Mindenféle emberi emlékezet valamilyen tárgynak az egyéni vagy közösségi emléke. A második esetben két formában rögződik: az annak megőrzésének és továbbadásának kötelezettségével megterhelt egyének emlékezetében, valamint tárgyakban és helyekben, amelyekről később lesz szó. A közösségi emlékezet letéteményesei általában az ún. beavatás során adják át ezeket a közösség többi tagjának, és az időszakos ünnepségek alkalmával idézik újra meg újra fel azokat. Az újkori társadalmakban a beavatás megfelelője a családi és iskolai nevelés, kiegészítve az önálló életre történő alkalmassá tétel egyéb formáival, időszakos ünnepségeknek pedig az állami és egyházi ünnepek, évfordulós megemlékezések felelnek meg. A közösségi emlékezet ráépül az egyéni emlékezetre és azokra visszaható befolyást gyakorol: közös keretekbe foglalja azokat, közös kritériumokat szab nekik, és bár csak korlátozott körben, beléjük olt bizonyos közös tartalmakat. A közös emlékezet fennmaradásának elengedhetetlen feltétele az egyéni emlékezet léte. Ha azokat kitörölné az amnézia, vagy mindegyiküket járvány vinné el, utánuk csak néma tárgyak és üres helyek maradnának.
Az emlékezet és annak helye
Minden spontán emberi emlékezet, akár egyéné, akár közösségé, eseményhez kötött, minőségi, értékelő, szelektív és egocentrikus. Hiszen annak tartalma függ az alany fogékonyságától, érzékenységétől, beállítottságától, elvárásaitól és előítéleteitől, és főként azt regisztrálja, ami az illető számára megdöbbentő, ami elválik a háttértől, kiválik a rutinból, meglepetést okoz - vagyis az eseményeket. Ezeket kiválasztja és az alany számára képviselt fontosságuk szerint hierarchizálja, megőrzi olyan formában, amilyenben általa átélésre kerültek, a teljes érzelmi töltettel, amit benne ébresztettek, amikor első ízben észlelte azokat.
Elválaszthatatlanul összefonódik itt az emlékezet három dimenziója, amelyeket egymástól csak elemzéssel lehet elválasztani. A megismerés dimenziója, mivel ez hivatott az elmúlt eseményeknek, azok résztvevőinek és létrejöttük körülményeinek hű visszajátszására, vagyis az igazságnak megfelelő tájékoztatásra arról, ami valamikor bekövetkezett.
Az érzelmi dimenzió, hiszen az elmúlt események visszajátszása egyidejűleg feléleszti az érzéseket is, amelyek azokat kísérték, és ehhez kedvező feltételek között visszajuttathat az események kapcsán átélt állapotba. Az egzisztenciális dimenzió, hiszen a megjegyzett események éppen abban különböznek az aktuálisan észlelt vagy más módon megismert eseményektől, hogy bizonyos különös módon össze vannak kapcsolva az őket megjegyző alannyal: megjelennek számára, mint a személyiségének részei, az is, ahogyan első ízben érintkezett velük és az is, ahogyan mostani visszaemlékezésében felmerülnek, és tudatosítják benne az időben való folyamatos változás tényét.
Az emlékezet ezen három dimenziójának megfelelően a múlt felé, a jelen felé és a jövő felé fordul. A múlt felé, mivel az emlékezet tájékoztat arról, ami valamikor az észlelés vagy átélés tárgya volt, de ami most már nem lehet az saját eredeti alakjában. A jelen felé, mivel az érzelmeket, amelyeket kivált, most észleljük, az elmúlt események magunkban való visszaidézése közben. És a jövő felé végül, mivel a személyiség, amely megengedi a felidézést, nemcsak valami lezárt egység, hanem lehetőségek tára, nyitott egyre újabb helyzetek felé, készen áll a változásra, miközben azonos marad jelenlegi és múltbéli önmagával. Mégis, habár az emlékezet önmagába foglalja az átéléseket és az anticipációkat, megalkotja és megkülönbözteti, mint emlékezetet, vagyis képességet valamilyen múltbéli történés megállítására, megőrzésére, és annak tudatbeli visszaforgatására. Így tehát az emlékezet megismerési dimenziója alapvető szerepet játszik úgy az egyének lelki életében, mint a társadalmak kultúrájában.
Az emlékezet szoros kapcsolatban áll a fizikai, társadalmi, szemiotikus és gondolati térrel egyaránt. Ez vonatkozik az egyéni emlékezetre, amely minden adott egyed agyában van lokalizálva, de ugyanakkor külsőleg is: a jegyzetekben, képekben, jelekben és egyéb emlékezéstechnikai segédanyagokban. Ez valószínűleg még nagyobb mértékben vonatkozik a közösségi emlékezetre, amely nem csak az egyének által kerül megőrzésre, hanem tárgyiasított formában intézmények által is, amelyek annak letéteményesei, vagy azért, mert erre a célra hozták őket létre, mint a múzeumokat, könyvtárakat, archívumokat, műemlékvédő szolgálatokat, évfordulós emlékbizottságokat, vagy azért, mert ezzel saját illetékes tevékenységük keretében foglalkoznak. Médiumok, egyházak, helyi hatóságok és hivatalok, oktatási, tudományos és kulturális intézmények, hadsereg, politikai pártok, egyesületek, nemzetközi szervezetek érdeklődési körüktől és kompetenciájuktól függően felügyelnek temetőket, finanszíroznak régészeti ásatásokat, műemlék-megőrzési tevékenységeket, történészek és etnográfusok kutatásait, döntenek az utcák, katonai egységek, hajók és hadihajók, iskolák és egyetemek neveiről, a régi építmények megőrzéséről vagy lebontásáról, az emlékművekről és emléktáblákról, azokról a személyekről és eseményekről, amelyek méltók megemlítésre az iskolai tankönyvekben, népszerűsítő előadásokban, színművekben, nagy példányszámú kiadványokban, naptári bejegyzésekben illetve helyi, nemzeti, európai vagy legalábbis szándékában általános hatósugarú ünnepségeken.
