Explore our collection of articles! The compilation has been created for all those wishing to learn more about the complex issues underpinning 20th-century European history and memory. It consists of both academic and popular pieces, all written and/or edited by experts in their field. The articles cover a wide range of topics, from historical summaries and social history to contemporary commemoration practices.

Photo of the publication Das ukrainische L’viv seit 1991 – Stadt der selektiven Erinnerung
Delphine Bechtel

Das ukrainische L’viv seit 1991 – Stadt der selektiven Erinnerung

18 August 2011
Tags
  • Lemberg
  • Galizien
  • Ukraine
  • Ukrainer
  • OUN
  • UPA
  • Bandera
  • Erinnerungsort
  • Erinnerungspolitik
  • Holodomor
  • Lviv

Die Geschichte der westlichen Ukraine und die des ehemaligen Galizien sind komplizierter als die der übrigen Ukraine. Galizien war Bestandteil mehrerer Staaten und Mächte. Nach der Gründung der Stadt Lemberg durch Fürst Danylo im Jahr 1256 gehörte das Gebiet 400 Jahre zu Polen und anschließend 146 Jahre zur Habsburgischer Monarchie (1772–1918). Nach dem Ersten Weltkrieg wurde die Region Teil des unabhängigen Polens, 1939/1941 kamen die sowjetische und die nationalsozialistische Eroberung und über fünf Jahrzehnte die Eingliederung in die UdSSR, bevor 1991 die Ukraine unabhängig wurde.

 

In den dreißiger Jahren lebten in der Dreivölkerstadt Lemberg/Lwów 51 Prozent Polen, etwa ein Drittel Juden und 16 Prozent Ukrainer. Nach der Vernichtung der Juden und der Vertreibung der polnischen Bevölkerung stand Lemberg praktisch zu 85 Prozent leer. Die Stadt wurde von russischen/sowjetischen Beamten, Militärs und ukrainischen Bauern in Besitz genommen. Die Vergangenheit dieser Stadt als Wiege der ukrainischen Nationalbewegung wurde erst mit der Unabhängigkeit der Ukraine offengelegt. Heute ist sie als Zentrum der westlichen Ukraine im Kontrast zu dem stark russifizierten Osten des Landes ein Hort der ukrainischen Identität. Daraus entstanden antagonistische Geschichtsschreibungen, unvereinbare „nationale Gedächtnisse“, unüberbrückbare Versionen von Geschehnissen, Helden und Märtyrern.

Bei ihrer Suche nach einem verbindenden Narrativ einer kontinuierlichen ukrainischen Vergangenheit ehrten die Lokalautoritäten in Lemberg nach 1991 verschiedene Persönlichkeiten durch Straßenumbenennungen, die Errichtung von Denkmälern, Gedenktafeln oder durch öffentliche Feiern. Die maßgeblichen Vertreter der ukrainischen Literatur wie der Dichter Taras Shevtchenko oder der Schriftsteller und Freiheitskämpfer Ivan Franko waren schon unter dem sowjetischen Regime als Träger der Kultur des ukrainischen Volkes verehrt worden. Der Führer der Kosakenaufstände im 17. Jahrhundert, Bohdan Khmelnits’kyj, gehört auch zum Pantheon des sowjetisch-ukrainischen Gedenkens, obwohl er, die damals polnische Stadt belagert und nicht verteidigt hatte. Die Anlehnung an große historische Figuren wie die Nationalhistoriker Mykhajlo Hrushovskyi oder Mykhajlo Drahomanov zielt auf eine pan-ukrainischen Identität. Die Stadt hat darüber hinaus dazu beigetragen, eine lokale Tradition zu schaffen, die auf der partikularen Geschichte Galiziens (Halytschyna auf Ukrainisch) beruht. Diese Konstruktion fußt auf komplexen Prozessen der Umkehr, der Aufwertung, der Rehabilitierung, aber auch des Verschweigens von Geschichtsereignissen und -verläufen.

Ein erstes Charakteristikum dieser Politik ist die Vergegenwärtigung der Stadtgeschichte, unter fast völliger Abstinenz vom polnischen, jüdischen und auch sowjetischen/russischen Teil dieser Geschichte. Die Altstadt Lembergs ist ein Juwel der Renaissance wie auch der späteren Architektur unter dem Einfluss der Wiener und der Krakauer Sezession. Doch ist dies praktisch nirgendwo öffentlich zu lesen. Heute sind von dieser Vergangenheit nur einige Spuren geblieben: Jiddische oder polnische Aufschriften kommen unter der blättrigen Farbe manchmal wieder zum Vorschein. Nirgends wird von den Lokalbehörden offiziell des Mordes an den 160.000 Juden durch die Nazis oder die Deportierung der über 100.000 Polen 1945/46 erinnert. Das Denkmal für die Opfer des Ghettos in Lemberg wurde 1992 aus privaten Geldern errichtet.

Alles, was an die sowjetische Präsenz in der Stadt erinnert, musste auch verschwinden. Ähnlich wie in Riga und in anderen Städten des Baltikums wurden manche Denkmäler der Roten Armee abgetragen. Russische Schulen wurden geschlossen. Die Puschkin- und die Lermontovstraße mussten in einem Viertel weichen, wo die Straßen nach Vertretern der Organisation Ukrainischer Nationalisten (OUN) und der Ukrainischen Aufstandsarmee (UPA) umbenannt wurden.

Die zweite Charakteristik dieser Geschichtspolitik ist die Schaffung eines ukrainischen nationalen Kontinuums, in einer Stadt, die eigentlich erst ab 1945 ukrainisiert wurde und deren ukrainische Kontinuität es praktisch nicht gibt. Diese erfundene Kontinuität fängt bei Danylo, dem galizischen Fürsten des 13. Jahrhunderts an und reicht bis zu dem ukrainischen Popsänger Ihor Bilozir, der im Jahr 2000 von Russen erschlagen wurde. So gelangt man von der drei Monate existierenden Westukrainischen Volksrepublik, die am 9. November 1918 in L’viv ausgerufen wurde, bis zum „Akt“ des 30. Juni 1941, durch welchen die ukrainischen Nationalisten der OUN Stepan Bandera und Jaroslav Stec’ko, die mit der Wehrmacht einmarschiert waren, die Unabhängigkeit der Ukraine erklärten, die jedoch nur wenige Tage von NS-Deutschland geduldet wurde.

Ultranationalisten, Rechtsextremisten und Kollaborateure der Nazis werden rehabilitiert, da sie gegen die Russen kämpften. Das Museum für Stadtgeschichte hat seine Räume unter dem Titel „Bestrebungen der Ukrainer nach Befreiung und Unabhängigkeit“ neu gestaltet. Dort werden kritiklos Theoretiker eines radikalen, faschistischen Nationalismus wie Dmytro Doncov, Mitglieder der ukrainischen Wehrmachtsbataillone „Nachtigall“ und „Roland“ und der SS-Division Galizien, zu der sich bis zu 80.000 ukrainische Freiwillige melden wollten, als Helden dargestellt. Zwei Persönlichkeiten der OUN/UPA werden hervorgehoben: Stepan Bandera, in Polen in erster Linie als Mörder wahrgenommen, für den 2007 ein monumentaler Memorialkomplex neben der Elisabeth-Kirche errichtet wurde, und Roman Shukhevytch, den Kommandanten des Bataillons „Nachtigall“.

Neu sind seit 2006–2007 die Veränderungen bei der Benennung jener militärischen Einheiten, die mit den Nazis kollaborierten, indem die deutschen Benennungen jetzt den ukrainischen weichen. Das Wehrmachtsbataillon „Nachtigall“ erscheint jetzt als „DUN“ (Druzhyna ukraïnskikh nacjonalistiv, Legion der ukrainischen Nationalisten), und die SS-Division „Galizien“ als „U.D. Halytschyna“ (Ukraïnska Divizja Halytschyna) oder „Erste U.D. Halytschyna“. Zu diesem Zweck wurden den ausgestellten Uniformen die Totenköpfe, Borten, Spiegel und Dienstabzeichen der SS entfernt und die Museumsexponate auf diese Weise verharmlost.

Das dritte Charakteristikum der Erinnerungspolitik an die Stadt Lemberg ist die Erfindung eines neuen Märtyrertums. Im Kontext der „Konkurrenz der Opfer“ geht es darum, Märtyrer zu finden, die dem Altar der nationalen Erinnerungskonstruktion genügen. Diese Viktimisierung hat in der Ukraine als wichtigsten Bezugspunkt die große Hungersnot („Holodomor“) der Jahre 1932–1933, um deren internationale Anerkennung als „ukrainischer Holocaust“ sich die Regierung stark bemüht. In Lemberg sind vor allem die Massaker im Gedächtnis präsent, die vom NKWD in den letzten Tagen vor dem deutschen Einmarsch im Juni 1941 in den Lemberger Gefängnissen verübt worden sind. Der NKWD erhielt damals den Befehl, die politischen Gefangenen ins Innere der UdSSR abzutransportieren oder sie zu liquidieren. Bei dem schnellen Einmarsch der Deutschen wurden über 4000 Personen in den Gefängnissen erschossen. Seit 1991 können diese Gräuel wieder benannt werden. Die städtischen Behörden sowie Opferorganisationen errichteten mehrere Denkmäler zu diesen tragischen Ereignissen. Auf den neuen Denkmälern findet sich jedoch kein Hinweis auf die grausamen Pogrome, die nach dem Einmarsch der Wehrmacht auf den Straßen stattfanden und von einem rachesüchtigen Mob, der ukrainischen Hilfspolizei und ukrainischen Nationalisten an der jüdischen Zivilbevölkerung unter Aufsicht der Nazis verübt wurden.

Die Zusammenlegung der Helden des Nationalismus und der Opfer des Stalinismus in einem gemeinsamen Mausoleum kommt einer Sakralisierung des ukrainischen Leidens gleich. Das Mausoleum wurde 2006 auf dem Łyczaków-Friedhof eingeweiht. Dieser neue Teil des Friedhofes wurde so angelegt, dass er den polnischen Militärfriedhof des Ersten Weltkrieges (Cmentarz Lwowskich Orląt) überragt und somit symbolisch verdrängt. Auf diesem Erinnerungsort werden wiederum das Bataillon „Nachtigall“ und die SS-Division „Galizien“ („Erste U.D. Halytschyna“) gewürdigt. 2006 verkündeten die städtischen Behörden ihr Vorhaben, Stepan Bandera, Yevhen Konovalets, Andriy Melnyk und andere Führer der OUN/UPA dorthin umzubetten.

Lemberg ist von einem regelrechten Erinnerungsfieber ergriffen. Wobei eine selektive Erinnerungspolitik und Musealisierung zum Tragen kommt. Allein die ukrainische Wiedergeburt und das ukrainische Leiden werden thematisiert. Das multikulturelle Erbe der Stadt wird hingegen vergessen und verdrängt.

Wie werden sich die polnischen, deutschen, amerikanischen und jüdischen Touristen in dieser Denkmäler-Landschaft mit ihren Narrativen wiederfinden? Wie kann diese Politik mit der erwünschten Integration der Ukraine in Europa zusammenpassen? Werden mit diesen revisionistischen Ausblendungen die künftigen Generationen westukrainischer Schüler noch mitbekommen, dass diese „Helden“ sich in die Dienste von Wehrmacht und SS eingeschrieben hatten? Wird einmal danach gefragt werden, inwieweit sie bei „ethnischen Säuberungen“ an Polen und Juden mitgemacht haben? Ernste Fragen angesichts einer problematischen selektiven Geschichtsdarstellung, die Museen, Straßen und Denkmäler in dem ukrainischen L’viv seit 1991 verändert und geprägt haben.

 


 

Prof. Delphine Bechtel - Stellvertretende Direktorin des Centre Interdisciplinaire de Recherches Centre-Européennes, Professorin an der Fakultät für Germanistische Studien der Universität Paris IV - Sorbonne. Ihre wissenschaftlichen Interessen umfassen u.a. die Literatur und Kultur des Jiddischen in Mittel- und Osteuropa, Politik, Kultur und literarische Kontakte zwischen deutschen und jüdischen Schriftstellern in Hebräisch oder Schriftstellern in Jiddisch in Mittelosteuropa (Russland, Polen), multikulturelle Städte in Mittel- und Osteuropa.

 


 

Photo of the publication Das Jahr 1989 – Ein europäischer Erinnerungsort
Burkhard Olschowsky

Das Jahr 1989 – Ein europäischer Erinnerungsort

18 August 2011
Tags
  • 1989
  • Ende des Kommunismus
  • Polen
  • Gorbatschow
  • Ostmitteleuropa
  • DDR
  • Westeuropa
  • Erinnerungskultur

Das Jahr 1989 – der ostmitteleuropäische Völkerherbst – hat zwar den Kontinent fundamental verändert. In unserem Bewusstsein steht der Herbst dieses Jahres aber eher für das Ende einer Epoche denn für den Beginn einer neuen.

Am 6. Juli 1989 hielt Michail Gorbatschow eine Rede in Straßburg vor dem Europarat und teilte seinen Zuhörern mit, die Sowjetunion werde Reformen in Osteuropa nicht im Wege stehen. Nachdem die Metropole eines Imperiums so öffentlich erklärt hatte, dass sie nicht an den Randgebieten ihrer Einflusssphäre festhalten werde, festhalten könne, – und als dies weltweit bejubelt worden war –, war es nur noch die Frage einer überschaubaren Frist, wann die Statthalter des Imperiums in Warschau, Budapest, Ost-Berlin, Prag und Bukarest fallen würden.

Offen blieb freilich, wie und wohin sie fallen würden. Offen blieb auch, ob Jaruzelski, Honecker, Jakeš, Ceauşescu und Kádár ihre Machtmittel, über die sie zweifellos noch verfügten, einsetzen würden. Welche Folgen das Gewaltszenario haben konnte, wurden den Ostmitteleuropäern am 4. Juni 1989 vor Augen geführt, dem Tag als Chinas kommunistische Machthaber Hunderte friedlicher Demonstranten auf dem „Platz des himmlischen Friedens“ niederschießen ließen. Genau an dem Tag als in Polen die ersten halbfreien Wahlen stattfanden. Auch wegen des abschreckenden Beispiels vom Platz des himmlischen Friedens vermieden die Männer und Frauen der Opposition des Jahres 1989 auf dem europäischen Schauplatz ganz bewusst die Gewalt. In den Jahrzehnten ihrer Herrschaft hatten die kommunistischen Regime durch Androhung und Anwendung von Gewalt ihren Kredit verspielt. Trotz aller Waffen, die die Regimes besaßen, haben sie ihre Bürger unfreiwillig gelehrt, wie untauglich es ist, Gewalt anzuwenden.

Die kommunistischen Staatsparteien in Ostmitteleuropa verfügten zwar 1989 noch über die Machtmittel, doch es fehlte ihnen an einer starken Führung. Nur eine solche, die sich nicht scheute, Blut zu vergießen, hätte diese Machtmittel benutzen können. 1989 waren sich die Führungen der kommunistischen Parteien des „Ostblocks“ ihrer Parteibasis, ihrer Sache und vor allem ihrer selbst nicht mehr sicher, um dem revolutionären Aufbegehren der Bevölkerung ihrer Länder noch etwas entgegensetzen zu können. Abneigung gegen Gewalt war alles, was viele Revolutionäre von 1989 gemeinsam hatten. Sie waren eine ungewöhnlich gemischte Gruppe. Sie bestanden nicht selten aus Reformkommunisten, Sozialdemokraten, liberalen Intellektuellen, Nationalisten, Marktwirtschaftlern, kirchlichen Aktivisten, Gewerkschaftlern, Pazifisten, einigen traditionellen Trotzkisten und vielen anderen. Diese große Vielfalt war ein Teil ihrer Stärke und Gift für den Einparteienstaat.[1]

Die weitgehende ideologische Ähnlichkeit der Länder im sowjetischen Herrschaftsbereich führte dazu, dass die Gefährdung oder der Sturz der kommunistischen Führung in einem Lande unweigerlich die Legitimität der anderen schwächte. Es ist wohl ein Wesenszug von Revolutionen, dass sie die Legitimität der herrschenden Macht durch das kumulative Beispiel zersetzen. Das Neue an 1989 war das Tempo dieses Vorgangs. Das Ihre zur Beschleunigung und Unumkehrbarkeit der Entwicklung trugen die Massenmedien bei. Besonders die Ungarn und Tschechen waren in der Lage, ihre eigene Revolution jeden Abend in den Fernsehnachrichten zu sehen. Die Ostdeutschen beschlich beim allabendlichen Konsum des Westfernsehens nicht mehr der Wunsch, auszuwandern, sondern das Gefühl, Subjekt des Geschehens zu sein. Seien es die Bilder von der Exhumierung und Umbettung von Imre Nágy am 16. Juni 1989, von den Leipziger Montagsdemonstrationen am 9. Oktober 1989, oder die Bilder der demonstrierenden Prager Studenten am 17. November 1989.

