Wroclaw a történelemben és a lengyelek emlékezetében

Wroclaw volt annak a nyugati országrésznek a legnagyobb városa, amelyre a II. világháború után kiterjedtek Lengyelország határai és ahol 1945-tól a népesség háború utáni migrációja révén a lakosság teljes cseréjére került sor. A lengyel közigazgatás kialakítása Wroclawban 1945. május 9-én kezdődött meg a szovjethatalom jóváhagyásával, a még lángokban álló városban, mindössze három nappal a német Festung Breslau parancsnokság kapitulációja után.

Az új hatalom képviselői találtak itt kb. 165 ezer németet, – ezen belül kb. 150, a haláltól megmenekült német zsidót és közel 3 ezer lengyelt, akiknek egy része a háború előtti wroclawi Polóniából maradt itt, másik része pedig a több tízezer főt számláló soknemzetiségű kényszermunkás között volt, akik az erőddé változtatott városban élték át a Vörös Hadsereg ostromának tragikus napjait. Ők fokozatosan elhagyták Wroclawot, amelybe az emberek Lengyelország más részéből, a munka- és fogolytáborokból és a mélyen Németország belsejében végzett kényszermunkákból kerültek ide. A lengyel népesség beáramlása augusztustól felgyorsult, amikor ideértek a háború előtti Lengyelország keleti vajdaságainak első lakói, akiket a „Curzon-vonal” mögé való kitelepülésre kényszerítettek, azaz a Szovjetunió Bug mentén kijelölt új államhatárai mögé. Az idekerült, szülőföldjükről kiszakított népességet, hivatalosan – habár a tényleges helyzetnek ellentmondóan - „repatriáltaknak” nevezték.

A kitelepítettek honvágyat éreztek korábbi lakóhelyük iránt. Wroclaw visszataszítóan nézett ki a szörnyű pusztítások miatt, amelyek aránya némelyik negyedben a háború előtti épületállománynak majdnem 80%-át is elérte. Hatalmas veszélyt jelentettek a romok, ahol bűnözők és banditák, valamint az illegalitásba vonult német fegyveresek találtak menedéket, de előfordultak túlkapások a szovjet katonák részéről is. Éjszaka, a sötétségbe borult városban gyakran került sor támadásokra, és hallatszott a lövések hangja. Nappal a legyek támadtak milliós rajokban, mindenütt érződött az égésszag, a romok között heverő holttestek és állati tetemek bomlásának bűze, alkonyat után pedig a patkányok ezrei jöttek elő a romok közül, de harcolni kellett velük a lakásokban és az irodahelyiségekben is. A városban uralkodó helyzet a béke első hónapjaiban nem segítette elő az élet stabilizálódását - ahogyan akkor mondták - „a vad Nyugaton”. „Az első évben – emlékszik vissza a Wroclawi Egyetem egy Poznań környékéről érkezett hallgatója – ápolatlan öltözetű wroclawiakkal találkoztam, a kinézetük – hogy is mondjam - átmeneti volt. Úgy tűnt, hogy a lakosok mindegyike csak rövid időre került ide és nemsokára visszamegy oda, ahonnan érkezett”. Az ide érkezőket nyomasztotta a tengernyi rom, az „üszkös némaság”, a terek és utcák „pusztasága”, a lerombolt házak miatt „tele mocsokkal és porral”. Ezek a rendkívüli körülmények kezdetben nem tették lehetővé a lakosok és a város közötti bármiféle mélyebb kötelék létrejöttét. Érezhető volt Wroclaw idegensége, annak „német karaktere”, ami nem egy ide érkezőben „felébresztette a gondolatot, hogy elhagyja a halottaknak ezt a városát”. Erre nem volt lehetőségük az – általában drámai körülmények között – a keleti határszélről kitelepített lengyeleknek, bár nem mindegyikük hagyott fel a reménnyel a háború utáni határok módosítása és a szülőföldjükre való visszatérés iránt.