Mindezek az intézmények a dologiasult, nemegyszer megtestesült, egyidejűleg fizikai, társadalmi, szemiotikus térbe beépített közösségi emlékezethez kapcsolódnak, amelyet az kitölt további jelentésekkel és amely hivatkozik a múltra, láthatóvá teszi azt, közelebb hozza, megengedi annak előhívását, jelenlévővé tételét. Ez a tér tehát szintúgy az emlékezet tere, és ezen – bár nemcsak ezen – a címen a politikus tevékenységének tárgya, aki a jövőt kívánva alakítani, kénytelen azt az emlékezetben tárolt múlthoz és a történész kutatásaihoz viszonyítani, akinek kritikusan kell áttekintenie a jelentések rétegeit, amelyek az idő múlásával rárakódtak.
Ahogy a társadalmi tér, úgy az emlékezet tere sem egynemű. Tartalmaz olyan helyeket, amelyek a múltra vonatkozó asszociációkat csak a családon vagy a helyi közösségen belül ébresztenek. És olyanokat is, amelyek – általában éppen a megfelelő intézmények hosszantartó és eredményes tevékenységének köszönhetően – kivételes módon fel vannak töltve nagy szakmai vagy területi csoportoknak, társadalmi osztályoknak, egész népeknek, valamely vallás vagy ideológia követőinek közös emlékeivel, ami nem azt jelenti, hogy azokat mindenki ismeri, aki közéjük tartozik, viszont a többség osztja azt, elsősorban azok, akik az adott csoportot annak véleménye szerint képviselik. Ezeket az emlékeket ápolják, az egyénekbe különféle módon beültetik, tárgyakban megtestesítik és ünnepségeken aktualizálják. A helyek pedig, ahol ezek koncentrálódnak általában valamilyen történés helyszínei, vagy az adott közösség számára és véleménye szerint valami fontos esemény dátumai, illetve a természet vagy az ember alkotásai, amelyek közös érzelmeket ébresztettek és ébresztenek ma is, vagy a korábbi nemzedékekkel való kötelékeket szimbolizálják, vagy valamely személyiség relikviáit vagy szájról-szájra terjedő hagyomány, képek, írások, viselkedési formák által őrzött és a csoport, osztály, nemzet vagy nemzetek feletti vallási vagy ideológiai csoportosulás önazonosítása szempontjából alapvető történések maradványait képezik. Ezek egyben olyan jelentések hordozói, amelyek sokáig voltak, sőt gyakran továbbra is megmaradtak hatalmas érzelmek (imádat) vagy szenvedélyes viták tárgyai, és amelyek emiatt bekerültek a köztudatba. Pontosan az ilyen materiális és képzeletbeli helyeket illetik az emlékhely névvel, ahol a közös emlékek különös koncentrációban fordulnak elő.
Minden emlékhelynek megvan a saját története. De mindegyikre jellemző, hogy évtizedeken, nemegyszer évszázadokon keresztül különféle hiedelmek és szokások rakódtak le körülötte, beszéltek és írtak róla, hogy megsokszorozták annak képmását, hogy különbözó úton-módon szemtől-szembe létező kapcsolatot létesítettek vele, függően a megjelenési formájától, hogy sorsa nyilvánosan kifejezett nyugtalanságot és vitákat váltott ki, hogy egyesek ápolták és óvni akarták, mások megpróbálták elpusztítani. A tevékenységeket, amelyek az adott helyet jelentéssel töltötték el és az idő múlásával emlékhely rangot adtak neki, nemegyszer tudatosan tették meg, hogy ilyen hatást érjenek el, például amikor a hatalom nyúlt utána saját politikájának keretein belül, legitimizálásának szándékával, bekapcsolva a mértékadó vélemények szerint már régen követésre vagy utánzásra méltónak elismert személyek és intézmények körébe. De ezeket a ráhatásokat általában spontán módon végezték, egyszerűen csak úgy megtörtént a körülmények hatása alatt, hogy itt és nem másutt koncentrálódtak az érzések és megemlékezések, először az egyének, családok vagy kis csoportok által kultiválva, majd fokozatosan egyre szélesebb körök vették át és sajátították ki azokat, míg végül általános tulajdonná váltak, és hivatalos megerősítést is nyertek. Ezek a spontán ráhatások általában sokkal hatékonyabbnak bizonyultak, mint a hatalom szándékos tevékenysége. Valahogy soha nem történt meg, hogy egy felülről jövő döntés alapján létrejött emlékhely még sokkal azután is élő maradt volna, mint ahogy eltávolították a hatalomból annak kitalálóit. Ismert viszont számos olyan emlékhely, amit a hatóságok támogatása nélkül, sőt gyakran annak szándékával szemben hoztak létre. Az emlékezet képes sokkal ellenállóbb lenni a külső behatásokkal szemben, mint ahogy azt általában feltételezik. Épp ezért az a „történelem-politikák”, amelyek olyan múlt-kép elfogadását igyekeznek kikényszeríteni, ami ellentétben áll azzal, amit a közösségi emlékezet megőrzött, általában előbb vagy utóbb teljes kudarccal zárulnak.