Dieses erhabene Gefühl, die Wiedererlangung der eigenen Würde, welches die Polen 1980 erstritten und enthusiastisch zelebriert haben, wurde nun für Tschechen, Slowaken, Ungarn und in besonderer Weise für Ostdeutsche nachvollziehbar. Innerhalb von Tagen verloren die kommunistischen Regimes das, worauf sie peinlich und mit stets wiederkehrenden Restriktionen achteten – ihr Informationsmonopol. Die Furcht, allein zu sein, die oppositionelles Engagement gerade in der DDR und der Tschechoslowakei zu einem ungewissen und zermürbenden Unterfangen machte, war für immer dahin.

In Polen allerdings sind die Veränderungen des Jahres 1989 nicht der Erinnerungsort überschäumender Freude und emotionaler Ergriffenheit geworden. In den Gesprächen am „Runden Tisch“ zwischen einem Großteil der Opposition und der Machtelite ging es nicht mehr darum, ob letztere die Macht abgeben bzw. teilen werde, sondern vor allem auf welche Weise dies angesichts einer verheerenden Wirtschaftslage geschehen würde. Sachbezogenheit und Verhandlungsgeschick waren dabei eher gefragt als revolutionärer Furor.

Bei den Oppositionsgruppen der DDR stieß der „Runde Tisch“ als originär polnische Erfindung auf reges Interesse und wurde als nachahmeswertes Beispiel wahrgenommen und praktiziert, ein Umstand, der in Polen weitgehend ausgeblendet wird. Um den „Runden Tisch“ in Polen gab und gibt es Kontroversen. Die Vertreter der radikalen Opposition kritisierten, am Runden Tisch sei ein unzulässiges Einvernehmen mit dem Feind bekundet worden. Diese Kritik wird immer wieder erneuert, in den letzten Jahren sogar mit größerer Vehemenz.

Das Jahr 1989 wäre nicht hinlänglich beschrieben, ohne auf die deutsche Wiedervereinigung und die eingeschliffenen internationalen Wahrnehmungen und Gewohnheiten einzugehen. Diese wurden in diesem Revolutionsjahr massiv und keineswegs zur Freude mancher europäischen Regierungen in Frage gestellt. Was war geschehen? Bis 1989 war es allgemeiner Konsens in Westeuropa, dass sich die deutsche Frage erst dann stelle, wenn die politischen Voraussetzungen erfüllt, sprich eine europäische Friedensordnung geschaffen sein würde. Die Realität sah gründlich anders aus.

Frankreich und Großbritannien waren alarmiert über eine vermeintlich unkontrollierte 80-Millionen-Macht. Für die frisch gewählte Regierung Mazowiecki bot die deutsche Wiedervereinigung die Chance, die alten Verpflichtungen im Warschauer Pakt behutsam durch souveräne Beziehungen und neue Partnerschaften mit dem Westen zu ersetzen. Die Sympathie der neuen polnischen Regierung für die demokratische Bundesrepublik wurde durch Helmut Kohls Zehn-Punkte-Plan zur Wiedervereinigung im Dezember 1989 auf eine schwere Probe gestellt, da die Oder-Neiße-Grenze dort ausgespart blieb. Der Vertrag von 1970 galt nur für die alte Bundesrepublik, nicht aber für das vereinigte Deutschland.

Gorbatschows Zustimmung zum vereinten Deutschland und dessen Zugehörigkeit zur Nato, resultierte im Wesentlichen aus der Überlegung, dass man die DDR und Mitteleuropa aufgeben musste, um sich auf die Gesundung der Sowjetunion zu konzentrieren und dafür die Hilfe des Westens zu gewinnen. Was bleibt, sind sein Mut und seine strategische Leistung.

Bis heute ist der Epochenumbruch des Völkerherbstes nicht zum Gründungsmythos geworden – weder des vereinigten Deutschlands noch der III. Polnischen Republik, noch des erweiterten Europas. Jürgen Habermas hat die Vorgänge des Jahres 1989 einst als „nachholende Revolution“ gedeutet, also den Versuch, Anschluss an zivilisatorische und verfassungsrechtliche Entwicklungen zu gewinnen, die im Westen längst abgeschlossen waren. Diese institutionelle Betrachtung verkennt die häufig andersartigen Erinnerungen, Erfahrungen und Sozialisationen in Ost- und Westeuropa, die originären emanzipatorischen Leistungen vom Volksaufstand am 17. Juni 1953 bis zur Solidarność 1980/81, aber auch die unzähligen Zeugnisse einzelner Menschen und kleiner Gruppen – Beispiele von Selbstbehauptung und abgetrotzter Gewissensfreiheit und von erkämpften Menschen- und Bürgerrechten sowie von Leistungen der gesellschaftlichen Selbstorganisation abseits der parteistaatlichen Machtstrukturen.

Auch wenn der Kontinent nunmehr politisch die Jalta-Ordnung, jene Spaltung in einen diktatorischen Osten und einen demokratischen Westen als Folge des Zweiten Weltkriegs, überwunden hat, so wirken die Erinnerungskulturen von Ost- und Westeuropa nach wie vor nebeneinander, nicht selten gegeneinander, so als hätten sich die Zumutungen des Lebens hinter dem Eisernen Vorhang tiefer, als in westeuropäischen Hauptstädten für möglich gehalten, im Gedächtnis der Ostmitteleuropäer eingeprägt. Nach Auffassung von Ralf Dahrendorf ist „1989“ im deutschen intellektuellen Bewusstsein weder ein tiefer Einschnitt wie in dem des übrigen Europa noch ein Moment des Aufatmens ob des Triumphes der offenen Gesellschaft. In Absetzung von dieser Auffassung sieht Dahrendorf „1989“ nicht nur eine globale Zäsur, er glaubt auch, dass „1989“ als Gründungsmythos für das neue Europa taugt.[2]

Ein Rückblick auf das Wirken ostmitteleuropäischer Männer und Frauen im Jahre 1989 ist in besonderer Weise geeignet, um als sinnstiftendes Beispiel für die Verwirklichung der Zivilgesellschaft in Europas Freiheitsgeschichte aufgenommen zu werden. „1989“ sollte als fester Erinnerungsort neben anderen Ereignissen, in einer europäischen Erinnerungskultur verankert werden. „1989“ stellte eine revolutionäre Volksbewegung für den demokratischen Verfassungsstaat dar. Sie zielte auf die Überwindung von Grenzen und belegte, dass es sich immer und überall lohnt, die Würde und die Freiheit des Einzelnen zu behaupten und zu verteidigen. Das Jahr 1989 ist ein europäischer Erinnerungsort, weil er Europa in der heutigen Gestalt erst möglich machte.

1 Vgl. Peter Bender, Deutschlands Wiederkehr. Eine ungeteilte Nachkriegsgeschichte 1945–1990, Stuttgart 2007, S. 229 f.

2 Ralf Dahrendorf, Der Wiederbeginn der Geschichte. Vom Fall der Mauer zum Krieg im Irak. Reden und Aufsätze, München 2004, S. 213.

 


 

Dr. Burkhard Olschowsky (geb. 1969 in Berlin) studierte Geschichte und die Geschichte Osteuropas in Göttingen, Warschau und Berlin. 2002 erwarb er an der Humboldt-Universität in Berlin seinen Doktortitel. 2003-2005 arbeitete er als Vertragsdozent im Bereich zeitgenössischer Geschichte und Politik an der Humboldt-Universität in Berlin. In den Jahren 2004-2005 war er im Bundesministerium für Verkehr, Bau und Stadtentwicklung tätig. Seit Mai 2005 wissenschaftlicher Mitarbeiter in Bundesinstitut für Kultur und Geschichte der Deutschen im östlichen Europa. Seit 2010 ist er wissenschaftlicher Mitarbeiter im ENES-Sekretariat.

 


 

Photo of the publication Das Jahr 1956 – Eine Zäsur der ostmitteleuropäischen Geschichte
Attila Pók

Das Jahr 1956 – Eine Zäsur der ostmitteleuropäischen Geschichte

18 August 2011
Tags
  • 1956
  • Gedächtnis
  • Ostmitteleuropa
  • Ungarn
  • Kommunismus
  • Einfluss der Sowjetunion
  • Kultur

Schicksalsjahre, Wendejahre der europäischen, der allgemeinen Geschichte sind Themen von großem Interesse nicht nur für Historiker, sondern selbstverständlich auch für Politiker, für Pädagogen und auch für die schwer erfassbare aber allseits präsente allgemeine Erinnerungskultur. 1956 ist ohne Zweifel so ein Jahr, das im Folgenden thesenartig beleuchtet werden soll.

 

1. Direkter Weg von 1956 bis 1991?

Ein Grundproblem des kollektiven Gedächtnisses an 1956 ist der Umstand, dass dieses Datum in den Jahren der politischen Umwälzung 1989–91 ein Symbol des antisowjetischen, antikommunistischen Widerstandes war. Ungarn und Polen 1956, die Tschechoslowakei 1968, Polen 1980–81 sowie die Ereignisse in der DDR, in den Baltischen Sowjetrepubliken, in der Tschechoslowakei, in Bulgarien, in Rumänien, in Ungarn und in Jugoslawien wurden 1989 als Teile eines teleologischen Prozesses sowie als Vorgeschichte des Zusammenbruches der UdSSR wahrgenommen. Die Vorstellung einer unabwendbaren Entwicklung (von der Diktatur zur Demokratie, von der Staatspartei zum Mehrparteiensystem, von der zentralisierten Planwirtschaft zur liberalen Marktwirtschaft) war für die Beteiligten zweifellos inspirierend. Nach der kurzen Zeit der Euphorie zeigten sich jedoch grundlegende Unterschiede zwischen den Umbrüchen in diesen Ländern, was wiederum die grenzübergreifenden Erfahrungen minimiert und eine Verständigung über bestimmte Ereignisse erschwert.

Was die Interpretationen des Jahres 1956 betrifft, sind vor allem die elementaren Unterschiede zwischen Ungarn und Polen von Belang. In Polen wurde Chruschtschows ”Geheimrede“ auf dem XX. Parteitag der KPdSU offiziell verbreitet und spielte eine inspirierende Rolle im Entstalinisierungsprozess. Der nach über dreijähriger Haft 1954 freigelassene Reform-Kommunist Władysław Gomułka war im Herbst 1956 über alle Maßen populär. Trotz der baldigen Enttäuschung der polnischen Gesellschaft über ihn konnte sich Gomułka 1956–57 als Retter nationaler Interessen in einer Situation, in der die Sowjetunion kurz vor dem Einmarsch stand, darstellen. Der ungarische Ministerpräsident Imre Nágy hingegen war nicht in der Lage, den Lauf der Ereignisse nachhaltig zu beeinflussen, sein Heldenimage ist nicht primär mit seiner Leistung im Revolutionsjahr 1956 sondern eher mit seinem Märtyrertod verbunden. Wären er und andere Personen nicht hingerichtet worden, wären sie nie zu Symbolen des Freiheitswillens einer kleinen mitteleuropäischen Nation im sowjetischen Hegemonialbereich geworden.

 

2. Patriotismus und Kommunismus

Ein zweites Grundproblem tangiert das Verhältnis von Patriotismus und Kommunismus. Kann sich ein Kommunist patriotisch verhalten? Oder ist ein Patriot per definitionem kein Kommunist? György Litván unterscheidet zwischen zwei links gesinnten (Reformsozialisten und nationale Demokraten) und zwei rechts gesinnten (nationale Konservative und radikale Rechte) Lagern, die misstrauisch gegenüber der Sowjetunion waren und den schnellstmöglichen Abzug der sowjetischen Truppen aus Ungarn forderten. In dieser kurzen Sternstunde der ungarischen Geschichte teilten Kommunisten und Antikommunisten – trotz aller internen Strömungen – die Kritik am sowjetischen Imperialismus. Im Kampf um die Erinnerung an 1956 versuchen viele Antikommunisten, sämtliche Kommunisten als Diener der Sowjetinteressen zu zeichnen. Eine Gruppe polnischer und ungarischer Kommunisten betrachtet 1956 andererseits als einen reformkommunistischen Versuch nationaler Prägung zur Bewahrung sozialistischer Werte frei von stalinistischer Willkür. In demselben Kampf nennen andere ungarische Kommunisten 1956 eine „Konterrevolution” zur Restauration des erzkonservativen Regimes aus den Jahren 1919–1944. In den offiziellen ungarischen Darstellungen bis 1989 war hingegen von einem mit Hilfe der sowjetischen Truppen abgewendeten Bürgerkrieg die Rede.

Nach 1972 versuchte Janos Kádár den Begriff „Konterrevolution” durch „nationale Tragödie” zu ersetzen, jedoch blieb ersterer Begriff Teil des parteioffiziellen Sprachgebrauchs bis zum 28. Januar 1989. An diesem Tag sprach Imre Pozsgay im Politbüro erstmals von 1956 als einem berechtigten Volksaufstand. Diese Äußerung war umso bedeutsamer, als die Einreihung in die Linie positiver ungarischer Traditionen zum Kern einer “Gegenerinnerung” und mithin der historischen Delegitimierung des Kádár-Regimes geworden war. Diese gründliche Umwertung von 1956 wurde zugleich zur erinnerungspolitischen Voraussetzung für die Verhandlungen zwischen Vertretern der oppositionellen Gruppen und den Machthabern. Auf diese Weise kam es zu einer Reihe von symbolischen Ereignissen: Der am 16. Juni 1958 hingerichtete Imre Nágy wurde gemeinsam mit anderen Opfern am 16. Juni 1989 feierlich bestattet. Am 23. Oktober 1989, dem 33. Jahrestag des Ausbruchs der Revolution, wurde die „Volksrepublik” Ungarn zur Republik ausgerufen und damit in die demokratische Tradition Ungarns eingereiht. Viele Jahre später, als Imre Mécs, ein Verhandlungsteilnehmer auf Seiten der Opposition, gefragt wurde, wer diese Verhandlungen möglich gemacht und ihre Teilnehmer gewählt habe, war seine Antwort knapp und eindeutig: die Massen auf dem Heldenplatz von Budapest am 16. Juni 1989.

 

3. 1956 und das Ansehen der Sowjetunion

Das dritte Problem betrifft die Rolle von 1956 für das weltpolitische Ansehen der Sowjetunion. Aus der Perspektive von 1989 ist 1956 oft als der Anfang vom Ende der Sowjetunion dargestellt worden, wobei auf die Ereigniskette über Tschechoslowakei 1968 und Polen 1980 bis zur Auflösung der Sowjetunion am 25. Dezember 1991 Bezug genommen wird. Die historische Bedeutung dieses Jahres betrifft hingegen nicht zuletzt die dritte Welt. Das Verhalten der Großmächte Großbritannien, Frankreich, Sowjetunion und Vereinigte Staaten im Verlauf der Krisensituationen des Jahres 1956 (Polen, Ungarn, Suez) war ausschlaggebend vor dem Hintergrund ihrer Positionen als koloniale Mächte bzw. als globale Spieler. Die Unterstützung des Entwicklungslandes Ägypten gegenüber dem britischen und französischen Imperialismus hat die Glaubwürdigkeit der Sowjetunion nicht nur unter den Ländern der „Dritten Welt“ erhöht.

Die USA haben im Interesse der Befreiung der „captive nations” nicht viel getan, lediglich die Eindämmung der kommunistischen Expansion (containment) haben sie ernst genommen. Die Sowjetunion zeigte sich nicht ohne Erfolg als Freund der antikolonialen, hauptsächlich afrikanischen Länder. Bis Ende der sechziger Jahre erlangten 31 afrikanische Staaten ihre Unabhängigkeit. Ein Prozess, der der Sowjetunion zu weltweitem Ansehen verhalf, wogegen das Bild des Unterdrückers des ungarischen Freiheitskampfes verblasste. Der Dekolonisationsprozess war eine Frontlinie des Kalten Krieges, an der Änderungen möglich waren, in der ostmitteleuropäischen sowjetischen Machtsphäre konnte davon seinerzeit keine Rede sein.

 

4. 1956 als kulturelle Zäsur

Das Jahr 1956 stellte eine kulturelle Zäsur dar. Anders als in der politischen Sphäre nahm die sowjetische Kontrolle in der kulturellen mit dem Tauwetter in Ostmitteleuropa allenthalben ab. Die brutale Unterdrückung der ungarischen Revolution hat den kommunistischen und sozialdemokratischen Parteien in Westeuropa viel geschadet. Weniger bekannt ist die Enttäuschung über Amerika als potentiellen Unterstützer der “gefangenen Nationen”. Für die so genannte 68er-Generation führte diese Enttäuschung unter anderem zu einer Umwertung des Begriffes des “Westens” zugunsten einer stärker kulturellen Konnotation. Die Erfahrungen von 1956 zeigten, dass in der politisch bipolaren Welt und ohne die Möglichkeit von grundlegenden politischen Veränderungen die Kultur trotz stark bewachter Grenzen Brücken offen zu halten vermag.