A „Bugon túlról” jött kényszer alatt kitelepítettekkel szemben Közép-Lengyelországból önként és tömegesen jöttek lengyelek a nyugati földre. A háború utáni belső migrációk eredményeképpen Wroclawban az a meggyőződés alakult ki, hogy a városba ténylegesen beérkezett népesség „Lengyelország minden régióját képviselte”. A kulturális sokszínűség miatt az együttélés kezdetben nem lehetett konfliktusmentes, de fokozatosan kialakult a megbékélés és formálódott a város közössége. A háború utáni Wroclawra jellemző egyik nem mindennapi vonás az, hogy gyorsan létrejöttek az összes wroclawit összekapcsoló kötelékek és bekövetkezett a német Breslau átalakulása a lengyel Wroclaw-vá és az ő kis hazájukká. E ritka jelenség összes okának feltárása nem fér bele előadásom kereteibe, de hangsúlyoznom kell, hogy kétségtelenül hatalmas szerepet játszott ennek kialakulásában a háború utáni Lengyelország új, kommunista államhatalmi szerveinek történelempolitikája. E politikának köszönhetően integrálták heterogén közösséggé, pszichológiailag elvezetve azt az új lakóhellyel való azonosuláshoz.

A kommunisták történelempolitikáját teljes mértékben kompromittálta a Szovjetuniótól való függőségük és a Lengyel Népköztársaság alatti propaganda, de ebben a kezdeti időszakban még élvezte a háború előtti tudósokból, újságírókból és publicistákból álló csoport támogatását, akik már a háború alatt előkészítették a területi változások programját a németek szomszédságában: az ajánlásuk szerint a határ az Odera és a klodzko-i Nysa illetve esetenként a Luzycki Nysa mentén futott. Viszonyítási alapként a Piastoknak az Oderáig és a Balti-tengerig terjedő Lengyelországa szolgált, amelyben Wroclaw, ahogy Thietmar merseburgi püspök krónikájában található (a krónikában Wrotizla, másutt Wrotizlava néven említve) az 1000. évtől a gnieznoi metropolita alá rendelt katolikus egyházmegye központja volt a Krakkóban és Kolobrzegben alapított egyházmegyékkel együtt. A Piastok államában Wroclaw az egész sziléziai országrész közigazgatási központja volt védvárral és kiinduló bázisként szolgált a Csehországgal és Németországgal folytatott háborúkban. A XII. századból származó Anonymus, másként Gallusnak is nevezett krónikája szerint Wroclaw egyike volt a „sedes regni principales” – városoknak, azaz besorolta a „főbb királyi székhelyek” közé. Ezek a kötelékek fellazultak az ország részfejedelemségekre való szétesésének időszakában, és Lengyelország 1320-ban bekövetkezett egyesítése ellenére Szilézia Wroclaw-val együtt nem tért vissza a korábbi Lengyelország területi felépítésébe, habár Nagy Kázmér, a Piast dinasztia utolsó tagja 1349-ben megkísérelte Wroclaw visszaszerzését. A XIII. század közepéig Wroclaw lakosságának többsége nemzetiségét tekintve lengyel volt, de laktak benne többek között vallonok, zsidók és németek is, akiknek a száma csupán az után emelkedett meg, hogy a város 1261-ben német magdeburgi előjogokat kapott. A német jog bevezetése (lokacja) után a városi anyakönyvekből fokozatosan eltüntették a lengyel nyelvet, azonban az igazságszolgáltatásban még 1337-ben is alkalmazták. Az első Piastok korának állami, territoriális hagyományai, és a Balti-tengeren nyugvó állam fennmaradtak a nyugat-lengyel gondolkodásban, amelyet a XIX. és a XX. század fordulóján rendszereztek és a politikai és történelmi művekben rögzítettek. A piast-i Lengyelország víziója számos lengyelt mozgósított 1918 előtt a függetlenségi erőfeszítések megtételére, visszaidézték azt a II. világháború idején, az ország kettős megszállásával és a lengyel nemzet mártírságával szemben.