Pontosan ezért, mert az emlékhelyek általában a társadalom kisugárzását jelentik, annak szimbolikus tulajdonát, közös örökségét képezik, ha különböző mértékben is. Ez kifejeződik az erre a célra életrehívott intézmények részéről kapott védelemben, de még inkább az egyénekbe – néha csak a családon belüli nevelés által, de általában a közoktatási rendszer, médiák, egyházak, egyesületek és hivatalok által – beültetett hitben, amely szerint pontosan ezek az emlékhelyek konstatálják a társadalmat, mint közösségi alanyt, mert emlékeztetve annak múltjára, kötelezettséget vállalnak annak jövőbe történő átvitelére. Ez a hit változtatja az emlékhelyeket a közös identitás hordozóivá, amelyek nem egyedülállóak, de különösen fontosak a társadalom számára, amely azokban ismeri fel önmagát. Innen származik a kivételes érzékenység azoknak a helyeknek a sorsa iránt, amelyek a háborúk, a lakosság áttelepítése vagy a határok eltolása miatt egy másik állam hatalma alá kerültek. Erről majd még lesz szó.
Az emlékezet konfliktusai
Meghatározott időszakban a közös emlékezet topográfiája számos tényező összetevőjeként alakul ki. Annak, ami ténylegesen megtörtént a múltban. Az egyes események vagy olyan folyamatok, mint a háborúk, forradalmak, puccsok, járványok, éhínségek, népirtások, tömeges kitelepítések és egyéb kataklizmák hatókörének és az abból fakadó következmények tartósságának. Ezen események és folyamatok kortársak általi átélésének, ami viszont attól az alaptól függ, amire kerülnek: az intézményektől, a közhangulattól, a közös hitvilágtól. A jelentésektől, amiket az elmúlt események és folyamatok számára megadtak az egymást követő korosztályok: a nekik megítélt súlytól, ok-okozati összefüggéseik láncolatától, amikhez kapcsolták azokat, azok elismerésétől a befejezett múltban, vagy éppen fordítva, továbbra is élőként. Az adott közösség jelen állapotától: attól, hogy az a növekedés vagy a hanyatlás, expanzió vagy regresszió fázisában van-e, attól, hogy mi hat a közös elvárásokra, amelyek a múltra vonatkozó elképzeléseket alakítják, úgy mint a hangsúlyok elhelyezése, színezete, az alakok kiválasztása és egyeseknek a hős, másoknak a bűnöző szerepébe való beültetése. Ez minden bizonnyal nem kimerítő felsorolás, de mindenképpen ad egy képet az itt elemzett jelenségek összetettségéről, és olyan következtetéshez vezet, hogy a közös emlékezet topográfiája az azt alakító tényezők változásának következtében időben változik. A jelenlegi emlékhelyek bizonyos mértékben veszíthetnek jelentőségükből, miközben mások kapják meg ezt a rangot.
Mindenekelőtt azonban a közös emlékezet topográfiája az emlékezet alanyától függően változik. Minden csoport és minden szövetség esetén más, különösen pedig - minden európai nemzet és azon belül – minden annak összetevőjét alkotó társadalmi kategória esetén más. Míg a kis csoportok esetén előfordul egységes emlékezet – hogyha olyan erős hatást fejtenek ki tagjaikra, hogy az visszaemlékezéseiket hasonlóvá teszi és egybeeső hangzást ad nekik –, a nagy közösségek emlékezete mindig szétszakadt, gyakran oly mértékben, hogy meg lehet és meg is kell kérdezni, hogy ezek esetén ténylegesen egy megosztott közösségi emlékezettel van dolgunk, vagy az már csak délibáb, amely mögött egymással nem egyező emlékezetek sokasága rejtőzik. A látszat ellenére, ez nem csak tisztán elméleti kérdés. Az erre adott válasz ugyanis a közös emlékezettel szembeni önmeghatározást, annak elvetését vagy elfogadását, ezzel együtt más emlékezetekhez való viszonyulást jelenti. Ehhez kapcsolódna az, amit sajátunknak ismerünk el, annak elismerését, ami azokat megkülönbözteti, a megengedett elkülönülést vagy oly mértékben rikító ellentétet, hogy annak el kell vezetnie az egyik oldal győzelmével végződő összecsapáshoz. Ez tehát politikai válasz, mint egyben elméleti és politikai jellegű maga a kérdés is a megosztott közös emlékezetről akár egy nemzeten vagy egész Európán belül.
Minden európai nemzet emlékezete – és persze másoké is – egymástól eltérő, sőt, egymással vitázó emlékezeteket ölel fel, mert mindegyik átélt gyakran véres belső konfliktusokat: vallásháborúkat, parasztlázadásokat, forradalmakat, belháborúkat, munkásfelkeléseket, rendszerváltásokat, politikai harcokat. Ezek a konfliktusok nemegyszer kompromisszummal végződnek. Többségében azonban mindegyik győzteseket és legyőzötteket hagy maga után, akik másra emlékeznek, sőt még ugyanazokat az eseményeket is másképpen rögzítik és eltérően értékelik, majd ők az emlékeiket átadják a következő korosztályoknak. Egy erőszakkal teli konfliktus soha nem tűnik el a saját főszereplőivel együtt, hanem jelen marad az emlékezet konfliktusában. Ugyanis abban a mértékben, ahogy az utódok köteléket éreznek maguk és elődeik között, úgy veszik át tőlük emlékeiket azzal a meggyőződéssel, hogy azok valódiak és befogadják azokat saját identitásukba, ugyanúgy kultiválják a rájuk örökített emlékhelyeket a családi síroktól kezdődően. Az idő múlásával minden emlékezeti konfliktus kialszik; ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, mégis általában több évtizedre és kedvező feltételekre van szükség, különösen pedig mindannak a kerülésére, ami azt ismételten felszítaná. A lengyel zsidók emlékezete nem került volna olyan éles harcba a lengyel vélemény bizonyos töredékével, ha nem lett volna 1968 márciusa és az antiszemitizmus tolerálása a III. Köztársaságban. Arról, hogy lehet-e megoldást találni az emlékezet konfliktusára, ha az érzékennyé vált, majd még lesz szó. Most elég azt észrevenni, megjegyezni, hogy azok a kísérletek, amelyek az állam rendelkezésére álló minden eszközzel arra törekszenek, hogy a konfliktus egyik oldalán lévők emlékezetét nemzeti emlékezetként állítsák be, általában a szándékolthoz képest ellenkező eredményt adnak, mert csupán szítják a konfliktust, amelyet állítólag ki akarnak oltani.
