Explore our collection of articles! The compilation has been created for all those wishing to learn more about the complex issues underpinning 20th-century European history and memory. It consists of both academic and popular pieces, all written and/or edited by experts in their field. The articles cover a wide range of topics, from historical summaries and social history to contemporary commemoration practices.

Jan Pauer

Vita a prágai tavasz örökségéről

21 August 2011
Tags
  • kommunizmus
  • 1989
  • 1968
  • Dubček
  • Charta 77
  • szlovákok
  • Csehszlovákia
  • Szlovákia
  • Prága
  • Csehország
  • csehek

Az 1968-as évre visszatekintve azzal a furcsa ténnyel szembesülhetünk, hogy a nyugaton tisztelettel és rokonszenvvel kísért prágai tavasz emlékéhez Prágában, főleg az önálló Cseh Köztársaság létrejötte, vagyis 1992/93 után, az új politikai elit és a közéleti véleményformálók jelentős hányada inkább szkeptikusan vagy nyílt elutasítással közelít. Amíg Európában, beleértve az egykori keleti blokkot is, a prágai forradalom leverését nemzeti és csehszlovák tragédiának látják, a ’90-es évek elején Csehországban olyan hangok is hallhatóak voltak, miszerint a prágai tavasz mindenekelőtt a kommunista frakciók egymás közötti harca, és így az egész folyamat a kommunizmus nevű abszurd kísérlet történetének epizódja volt csupán.

A ’90-es évek eleji Csehországban Dubček személyéről is megoszlottak a vélemények. Fiatal konzervatív újságírók végérvényesen a kommunista táborba sorolták, míg más, árnyaltabb vélemények szerint az akkori reformerek több emberiességre törekedtek ugyan, de politikájuk illuzórikus, ellentmondásos és gyenge maradt. A prágai tavasz legnagyobb jelentőségét bukásában látják, amellyel végleg megszűnt az illúzió, hogy a kommunizmust meg lehetne újítani. A prágai tavasz ismert alakjai, mint Karel Kosík, Jiři Pelikán vagy Eduard Goldstücker ugyanakkor azzal vádolták az új liberális-konzervatív hatalmi elitet, hogy ugyanúgy viszonyul a prágai tavaszhoz, mint a Husák-rendszer tette a maga idején, vagyis a prágai tavaszt kétszer is eltemették a hatalom birtokosai; egyszer 1968-at követően, majd pedig 1989 után.

Az 1989 utáni politikai differenciálódás csehországi nyertesei a neoliberális pártok voltak, amelyek egyértelművé akarták tenni, hogy a demokráciáról és a társadalomról alkotott elképzeléseik különböznek 1968-étól. A „természetes rend” és az „elbizakodott konstrukció” sematikus szembeállításával egy jobb, technokrata világ nevében minden szocialistát és baloldali liberálist olyan politikai ellenségként bélyegeztek meg, aki veszélyezteti az emberi szabadság alapjait. A prágai tavasz a politika tárgyává vált, és a politikai csatározások középpontjába került. Nem a párttagok álltak 1989-ig a kritika kereszttüzében, hanem a ’68-asok és a velük együtt emlegetett disszidensek, pl. a „Charta 77” polgárjogi mozgalom keretében.

Ha a Csehországban reflektált antikommunizmuson belül is értelmezni akarjuk a prágai tavasz 1989 utáni, átmeneti lebecsülését, annak nagy része a prágai tavasz vereségének különleges módjából fakad, amely fokozatosan következett be, és amelynek a legnehezebb részét maguk a reformerek végezték el. Képtelenségük arra, hogy lemondjanak bizonyos politikai alapelvekről, és inkább idejében átengedjék a hatalmat, bizakodásuk abban, hogy a ragaszkodás bizonyos pozíciókhoz még mindig a kisebbik rossz, nem volt véletlen. Ebben a reformkommunista képviseleti politika és a népnek, a parlamentnek és az alkotmánynak elkötelezett, legális és demokratikus politika alapvető különbsége mutatkozott meg. A reformkommunista kísérlet erőszakos meghiúsítása rezignációba, cinizmusba és emigrációba torkollott. A Husák-rendszer 20 évét a magánéletbe való menekülés és a hatalommal való külső kollaboráció jellemezte. Az elnyomás, a politikai alkalmazkodás és önmegtagadás kulturális értelemben elpusztította az országot. A pártból 1989-ig száműztek minden reformgondolatot.

A prágai tavasz ’90-es évek eleji politikai instrumentalizálása csak lassan adja át a helyét az árnyaltabb véleményeknek és az érvelő stílusnak, amelyek félreismerhetetlenül megjelennek az 1968 örökségéről folytatott vitában. Ehhez társul, hogy – a reformkísérlet ellentmondásos megítélése ellenére – a prágai tavasz és erőszakos leverése mélyen beleivódott a cseh polgárok kollektív emlékezetébe. A közvéleménykutatások szerint többségük a demokrácia megújításának kísérleteként és a nemzeti többség ügyeként tartja számon a prágai tavaszt.