Für die nach 1956 aufgewachsenen ostmitteleuropäischen Generationen bedeutete der Westen weniger IBM, de Gaulle oder Kennedy, als vielmehr Hemingway, Sartre, Pasolini, aber auch Brigitte Bardot und Salingers „Fänger im Roggen“. Zu jenen, die die kulturellen Brücken zwischen Ost und West mit offen hielten, gehörten Schostakowitsch, Wajda, Gombrowicz, Örkény, Heym oder Kundera – um nur einige namhafte Persönlichkeiten des kulturellen Lebens zu nennen. Nach dem Tauwetter war eine Rückkehr zur Abgrenzung oder gar zu den „sozialistisch-realistischen“ Mustern nicht mehr ohne weiteres möglich.

 

5. Folgerungen

Das Jahr 1956 war eine Zäsur für alle Gesellschaften des Sowjetblocks: Die Ereignisse in Polen und Ungarn strahlten auf die Länder Ostmitteleuropas aus und animierten zum Widerspruch. Die Erinnerung an 1956 lehrte, dass Veränderungen und Modifikationen des sowjetischen Systems im Machtzentrum genau so möglich sind, wie in den Satellitenstaaten der Versuch einer gewaltsamen Befreiung von der sowjetischen Hegemonie hingegen unausweichlich Gewalt nach sich zog, und dass sich die Zweipoligkeit der Welt mit den jeweiligen Interessensphären der beiden Supermächte politisch, nicht jedoch kulturell, verfestigte. Die Erinnerung an 1956 hatte wenig Einfluss auf die Programme der Reform- und Protestbewegungen des „Prager Frühlings“ oder der Solidarność, sie wurde vielmehr zum Menetekel für den umfassenden Herrschaftsanspruch der Moskauer Führung und ihrer lokalen Machthaber. 1956 war zweifellos eine Zäsur, die über Ostmitteleuropa hinausreichte, jedoch nur bedingt zur Konstituierung einer kollektiven europäischen Erinnerung. Zu vielfältig waren die Ereignisse und zu unterschiedlich die Erfahrungen in Ost und West.

 

Photo of the publication Czy pamięć w XX wieku łączy? „Europejska Sieć Pamięć i Solidarność“ a rysy w krajobrazie pamięci starego kontynentu.
Burkhard Olschowsky

Czy pamięć w XX wieku łączy? „Europejska Sieć Pamięć i Solidarność“ a rysy w krajobrazie pamięci starego kontynentu.

18 August 2011
Tags
  • academic
  • Nazism
  • pamięć społeczna
  • historia Europy w XX wieku
  • wypędzenia
  • komunizm
  • totalitaryzm
  • pamięć narodowa

Powody, dla których pamiętamy są tak zróżnicowane jak osoby i konstelacje, w których dochodzi do przywołania wspomnień, ich konserwowania czy też przekazywania innym. Przy wszelkiej różnorodności form pamięci, odbywa się to zwykle w obrębie przyjętych przez daną wspólnotę lub państwo odniesień, w ramach których dochodzi do wymiany doświadczeń i pielęgnowania pamięci. Pamięć zbiorowa selekcjonuje, zachowuje i przekazuje zdarzenia i procesy w postaci spuścizny i tradycji nacechowanej przede wszystkim przez narodowe konotacje.

 

XIX wiek przebiegał pod znakiem narodowych przebudzeń, których liberalna wolnościowe treści w drugiej połowie stulecia sukcesywnie zamieniały się w agresywny, często ksenofobiczny konserwatyzm, który trafnie opisuje Heinrich August Winkler jako przemianę „lewicowego w prawicowy nacjonalizm”. W XX wieku widoczne są przyśpieszona dynamika wydarzeń, erozja tradycyjnych wartości oraz zmierzające do totalitaryzmu nacjonalizmy, które w sposób trwały wstrząsnęły europejskim porządkiem. Synonimami tego co nowe i niemierzalne w XX wieku stały się pojęcia, takie jak przemoc, wojna totalna, Holokaust, nazizm, komunizm i wypędzenia, aby wymienić tylko kilka z nich.[1]

Nowością XX wieku nie były same w sobie dążenia hegemonistyczne dużych mocarstw, lecz niszczycielski impet bolszewickiej rewolucji z jej globalnymi implikacjami oraz bezprecendensowość rozpętanej i prowadzonej w sposób totalny przez nazistowskie Niemcy II wojny światowej. Tym razem państwa europejskie nie były w stanie własnymi siłami, tak jak to miało miejsce w poprzednich stuleciach, odeprzeć naznaczonego rasizmem obłędu podbojów i osiągnąć samodzielnie określonej europejskiej równowagi. Wyzwolenie od nazizmu przyszło z zewnątrz, z azjatyckiej części Związku Radzieckiego i zza Atlantyku. Ceną była akceptacja wynegocjowanego w Jałcie, a notyfikowanego w Poczdamie podziału Europy, przy czym jego konsekwencje były znacznie poważniejsze i bardziej bolesne dla państw na wschód od Łaby, niż dla tych na Zachodzie: utrata wolności, ograniczenie państwowej suwerenności, jak również szans życiowych pojedynczych osób, poprzez stworzenie porządku państwowego na wzór sowiecki.[2]

*

W Europie Zachodniej proces historyczny przebiegał inaczej. Tu, Stany Zjednoczone przejęły funkcję wzorca, liberalna demokracja parlamentarna zwyciężyła w większości krajów. Co zresztą, w znacznym stopniu związane było z pouczającym doświadczenie zagrożeń dla demokracji wyniesionym wobec okresu międzywojennego oraz z łatwym do zapamiętania negatywnym kontrastem z dyktatorskiego „bloku wschodniego”. Do tego doszła dwudziestoletnia dobra koniunktura w gospodarce światowej, generująca stabilność i dobrobyt na Zachodzie, co doprowadziło do powolnego, ale stałego wyobcowania się wschodniej części kontynentu. Skuteczna ekonomiczna i polityczna integracja Europy Zachodniej również miała istotne znaczenie dla treści, którymi elity i społeczeństwa wypełniały wyobrażenia o Europie.[3]

Jeżeli mówiono o Europie, to od lat sześćdziesiątych XX wieku w Paryżu, Bonn czy Brukseli było oczywistym, że ma się na myśli Europę Zachodnią. Ponadto, region między Renem, Mozą a Mozelą, jako centrum administracyjne i gospodarcze WE, postrzegał już nawet Skandynawię i Morze Śródziemne jako obszary peryferyjne. Zaś wschodnia część Europy funkcjonowała w wyobrażeniach większości zachodnich Europejczyków jako szary jednolity blok lub ginęła z ich świadomości. Zachodni Europejczycy widzieli siebie samych jako przedstawicieli tej ‚właściwej’ Europy, nie zauważając już po jakimś czasie nawet braku tej drugiej połowy. Tylko niewielu podnosiło przed upadkiem muru problem braku Wschodu w zachodniej świadomości.[4]

O tym, że podział kontynentu na Wschód i Zachód, na totalitarne/autorytarne i demokratyczne systemy nie był ‚naturalnym wynikiem’ II wojny światowej, świadczą projekty federacyjne na czasy po upragnionym zwycięstwie nad Trzecią Rzeszą, powstające grupy oporu wszędzie w Europie. Ernst Friedländer mówi nawet o „narodzinach europejskiego federalizmu z ducha ruchu oporu“.[5] Nauka, jaką należało wyciągnąć z rażącej porażki Ligi Narodów oraz z niszczących nacjonalizmów - a w szczególności nazizmu - była jedna, a było nią europejskie zjednoczenie. Ważne dokumenty poświadczające wolę odnowy, jak „Manifest z Buchenwald” opatrzone były w sposób oczywisty podpisami wschodnich i zachodnich Europejczyków. Gdy w maju 1948 roku na „Kongresie Europejskim“ w Hadze spotkało się ponad 600 przedstawicieli europejskich narodów nie brakowało przed budynkiem obrad flag państw Wschodnioeuropejskich. Jednakże wówczas kraje te reprezentowali jedynie uchodźcy. W październiku 1948 roku na Światowym Kongresie Intelektualistów w Obronie Pokoju we Wrocławiu obecni byli wprawdzie zachodni przedstawiciele,[6] ale strona sowiecka pracowała przez cały czas nad ideologicznym podziałem kontynentu.[7]

Odtąd groziło wschodniej połowie kontynentu jako takiej oraz intelektualnemu wkładowi jej reprezentantów w europejskie plany federacyjne zapomnienie i zapewne zniknąłby całkowicie z pola widzenia zachodnioeuropejskiej opinii publicznej, gdyby nie uchodźcy. To oni w okresie zimnej wojny próbowali, indywidualnie oraz przez zakładane czasopisma i koła, nie dopuścić do tego, aby wschodnie doświadczenia poszły w zapomnienie. Do ośrodków literatury i publicystyki na uchodźstwie należały: dla Czechosłowacji wydawnictwo „Sixty-Eight Publishers Corporation“ z siedzibą w Toronto oraz „ Wolna Agencja Prasowa” w Wurmannsquick,[8] dla Węgier wydawane w ostatnich czasach w Monachium czasopisma Új Látóhatar und Nemzetőr oraz politycznie miarodajny, ukazujący się w języku niemieckim Europäische Rundschau z Wiednia.[9] Dla Polski znaczący wpływ w środowisku literatów oraz politycznych emigrantów uzyskało, ukazujące się pod Paryżem czasopismo Kultura, które inspirowało intelektualny dyskurs oraz środowisko opozycjonistów w kraju.[10]

Przeciwko politycznemu podziałowi Europy, a co było jeszcze gorsze, przeciwko przyzwyczajaniu się i kulturowej akceptacji tego podziału przez zachodnich Europejczyków wypowiadały się dziesiątki intelektualistów i dysydentów z Europy środkowowschodniej. To słynny esej, żyjącego na emigracji, Milana Kundery Un Occident kidnappé czyli Tragedia Europy Centralnej jak i książka Antypolityka węgierskiego socjologa György Konrada wywołały w połowie lat 80. debatę na temat Europy Środkowej. Kundera konstatuje przesunięcie po 1945 roku o kilkaset kilometrów na zachód starych granic pomiędzy katolicyzmem a prawosławiem, tak że geograficzne centrum Europy znalazło się obecnie kulturowo na Zachodzie, a politycznie na Wschodzie.[11] Konrad traktował „Antypolitykę“ jako sposób przeciwstawienia się temu arbitralnemu podziałowi. Społeczeństwa poddane naciskom totalitarnego państwa muszą - jego zdaniem - nauczyć się prowadzić własne życie, rozwijając liczne formy współpracy i jednoczenia się, aby w ten sposób, krok po kroku, zbudować ponad granicami społeczeństwo obywatelskie.[12]

Podczas, gdy węgierscy i czechosłowaccy autorzy skłaniali się ku debatom na temat ich samoświadomości i poziomu cywilizacji w odniesieniu do Rosji/Związku Radzieckiego, w polskich dyskusjach o Europie Środkowej przeważały tematy, takie jak stosunek do obu państw niemieckich i Związku Radzieckiego. Zresztą geograficzne położenie Polski skłaniało wręcz do wyjaśnienia swoich stosunków z sąsiadami.[13] Swoim głosem w debacie o Europie Środkowej intelektualiści z „bloku wschodniego“ zwrócili uwagę na braki w postrzeganiu Europy Zachodniej oraz podkreślili swoją europejską tożsamość.[14]

Jak się wydaje, najtrwalej oddziaływał ponad 40-letni polityczny podział kontynentu na Wschód i Zachód, na autorytarne/totalitarne i demokratyczne systemy. Przypadek, że człowiek rodził lub znajdował się pod tą lub inną formą rządów, miał dla niego poważne, a czasem wręcz zagrażające jego życiu konsekwencje, zwłaszcza kiedy trzeba było odróżnić prawdę od kłamstwa i chciało się to bez obaw wypowiedzieć. Polski poeta Czesław Miłosz po ucieczce na Zachód w 1951 roku, opisuje w swoim eseju Zniewolony umysł, który ukazał się 2 lata później, zachowania intelektualistów w stalinizmie, nacechowane strachem, uległością ale również lojalnością w stosunku do władzy. Karl Jaspers docenił starania późniejszego laureata Nagrody Nobla w następujący sposób:

Miłosz nie pisze jak nawrócony komunista, nie odczuwa się u niego owego agresywnego fanatyzmu wolności, który wyczuwalny jest w gestach, tonie i działaniach jako odwrócenie totalitaryzmu. Nie pisze on jak opozycjonista na emigracji, który praktycznie myśli o przewrocie i powrocie. Mówi jako wstrząśnięty człowiek, który z wolą sprawiedliwości i niezniekształconej prawdy poprzez analizę zdarzeń dziejących się w terrorze ukazuje siebie samego.[15]

Znajomość Wschodu i Zachodu przez Miłosza, jego wrażliwość oraz zdolność do empatii wyróżniały go wówczas od uległych wobec władzy na Wschodzie, jak i od licznych intelektualistów na Zachodzie, którzy traktowali obalenie nazizmu jako zasługę Związku Radzieckiego i nie widzieli, względnie nie chcieli widzieć, Janusowego oblicza komunizmu z jego immanentną przemocą i ideologicznym zawłaszczeniem. Zdolność do zrozumienie i empatii udowodnił Miłosz w swojej późniejszej twórczości, co nie zawsze było oczywiste po zakończeniu konfrontacji miedzy blokami w 1989 roku. Obserwujemy podzieloną pomiędzy wschodnią a zachodnią Europę pamięć, tylko że linie podziałów przebiegają obecnie przez ekonomicznie i politycznie rozszerzoną Unię Europejską.[16]

*

Aktualność i siła wybuchowa podzielonej europejskiej pamięci ukazały się na początku XXI wieku po rozszerzeniu Unii Europejskiej. W dalszej części postaram się pokazać, na przykładzie podejścia do nazizmu i komunizmu, szczególnie odnosząc się do tematu wypędzeń, ambiwalencje i rysy w krajobrazie europejskiej pamięci.

Doświadczenia wypędzeń wpisanją się w europejski kontekst XX wieku, ale wspominamy je nie jako europejskie, lecz z reguły jako narodowe doświadczenia. Pamięć o ucieczkach i wypędzeniach, w zależności od kraju i pokolenia, utrwalała własne obrazy, które z kolei mogły być wspierane lub wypierane przez władze i z tego też względu ulegały znacznym zmianom. Nic w tym zresztą dziwnego, ponieważ w pierwszym rzędzie pamiętamy o tym, co sami przeżyliśmy, widzieliśmy lub słyszeliśmy. Perspektywa doświadczeń bezpośrednich może w pokoleniu, które ich doznało prowadzić do odizolowanego postrzegania wielkich historycznych wydarzeń, które dla potomnych są ze sobą związane. Indywidualna pamięć nierzadko przebiega na skos do wielkich wydarzeń historycznych, a mimo to - a może właśnie dlatego - jest tak ważna. To właśnie w niej zakodowane są dialekty, krajobrazy, zwyczaje, a nawet zapachy i to ona jednocześnie podlega z biegiem lat zmianom. Strach i niepewność mogą w takim samym stopniu, jak zdolność do autorefleksji lub nawet autokorekty, wpływać na indywidualną pamięć. Szczególną wartość indywidualnej pamięci przedstawia jej autentyczność, ale ze względu na swoją emocjonalność jest łatwa do podważenia. Tej sprzeczności nie można rozwiązać, ale można nad nią zapanować, postrzegając losy ludzi z innych krajów z empatią i zdając sobie z tego sprawę, że doświadczenia przesiedleń i wypędzeń – niezależnie, czy dotyczą Polaków, Ukraińców czy Niemców – były dla jednostki tak samo bolesne. Pamięć zbiorowa dotycząca wypędzeń, włączająca również wtórne, nie będące wynikiem bezpośrednich przeżyć wspomnienia, nie może uciec od wrażliwości moralnej w odniesieniu do okrutnych czynów swoich rodaków i refleksji nad przyczynami i skutkami wypędzeń. Dopiero wówczas pamięć zbiorowa zaczyna różnić się od prostej sumy pojedynczych doświadczeń i możemy ją faktycznie odróżnić od pamięci indywidualnej.