Ezek a megjegyzések bizonyos módosításokkal alkalmazandók az európai emlékezetre is. Mindazok vitatják ezt, akik számára a nemzet az emberi társadalom legmagasabb szintű formája, ha nem is általában véve, de legalábbis mai létünk rendjében. De még akkor is, ha elismerik az európai emlékezetet, és vele együtt a reális Európát, annak a nemzeti emlékezethez való viszonyára vonatkozó kérdés továbbra is nyitott marad. Vajon az csupán azokból származó összesség, vagy egyedi (sui generis) alkotás? Nem itt van a helye a részletes válaszadásnak. Elég azt megjegyezni, hogy ez egyszerre történelmi és politikai kérdés, és bizonyíték nélkül kijelenteni, hogy a közös európai emlékezetet nem lehet levezetni a nemzeti emlékezetek sokszorosaként, habár ugyanakkor az azok között fennálló konfliktusok befolyása alatt marad.
Ezek pedig nem hiányoznak. Mert a nemzetek emlékezete gyakran áll egymással ellentétben, ez főleg azokra vonatkozik, amelyek egymásnak szomszédjai voltak, vagy most is azok. Emellett minden nemzeti emlékezet, habár belsőleg széttagolt, általában egységként lép fel, ha másokkal szembeállítja önmagát. Az, hogy minden nemzetnek megvannak a sajátos emlékhelyei, az még önmagában nem kell, hogy konfliktusforrássá váljon. A háborúk, amelyek kitöltik a múltat, mégiscsak maguk után hagytak győzteseket és legyőzötteket, kiváltottak számos emberi tragédiát, a kulturális javak elpusztítását és elrablását, anyagi veszteségeket, határok áthelyezését, a népesség áttelepítését. Ezek eredményeként előfordul, hogy ugyanazokat a tárgyakat, területeket, városi agglomerációkat különböző népek sajátítják ki saját emlékhelyeiknek; ha mindegyik jogot formál a kizárólagosságra, és az általa ápolt emlékezet, mindenekelőtt a szomszédjától és riválisától elviselt sérelmek emlékét tartalmazza, az emlékezetek konfliktusa elkerülhetetlen. Nemegyszer éles formát ölthet; ez főleg akkor van így, ha az emlékezet a határ mindkét oldalán politikai manipulációk tárgyává válik. Ezek ugyanis képesek az emlékezet konfliktusát reális konfliktussá változtatni, felélesztve egyikben és a másikban is a látszat szerint elcsitult veszély-érzetet és a kölcsönös ellenségességet, kiváltva ezáltal a régi háborút új formában, amely ugyanolyan borzasztó, mint annak elődje volt. Elég feleleveníteni Jugoszlávia szétesését, ahol az emlékezet konfliktusa gondosan ápolva és megfelelően felizzítva a népirtás bűnét eredményezte.
Az emlékezet konfliktusainak más okai is vannak. Az európai nemzetek történelme olymértékben összefonódik, hogy mindegyikük csupán egy szélesebb egésznek az összetevő elemét képezi. Sok alak, esemény és folyamat közös több nép számára; sőt, vannak olyanok is, amelyek közösek mindegyikük számára. De az emlékezet ezen közös elemei nagyon gyakran ellenkező előjelet kapnak. Az egyik nép hősei lehetnek átkozottak a másik számára. Azt, amit itt győzelemként ünnepelnek, amott csapásként siratják el. Ezek magukat kizárólag áldozatnak tartják, míg azok bennük elnyomóikat, vagy talán hóhérjaikat látják. A határ másik oldalán a jogtalan kitelepítésekről beszélnek; ezen a nemzetközi határozatok végrehajtásáról. Amit egyesek nemzeti katasztrófaként emlegetnek, másoknak az idegen elnyomás alóli felszabadítást jelenti. Könnyen meghosszabbítható ez a lista. Ezek az emlékezeti konfliktusok politikai eszközzé válhatnak olyan erők kezében, amelyek azokat megpróbálják kihasználni anyagi vagy szimbolikus követeléseik megalapozására, vagy, ami még sokkal veszélyesebb, a saját nemzeti emlékezetük egységesítésére, és saját változatuknak a polgártársaikra való ráerőltetésére. A külső emlékezeti konfliktus ilyenkor arra szolgál, hogy tompítsa a hasonló belső konfliktust egy ellenség kreálása révén, akivel szemben erőt, összefogást és harckészséget kell mutatni. Minden autoriter és totaliter mozgalom alkalmazott effajta szociotechnikákat, hogy biztosítsa maga számára a támogatást.
