939-1946. Lublin, 2006.; Z dziejów adwokatury lwowskiej, „Palestra”, 2006. 9-10 sz., 157-165. o.