Rozróżnienie to opiera się na prawie weta osobistej pamięci wobec jakiejkolwiek próby włączania jej do zbioru pamięci. Według Reinharta Kosellecka należy to „do tyleż często co na próżno przywoływanej godności człowieka, który ma prawo do własnej pamięci”. Koselleck doradza ostrożność przed nadminnym posługiwanem się terminem „zbiorowej pamięci”:

Nie ma zbiorowej pamięci, są jednak zbiorowe warunki możliwych pamięci. Tak jak zawsze istnieją ponadindywidualne warunki i przesłanki dla własnych doświadczeń, tak samo istnieją społeczne, mentalne, religijne, polityczne, wyznaniowe warunki – oczywiście też narodowe – dla różnych możliwych pamięci. Działają one niczym śluzy filtrujące osobiste doświadczenia w taki sposób, że utrwalają się te, które można łatwo odróżnić. Uwarunkowania polityczne, społeczne, wyznaniowe lub inne ograniczają więc pamięć, a jednocześnie ją uwalniają.[17]

Wobec trudności znalezienia właściwej formy pamięci i jej możliwej korekty powstaje pytanie: Jaką rolę może odegrać historia jako nauka opisująca wydarzenia historyczne? Hans Günter Hockerts zasugerował pojęciową triadę „doświadczenia pierwotne, kultura pamięci i nauki historyczne” jako typologię dostępu do historii współczesnej. Przy czym, doświadczenia pierwotne rozumiane są, jako dzieje doświadczone osobiście, kultura pamięci zaś jako suma publicznego, nie specyficznie naukowego posługiwania się historią, przy użyciu różnych środków i w najrozmaitszych celach. To, że historia jest instrumentalizowana i zaspakajać ma potrzeby rozrywki informacyjnej (infotainment) zauważalne jest szczególnie w przypadku historii współczesnej. Interwencje i próby sprostowań podejmowane przez naukowców szybko natrafiają tu na ograniczenia.[18]

Elementem konstytuującym naukę są stworzone przez nią standardy „systematycznego, opartego na regułach i dającego się sprawdzić procesu pozyskiwania wiedzy“. Jest ona świadoma uzależnienia wiedzy historycznej od miejsca i ujawnia mniej lub bardziej otwarcie obowiązujące ją założenia. Spornymi były i pozostają jednak przyporządkowanie faktów, ich waga i powiązania, zwłaszcza, że trudno o nich rozstrzygnąć na podstawie czysto naukowych kryteriów. Tu, znajduje właściwe sobie miejsce podejście wieloperspektywiczne. Bo, nie o regularnie pożądany „obiektywizm” tu chodzi, ponieważ nie ma stałego punktu odniesienia dla jego sprawdzenia. Musi jednak istnieć, jako metoda kontroli i korekty, możliwość intersubiektywnego sprawdzenia w dyskursie naukowym. „Różnorodność pamięci nie oznacza, że ogłaszamy wszystko jako dozwolone. Specjalistyczne kompetencje mogą przyczynić się do tego, że pluralizm nie popadnie w dowolność“ i pomoże zdecydowanie przeciwstawić się legendom.[19]

Nawet jeżeli powstają metodologiczne wątpliwości, czy zasadne jest scharakteryzowanie XX wieku, jako „wieku wypędzeń”, to nie można jednak zaprzeczyć dużej ilości wymuszonych migracji w pierwszej połowie ubiegłego stulecia. Jako przykłady można wymienić tu, między innymi wypędzenie Ormian z Turcji w 1915 roku, grecko-turecką „wymianę ludności” z 1922 roku, wypędzenie Polaków przez niemieckiego najeźdźcę w 1939 roku, deportację Czeczenów i Inguszów w 1944 roku, wypędzenie Niemców ze wschodniej części Europy w latach1945-1948, oraz tak zwane czystki etniczne w byłej Jugosławii w latach 1991-1999. Wszystkie te przymusowe migracje łączyło to, że były skierowane przeciwko grupom etnicznym, które przez mobilizację negatywnych narodowych uczuć i ukierunkowaną propagandę można było oddzielić jako obce i niebezpieczne. Posługiwano się domniemanym lub faktycznym nielojalnym zachowaniem danej grupy etnicznej w stosunku do państwa lub innych grup ludności, jako powodem dla przymusowych migracji i uzasadniano je w ten sposób politycznie. Wypędzeniom z reguły towarzyszyły zbiorowe pozbawianie praw, brutalna przemoc oraz poniżanie jednostek, proces nie raz nabierał nieludzkiej dynamiki i zachodził dużo dalej, obciążając dotknięte grupy bardziej, niż to co polityczni decydenci definiowali jako „humanitarny i uporządkowany transfer ludności”.[20]

Obok wspólnych cech wtnieją też zasadnicze różnice między wymienionymi przymusowymi migracjami. Mogły to być motywy etniczne, polityczne, ideologiczne lub rasowe, podyktowane sprawami wewnętrznymi kraju lub oddziaływać na zewnątrz. W pierwszym 30-leciu XX wieku wypędzenia na kontynencie wychodziły z wewnątrz jakiegoś państwa i tak jak w przypadku grecko-tureckiego konfliktu Traktatem z Lozanny w 1923 roku zotało chociaż ex post usankcjonowane pod kątem prawa międzynarodowego. W tym konkretnym przypadku chodziło o polityczne rozbrojenie grecko-tureckiego konfliktu, nawet jeżeli ten rodzaj rozwiązań odbywał się kosztem dotkniętych nim grup, niósł ze sobą utratę ojczyzny oraz pozostawiał za sobą straumatyzowanych i zabitych.

Wraz z II wojną światową wypędzenia znacznie zmieniły swój charakter. Naziści po napaści na Polskę posłużyły się po raz pierwszy wypędzeniami, jako środkiem niepohamowanej polityki podbojów, przesuwając na mapie grupy ludności, bez pytania ich o zdanie, jak tzw. Volksdeutsche, okradając z ojczyzny miliony Polaków, Rosjan, Ukraińców i Czechów oraz systematycznie mordując Żydów. Gdyby nie nazizm ze swoją brutalną polityką przesiedleńczą i zagłady we Wschodniej Europie nie doszłoby do wypędzeń Niemców po 1945 roku. Nazistowskie Niemcy były tym krajem, który posłużył się wypędzeniami dla realizacji swojej agresywnej polityki zdobywania przestrzeni życiowej (Lebensraum) i tym samym wprowadził fatalny wzorzec postępowania do Europy, który szczególnie wykorzystał Stalin.[21]

Podczas gdy naziści wypędzali i mordowali z powodów rasowych i związanych z polityką osadnictwa, bolszewicy robili to samo z pobudek ideologicznych i wewnątrzpolitycznych. Zaś imperialne ambicje i utopijne fantazje o czystości etnicznej były tym, co łączyło „Trzecią Rzeszę“ i Związek Radziecki, jak stwierdził Jörg Baberowski. ZSRR był państwem wielonarodowym, dopóki bolszewicy nie rozpoczęli porządkować go na nowo według własnych wyobrażeń. „Trzecia Rzesza” była państwem narodowym, które w następstwie zbrojnej ekspancji przemieniło się w wielonarodowe imperium. „Dopiero przyswajało sobie ową ambiwalencję, której nie mogli znieść jej przywódcy. Oba reżimy, nazizm i bolszewizm, potęgowały chaos, którego chcieli pozbyć się za pomocą swoich projektów porządku. Gdy dostrzegli nie tylko obcą rzeczywistość, lecz także zagrożenie dla społecznych projektów, które ze sobą przynieśli. Dlatego też zdobywcy poznali świat poza znajomym porządkiem jedynie jako wrogi kontrprojekt.“[22]

Naziści i bolszewicy doświadczyli I wojnę światową i następującą po niej wojnę domową jako walki toczące się w wielonarodowym i pełnym przemocy kontekście. Podczas gdy jedni wykrywali „barbarzyńców“ i „podludzi“, drudzy widzieli „zdrajców“ i „wrogów“, których ucieleśnieniem były rasy i narody. Te doświadczenia były znaczące dla tworzenia się nazistowskich i bolszewickich programów porządku i fantazji związanych z czystkami etnicznymi.[23]

„Nazistowski reżim okupacyjny na Ukrainie, Białorusi i krajach bałtyckich zmienił od 1941 roku nie tylko etniczną mapę Związku Radzieckiego, ale również samoocenę dotkniętych grup narodowych oraz myślenie bolszewików o imperium. Odtąd Żydzi byli tylko Żydami, Niemcy tylko Niemcami i Czeczeńcy tylko Czeczenami. To, kim jeszcze byli, utraciło dla wszystkich stron po doświadczeniach II wojny światowej znaczenie. W czasie wojny bolszewicka retoryka dotycząca wroga nabrała cech etnicznych i biologicznych, była odpowiedzią na insynuacje, które wnieśli do Związku Radzieckiego naziści. Bez podboju i eksploatacji obcych ziem, które zamieszkiwali wrogowie, naziści i bolszewicy nie mogliby rozpętać totalnej wojny przeciwko wewnętrznym i zewnętrznym wrogom. Dlatego też imperium było historycznym miejscem totalitarnego projektu porządku.“[24]

Biorąc pod uwagę ciąg przyczynowo-skutkowy oraz naszkicowaną powyżej dynamikę woli do tworzenia porządku i wypędzeń, używanie pojęcia ‚stulecie wypędzeń’ jest problematyczne. Przy ukierunkowaniu na longue durée istnieje niebezpieczeństwo prostego chronologicznego uszeregowania wypędzeń – zaczynając od wypędzeń i mordu Ormian w 1915 roku, a kończąc na etnicznych czystkach w Jugosławii w latach 90. XX wieku. Takie ilościowe podejście jednak niewiele wyjaśnia, sugeruje wręcz związek między poszczególnymi zdarzeniami, który nie istnieje i konstruuje informację zrównującą wypędzenia, jako godne potępienia czyny zasługujące na odrzucenie w takim samym stopniu. Przyczyny poszczególnych wypędzeń etniczne, polityczne, ideologiczne czy też rasowe przy tak generalizującym podejściu pozostają w cieniu. Konieczna wydaje się zaś, obok uświadomienia sobie istniejącej tutaj projekcji porządku, rekonstrukcja kontekstów i horyzontów, w jakich rozgrywały się nierzadko pełne cierpień akty wypędzeń.[25]

Ponadto przymusowe migracje nie były fenomenem, który dotknął całą Europę w XX wieku – były one przede wszystkim środkiem polityki stosowanym we Wschodniej Europie. Holm Sundhaussen pisał o przymusowych migracjach w Europie Południowej, które związane były ze strukturalnym współdziałaniem dwóch czynników, kombinacji centralistycznego, francuskiego modelu państwa z kulturowym modelem „niemieckim”, czy środkowoeuropejskim opartym na pochodzeniu.[26] Philipp Ther przeniósł ten opis stanu rzeczy na państwa Europy Środkowej i Wschodniej. Z wielojęzycznych rzesz, trzymających się razem głównie z powodu politycznych wartości, narodów Rzeszy rozwinęły się w drugiej połowie XIX i wczesnych latach XX wieku państwa narodowe, wymagające od swoich obywateli wyższego stopnia identyfikacji. Przymus do jednoznacznego określenia się w wielonarodowych społeczeństwach znajdował swój wyraz, np. podczas spisów powszechnych, gdzie ludzie musieli zdecydować się na konkretną narodowość.[27]

W okresie międzywojennym przymus jednoznaczności na próbę wystawił ochronę mniejszości, jako zasadniczo chwalebną zasadę kształtowania międzynarodowej polityki,. Podczas konfliktów wkraczała Liga Narodów i ustalała, przykładowo podczas sporu o szkoły na Górnym Śląsku, kto był Niemcem, a kto Polakiem.[28] Stworzony po I wojnie światowej porządek oparty na państwach narodowych spowodował, również na płaszczyźnie międzynarodowej, sytuację, w której naprzeciwko sobie stanęły zdefiniowane na podstawie rzekomo obiektywnych kryteriów narody i mniejszości narodowe. Gdy zaostrzyły się napięcia społeczne w okresie światowego kryzysu gospodarczego, ta etniczna zasada struktury społeczeństwa przyniosła fatalne skutki dla mniejszości narodowych we wschodniej części Europy.

*

Wspomnienia wypełnionego przemocą XX wieku oraz II wojny światowej, która zasadniczo zmieniła mapę Europy, stały się po rewolucji z 1989 roku bardziej wyraziste. To, co w ekonomii od dłuższego czasu, a w polityce od rozszerzenia UE na Wschód opisywane jest słowem homogenizacja, nie odnosi się do zbiorowej pamięci europejskich narodów. Dla zjednoczonej przed końcem sowieckiego imperium Europy (Zachodniej) Auschwitz stał się wspólnym, negatywnym punktem odniesienia dla ludności krajów Europy Wschodniej ten moment nie stanowił ośrodka ich tożsamości. Pojawiają się dwie historie ofiar, które w zdający się nie do rozwiązania niepokojący sposób konkurują ze sobą: Holokaust i gułag, nazizm i stalinizm.[29]

Geograficznie Polska i Niemcy znajdują się na linii podziału pomiędzy tymi dwiema kulturami pamięci i jednocześnie, jak żaden inny kraj na kontynencie, doświadczyły obu dyktatur, a w przypadku Niemiec również podziału. Od zakończenia wojny Polakom i Niemcom chodziło i nadal chodzi o to, jak umiejscowić „Trzecią Rzeszę” i II wojny światowej we własniej narodowej narracji historycznej. Jest to proces, który stale się powtarza i zależnie od aktualnych potrzeb i stanowisk zmienia akcenty.

W znacznej mierze dotyczy to obu krajów, ponieważ wielowiekowe sąsiedztwo spowodowało, że historia jednego narodu, przynajmniej w pewnych regionach i okresach, jest jednocześnie częścią historii drugiego narodu. Nawet jeżeli te sploty nie kształtowały się symetrycznie, jeżeli Polacy częściej stykali się z niemiecką polityką i kulturą niż na odwrót, wydawać się mogło, że upadek komunizmu stwarzał możliwość przyjrzenia się, już bez żadnych uprzedzeń, niemieckiej i polskiej pamięci i znalezienia ich wspólnych punktów. Przełomowy rok 1989 rozszerzył pole dla kultury pamięci o historię dyktatury komunistycznej spod znaku SED i PZPR.[30]

Historycy obu krajów nawiązujący do polsko-zachodnioniemieckich ustaleń dot. podręczników, teraz już bez politycznych ograniczeń, sprostali tym oczekiwaniom. Okazały się one jednak jako przedwczesne, biorąc pod uwagę nastawienie niemieckiej i polskiej opinii publicznej. Stworzenie nowej, odnoszącej się do własnej historii kultury pamięci miało pierwszeństwo. Po zachodniej stronie Odry i Nysy najważniejszym było “zbadanie historii i skutków dyktatury SED“, zadanie takie oraz nazwę otrzymała komisja śledcza Bundestagu, która otwierając akta Stasi odpowiedziała na elementarne prawo wschodnich Niemców do samostanowienia w kwestiach informacji, a jednocześnie zaspokoiła medialne, „demaskatorskie” zainteresowanie zachodnioniemieckiej opinii publicznej. W Polsce nie było czegoś podobnego.

O ile uporanie się z drugą niemiecką dyktaturą było w uzasadniony sposób wschodnioniemieckim problemem, o tyle faryzeuszostwem była szeroko rozpowszechniona opinia, że jest to zadanie tylko dla obywateli nowych landów, coś w rodzaju ćwiczenia obowiązkowego, aby mogli oczyścić się i stać demokratami, którymi ponoć już byli zachodni Niemcy. Przypadek, że ktoś dorastał na zachód od Łaby i Werry nie czynił go odpornym na codzienne ludzkie słabości – tchórzostwo, zdradę i żądzę władzy. Niemcy żyjący w demokracji mieli to szczęście, że konsekwencje ich zachowań w „Trzeciej Rzeszy” nie egzekwowano tak drastycznie, jak domagał się tego system komunistyczny od mieszkańców byłej NRD w postaci czterdziestoletniej indoktrynacji. Polityczna „wina” niemieckiej przeszłości, jak określiła to politolog Gesine Schwan, „ polega na, w obu częściach kraju nadal nie przezwyciężonej tradycji niedoceniania wolności i tolerancji jako centralnych filarów demokracji względnie redukowania ich istotnych składników “.[31]

Naukowo pożyteczne okazały się, rozpoczęte w latach 90., badania porównawcze nad dyktaturą nazistowską i komunistyczną. Nie chodziło o zrównanie obu systemów lub zrelatywizowanie niszczycielskiej wojny o charakterze rasowym prowadzonej przez nazistów, lecz o strukturalne ujęcie i przeanalizowanie różnic, podobieństw i ewentualnych elementów wspólnych dla obu niemieckich dyktatur, aby wyłuskać specyfikę obu systemów, ale też aby odnaleźć możliwą ciągłość kulturowych wzorców i sposobów zachowań. Wyniki tych studiów porównawczych są merytorycznie znaczące i metodologicznie przekonujące i mogą posłużyć jako podstawa do dalszych badań nad europejskimi dyktaturami XX wieku.[32]

*

Sytuacja w Polsce po 1989 roku charakteryzowała się tym, że najwidoczniej nie istniała potrzeba zajmowania się podzieloną przeszłością, ze wszystkimi towarzyszącymi jej medialnymi zjawiskami. Podobnie jednak jak w nowych krajach związkowych, trzeba było opracować kryteria podejścia do dyktatorskiej przeszłości i to znajdując się w stanie mentalnym, który wprawdzie nie pod względem treści, ale pod względem struktur był w znacznym stopniu uformowany przez system, z którym teraz miano się rozprawić. Pierwszy, wybrany w wolnych wyborach rząd w „bloku wschodnim” z premierem Tadeuszem Mazowieckim unikał rozrachunku z komunistyczną przeszłością, co było zgodne z wolą większości opinii publicznej w Polsce. Postępowanie to, określane przez nich samych, jako polityka „grubej kreski”, może poprawiło trudne początkowe warunki działania rządu, ale długofalowo okazało się negatywne, gdyż zabrakło w dużej mierze katartycznego podejścia do indywidualnych, obarczonych winą zachowań w czasach dyktatury w Polsce Ludowej.[33]