Mit lehet tenni az emlékezetnek az életképességüket továbbra is őrző konfliktusaival? Találhatók-e számukra olyan megoldások, amelyek esetleg a forrás konfliktust elevenítenék fel, még ha jelentősen enyhített formában is, elkerülve mindenképpen az arról való felejtést és az egyetértés fikciójának jövőbe való vetítését? Megoldások, amelyek minden szereplőnek lehetővé tennék, hogy önmaga maradjon, vagyis megőrizze saját emlékezetét, de egyben kialakítsa az együttműködést az ellenféllel az egymással vitában álló emlékezetek különbségeinek kölcsönös elismerése által, ami megakadályozná, vagy legalábbis megnehezítené, hogy a köztük lévő különbségek erőszakos összecsapássá fajuljanak? Mielőtt feleletet adok, megjegyzem, hogy egy ilyen kérdésfeltevés maga is következménye egy politikai döntésnek, amely az emlékezet konfliktusának kioltására, vagy legalábbis azon tevékenységek elkerülésére vonatkozik, amelyek ezt a konfliktust felerősítenék és ezáltal rontanák az így is rossz kapcsolatokat a felek között. Ilyen politikai döntés egyáltalán nem természetes. Egy pillanattal előbb szó volt ugyanis azokról az erőkről, amelyek főszereplői számára a konfliktus megoldásának perspektívája érdektelen, vagy csak annyiban érdekes, amennyire szükségesnek érzik ellene a harcot, mert radikálisan szembeállítják sajátjaikat az idegenekkel, barátaikat az ellenséggel, a más emlékezetet hordozókkal fennálló kapcsolataikat konfrontációként fogva fel és törekedve saját álláspontjuk erővel való elfogadtatására. Csupán a politikai döntés meghozatala, ismétlem, döntés arról, hogy a másik felet nem ellenfélként kezelik, hanem partnerként a megegyezés keresésében, és ezzel együtt feltételezik, hogy ez lehetséges, csak ez ad értelmet annak, hogy elgondolkodjanak: hogyan lehetne a legjobban megvalósítani ezt a lehetőséget.
Az emlékezet konfliktusainak három dimenziója
Az emlékezet konfliktusát azért olyan nehéz megoldani, mert minden emlékezet magának tulajdonítja az arra vonatkozó tudás kizárólagosságát, hogy valójában mi is történt. Ha tehát két emlékezetnek egy témáról másféle véleménye van, amelyeket nem lehet összeegyeztetni, a helyzet reménytelennek tűnik. Így azért ez nem igaz, mert mindkét fél fellebezhet egy olyan hatósághoz, amely mindkettőjük tiszteletét élvezi, és elfogadhatja annak döntőbírósági ítéletét. Így jártak el évszázadokon keresztül. Az újkorban aztán felfedezték, hogy a múltra vonatkozó vitákat az ő megismerési dimenziójukban egészen másképpen is el lehet dönteni: elhagyva az emlékezet területét és igénybevéve a történelem szolgáltatásait. A történelemnek ugyanis ebben az újkori értelmezésében nem az emlékezet írásbeli formájának kell lennie, ami történetének nagy részében volt. Nem kell, mert képes kikerülni a múlt emlékezetek előhívásán alapuló megjelenítésének köréből, hogy azt az emlékezettől teljesen független módon ismerje meg: a források, vagyis mindenféle maradványok közvetítésével, amelyek fennmaradtak napjainkig, és amelyeket lehet úgy vizsgálni, hogy a jellemzőikből levezethessük a következtetéseket arról, mikor, kinek köszönhetően és milyen körülmények között jöttek létre elsődleges formájukban, és azokról a változásokról, amelyeken később keresztülmentek.
Nem tudok itt belemenni részletekbe, egyébként is sokszor bemutatásra kerültek. Elég megállapítani, hogy a múltra vonatkozó történelmi tudás olyan információkat hoz, amelyek túl vannak az emlékezet hatósugarán, ami a legjobban igazolja az első függetlenségét a másodiktól. De ez nem meríti ki a történelem és az emlékezet kapcsolatának kérdését. Ugyanolyan lényeges a történelem számára a múlt bemutatása olyan perspektívából, amely nem az emlékezet perspektívája, és attól alapvetően abban különbözik, hogy kizárja a történész azonosulását a múltbéli alakokkal, különösen pedig az elmúlt konfliktusok ilyen vagy olyan szereplőivel. A történész, mint történész nem állhat senki oldalára sem. A történelmet úgy kell kezelnie, mint a tudás egy ágát és a kutatási tudományág egy területét. Másképp megfogalmazva kötelessége teljes mértékben és maradéktalanul magáévá tennie az etikai és episztemológiai normákat, amelyek szabályozzák kapcsolatát saját szakmai és a szélesebb környezetével, de egyben úgy irányítják kutatási módszereit, hogy azok kiállják más történészek kritikáit, eredményei elfogadhatóak legyenek számukra és rajtuk kívül a szélesebb közönség számára; valamint hogy közfigyelemre és jelentőségre tegyenek szert. Ez feltételezi a történészek és szakmai környezetük megközelítési módjának teljes egyezését a magatartási elvek és az alkalmazott eljárások értékelési kritériumait, vagyis az ily módon nyert tudásanyag fontosságát illetően.
A valóságban teljes egyetértés ezekben a kérdésekben soha nem fordul elő, az ideálistól való eltérések száma igen nagy és nem kell azokat messze keresni. Tegyük félre a műhelybeli, koncepciós és leírásbeli botladozásokat. Ennél sokkal veszélyesebb egynéhány történész szakmabeli kötelességeinek elhanyagolása és a közvélemény félrevezetése, amikor történelem néven elétárnak valamit, ami valójában nem más, mint az emlékezet leírása. Ez nem jelenti azt, hogy a történészeknek nem lenne joguk azt regisztrálni. Egyik nagyon fontos szerepük éppen a források létrehozása, azon személyek visszaemlékezéseinek rögzítésével, akik pszichológiai vagy társadalmi okokból azt maguk nem tudják megtenni.