Máshogy közeledtek a prágai tavaszhoz Szlovákiában, ahol mind az 1968-as reformfolyamathoz, mind pedig kudarcának következményeihez sokkal tartózkodóbban viszonyultak. Mivel az egyetlen reform, amely túlélhette az egy évvel későbbi restaurációt, az 1968-as föderális reform volt, a Husák-rendszer Szlovákiában bizonyos legitimációval rendelkezett. Szlovákia történetének legnagyobb urbanizációs és iparosítási fellendülése a kommunista rendszerben ment végbe. Az 1989-es rendszerváltás nem vezetett a demokratikus ellenzék és a hatalmon lévők közti erős polarizációhoz, ami a kommunista múlttal való szembenézés visszafogott voltában és a Csehországban 1989 után szorgalmazott átvilágítások elutasításában csapódott le. 1989 után Szlovákia általánosságban pozitívabban állt az 1968-as reformfolyamat emlékéhez.

Sem a reformkommunizmus, sem az eurokommunizmus nem hagyott hátra elméleti vagy intézményi szinten olyan örökséget, amelyhez az 1989 utáni új demokráciák kapcsolódhattak volna. A reformkommunizmus mint demokrácia-tervezet azonban nem azonos sem az össztársadalmi demokratikus átalakulással, vagyis a prágai tavasszal, sem pedig annak jelentőségével a cseh, a szlovák és az európai történelem számára.

Miért nyűgözte le a Nyugatot a prágai tavasz? A szocialisták és az eurokommunisták számára a prágai tavasz azt a reményt keltette, hogy a társadalmi igazságosság és a demokrácia összekapcsolása valósággá válhat. A modernizálók és a technokraták számára olyan kísérlet volt, amely megmutathatta volna, hogy lehetséges-e a rendszereket egymáshoz közelíteni, vagyis a nyugati jóléti államnak van-e keleti megfelelője a demokratizálódás és a piacgazdasági nyitás keretében. A szociáldemokraták pedig olyan perspektívát láttak a prágai tavaszban, amely a két baloldali tábor, a kommunisták és a szociáldemokraták megosztottságának meghaladásával kecsegtetett.

Az elképzelés, miszerint a totalitárius szovjetkommunizmus békésen és vérontás nélkül megszüntethető, olyan polgári és konzervatív politikusokat is felvillanyozott, mint Margaret Thatcher vagy idősebb George Bush. Az európai megosztottság erőszakmentes felszámolásának már a puszta gondolata is szinte mindenkit, a politika iránt nem érdeklődőket is megérintette. Arról nem beszélve, hogy a prágai tavasz mediális világesemény volt, hiszen a tévéképernyőkön milliók láthatták egy kis ország éjszakai lerohanását, amely senkinek sem ártott, csupán a hazugságoknak és a nem demokratikus gyakorlatnak akart véget vetni. A prágai tavasz tartósan megváltoztatta a szovjetkommunizmus természetéről alkotott képet. Neves európai gondolkodók, mint Jean-Paul Sartre vagy Bertrand Russell „Moszkva Vietnámjaként” bélyegezték meg a katonai beavatkozást.

A prágai tavasz hosszú távú hatással volt az egykori keleti blokkra, hiszen néhány hónapra valósággá vált a szovjet mintájú diktatúrák megváltoztathatósága a szabadságjogok kiterjesztése irányában. Kis létszámú és befolyású disszidens csoportok tiltakozó tüntetései a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és az NDK-ban választóvonalat jelentettek a keleti blokk fejlődésében. A civil társadalmi ellenzék megszületésének és a reformkommunizmus leáldozásának pillanatai voltak ezek.

A prágai tavasz nem sok okot ad az elfogult ítéletekre. Nem helytálló sem a reformkommunisták által felállított egyszerű összefüggés, amely szerint a prágai tavasz a bársonyos forradalom közvetlen előfutára, sem pedig az a neoliberális szembeállítás, hogy a nép demokráciát akart, miközben a reformkommunisták csak saját uralmuk korszerűsítésére törekedtek.

Kulturális értelemben a ’60-as évek produktívnak bizonyultak. A Nyugattal szembeni civilizációs hátrány még kevéssé volt látható, és az ökológia színrelépése előtti növekedési és technikai fetisizmus azt a hitet igazolta, hogy megvan a lehetőség a Kelet és a Nyugat közötti hosszú távú közeledésre. A marxizmus meglepő, az 1960-as években világszerte végbement reneszánsza megkönnyítette a határokon és rendszereken átívelő kommunikációt. A prágai tavasz ideológiailag lépést tartott a kortársak eme tévedésével. Az akkori reformerek meg voltak győződve arról, hogy az államosítás következtében kialakult társadalmi struktúrát nem lehet megváltoztatni. Azért mertek több demokráciát alkalmazni, mert hittek a szocializmus történelmi küldetésében.

A már említett programszerű korlátozások ellenére 1968 össztársadalmi folyamata rendszerváltás volt, amelyet erőszak nélkül nem lehetett volna megállítani. A prágai tavasz történelmi jelentősége a reform- és rendszerváltó folyamatok demokratikus felforgató erejében rejlik, amely bizonyította a kommunista diktatúra békés úton való megszüntetésének lehetségességét.


Dr. Jan Pauer - történész, tolmács és filozófus. 1990-1993 között együttműködött a cseh kormány által létrehozott történészbizottsággal, amely a volt Csehszlovákia történelmének 1967-1971 közötti szakaszát vizsgálta. 1993-tól a Brémai Egyetem Kelet-Európai Kutató Központjának munkatársa. Társszerzője számos közép-európai történelmi, kulturális és politikai témájú dokumentumfilmnek, résztvevője tízegynéhány rádióműsornak és számos sajtócikk szerzője.