Stan ten skłaniał w latach 90. do podejrzeń i denuncjacji, które mogły być instrumentalnie wykorzystywane w walce politycznej. A nawet więcej, fakt, że „Trzecia Rzeczpospolita“ nie odcięła się ostentacyjnie od swojej nieprawnej poprzedniczki wpływał na nastawienie obywateli do ich państwa. A wyobrażenie, iż nowe państwo zabezpiecza partykularne interesy starych elit, spotkało się z szerokim odzewem, pozostał sceptycyzm w stosunku do „tych innych“ rządzących.[34]

Kiloński historyk Rudolf Jaworski w połowie lat 90. stwierdził istnienie wręcz przeciwstawnych tendencji w kulturze pamięci w Niemczech i Polsce. Od zjednoczenia Niemiec „widoczny był powrót do świadomości wspólnej niemieckiej historii, zaś w postkomunistycznej Polsce wzrastało znużenie historią”. Otwierające się nowe szanse tworzenia teraźniejszości i przyszłości doprowadziły w Polsce do osłabienia uprzednio niemal obsesyjnego utrwalania swojej przeszłości, zaś Niemcy wręcz odwrotnie, z większą pewnością siebie zwrócili się ku swojej historii, którą wcześniej raczej wypierali lub nawet jej zaprzeczali.[35]

Te trafne dla lat 90. obserwacje utraciły w nowym dziesięcioleciu zwłaszcza dla Polski swoją wiarygodność. Od 2000 roku media i opinia publiczna zaczęły intensywnie zajmować się własną historią. Stało się to za sprawą debaty o Jedwabnem i pytania o udział i współudział Polaków w pogromie ludności żydowskiej w owe miejscowości w 1941 roku. Debata ta była bolesnym i zarazem istotnym kamieniem milowym dla pamięci polskiego społeczeństwa, ponieważ wystawiono na próbę starannie przekazywany martyrologiczny obraz własny wielu Polaków. Zdaniem, uważanej za autorytet moralny publicystki i byłej działaczki Solidarności, Haliny Bortnowskiej skutkiem tej otwartej i emocjonalnie przebiegającej debaty było poddanie w wątpliwość pielęgnowanego, również w czasach Polski Ludowej, obrazu własnego zawsze niewinnych ofiar, który w debacie o Jedwabnem w dramatyczny sposób kolidował z rodzimym antysemityzmem.[36]

*

Pojawił się też nowy punkt zapalny w dyskusji o szczególnym miejscu Holokaustu w europejskiej kulturze pamięci. Był nim koniec konfrontacji między blokami i poniekąd wspólna pamięć Europejczyków ze Wschodu, którzy po dziesiątkach lat indoktrynacji i milczenia pod jarzmem komunizmu mogli wreszcie wyartykułować swoje cierpienia, dla którego szukali zrozumienia również na zachodzie kontynentu. Przykładem, może być przemówienie z 24. marca 2004 roku na Targach Książki w Lipsku ówczesnej łotewskiej Minister Spraw Zagranicznych, a obecnie Komisarza UE, Sandry Kalniete. W swoim wystąpieniu podkreśliła, że po wyzwoleniu z nazistowskiego koszmaru w 1945 roku „w połowie Europy terror nie skończył się i że po drugiej stronie żelaznej kurtyny reżim sowiecki kontynuował prześladowania i zagładę narodów Europy Wschodniej, jak również własnego. Przez 50 lat pisano historię Europy bez nas, jako historię zwycięzców z typowym podziałem na dobro i zło, tych którzy mają rację i tych którzy jej nie mają. Dopiero po upadku żelaznej kurtyny naukowcy otrzymali dostęp do dokumentów archiwalnych i historii ofiar, które potwierdzają, że oba reżimy totalitarne – nazizm i komunizm – były równie zbrodnicze”.[37]

Te ostatnie słowa spowodowały, że, zastępca przewodniczącego Centralnej Rady Żydów w Niemczech, Salomon Korn demonstracyjnie opuścił salę. W wywiadzie dla Leipziger Volkszeitung nazwał zrównywanie zbrodni Związku Radzieckiego z nazistowskimi jako “nie do zniesienia“.[38] Niektórym komentatorom przypominało to niemiecki „spór historyków“ z 1986 roku.[39] Sandrze Kalniete chodziło o zwrócenie uwagi na prawie nieznane na Zachodzie związane z ludobójstwem doświadczenia dwumilionowego narodu łotewskiego, gdzie prawie każda rodzina może opowiedzieć o swych trudach i cierpieniach w systemie gułagu. Dotyczyło to również Sandry Kalniete, która zresztą opisała je w swojej książce Ar balles kurpēm Sibīrijas sniegos.[40]

W Niemczech książka wywołała pochwały jak i gwałtowną krytykę.[41] Za twierdzeniem o rzekomo powszechnej kolaboracji Łotyszy z narodowymi socjalistami kryje się niemiłe uczucie,[42] że twierdzenie o Holocauście jako micie założycielskim (Zachodniej) Europy nie jest akceptowane na „Wschodzie”. Na „Wschodzie” uważany jest podobno przez wiele osób ten - dominujący w „zachodniej” kulturze pamięci - prymat za przejaw arogancji, tym bardziej, że ich własne doświadczenia opiekuńczego komunizmu nie znalazły swojego miejsca w „zachodniej” kulturze pamięci.[43]

Nawet jeżeli obecnie kontynent przezwyciężył politycznie jałtański porządek, ów podział na dyktatorski Wschód i demokratyczny Zachód jako skutek II wojny światowej, to kultury pamięci Europy Wschodniej i Zachodniej funkcjonują nadal obok siebie, a nawet często w opozycji do siebie, tak jakby konieczność życia za żelazną kurtyną zapadła mocniej w pamięci środkowowschodnich Europejczyków, niż uważano to za możliwe w zachodnioeuropejskich stolicach. Skutkuje to tym, że pamięć komunikatywna na Wschodzie i Zachodzie po dwudziestoleciu od rewolucji z 1989 roku wypełniona jest mało kompatybilnymi wspomnieniami i objawia niezrozumienie we wzajemnym postrzeganiu oraz brak wyobraźni na Zachodzie.[44]

Podczas gdy na Zachodzie w życiu publicznym poświęca się pamięci o Holokauście niezmiennie dużą uwagę, wiedza o gułagach ogranicza się do niewielkiej grupy osób i ponadto grozi jej popadnięcie w zapomnienie. Amerykańska publicystka, Anne Applebaum, sformułowała ten dylemat następująco: „[Jeżeli] zapomnimy o gułagu, […] zaczniemy zapominać, o tym co nas mobilizowało i inspirowało, co tak długo cementowało cywilizację, Zachodu. […] Jeżeli nie zainteresujemy się historią drugiej połowy kontynentu europejskiego, historią t.j. drugiego totalitarnego reżimu XX wieku, to w końcu nie będziemy rozumieli własnej przeszłości i nie będziemy wiedzieli, dlaczego nasz świat stał się takim, jakim go dzisiaj odbieramy.“[45]

Drażliwość i aktualność problematyki podzielonej pamięci uwidoczniła się przed uroczystościami 9. maja 2005 roku w Moskwie. Doświadczenia sowieckiego panowania w krajach bałtyckich oraz hegemonia Związku Radzieckiego wobec innych krajów bloku wschodniego pozostawiły do dzisiaj swoje mentalne ślady i są nadal elementem konstytuującym zbiorową historyczną świadomości tych krajów. Z drugiej strony w Europie Zachodniej rzadko spotykamy pogłębioną wiedzę, o sytuacji ludzi w krajach bałtyckich, brak znajomości auto- i heterostereotypów Łotyszy, Estończyków, Łotyszy, Litwinów i Polaków napiętnowanych przez określone doświadczenia historyczne. Niektóre współczesne polityczne wypowiedzi i sposoby postępowania dają się wytłumaczyć jedynie na podstawie konkretnych historycznych doświadczeń. [46]

Jakie są metody i drogi, aby dzisiaj złagodzić nadal skonfliktowane światy pamięci „starej“ i „nowej“ Europy? Odpowiedź na to pytanie wymaga ostrożności, gdyż mamy tu często do czynienia z zachodnimi deficytami w postrzeganiu, spowodowanymi z jednej strony inną socjalizację spod znaku społecznej amerykanizacji i w związku z tym z innymi doświadczeniami pokoleniowymi, z drugiej zaś ze skutkami ideologicznie propagowanej i praktykowanej polityki izolacjonizmu „bloku wschodniego“. Kolejnym utrudnienie jest to, że deficytu tego nie można już nadrobić, bo w Europie wschodniej chodziło o dyktaturę, która w latach 1989-1990 implodowała i tym samym nie można jej już bezpośrednio doświadczyć, ale żyje nadal w biografiach, wspomnieniach i urazach milionów ludzi.

Działalność obrońców praw obywatelskich i opozycjonistów w Europie Środkowowschodniej dopomina się o włączenie jej do europejskiej historii wolności, jako przykład urzeczywistniania społeczeństwa obywatelskiego. Gdyż to właśnie oni, doprowadzili nie tylko do rozpadu państwowego socjalizmu, ale również do przezwyciężenia porządku jałtańskiego i wsparli ideę jednej Europy. Wolfgang Eichwede określił ich jako spadkobiercy, ponieważ swoja odwagą, wiarą w społeczeństwo i siłą własnego przykładu, stworzyli w 1989 roku podwaliny społeczeństwa obywatelskiego.[47]

*

Zadaniem powstałej z inicjatywy Polski, Niemiec, Węgier i Słowacji w 2005 roku „Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność“ jest przyczynie się do zbliżenia różnych światów pamięci. Punktem wyjścia Sieci była tak zwana „Deklaracja Gdańska“ z 29. października 2005 roku podpisana przez ówczesnych prezydentów Aleksandra Kwaśniewskiego i Johannesa Raua. „Deklaracja Gdańska” była reakcją na prowadzoną częściowo w kontrowersyjny sposób, dyskusję w ramach i między społeczeństwami obu krajów, problematyce wypędzeń w XX wieku. W Deklaracji obaj prezydenci zasugerowali „Europejczycy winni razem na nowo ocenić i udokumentować wszystkie przypadki wysiedleń, ucieczek i wypędzeń, które miały miejsce w XX wieku”. [48]

W lutym 2005 roku ministrowie kultury Polski, Niemiec, Węgier i Słowacji podpisali wspólną deklarację o zamiarze utworzenia Europejskiej Sieci. W deklaracji uwzględniono różne potrzeby w zakresie pamięci poszczególnych krajów. Czytamy: ”Przedmiotem działalności sieci będzie analiza, dokumentowanie i upowszechnianie wiedzy o historii XX wieku; wieku wojen, totalitarnych dyktatur i cierpień ludności cywilnej – ofiar wojen, ucisku, podbojów i przymusowych wysiedleń oraz represji nacjonalistycznych, rasowych i motywowanych ideologicznie“ [49]

W szeroki sposób sformułowany zakres działalności Sieci jest wyrazem dążenia do opartej na dialogu kultury pamięci, dając wystarczającą przestrzeń dla projektów naukowych oraz popularnonaukowych nie zamykając ją na przyjęcie innych zainteresowanych krajów. Kolejność wymienionych zadań Sieci jest zgodna z wagą tych zdarzeń w historii, gdzie przymusowe migracje stanowią jeden z elementów historii XX wieku i konieczne jest włączenie ich w kontekst dynamiki działań wojennych. Przymusowe migracje nie są najważniejszymi i najbardziej dramatycznymi wydarzeniami, jakie przeżyli środkowowschodni Europejczycy. To, co odcisnęło się w najbardziej dramatyczny i bolesny sposób na europejskiej, a w szczególności, na środkowowschodnio-europejskiej historii XX wieku to doświadczenia dwóch totalitaryzmów: nazizmu i komunizmu z piętnem Auschwitz i gułagu. Elementem wspólnym wyrażonym w opisie zadań jest niepodzielna empatia dla wszystkich ofiar historii.[50]

We wrześniu 2005 roku Rada Fundacji pod przewodnictwem Andrzeja Przewoźnika, ówczesnego sekretarza Rady Ochrony Pamięci Walk i Męczeństwa, przyjęła statut Fundacji „Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność“. Jako Fundatora udało się pozyskać znamienitego artystę, teatrologa i byłego więźnia Auschwitz Józefa Szajnę. Jednocześnie w Warszawie ukonstytuowała się Rada Fundacji, której członkiem ze strony niemieckiej jest Matthias Weber z Federalnego Instytutu ds. Kultury i Historii Niemców w Europie Wschodniej. Deklaracja z lutego 2005 roku o utworzeniu Europejskiej Sieci spotkała się z szerokim medialnym odzewem, oraz pozytywnym odbiorem instytucji i organizacji oświatowych zajmujących się pamięcią, które wyrażały swoją gotowość do współpracy.[51]

Zadaniem Sieci jest również przyczynianie się do przezwyciężania skutków trwającego przez dziesięciolecia podziału Europy, tak aby wymieniając historyczne doświadczenia wojen, dyktatur i przymusowych migracji móc spojrzeć i poznać losy innych narodów. Do celów Sieci należy również połączenie już istniejących inicjatyw i instytucji na rzecz wspierania dialogowej kultury pamięci oraz kulturowego pogłębienia Unii Europejskiej.

Jakie są metody i tematy działalności mogące stanowić o profilu Sieci?

Po pierwsze, w europejskim krajobrazie pamięci istnieje szczególny okres, na który skierowana jest tak indywidualna jak i narodowa pamięć. Jest nim II wojna światowa. Była to znacząca cezura, która przyniosła zniszczenia, wypędzenia, nędzę i ucisk, ale również wyzwolenie i nowy początek. Konsekwencją wojny było rozerwanie Niemiec i Europy na dwie części, a w ślad za tym losy i życiorysy ludzi na Wschodzie i Zachodzie kształtowały się przez długi czas odmiennie.

Sieć ma zająć się w kontekście historycznym tak tematem ucieczek i wypędzeń, zainteresowanie którym artykułowane jest od kilku lat w Niemczech, jak i tematami okupacji nazistów w Europie Środkowowschodniej, które dla strony polskiej jest szczególnie istotne. Tu Europejska Sieć może rozpocząć swoją działalność, włączając perspektywę „tego drugiego”, próbując zrozumieć wrażliwe dla sąsiada punkty i włączyć je do własnego obrazu historii i tym samym połączyć narrację historyczną narodów europejskich.

Po drugie, temat wschodnich doświadczeń wraz z pamięcią o komunizmie przeciwstawiając ją pamięci o nazizmie stanowi centralny temat europejskiej historii, choć dopiero w niewielu publikacjach zajął miejsce głównej osi narracji. Wskazówką mogą być prace François Fureta, Marka Mazowera i Tony'ego Judta.[52] Ci trzej historycy pokazali kompetentnie i trafnie, jak długi cień II wojna światowa rzuciła na całą powojenną Europę, naznaczyła polityczne losy i wysiłki integracyjne na Wschodzie i Zachodzie oraz skodyfikowała - również ponad granicami - kulturowe wzorce.

Po trzecie, porównanie sytuacji w państwach realnego socjalizmu mogłoby wnieść informacje o tym, jak poszczególne rządzące partie usiłowały godzić ze sobą wyłączność na przywództwo i kształtowanie rzeczywistości z koniecznością modernizacji gospodarki, dążeniem społeczeństw do dobrobytu i demokratyzacji. W ten sposób można by było scharakteryzować mechanizmy i formy integracji oraz ponadnarodowe kulturowe wpływy na socjalistyczne kraje Europy Wschodniej. Tego rodzaju analiza, podejmowana dotychczas w bardzo ograniczonym zakresie,[53] mogłaby dokładniej naświetlić nie tylko powody rozpadu i pokojowego końca „bloku wschodniego“, ale również dziesięciolecia jego trwania i stabilności.