Egészen más azonban az emlékezet megőrzése, és más annak történelemként való tálalása, és ezzel a múlt általános képét megillető fontossággal való felruházása, ami elkerülhetetlenül részleges és egyoldalú. Ez leginkább a legújabb kort kutatók között fordul elő, akik a többinél erősebben ki vannak téve a politikai intézmények és a média nyomásának, amelyek rendelkeznek a nyomásgyakorlás eszközeivel, és amelyek azt követelik tőlük, hogy azonosuljanak az elmúlt konfliktusok egyik oldalával és azt annak perspektívájából nézve mutassák be. A kényszer nem igazolhatja őket, hiszen vannak néhányan, akik képesek ennek ellenállni. Azonban illusztrálja azt az általános tendenciát, hogy a történelemnek annál nehezebb teljesen elszakadni az emlékezettől, minél élőbb ez az utóbbi és az események, amiket előhív, továbbra is fájdalmasak maradtak, tekintettel azok jellegére és az általuk okozott, máig fennálló következményekre. Így van ez a dolgok természeténél fogva, főleg az emlékhelyekre vonatkozó konfliktusok esetén.
Mindez nem szünteti meg azt a tényt, hogy az emlékezet konfliktusait a megismerés dimenziójában eldönteni csak a történelem területére való átvitellel lehet. Ez mindkét féltől politikai döntést igényel: visszatartani minden kezdeményezést, amely a vita elmérgesedésével fenyeget, és meghagyni a történészeknek a teljes szabadságot, amikor arra keresik a választ, hogy mi is történt, és biztosítani őket a kész feldolgozás elfogadásáról. A történészek számára ez nem is könnyű feladat, már csak azért sem, mert mindkét oldalon rájuk nehezedik az emlékezet súlya. De még akkor is, ha a történészek megegyezésre jutnának, s a politikusok hajlandók lennének azt elfogadni, ez csak arra vonatkozna, amit a források alapján meg lehet állapítani, vagyis ami a megismerés tárgya lehet. Pedig még ott van az emlékezet további két dimenziója, az érzelmi és az egzisztenciális, amelyek a történészek kompetenciáján kívül esnek. Hogyan lehetne összeegyeztetni nemcsak a történtekre vonatkozó nézeteket, de ezen túlmenően még az érzelmeket és a kötődéseket is?
Ez megköveteli a konfliktus forrás alapján történő feldolgozásán kívül annak már nem történelmi, hanem hermeneutikai dimenzióban való felölelését is, és azt, hogy vegyék észre azon belül az egyéni tragédiákat is. A történészeknél erre sokkal inkább hivatottabbak az írók és a művészek, akik képesek az elmúlt konfliktusok bemutatására, az egyének sorsának prizmáján keresztül, nem hátrálva meg olyan leírások elől, amiket a szakmájának követelményei által gúzsba kötött történész nem engedhet meg magának. Képesek beleérezni magukat a szereplők helyzetébe és visszaidézni motivációjukat, megpróbálva azokat megérteni, azok jóváhagyása nélkül. Képesek a befogadó személy saját élményeire apellálni, bennük egyszerre ébreszteni együttérzést és távolságtartást a bemutatott alakok iránt, kiváltva olyan érzelmeket, amelyek a látásmód változtatására ösztönöznek. A konfliktus résztvevői ilyenkor mindkét oldalon tragikus alakokként jelennek meg, mert istenek mozgatják őket, amelyeket saját maguk hívtak életre, és akik, az általuk felélesztett várakozások révén, az elkerülhetetlen pusztulás felé sodorják őket: a közös hiedelmek, vallások vagy ideológiák révén, amelyeknek átengedték az önmaguk feletti irányítást, nem nézve a következményekre és nem hátrálva meg ezen eszmék nevében a legszörnyűbb bűntettek elkövetése elől sem. De a tragikus alakok elvakultsága nem enyhítő körülmény. Hiszen voltak olyanok is, akik nem adták meg magukat a vallásoknak vagy ideológiáknak és olyanok, akik, bár sajátjukká tették azokat, végül saját életükben nem jutottak el a bűntettek végrehajtásáig. Azok, akik eljutottak a végsőkig, rendelkeztek valamilyen, bár nagyon korlátozott választási szabadsággal, ami azt eredményezi, hogy velük szemben alkalmazhatók a felelősség, a bűn és a büntetés kategóriái.