Az itt jelzett, Wroclaw és Szilézia történelmével kapcsolatos tényanyagot használták fel az állami hatóságok az új lakosságnak a jelennel való megbékéltetésére, megfelelően modellezve közösségi emlékezetüket a „visszanyert földek” körül, a háború utáni helyzet racionalizálása és a nyugati határ indoklása céljából. Lengyelország nyugat felé történő területi eltolását úgy tekintették, mint a német bekebelezési törekvések ellen már az első Piastok idején megkezdett „tíz évszázados erőfeszítések” után „visszanyert” földeknek az anyaországhoz való visszatérését. A kommunista állam a társadalmi emlékezet irányításának politikáját alakította ki, hogy megfelelő propaganda-stratégia alkalmazásával az ezer év utáni lengyel visszatérést úgy mutassa be, mint a történelmi idők logikáját, az államérdek és az össz-nemzeti törekvések győzelmét. A cenzúra lehetővé tette a kívánt tartalmak propagálását, a hatóságok pedig gondoskodtak a múltról kialakított kép folyamatos aktualizálásáról, a nem kívánatos tények kitörléséről vagy kikerüléséről. A múlt manipulálásából hiányoztak a XV-XIX. közötti századok, amikor a felsőbb rétegektől megfosztott és a plebejusi rétegekre korlátozott városi lakosság körében elenyésző volt a lengyel jelenlét. Az aktuális politikai és ideológiai szükségletektől függően alakítottak ki mítoszokat, népszerűsítettek németellenes sztereotípiákat. A társadalmi emlékezetből igyekeztek kitörölni minden olyan tartalmat, amelyek megzavarhatták volna a közösségi azonosulás folyamatát, ezen belül annak mindenekelőtti tudatosítását, hogy a lengyelek milyen mély gyökerekkel kötődnek a város és a sziléziai föld múltjához, továbbá a múltbeli és a jelenlegi lakosság közötti sorsközösség etoszát. Emellett azt bizonygatták, hogy a német-lengyel kapcsolatok történelme igazolja, hogy a németek kitelepítése volt az egyetlen és igazságos megoldás, amelyet egyébként a Nagy Hármas határozatai formalizáltak. 