Równie interesującym jest porównanie oporu i opozycji w krajach byłego „bloku wschodniego“. Jakimi wzorcami tradycji oporu i doświadczeniami z rządzącymi partiami dysponowały grupy opozycyjne w poszczególnych krajach? Jakie społeczne oparcie posiadali opozycjoniści? Te i inne pytania - mimo trudności uogólniającego zdefiniowania pojęć „dysydent” i „opozycja” - czynią szczególnie cennym porównanie ruchów społecznych w sensie heurystycznym, ale również jako katalizatorów dla demokratycznych reform i jako aktorów rewolucji 1989 roku.[54]

Po czwarte, historia zintegrowanego ew. zdezintegrowanego Wschodu nadaje się do zbadania historii stosunków z Zachodem. Byłoby to ważne na przykład ze względu na komunikację z Zachodem, tę w formie prywatnej odbieranej często jako atrakcyjna wymiana poglądów oraz tę szczebla oficjalno-państwowego z licznymi zakłóceniami. Z drugiej strony należałoby zapytać, czy zachodnioeuropejska integracja nie była odpowiedzią na polityczne i ekonomiczne wyzwanie „bloku wschodniego” z początkowo wysoką stopą wzrostu.[55]

Integracja była wprowadzana w krajach socjalistycznych „odgórnie“, podobnie jak w początkowych latach na zachodzie Europy, jednak od lat 70. zdecydowanie różniła się w swoim społeczno-politycznym oddziaływaniu i szerokiej akceptacji wśród Europejczyków z Zachodu. Ideowy fundament wschodnioeuropejskiej integracji był stale bardzo kruchy. Rzekomy socjalistyczny system wartości zbyt mało odróżniał się od zachodniego, ponieważ częściowo posiadał te same historyczne korzenie lub cele, jak dążenie do gospodarczego dobrobytu. Będący faktycznie systemem ucisku socrealizm był aktywnie utrzymywany i pozytywnie interpretowany przez określone grupy, które stanowiły mniejszość społeczeństwa. Przy całej narodowej specyfice, zwłaszcza w stosunku do przemocy państwa, większość ludności Europy Wschodniej raczej znosiła niż podtrzymywała system represji.[56]

Rozpoczęta w latach 60. na Zachodzie zmiana wartości w duchu postmodernistycznym ukazała różnice między Wschodem a Zachodem, podnosząc – chcąc nie chcąc – atrakcyjność coraz bardziej wyimaginowanego Zachodu. Społeczna mobilność i zdolność do innowacji stały się znakami firmowymi na Zachodzie, podobnie jak: ekologia, feminizm, kończące się surowce, imigracja i wielokulturowe społeczeństwo; tematy, które były prawie nieobecne na Wschodzie.[57]

Zajmując się wspomnieniami i pamięcią w europejskim XX wieku pomocna mogłaby okazać się idea „lieux de mémoire“ (miejsc pamięci). Zastosowana przez Pierre Nora we Francji metoda zebrania, kategoryzacji, a tym samym ustanowienia kanonu „lieux de mémoire“ znalazło już naśladowców oraz poddana została modyfikacjom wobec uwarunkowań w innych krajach, co już samo w sobie stanowi godną odnotowania europeizację.[58] Projekty dotyczące materialnych i niematerialnych miejsc pamięci pozwalają na wprowadzenie do aktualnej rzeczywistości kulturowych czynników wspomnień które pozwalają ze zmian form pamięci na przestrzeń dłuższych okresów tematem dyskusji. W ostatnich latach również w Niemczech tematyka miejsc pamięci spotkała się ze znacznym zainteresowaniem nauki.[59] Są także oznaki, że problematyką miejsc pamięci zajmują się coraz intensywniej naukowcy z Europy Środkowowschodniej. [60]

W wielu europejskich krajach widoczne są, podyktowane narodowymi paradygmatami, starania na rzecz polityki historycznej i oficjalnej kultury pamięci.[61] Nie należy jednak z góry traktować tego podejrzliwie. Należy je natomiast w ramach projektów Sieci uwzględnić jako różne rodzaje narracji w naukowej dyskusji. Przy tym nie może chodzić o europejskie ujednolicenie narodowych ram, w których konstytuuje się pamięć o wojnie i przemocy. Zadaniem raczej będzie spostrzeżenie różnych sposobów zaszeregowywania winy i odpowiedzialności jako istniejące linie podziałów w europejskiej przestrzeni pamięci. O nich musimy również w ramach Sieci stale pamiętać, choćby po to, aby móc wytrzymać własną przeszłość. Reinhart Koselleck powiedział dobitnie: „Nie możemy zachować naszej pamięci bez wspominania o tych nie do pokonania pęknięć. Inaczej bylibyśmy nieuczciwi w stosunku do samych siebie.“[62] Gdyby Sieciudało się te pęknięcia w europejskim krajobrazie pamięci odsłonić i przezwyciężyć, w taki sposób, że będziemy pamiętali o czułych punktach sąsiadów i przejmiemy perspektywę patrzenia „innych”, to uzyskamy więcej niż mogli mieć nadzieję założyciele Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność.

 


 

dr Burkhard Olschowsky (ur. 1969 w Berlinie) studiował historię i historię Europy wschodniej w Getyndze, Warszawie i Berlinie. W 2002 r. obronił doktorat na Uniwersytecie Humboldta w Berlinie. W latach 2003-2005 pracował jako wykładowca kontraktowy z dziedziny historii współczesnej i polityki na Uniwersytecie Humboldta. W latach 2004-2005 pracował w Federalnym Ministerstwie Transportu, Budownictwa i Mieszkalnictwa. Od maja 2005 pracownik naukowy w Federalnym Instytucie ds. Kultury i Historii Niemców w Europie Środkowej i Wschodniej. Od 2010 pracownik naukowy w Sekretariacie Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność.

 


 

1 Heinrich August Winkler: Vom linken zum rechten Nationalismus: Der deutsche Liberalismus in der Krise von 1878/79. In: Ders.: Liberalismus und Antiliberalismus. Göttingen 1979, S. 36–51.

2 Hagen Schulze: Staat und Nation in der europäischen Geschichte. München 1999, S. 320.

3 Ute Frevert: Eurovisionen. Ansichten guter Europäer im 19. und 20. Jahrhundert (= Europäische Geschichte). Frankfurt a. M. 2003, S. 148f.

4 Vgl. Gregor Thum: „Europa“ im Ostblock. Weiße Flecken in der Geschichte der europäischen Integration. In: Zeithistorische Forschungen/Studies in Contemporary History, Online-Ausgabe, 1 (2004), H. 3, S.1.; Peter Bender: Das Ende des ideologischen Zeitalters. Die Europäisierung Europas. Berlin 1981; Karl Schlögel: Die Mitte liegt ostwärts. Die Deutschen, der verlorene Osten und Mitteleuropa. Berlin 1986.

5 Ernst Friedländer: Wie Europa begann. 2. Aufl. Köln 1968, S. 50.

6 Uczestnikami z zachodniej Europy byli między innymi Pablo Picasso, Hans Scharoun, Max Frisch, Max Pechstein, Paul Éluard, Fernand Léger, Irena Joliot-Curie, Hans Mayer.

7 Gregor Thum: „Europa“ im Ostblock (Anm. 4), S. 3; Hans Mayer: Ein Deutscher auf Widerruf. Erinnerungen. Bd. 1. Frankfurt a. M. 1988, S. 397–411.

8 Jan Čulik: Tschechisches literarisches Leben im Exil 1971–1989. In: Ludwig Richter, Heinrich Olschowsky (Hg.): Im Dissens zur Macht. Samizdat und Exilliteratur in den Ländern Ostmittel- und Südosteuropas (= Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropas). Berlin 1995, S. 69–84, hier S. 70.

9 Juliane Brandt: Ungarische Exilliteratur – Ungarische Literatur im Westen. In: Richter, Olschowsky (Hg.): Im Dissens zur Macht (Anm. 8), S. 169–190, hier S. 173, 175.

10 Andrzej Stanisław Kowalczyk: Giedroyc i „Kultura“. Wrocław 1999; Krzysztof Kopczyński: Przed przystankien Niepodległość. Paryska „Kultura“ i kraj w latach 1980–1989 Warszawa 1990.

11 Milan Kundera: Un Occident kidnappé – oder Die Tragödie Zentraleuropas. In: Kommune 7 (1984), S. 43–52, hier S. 44.

12 György Konrad: Antipolitik. Frankfurt a. M. 1985, S. 76ff., 145ff.

13 Zu den tschechoslowakischen, ungarischen und polnischen Stimmen siehe Hans-Peter Burmeister, Frank Boldt, György Mészáros (Hg.): Mitteleuropa. Traum oder Trauma? Bremen 1988; Krystyna Rogaczewska: Niemcy w myśli politycznej polskiej opozycji w latach 1976–1989 [Deutschland im politischen Denken der polnischen Opposition in den Jahren 1976-1989]. Wrocław 1998, S. 125, 141.

14 Vgl. Hermann Rudolph: Ein Stellvertreterkrieg am falschen Platz. Zur Mitteleuropa-Diskussion in der Bundesrepublik Deutschland. In: Hans Ester, Hans Hecker, Erika Poettgens (Hg.): Deutschland, aber wo liegt es? Deutschland und Mitteleuropa (= Amsterdam Studies of Cultural Identity 3). Amsterdam, Atlanta 1993, S. 323–334; Peter Bender: Die Notgemeinschaft der Teilungsopfer. In: Ebd., S. 335–350.

15 Czesław Miłosz: Verführtes Denken. Frankfurt a. M. 1980, S. 8.

16 Heinrich Olschowsky: Emigrantenschicksal und literarische Strategie. Überlegungen zu Czesław Miłosz. In: Richter, Olschowsky (Hg.): Im Dissens zur Macht (Anm. 8), S. 55–68, hier S. 56ff; Janusz Reiter: Geteilte Erinnerung im Vereinten Europa. In: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 7.5.2005.

17 Reinhart Koselleck: Gebrochene Erinnerung? Deutsche und polnische Vergangenheiten. In: Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, Jahrbuch 2000, S. 19–32, hier S. 20f.

18 Hans Günter Hockerts: Zugänge zur Zeitgeschichte: Primärerfahrung, Erinnerungskultur, Geschichtswissenschaft. In: Aus Politik und Zeitgeschichte, B 28/2001, S. 15–30. Debata Goldhagena uwypukliła, jak bardzo nauka i społeczeństwo medialne mogą znaleźć się w konflikcie. Im bardziej historycy znają się na temacie, tym mocniejsza jest z reguły krytyka. Nie umniejsza to jednak niezwykłego medialnego sukcesu amerykańskiego politologa. Wręcz przeciwnie przydaje tematycznie niezwykle podobnej – aczkolwiek znacznie lepszej naukowo - książce Christophera Browninga niezwykłego znaczenia dla debaty medialnej. Oznacza to brak kampanii PR i uproszczonych tez, a także oglądania się na wskaźniki oglądalności. Ruth Bettina Birn, Volker Riess: Das Goldhagen-Phänomen oder: fünfzig Jahre danach. In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht 49 (1998), S. 80–95; Christopher Browning: Ganz normale Männer. Das Reserve-Polizeibataillon 101 und die „Endlösung“ in Polen. Reinbek 1993.

19 Hans Günter Hockerts: Zugänge zur Zeitgeschichte: Primärerfahrung, Erinnerungskultur, Geschichtswissenschaft. In: Konrad Jarausch, Martin Sabrow (Hg.): Verletztes Gedächtnis. Erinnerungskultur und Zeitgeschichte im Konflikt. Frankfurt a. M., New York 2002, S. 39–71, hier S. 41.

20 Vgl. Michael Mann: The Dark Side of Democracy. Explaining Ethnic Cleansing. Cambridge 2005, S. 34ff.; vgl. Philipp Ther: A Century of Forced Migration: The Origins und Consequences of „Ethnic Cleansing“. In: Ders., Ana Siljak (Hg.): Redrawing Nations. Ethnic Cleansing in East-Central Europe 1944–1948 (= Harvard Cold War Studies Book Series 1). Lanham 2001, S. 43–74; Norman Naimark: Flammender Haß: ethnische Säuberung im 20. Jahrhundert. München 2004, S. 9ff., 231ff.

21 Vgl. Michael G. Esch: „Gesunde Verhältnisse“. Deutsche und polnische Bevölkerungspolitik in Ostmitteleuropa 1939–1950 (= Materialien und Studien zur Ostmitteleuropa-Forschung 2). Marburg 1998, S. 128ff, S. 176ff.

22 Jörg Baberowski: Ordnung durch Terror. Stalinismus im sowjetischen Vielvölkerreich. In: Isabel Heinemann, Patrick Wagner (Hg.): Wissenschaft – Planung – Vertreibung. Neuordnungskonzepte und Umsiedlungspolitik im 20. Jahrhundert. Stuttgart 2006, S. 145-172, hier S. 146; vgl. Eric D. Weitz: A Century of Genocide. Utopias of Race and Nation. Princeton 2003, S. 8–15.

23 Vejas Gabriel Liulevicius: Kriegsland im Osten, Eroberung, Kolonisierung und Militärherrschaft im Ersten Weltkrieg. Hamburg 2002, S. 275ff.

24 Baberowski: Ordnung durch Terror (Anm. 22), S. 147.

25 Karl Schlögel: Wie europäische Erinnerung an Umsiedlung und Vertreibung aussehen könnte. In: Anja Kruke (Hg.): Zwangsmigration und Vertreibung – Europa im 20. Jahrhundert. Bonn 2006, S. 49–68, hier S. 55.

26 Holm Sundhaussen: Bevölkerungsverschiebungen in Südosteuropa seit der Nationalstaatswerdung (19./20. Jahrhundert). In: Comparativ 6 (1996), S. 25–40, hier S. 38.

27 Philipp Ther: Ein Jahrhundert der Vertreibung. Die Ursachen von ethnischen Säuberungen im 20. Jahrhundert. In: Ralph Melville, Claus Scharf (Hg.): Zwangsmigrationen in Europa 1938–1945. Mainz 2007 (im Druck).

28 Tomasz Falęcki: Niemieckie szkolnictwo mniejszościowe na Górnym Śląsku w latach 1922–1939 [Das Schulwesen der deutschen Minderheit in Oberschlesien in den Jahren 1922–1939]. Katowice 1970, S. 67f.

29 Wacław Długoborski: Das Problem des Vergleichs von Nationalsozialismus und Stalinismus. In: Dittmar Dahlmann, Gerhard Hirschfeld (Hg.): Lager, Zwangsarbeit, Vertreibung und Deportation. Dimensionen der Massenverbrechen in der Sowjetunion und in Deutschland 1933 bis 1945 (= Schriften der Bibliothek für Zeitgeschichte 10). Essen 1999, S. 19–28.

30 PVAP: Polnische Vereinigte Arbeiterpartei.

31 Gesine Schwan: Die Last zweier Vergangenheiten. In: Thomas Brose (Hg.): Deutsches Neuland. Beiträge aus Religion und Gesellschaft. Leipzig 1996, S. 24–33, hier S. 31.

32 Siehe den aussagekräftigen Querschnitt an vergleichenden Arbeiten über das „Dritte Reich“ und die DDR. Günter Heydemann, Detlef Schmiechen-Ackermann: Zur Theorie und Methodologie vergleichender Diktaturforschung. In: Günter Heydemann, Heinrich Oberreuter (Hg.): Diktaturen in Deutschland – Vergleichsaspekte (= Schriftenreihe der Bundeszentrale für politische Bildung 398). Bonn 2003, S. 9–55, hier S. 14.

33 „Pomówmy o dylematach“, z Tadeuszem Mazowieckim rozmawia ks. Adam Boniecki. In: Tygodnik Powszechny, 22.4.2007, S. 12; Piotr Grzelak: Wojna o lustrację [Der Krieg um die Lustration]. Warszawa 2005, S. 17–25.

34 Bronisław Wildstein: Der Antikommunismus nach dem Kommunismus. In: Paweł Śpiewak (Hg.): Anti-Totalitarismus. Eine polnische Debatte (= Denken und Wissen. Eine Polnische Bibliothek). Frankfurt a. M. 2003, S. 527–542.

35 Rudolf Jaworski: Kollektives Erinnern und nationale Identität. Deutsche und polnische Gedächtniskulturen seit Ende des Zweiten Weltkrieges. In: Ewa Kobylińska, Andreas Lawaty (Hg.): Erinnern, Vergessen, Verdrängen. Polnische und deutsche Erfahrungen (= Veröffentlichungen des Deutschen Polen-Instituts Darmstadt 11). Wiesbaden 1998, S. 33–52, hier S. 48.

36 Vgl. Tomasz Szarota: Mord in Jedwabne – Dokumente, Publikationen und Interpretationen aus den Jahren 1941–2000. Ein Kalendarium. In: Edmund Dmitrów, Paweł Machcewicz, Tomasz Szarota (Hg.): Der Beginn der Vernichtung. Zum Mord an den Juden in Jedwabne und Umgebung im Sommer 1941 (= Veröffentlichungen der Deutsch-Polnischen Gesellschaft Bundesverband e.V. 4). Osnabrück 2004, S. 209-252; Halina Bortnowska: Wenn der Nachbar keinen Namen hat. In: Transodra 23 (2001), S. 122–124.

37 Rede Sandra Kalnietes zur Eröffnung der Leipziger Buchmesse, 24.3.2004.

38 Salomon Korn: Vorsicht vor Antisemitismus aus Osteuropa. In: Leipziger Volkszeitung, 26.3.2004.

39 Ijoma Mangold: Salomon Korns Protest. Der Historikerstreit lässt grüßen. In: Süddeutsche Zeitung, 25.3.2004; Matthias Arning: Rückkehr des Totalitären. In: Frankfurter Rundschau, 15.4.2004.