A forráskonfliktus tragédiaként való értelmezése elvezet a jó és a rossz harcának manicheista felfogásának elvetéséhez és arról a megközelítésről való lemondáshoz, miszerint csak a mi oldalunkon voltak áldozatok, a velünk szemben lévő oldalon pedig csak hóhérok. Ebből nem következik, hogy mindkét oldalon csak áldozatok lettek volna. Az viszont következik, hogy itt is és ott is voltak áldozatok és hóhérok, áldozatok, akik nemegyszer hóhérokká váltak, és hóhérok, vagy azokkal együttműködők, akik saját bűnüknek áldozataivá váltak, emellett itt fokozatok vannak a jótól kezdve a jó és rossz kettősein keresztül a rossz majdnem kristálytiszta formáját képviselő alakig. A forráskonfliktus értelmezésének ilyen módosulása fontos következményekkel jár a maga után hagyott érzelmekre. A gyűlölet és a bosszúvágy a tragédia perspektívájából a konfliktushoz vezető erő szülöttei, de a nekik való alávetettség, akár csak gondolatban és szavakban, lecsúszással fenyeget, azok legelrettentőbb képviselőinek szintjére. Ez megtisztulásra ösztönöz, vagyis elvezet a megbocsájtási képességhez, az érzelmek formálásához, ami együttérzéssel váltja fel a mieink iránt érzett sajnálatot és az idegenekkel szemben táplált gyűlöletet mindenki iránt, kivéve azokat, akik túllépték az emberiesség határait. Itt lezárulnak az írók és a művészek kompetenciái. A megnyilvánulás joga viszont megilleti az erkölcsi tisztelettel övezett világi és az egyházi személyiségeket. A megbocsájtási aktus egyik kiváló példája a lengyel püspökök emlékezetes levele a német püspökökhöz. Sajnálatos, hogy – hacsak nem tévedek –, hasonlót soha nem intézett senki az orosz és ukrán pravoszláv püspökökhöz.
Az emlékhelyek, ahogy láttuk, szoros kapcsolatban maradnak a közösségi identitás érzésével. Az a tény, hogy némelyek egy időben különböző közösségekhez tartoznak – pl. nemzetekhez vagy vallási csoportokhoz – az itt semmin nem változtat. Azonban különösen veszélyes kicsengése van, ha a közös emlékhelyet az egyik társtulajdonos kisajátítja kizárólagos használatára, mert a többiek ezt úgy érzékelik, mintha kiszakítottak volna belőlük egy darabot. Ennél is veszélyesebb felhangot ad azok megsemmisítése vagy hazugsággal való megmásítása, amit óhatatlanul úgy értelmeznek, mint az adott területen való ottlétük vagy a korábbi közösségük ott kifejtett tevékenysége nyomainak eltüntetésére irányuló szándékot. Szimbólikus megsemmisítést. Ezért az emlékhelyekről folytatott vita feltétlenül tartalmaz egzisztenciális dimenziót, és annak eldöntése nem lehet tartós addig, amíg az abban érdekelt összes közösségi kötődések nem kapnak elégtételt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy annak az államnak, amelynek határain belül más közösséghez tartozó emlékhely van, nem csupán kötelessége azt gondozni és oltalmazni, amit mi lengyelek sokáig nem teljesítettünk a földünkön szétszórt német és zsidó emlékekkel szemben. Kötelessége ezen túlmenően az érdekelteknek lehetővé tenni annak megközelítését, és ott emlékünnepségek lefolytatását, az ő hitüknek és meggyőződésüknek megfelelően. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy az emlékhelyek körüli konfliktusokat felválthassuk a jövőbeli együttműködés lehetőségeinek kétoldalú keresésével.
Ezek a megoldások, habár kioltják a konfliktust, azt nem képesek megakadályozni, de még csak komolyan megnehezíteni sem, hogy ismételten lángra ne kapjon, hacsak nem következik be a két oldal közösségi identitásának olyan átformálása, amely mindkét részről eltünteti a közösségeket építő elemek közül az ellenségeskedést a másik oldallal szemben. Itt a nevelőknek kell a színre lépniük, a szó legszélesebb értelmében, amely felöleli nemcsak az összes pedagógust, de a politikusokat, lelkészeket, újságírókat és a média embereit. Felhasználhatják és fel is kell használniuk a történészek valamint az irodalmárok és művészek munkáit, habár a tények helyes megállapítása és az elmúlt konfliktusok tragédia-perspektívájából való megértetése számukra nem cél, hanem csak eszköz. Ez teszi lehetővé az érzelmi nevelési folyamat kiegészítését a közösségi identitás olyan formálásával, ami felváltja a saját ártatlanság érzését a jó cselekedetek és a bűnök tudatával, a saját, kizárólagos igazság érzetét azzal a meggyőződéssel, hogy az igazság igen gyakran megoszlik, és végül a veszélyeztetettség érzését a tartós együttélésre való beállítottsággal. És amely felülírja a saját múltról kialakított elképzeléseket ebből az új perspektívából kiindulva, hogy ezen a területen is megszűnjön a manicheista sémák uralma. Nem úgy van, hogy mi mindig jók voltunk, a rosszak pedig mindig csak mások voltak – ez az első ránézésre saját általánosságában banális kijelentés egyáltalán nem elfogadhatatlan a lengyelek neveléséért felelős személyek körében, ahogy erről tanúskodik minden, ezt illusztráló ténynek az elvetése. Például vajon kit kell emlékeztetni a Jedwabne körüli vitára? A többi országban a helyzet hasonló.