Ma az akkori tevékenységek összességét egységesen úgy értelmezhetjük, mint a történelmi emlékezet alakítására tett, nagymértékben ideologizált erőfeszítések. A múltból tudatosan kiválasztottak bizonyos eseményeket, személyeket, szimbólumokat az aktuális politikához és a jelen legitimmé tételéhez. Felhasználták a múltat, hogy megszerezzék a lakosság jóváhagyó hozzáállását különféle aktuális tevékenységekhez és törekvésekhez. Az összes tevékenységet németellenesség jellemezte, amely a hat évig tartó háború szomorú tapasztalataiból és a Potsdamban meghatározott határok revíziójától való félelemből eredt. Az új lakosok némelyikének ez az eljövendő háború, a létbizonytalanság, a bőröndök ismételt csomagolásának és az új lakóhelyről való menekülésnek a rémét jelentette, másoknak pedig a sorok azonnali „hadrendbe állítását” a birtokba vett vagyon megvédéséért, valamint áldozatos munkavégzést a város romjaiból való felépítéséért. A hozzáállások labilitása ellenére, mégis fokozatosan növekedett a hatóságok támogatottsága és legitimációja, növekedett a lakosok száma is. Tovább tartott a város „megszelídítésének” folyamata az utcanevek megváltoztatása révén, és az előrehaladó újjáépítéssel együtt Wroclaw fokozatosan elvesztette fent említett német jellegét. Az új lakosok nem azonosultak az itt hagyott kulturális örökséggel, mert az arra a népre emlékeztetett, amelytől sok szenvedés és veszteség érte őket. A Nagy Hármas államai között látható politikai feszültség, az érdekek egymással szembenállása és az 1947-től felerősödő hidegháborús politikai légkör hosszabb távlatban megnehezítették a népesség hangulatának stabilizálódását a nyugati országrészen. Számos wroclawiban megmaradt az átmenetiség érzése, hiszen évekig nem történt meg az Odera és a Nysa Luzycka folyókon megállapított határok nemzetközi megerősítése, aminek következtében állandóan attól féltek, hogy az NSZK megkérdőjelezi a határokat. Ezért tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget Willy Brandt látogatásának, és az 1970. december 8-i megállapodásnak. Igazi megnyugvást azonban csak a 90-es évek elején éreztek Wroclawban, amikor a politikai feszültségek és veszélyeztetettség évei után bekövetkezett a német-lengyel határ nemzetközi elismerése a kétoldalú jószomszédi és baráti együttműködési egyezményben, amelyet 1991. július 17-én írtak alá Bonnban. Ez az egyezmény határozottan pozitívan hatott a németekkel szembeni hozzáállásra és a lengyelek kulturális emlékezetére, akik már az ország új politikai helyzetében észrevették és feltárták Wroclaw bonyolult történelmét. Az első évektől kezdve lenyűgözte őket és úgy vélik, hogy annak múltja és kulturális hagyományai a megértés hídját képezhetik Európa keleti és nyugati része között. Saját történelmük egy darabját találják meg ugyanis abban a németek, a csehek, az osztrákok, de a zsidók is.

A 90-es évektől különösen látható az, hogy a lengyelek az anyagi szférában igyekeznek megőrizni, sőt visszaállítani ezt az örökséget. Most azonosulnak vele, a lakosság és a város közötti erős érzelmi kötődés fennállása már 1990-ben megmutatkozott a város 1530-ból származó címerének visszaállítása ügyében, amit 1933-bana fasiszták, 1947-ben pedig a kommunisták vetettek el. A belső érzelmi kötődést megalapozta az 1997-es árvíz, aztán további fontos ügyek jelentek meg a wroclawiak számára, mint például a középkori polgárok relikviája, a Szent Dorottya ereklye wroclawi városházáról elvitt hermájának visszaszerzése a varsói Nemzeti Múzeumból, vagy például a varsói Lengyel Hadsereg Múzeumával folytatott vita a városi őrség XVII. századi tárcsáinak visszaadásáról. Ekkor már nem gondoltak arra Wroclawban, hogy ebben az utóbbi esetben németajkú város őrségéről van szó, amely a Habsburgok uralma alatt volt, hanem csak arra, hogy ez a mai Wroclawnak, Alsó-Szilézia fővárosának és annak a városnak a tulajdona, ahol laknak. Az itt megadott néhány példából kiderül, hogy a kulturális emlékezet változásai nem jelennek meg spontán, hanem azokat a konkrét közösség számára fontos események indokolják. Ezek a példák továbbá azt is igazolják, hogy a kulturális emlékezet nem különül el a történelemtől, de annak reális elemei nem túl fontosak számára és nem kezeli azokat szigorúan. A háború után sok éven át a totalitárius rendszerben az emlékezet attól függött, milyen célokat tűzött ki magának a hatalmat gyakorló párt, a demokratikus rendszerben a társadalom dönti el, mit akar látni a történelemből, és elfogadni a jelenben. A lengyel történelemtudományban nem ismerik el Breslau és Wroclaw történelmének folytonosságát, azonban a mai wroclawiak történelmi emlékezetében fontos azok közös öröksége, amely iránt különös kegyelettel viseltetnek.

Teresa Kulak professzor (szül. 1941) – történész, a XIX. és XX. századi Lengyel és Általános Történelem Tanszék vezetője a Wroclawi Egyetemen.