40 Sandra Kalniete: Mit Ballschuhen im sibirischen Schnee. Die Geschichte meiner Familie. München 2005.

41 Positive Rezensionen unter anderem von Hubertus Knabe: Ballschuhe im Schnee. In: Tagesspiegel, 1.8.2005; Christian Esch: Nachgeholte Tränen. In: Süddeutsche Zeitung, 21.3.2005; Anita Klüger: Ratten in Brennnesselsud. In: tazMagazin, 21.5.2005; negative Rezension von Michael Wolffsohn: Keine Gesellen nirgends. In: Die Welt, 16.4.2005.

42 Z niemieckim wojskiem kolaborowały przede wszystkim dowodzone przez Viktora Arajsa paramilitarne ugrupowania grupujące ok. 200 osób, które od lata 1941 r. brały aktywny udział w mordowaniu łotewskich Żydów. Członkowie oddziałów Arajsa byli postrzegani przez Łotyszy niezwykle negatywnie. Kathrin Reichelt: Zwei Beispiele der Judenverfolgung in Lettland 1941–1944. In: Joachim Tauber (Hg.), „Kollaboration“ in Nordosteuropa. Erscheinungsformen und Deutungen im 20. Jahrhundert (Veröffentlichungen des Nordost-Instituts 1). Wiesbaden 2006, S. 77–87, hier S. 80f.

43 Basil Kerski: Ungleiche Opfer. In: Kafka. Zeitschrift für Mitteleuropa, H. 14 (2004). S. 34–43; Jasper von Altenbockum: Der lange Schatten. Lettland und die „Gleichsetzung“ von Stalinismus und Nationalsozialismus. In: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 3.4.2004.

44 Vgl. Andrzej Paczkowski: Gedächtniswelten. Das „alte“ und das „neue“ Europa. In: Bernd Kauffmann, Basil Kerski (Hg.): Antisemitismus und Erinnerungskulturen im postkommunistischen Europa (= Veröffentlichtungen der Deutsch-Polnischen Gesellschaft Bundesverband e.V. 10). Osnabrück 2006, S. 135–145.

45 Anne Applebaum: Der GULAG. Berlin 2003, S. 609.

46 Heinrich August Winkler: Erinnerungswelten im Widerstreit. Europas langer Weg zu einem gemeinsamen Bild vom Jahrhundert der Extreme. In: Kauffmann, Kerski (Hg.): Antisemitismus und Erinnerungskulturen (Anm. 43), S. 105–116, hier S. 114; vgl. Roland Freudenstein: Warum die EU gegenüber Russland mit einer Stimme sprechen muss. In: Dialog, H. 77–78 (2007), S. 68–70; Lilija Ševcova: Garantiert ohne Garantie. Rußland unter Putin. In: Osteuropa, 3 (2006), S. 3–18, hier 13 ff.

47 Wolfgang Eichwede: Kinder der Aufklärung. In: Kafka. Zeitschrift für Ostmitteleuropa 3 (2001), S. 8–13; vgl. Jerzy Giedroycs Kultura und die Krise der europäischen Identität. In: Łukasz Galecki, Basil Kerski (Hg.): Die polnische Emigration und Europa 1945–1990. Eine Bilanz des politischen Denkens und der Literatur Polens im Exil. Osnabrück 2000, S. 73–94, hier S. 91ff.

48 www.bundeskanzlerin.de/bk/Redaktion/Binaer/2005/12/2005-12-02-danziger-erklaerung-pdf,property=blob.pdf

49 www.markusmeckel.de/index.php?option=com_docman&task=doc_download&gid=231-

50 Paweł Machcewicz: Ein Netzwerk aus polnischer Sicht. In: Kruke (Hg.): Zwangsmigrationen und Vertreibung (Anm. 25), S. 147–150, hier S.148f.

51 http://www.polskiejutro.com/art/a.php?p=144-145okiem.

52 François Furet: Das Ende der Illusion. Der Kommunismus im 20. Jahrhundert. München 1996; Mark Mazower: Der dunkle Kontinent: Europa im 20. Jahrhundert. Berlin 2000; Tony Judt: Geschichte Europas von 1945 bis zur Gegenwart. München 2006.

53 Zur wirtschaftlichen Integration: Ralf Ahrens: Gegenseitige Wirtschaftshilfe? Die DDR im RGW. Strukturen und handelspolitische Strategien 1963–1976 (= Schriftenreihe des Hannah-Arendt-Institutes für Totalitarismusforschung 15). Köln u. a. 2000; sozialgeschichtliche Überblicksdarstellung: Mark Pittaway: Eastern Europe 1939–2000. London 2004; alltagsgeschichtlich: David Crowley, Susan E. Reid (Hg.): Socialist Spaces. Sites of Everyday Life in the Eastern Bloc. Berg 2002; eine sehr aussagekräftige Fallstudie über die weitreichende Hochschul- und Kaderpolitik: John Connelly: Captive University. The Sovietization of East German, Czech and Polish Higher Education, 1945–1956. Chapel Hill u. a. 2000.

54 Helmut Fehr: Unabhängige Öffentlichkeit und soziale Bewegungen. Fallstudien über Bürgerbewegungen in Polen und der DDR. Opladen 1996; Detlef Pollack, Jan Wielgohs (Hg.): Dissent and Opposition in Communist Eastern Europe. Origins of Civil Society and Democratic Transition. Aldershot 2004; Manfred Agethen, Günter Buchstab (Hg.): Oppositions- und Freiheitsbewegungen im früheren Ostblock. Freiburg 2003.

55 Jürgen Kocka: Der Blick über den Tellerrand fehlt. DDR-Forschung – weitgehend isoliert und zumeist um sich selbst kreisend. In: Deutschland Archiv 36 (2003), S. 764–769.

56 Wolfgang Schmale: Wie europäisch ist Ostmitteleuropa?. In: Themenportal Europäische Geschichte (2006), S. 7; Helena Flam: Mosaic of Fear. Poland and East Germany before 1989. New York 1998.

57 Andreas Rödder: Wertewandel und Postmoderne. Gesellschaft und Kultur in der Bundesrepublik Deutschland 1965–1990 (= Kleine Reihe / Stiftung Bundespräsident-Theodor-Heuss-Haus 12). Stuttgart 2004; Włodzimierz Borodziej: Der Standort des Historikers und die Herausforderung der europäischen Geschichte. In: Gerald Stourzh (Hg.): Annäherungen an eine europäische Geschichtsschreibung (= Archiv für österreichische Geschichte 137). Wien 2002, S. 105–118, hier S. 116.

58 Pierre Nora (Hg.): Les lieux de mémoire. 7 Bde. Paris 1984–1992; Mario Isnenghi (Hg.): I luoghi della memoria. 3 Bde. Rom, Bari 1987–1997; Moritz Csáky (Hg.): Orte des Gedächtnisses. Wien 2000; Pim den Boer, Willem Frijhoff (Hg.): Lieux de mémoire et identités nationales. Amsterdam 1993.

59 Etienne François: Eine Geschichte der deutschen Erinnerungsorte: Warum? Wie? in: Alexandre Escudier (Hg.): Gedenken im Zwiespalt. Konfliktlinien europäischen Erinnerns (= Genshagener Gespräche 4). Göttingen 2001, S. 77–89; vgl. Etienne François, Hagen Schulze (Hg.): Deutsche Erinnerungsorte. Bde. 1–3. München 2001; Elke Stein-Hölkeskamp, Karl-Joachim Hölkeskamp (Hg.): Erinnerungsorte der Antike. Die römische Welt. München 2006.

60 Marcin Kula: Nośniki pamięci historycznej [Die Träger der historischen Erinnerung]. Warszawa 2002; Marek Czapliński, Hans-Joachim Hahn, Tobias Weger (Hg.): Schlesische Erinnerungsorte: Gedächtnis und Identität einer mitteleuropäischen Region. Görlitz 2005; Robert Traba: „Wschodniopruskość. Tożsamość narodowa i regionalna w kulturze politycznej Niemiec“ [Ostpreußentum. Nationale und regionale Identität in der politischen Kultur Deutschlands]. Poznań 2005.

61 Helmut König: Die Zukunft der Vergangenheit. Der Nationalsozialismus im politischen Bewußtsein der Bundesrepublik. Frankfurt a. M. 2003; Peter Oliver Loew: Zwillinge zwischen Endecja und Sanacja. Die neue polnische Rechtsregierung und ihre historischen Wurzeln. In: Osteuropa 11 (2005), S. 9–20; vgl. „Krise zwischen Ungarn und Slowaken eskaliert. Neue Ausfälle belasten die bilateralen Beziehungen“, Die Welt, 8.6.2006.

62 Reinhart Koselleck: Gebrochene Erinnerung? Deutsche und polnische Vergangenheiten. In: Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, Jahrbuch 2000. Göttingen 2000, S. 19–32, hier S. 29.

 

Photo of the publication Collective reckoning with the past – the European Network Remembrance and Solidarity
Matthias Weber

Collective reckoning with the past – the European Network Remembrance and Solidarity

17 August 2011
Tags
  • academic
  • European Network Remembrance and Solidarity
  • Memory
  • Europe
  • Place of remembrance
  • Memorial
  • Politics of memory
  • Museum

„Memory divides, history unifies"[1].

The end of confrontation between East and West, European integration and the process of extension of the European Union contributed to international exchange of experiences and communication between individual citizens and states to the extent once unimaginable for European nations – in all areas of economy, culture, science and politics. Also in the field of historical sciences possibilities of cooperation with the East European partners never were so diverse and contacts between scholars from the West and East as intensive as they are now. Such situation happened to a certain degree thanks to accession of the Central-European countries to the European Union in 2004 and 2007 and abolition of the most of inner borders in the EU. Not less significant was the influence of efforts that were made in Europe to promote culture which – thanks mainly to multilateral cooperation – are contributing to creation of so called „European added value”.

Krzysztof Pomian, a prominent expert on „Europe and its nations”[2] and director of the Museum of Europe that is being created in Brussels, in his analysis that was recently translated into many languages examines the problem of „European identity” and surpassing communication and cooperation self-awareness of the Europeans. Pomian in his study comes to conclusion that the nations of Europe were shaped by Judeo-Christian tradition, mutually penetrating and interfering history, writing, law, numerous aspects of art, architecture and many intertwining cultural references and finally and most of all by „the birth of Europe in a spirit of Enlightenment”. Despite of that the European nations are not able to develop common identity because their ways of thinking and acting are dictated by categories and values prevailing in each particular nation. That is why the European identity while being a „historical fact” proves at the same time to be „more and more frequently a political problem”.[3]

It really deserves to be noted that despite of above mentioned positive developmental tendencies the creation of European „WE spirit” did not (yet) succeed and common European historical memory and identity did not take its shape yet. Human reasoning is usually reduced to well known, national patterns and historical awareness as reflected in public debates and historical discussions in media to a great extent do not go beyond national horizons. „Europe” is uttered by many but „priority of national point of reference” and principle of „subordination of European memory to national memory” are still in force.[4]

The most important role in creation of European awareness plays the problem of dealing with the past, the question if a common historical memory is possible. This problem is important since together with extension of the European Union the topic of the difficult past of the continent „came back” with surprising strength into minds of the citizens of Europe. History of 20th century was rarely present so frequently in political and social discourse as it is now. Certainly nobody will call now for separation of the past with „wide line” and to end reckoning of the crimes committed in this century. Quite on the contrary. Over six decades after the end of the World War II and two decades after fall of Communism in Europe such problems like discussion on history, memory and commemoration are back on agenda.

Germany and other European countries started anew process of investigating their own history and European history in a broader perspective. European states review the images of history taken from the others, discuss their own national memories of historical events and at the same time they look for common references for coherent, international culture of memory. A French historian Pierre Nora developed a model idea „Lieux de memoire” – the idea of „places of remembrance” in material and figurative sense, which was successfully tested in France. This success is a sign of a new interest in history and possibilities of understanding it. Together with implementation of Nory’s concept of „Lieux de memoire” also were carried out numerous studies about places of remembrance in Germany, Italy, Holland and many other countries.[5] The idea of „places of remembrance” was recently employed within the framework of a big bi-lateral project of Polish-German cooperation.[6]

The question of studying history and historical memory goes beyond limits of scientific research and is very up-to-date topic[7], what is shown by discussions we can listen to everyday about the newly created places of remembrance, monuments commemorating victims or information about historical museums dedicated to fate of individual groups or specific historical events. Already in 1990 there was established in Budapest the „Institute of History of Hungarian Revolution 1956”. The consecutive institutes investigating the Communist past and resistance against similar oppression were established in Warsaw, Bratislava, Prague and Bucharest. In 2001 was opened in Berlin the Jewish Museum and in 2004 the Museum of Warsaw Uprising. In 2005 was unveiled in Berlin the monument commemorating the victims of Holocaust, in 2006 in Tbilisi and Kiev were opened the Museums of Soviet Occupation. In 2007 they started to develop plans of the Museum of the World War II in Gdańsk and in 2008 in Berlin they started construction of a monument commemorating German Gypsies and Roma people murdered under Nazi rule. Also in 2008 there was established in Prague the Institute for Research of Totalitarian Regimes and in 2009 in Bucharest a central monument by Peter Jacobi, an artist of German-Transylvanian origin was erected to remind the victims of Holocaust. In 2009 Foundation „Flight, Expulsion, Reconciliation” was established – the institution dedicated to expulsions from all over the world with special emphasis on fate of the German refugees and expelled. All these initiatives can be treated as a symptom of „new historical awareness”. Also we cannot forget about already mentioned „Musee de l’Europe” in Brussels that is dedicated to history of European integration after 1945, which should become the central place of confirmation of European awareness. There are many other examples from other countries.

Etienne Francois, the co-publisher of consisting of three volumes presentation „German Places of Remembrance” says about general tendency of „growth of importance of culture of memory” and „all-European demand for memory.[8] At the same time he indicates, and rightly so, that this kind of memory in any case does not encompass the whole of the past. Indeed, contemporary historical discourse devotes less attention to the earlier historical periods when common values and cultural references common for many nations were being shaped in Europe. The new historical awareness to a higher degree refers in a particular way to the painful most recent history, especially to the history of the „short” 20th century. Such kind of historical awareness rather introduces division than encourages development of common identity, because continuity of history and historical memory was disturbed by crimes committed during this century, the crimes the scale of which was beyond any imagination. We should not to disclaim the history of 20th century, but today, 20 years after end of conflict between the West and East we have to refer in even stronger way to intellectual and cultural roots of Europe.

What specific events of 20th century have led to breakdown of memory, caused deep wounds in awareness of the European nations and resulted in such multitude of different images of history in our continent? The first break in continuity of civilisation was caused by the World War I which gave in Europe (and elsewhere in the world) the way for totalitarian ideologies and caused alienation of „Europe of our forefathers”[9] (Pomian). Harms done later in the 20th century should be directly or indirectly linked to the World War I: „ethnic cleansings” (expulsions, persecutions and extermination of people) connected with the World War I, the World War II which turned out to have character of extermination of specific groups of people in Eastern Europe by Hitler’s Germany, Nazi occupation and regime that especially in Eastern areas of Europe destroyed whole cultural landscapes; incalculable war related damages, persecution of Jews and the Holocaust; flight, expulsions and forced migrations during and at the end of the World War II; the crimes of genocide committed under Stalin’s rule, occupation regimes introduced in the East and Central European countries by the USSR and finally the Gulag. Both „Auschwitz” and „Gulag” are the symbols of cruelty of that time. The countries of Eastern Europe became in 1933 – 1944 a stage for the Nazi and Soviet politics of terror.[10]

Above mentioned events have one common and sorrowful trait – these deeds were involving boundless lawlessness and unimaginable cruelty. They brought about great suffering of millions of people who frequently were not involved in any political developments of the time. These facts and in particular the vast number of victims mourned in many countries are present in memory of European nations although this presence is diverse way since each nation is considering given historical event in perspective of its own fate first. It happens frequently that that memory about some event prevailing in one nation competes with or even contradicts the memory of the same event as seen by the other nation. Political division of Europe for the West and East, authoritarian/totalitarian and democratic systems which lasted for over forty years after the World War II influenced for a long time mentality of the people.[11]

There is one principal problem that is obvious in contemporary international debates on the past (unless they are conducted within small groups of scholars), namely a certain asymmetry that occurs in mutual perception of western and eastern countries. During the Cold War era the western countries of Europe and former Federal Republic had strong links with the USA in questions referring to the reckoning with the past and the eastern countries seemed to be „considerably remote”. The long-term result of such traditional western orientation is the fact that because of language barrier the process of reckoning with the past that lasted in the countries of the Central and Eastern Europe from 1989 up to now did not find its way to awareness of many people and did not enter into political historical discourse. This thesis can be supported by the fact of fervent debate concerning expulsion and forced resettlement of Germans that was conducted in Poland both in scientific circles and in press. This debate still is waiting for its wider prevalence in Germany. On the other hand professional literature published in western languages constitutes a valuable source which is frequently used and further developed by people from the countries of Central and Eastern Europe.