Új távlatok
A történészek kutatásai, az írók és művészek alkotásai és a nevelők munkája önmagában nem elegendőek, hogy olyan állapot jöjjön létre, amikor a különböző emlékezetek egymás mellett, együtt léteznek, miközben mindenki elismeri a többiek jogát különállásának megőrzésére. Ennek elérése mindenekelőtt azt igényli, hogy a politikusok mondjanak le az olyan döntésekről, fellépésekről és kezdeményezésekről, amelyek megnehezítik vagy egyenesen lehetetlenné teszik ennek a célnak az elérését. Azt várjuk tőlük, mint az orvosoktól, hogy legalább ne okozzanak kárt. Hogy ne használják eszközként az emlékezet konfliktusait pártok közötti játszmáikban és a hatalomért vívott harcban, hogy ne vessenek bizalmatlanságot, hogy ne hívjanak életre agressziót, és ne táplálják a frusztrációt, a veszélyeztetettség érzetét keltve belül a „rendszer” által, ami állítólag rejtekéből irányít mindent, és kívül az „örök ellenségeink” által, akik lesben állnak, mint a farkasok. De ez csak a minimum. A politikusoktól meg kell követelni ugyanis a pozitív döntéseket, amelyek elősegítenék az önmagán túllépő, a mások szempontjai felé nyitott magatartást, az idegen emlékezeteknek tiszteletben tartását a sajátról való lemondás nélkül, abban a meggyőződésben, hogy minden nemzet különféle kategóriákból tevődik össze, amelyek különbözőképpen élték meg a közös történelmet, ami eltérő emlékeket hagyott bennük. Európa hasonló nemzetekből tevődik össze, amelyek mindegyike saját módján emlékszik a közös történelemre, emellett ezek a különbségek jogosak olyan határok között, amelyeket nemzetközi vitában történészek, írók és művészek, nevelők és politikusok közreműködésével kell kijelölni és szükség esetén korrigálni. Ilyen hozzáállással kell kezelni az oktatási programokat, az utcaneveket, az emlékművek építését és az évfordulók megünneplését, a saját és az idegen emlékhelyek ápolását, egyszóval minden olyan tevékenységet, amelyek az egyének emlékezetébe beültetik a közösségi emlékezetet, felelevenítik, vagy a térbe beépítik egy-egy elemét.
Minden közösségi emlékezet megosztott emlékezet, és ahogy láttuk, más nem is lehet. Ez nem jelenti, hogy a megosztottságnak a konfliktus formáját kell öltenie. Ha a múltban ez általában így történt, az csak azért volt, mert minden állam és minden nemzet közéletét egy csoport dominálta, amely mindenkire rákényszerítette saját emlékezetét, mint az általánosan érvényest és nem fogadta el másfélék létezését. Mélyreható kulturális rendszerváltásra és hosszantartó politikai harcra volt szükség, amely átépítette a társadalmi hierarchiát, felszántotta a közösségi emlékezetet, hogy a különböző csoportok és osztályok emlékezete egyenjogúságot nyerjen, egyébként inkább elméletben, mint a gyakorlatban, mint például Lengyelországban, ahol a nemesi emlékezet még mindig többet nyom a latban, mint a parasztoké. De az emlékezet felosztása a múltban kivédhetetlenül konfliktus formáját öltötte, többek között azért is, mert az államok és az európai nemzetek nem láttak maguk előtt más perspektívát, mint a lehető legtovább fenntartani az erők egyensúlyát, abból a tapasztalatokra épülő meggyőződésből, hogy annak megsértése kivédhetetlenül a horizonton állandóan jelenlévő háborúhoz vezet; innen fakad a nacionalizmusok eszkalációja.
Az emlékezet a nemzeten belüli és a nemzetközi megosztottság között áll, hasonlóan, mint az általuk szült konfliktusok között, emellett létrejöttek kétoldalú és az idők folyamán változó összefüggések, amelyekkel itt és most nem lehet foglalkozni. Számunkra egyedül az fontos, hogy jelenleg léteznek más perspektívák. A belső, hazai közéletben ez a perspektíva a demokrácia, az állampolgárok annak megfelelő egyenjogúságával; a nemzetközi kapcsolatokban Európa perspektiája az államok és népek neki megfelelő egyenlőségével. Azonban sem a demokrácia, sem Európa végtelen egyszer és mindenkorra. Különféle veszélyek leselkednek rájuk, ezen belül a belső, de még inkább a nemzetközi emlékezeti konfliktusok felszítása a populista és nacionalista pártok által, amelyek nekik kedvező körülmények között – pl. a gazdasági vagy politikai válság alatt – hatalomra kerülhetnek és ideológiájukat az állam bel- és külpolitikai programja fölé helyezhetik. A demokrácia és Európa kettős perspektívájából így különösen fontos az emlékezet konfliktusainak hatástalanítása, mint ahogy ártalmatlanítják a késleltetett gyújtású bombát.
Abból indultam ki, hogy minden emlékezet valamilyen egyedi vagy közösségi alany emlékezete. De a közösségi alany nem absztrakció vagy hiposztázis. Számos egyed együttese, amelyek különféle kötelékekkel kapcsolódnak egymáshoz, együttműködéssel, együttes fellépéssel, együttes átérzéssel. Így tehát az idegen vagy saját közös emlékezet megközelítése, végső soron mindig élő emberekre vonatkozik, akik annak hordozói és akik azt felelevenítik, általában tárgyak és az emlékezetüknek megfelelőnek, közelinek tartott, sőt, szinte saját magukkal azonosított helyek közvetítésével. Az idegen emlékezethez való hozzáállást tehát nem diktálhatják kizárólag a politikusok döntéseivel hozott jogszabályok, bár azoknak fontos, megvalósítandó szerepük van. Ezeknek szintén, vagy akár mindenekelőtt, az egyének által elsajátított erkölcsi normák külső megnyilvánulásainak kell lenniük, amelyek a kölcsönösség alapján megkövetelik a másik személyben saját magunk meglátását, és egy másik közösségben annak ellensúlyozását, amelyhez mi magunk tartozunk, és az ennek megfelelő magatartás tanúsítását. Az utóbbi időben sokat beszéltek nálunk „történelem-politikáról”. Javaslom, hogy ezt váltsuk fel az emlékezet etikájával.
Krzysztof Pomian professzor (szül. 1934) - történész, filozófus, esszéista. Professzor a francia Országos Tudományos Kutatóintézetben. A Brüsszelben létrejövő Európa Múzeum igazgatója.