The published in 2002 position taken by the Czech Union of Historians – „Historians against constant violation of history”[12] in which were touched upon controversial topics concerning Czech-German history of 20th century is a symptom of contradictory and competitive and asymmetrical understanding of history. This manifesto did not echoed strongly in Germany but was a sign of worry of the small country that the painful historical events experienced by the Czech Republic during 20th century and their historical achievements like debate „Forced migrations in Europe” are not adequately appreciated.

In the context of differentiated perception of 20th century history among European nations and quite often stormy media and political discussions, national differences concerning interpretation the most important events, inconsistent images of history and „parallel realities” in Europe there emerged demand for discussion forums, initiatives and institutions mediating – in possibly the most multi-lateral way – between differently orientated cultures of memory. Only understanding of „diversity” may support mutual understanding and strengthen foundations of European awareness.

In 2008 „International Society Memorial” (Moscow) published „an appeal” calling for establishment of „international historical forum” to promote international discourse. In spite of that this proposal referred then mostly to the question of memory in the context of area of the Soviet rule this appeal formulated by the Memorial and goals it supports is marked by general topicality: „National differences in interpretation of important historical events are naturall unavoidable question. Nevertheless the important thing is to know how to attempt these differences. […] It makes no sense to ignore „foreign” memories and pretend that they do not exist. It makes no sense to declare them unjustified [...]”[13].

In the same year 2008 the Czech part called for establishment in Europe of international „Platform for Examination of Totalitarian Past”. The aim of this institution was – inter alia – to infer to „common European heritage” the specific experiences of new member states of EU. Besides this Platform supposed to take over scientific and educational tasks and coordinating functions. This idea although in many respects similar to principles and goals of the operating since 2005 Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” was not implemented.[14]

Today principally there exists consensus that historical events should be looked at considering their complexity in reference to all parts involved or all parts afflicted by these events. There is no doubt that „demand for historical memory” of all parties has to be equally respected and to be the point of reference during discussion. There is no doubt that the past should be analysed while taking into consideration and referring to perspectives of the partners of discourse. Awareness of peculiarity of each country is condition for establishment of common „European market of history”.[15] The goal of the Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” are activities promoting multi-lateral and communitarian perception of history oriented at differences and common characteristics.

 


 

prof. Matthias Weber (born 1961) - historian, Germanist. Since 1999 associate professor in University in Oldenburg. Since May 2004 director of Federal Institute for Culture and History of Germans in Central and Eastern Europe. Member of Steering Committee of the European Network Remembrance and Solidarity.

 


 

1 Citation: Pierre Nora: Nachwort. [Afterword] In: Etienne Francois, Hagen Schulze (ed.): Deutsche Erinnerungsorte [German places of memory], vol.. III. München 2001, p. 681-686, here p. 686; see also publication in: Transit. Europäische Revue 38 (2010), subject: „Vereintes Europa - geteilte Geschichte" [United Europe – Divided History].

2 The title of Pomian’s disertation, compare Krzysztof Pomian: Europa i jej narody. (Europe and its Nations.) Translation from French: Matthias Wolf. Berlin 1990.

3 Krzysztof Pomian: Europäische Identität. Historisches Faktum und politisches Problem [European Identity. Fact and Political Problem], link: www.eurozine.com/articles/article-2009-08-24-pomian-de.html, downloaded 01.01.2010, publication in Transit. Europäische Revue 37 (2009); Original title: De Europese identiteit. Een historisch feit en een politiek problem. W: Leonard Ornstein, Lo Breemer (ed.): Paleis Europa. Grote Denkers over Europa. Amsterdam 2007, p. 29-54.

4 Etienne Francois: Geteilte Erinnerungsorte, europäische Erinnerungsorte. [Divided places of memory, European places of memory] W: Robert Born, Adam S. Labuda, Beate Störtkuhl (ed.): Wizualne konstrukcje historii i pamięci historycznej w Niemczech i w Polsce 1800-1939 / Visual constructions of history and historical memory in Germany and Poland 1800-1939 (Wspólne Dziedzictwo, III), p. 17-32, here p. 26.

5 Out of many publications on this subject let us name following exemplary studies: Pierre Nora (ed.): Les lieux de memoire, t. 1-3, Paris 1984-1992; Mario Isnenghi (ed.): II luoghi della memoria. Simboli e miti Dell'ltalia Unita. Rom, Paris, 1996; Etienne Francois, Hagen Schulze (ed.): Deutsche Erinnerungsorte [German places of memory], t. 1-3. München 2001; Pim den Boer, Willem Frijhoff (red.): Lieux de memoire: et identites nationales. La France et les Pays-Bas. Amsterdam 1993.

6 Currently implemented project „Deutsch-polnische Erinnerungsorte / Polish-German Places of Memory” under direction of Robert Traba and Hans Henning Hahn at Centre for Historical Research of Polish Academy of Sciences in Berlinie / Zentrum für Historische Forschung Berlin der Polnischen Akademie der Wissenschaften zob. www.cbh.pan.pl/index.php?option=com_content&view=article&id=46&catid=21&ltemid:::74&lang =de, downloaded 01.01.2010.

7 Compare Johannes Feichtinger: Europa, quo vadis? Zur Erfindung eines Kontinents zwischen transnationalem Anspruch und nationaler Wirklichkeit. [Europe, quo vadis? Creation of the continent between need for internationality and national reality] In: Moritz Csäky, Johannes Feichtinger (ed.): Europa - geeint durch Werte? Die europäische Wertedebatte auf dem Prüfstand der Geschichte. [Europe – unified through values? European debate on values in historical perspective] Bielefeld 2007, p. 19-43, here p. 35; Publications of Austrian, Czech and Slovak authors about above mentioned subject Moritz Csäky, Elena Mannovä (ed.): Collective Identities in Central Europe in Modern Times. Bratislava 1999; Krisztiän Ungväry: Belastete Orte der Erinnerung. [Burdened places of memory] W: Aus Politik und Zeitgeschichte [From politics and contemporary history] 29-30 (2009), p. 26-33.

8 Francois: Geteilte Erinnerungsorte (see footnote4), s. 17, 19.

9 Pomian: Europa i jej narody / Europe and its nations (see footnote 2), P. 141.

10 Compare Editorial Transit 38 (2010), brochure „Vereintes Europa - geteilte Geschichte“ [United Europe – divided memory].

11 Burkhard Olschowsky: Erinnerungslandschaft mit Brüchen. Das „Europäische Netzwerk Erinnerung und Solidarität” und die Traumata des alten Kontinents. [Cracks on the landscape of memory. The Foundation „European Network Remembrance and Solidarity” and trauma of the old continent] In: Transit 35 (summer 2008), p. 23-48, here p. 26.

12 Stance „Historikove proti znásilnováni dejin. Stance of Sdrużeni historikü Ćeske republiky", published in: Priloha ke Zapravodaji Historickeho klubu 12, 2 (2001), p. 3-7; Polish translation: Przegląd Historyczny 94 (2003), s. 59-63.

13 Heading of the appeal: „Nationale Geschichtsbilder. Das 20. Jahrhundert und der Krieg der Erinnerungen. Ein Aufruf von Memorial” [National images of history. 20th century and war of memories. The Appeall of the Memorial; reprinted in: Osteuropa 58 brochure 6 (2008), p. 77-84, citation p. 81; link: www.eurozine.com/articles/2008-12-05-memorial-de.html, downloaded 01.01.2010.

14 On initiative started as a part of Czech presidency of EU see: Ma­teusz Gniazdowski: Czeska propozycja utworzenia platformy ds. badań totalitarnej przeszłości Europy. (Czech proposal to create platform for examination of totalitarian past of Europe) „Biuletyn" (Polski Instytut Spraw Międzynarodowych / Polish Institute for International Affairs), no 47 (515) 26 September 2008, p. 1931-1932; see also: „Europas Gewissen und der Parlamentarismus - Entschließung des Europäischen Parlaments vom 02.04.2009 [European awareness and parliamentarism – resolution of European Parliament fromm February 2nd, 2009]. No: P6_TA(2009)0213, link: www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+TA+P6-TA-2009-0213+0+DOC+XML+V0//DE, downloaded 01.01.2010.

15 Nora: Nachwort [Afterword] (see footnote 1), p. 685 and next.

 

Photo of the publication Breslau – Identitäten und kulturelles Gedächtnis
Norbert Conrads

Breslau – Identitäten und kulturelles Gedächtnis

17 August 2011
Tags
  • academic
  • Juden
  • Breslau
  • Schlesien
  • Deutsche
  • Erinnerungsort
  • Gedächtnis
  • Mythos
  • Symbol

Breslau ist als Erinnerungsort jünger, als es seine tausendjährige Stadtgeschichte vermuten läßt. Das Erinnerungsvermögen an seine mittelalterliche Vergangenheit war nur schwach ausgeprägt. Das mochte damit zu tun haben, dass sich die Stadt im Konflikt mit ihren Oberherren entwickelt hatte, einerseits dem Herzog bzw. König und andererseits in Auseinandersetzung mit dem Bischof.

Beide rivalisierenden Gewalten wurden von der Stadt systematisch marginalisiert. Es dominierte die Bürgerstadt mit ihrem Reichtum und ihrem städtischen Patriotismus. Die Formulierung eines besonderen Bewußtseins, um nicht zu sagen die Konstituierung eines kulturellen Gedächtnisses, geschah erst in der Zeit von Humanismus und Renaissance. Damit nahm Breslau an einer allgemeinen europäischen Entwicklung teil. Die Vorbilder dafür lieferten Italien, das Reich und die neuen Universitäten. Die reisenden Scholaren Breslaus brachten sie nach Hause.

 

Um Breslau als Erinnerungsort vorzustellen, sollen im Folgenden fünf Themen kurz skizziert werden: Breslauer Mythen – Wahrzeichen – Geschichtsbilder – Denkmale – und das Ende des deutschen Breslau.

1. Mythen

Die jüngere Geschichte Breslaus kannte ihre Mythen. Der Handstreich, mit dem Friedrich der Große 1741 die seit Jahrhunderten unbesiegte Stadt Breslau übertölpelte, mehr noch die legendäre Behauptung von Stadt und Land im Siebenjährigen Krieg. Die Schlacht von Leuthen 1757 entschied über den Besitz Breslaus und Schlesiens, aber der „Choral von Leuthen“ und andere borussische Manifestationen gaben den politischen Entscheidungen eine protestantisch-religiöse Weihe, an die in Breslau oft erinnert wurde, obwohl sie doch in seltsamem Kontrast zur Freigeisterei des preußischen Königs stand.

Das genannte Geschehnis konnte deshalb mythische Dimensionen annehmen, weil es mit der Überwindung schrecklicher Gefahren verbunden war. Nur einmal in seiner Geschichte genoß Breslau das Glück des großen politischen Augenblicks. Hier versammelten sich 1813 die politischen und geistigen Führer eines jungen Europa, um das Joch Napoleons abzuschütteln. Breslau war nicht nur die Bühne dieses Schauspiels, sondern die Begeisterung der zu den Waffen eilenden Breslauer Studenten übertrug sich auf die Stimmung der Befreiungstruppen und die politischen Hoffnungen des Vormärz. Dem Jahr 1813 mit dem königlichen „Aufruf an mein Volk“ und der Stiftung des Eisernen Kreuzes kommt unter den Breslauer lieux de mémoire eine besondere Bedeutung zu. Das fand seinen Widerhall darin, dass die Stadt die Gedenkorte an 1813 pflegte und sich an keines ihrer historischen Ereignisse lieber erinnerte als an dieses.

2. Wahrzeichen

Das von Karl V. 1530 der Stadt verliehene fünfteilige Wappen wurde 1536 an der Westseite des Rathauses eingelassen, danach bis in das 20. Jahrhundert an vielen städtischen Gebäuden. Es wurde zum Logo der Stadt, popularisiert in unzähligen Druckschriften, ja selbst auf den Kanaldeckeln. Das Traditionswappen des alten Breslau wurde erst mit einem Willkürakt des Gauleiters Josef Wagner 1938 beseitigt. Seine christlichen bzw. slawischen Bezüge entsprachen nicht mehr dem Geist der Zeit. Wagner dekretierte der Stadt ein neues geteiltes Wappen, dessen untere Hälfte das Eiserne Kreuz von 1813 zeigte. Es war wie ein Omen für die kommenden Jahre und blieb ohne Akzeptanz. Auch das danach im polnischen Breslau geltende Wappen war dechristianisiert. Es bleibt ein nicht hoch genug zu schätzendes Zeichen der Rückbesinnung und Historisierung, wenn Breslau 1990 unter seinem damaligen Stadtpräsidenten Bogdan Zdrojewski, dem Schirmherrn der Tagung „Erinnerungsorte in Ostmitteleuropa“, das alte Wappen von 1530 wieder annahm.

Bis zur Reformation galt der Breslauer Dom als das erste Bauwerk der Stadt, mit einigem Abstand die beiden Hauptpfarrkirchen, danach erst der profane Bau des Rathauses. Die protestantische Perspektive veränderte die Reihung. Der Dom geriet ins Abseits. Im Ringen um die optische Vorherrschaft über Breslau hatte die Stadt bereits in den achtziger Jahren des 15. Jahrhunderts den einzigen Turm der Elisabethkirche auf beachtliche 130 Meter hochgezogen, so dass er 1529 unter seiner eigenen Last zusammenbrach. Er blieb auch danach mit seinen reduzierten 91 Metern die optische Bekrönung der Stadt.

Breslau wurde ab der Mitte des 19. Jahrhunderts zur deutschen Großstadt mit imponierenden neuen Verwaltungsbauten, Kaufhäusern, Fabrikbauten, Wassertürmen und Brücken. Keiner dieser Bauten ließ sich mit dem kühnen Wurf der Jahrhunderthalle vergleichen, die 1913 zum Gedenken an 1813 errichtet wurde. Sie war ein avantgardistischer Bau, der wie kein anderer das moderne und demokratische Breslau repräsentierte. In der Weimarer Republik nannte man sie einen „Dom der Demokratie“. Das Dritte Reich erkannte ihre Möglichkeiten als Propagandabühne und nationale Weihestätte. Im Bewußtsein der Breslauer war die Jahrhunderthalle von Anfang an eines ihrer stolzen Wahrzeichen, gleichrangig mit dem Rathaus, dem Dom und der Universität. Alles andere trat dahinter zurück.

3. Geschichtsbilder

Als selbstbewusste große Stadt mit einer bildungsbeflissenen Elite verfügte Breslau über eine Schar von Bewunderern und Poeten, die ihm zu Diensten war. Das Lob Breslaus füllt kleine Anthologien, aber selten ging es über Gemeinplätze hinaus. Was besagte es schon, wenn Martin Opitz diese Stadt als „Blume Europas“ pries oder Kaiser Leopold sie „den edelsten Stein in seiner Krone“ nannte? Bereits die Stiftungsurkunde für die nie errichtete Universität von 1505 rühmte „die wunderbare und glückliche Beschaffenheit des Ortes […], die Trefflichkeit ihrer herausragenden Ordnungen“ und dass sie „durch Kultur und Bildung ihrer Bürger sämtliche Städte Deutschlands mit Leichtigkeit übertrifft“. Diesen Nachweis führten bald gelehrte Beschreibungen der Stadt, denen seit dem 18. Jahrhundert eine historische und heimatkundliche Fachliteratur folgte.

Der Historismus des 19. Jahrhunderts belebte den Sinn für städtische Traditionen und führte zur Gründung historischer Vereine und stadtgeschichtlicher Museen. Nunmehr begann man nachzuholen, was bis dahin kein Bild überliefert hatte. Der in Breslau geborene Adolph Menzel wusste in kongenialer Weise das Leben und die Welt des friderizianischen Preußen nachzuempfinden. Einige seiner bedeutendsten Werke, die sich heute in Berlin befinden, hingen einst in Breslau. Im Schlesischen Museum der bildenden Künste gab es dafür den „Ehrensaal für vaterländische Geschichte“, voller Historienbilder und Plastiken.

4. Denkmale

Im kollektiven Bewusstsein der Breslauer hielt sich lange die Erinnerung an die großen Unglücke der Stadt: bittere Winterkälte, Oderhochwasser, Heuschreckenplagen, Hungersnöte, Feuersbrünste, Pest und Cholera. Bilder davon sind ganz selten, aber man prägte Gedenkmedaillen, verfasste Gedichte und übernahm die Erinnerung in die mündliche Tradition. Beispielsweise jene Überlieferung, der zufolge der Weg zur Elisabethkirche mit Grabsteinen gepflastert war, unter denen die hingerichteten Aufrührer von 1420 lägen, deren schimpfliches Andenken die Breslauer mit Füßen traten. Ein Unglück des Jahres 1749 erschütterte im wahrsten Sinne die Stadt, die Explosion eines Pulverturmes mitten in Breslau, mit zahlreichen Toten und großen Zerstörungen.

Das Bedürfnis, an bedeutende Persönlichkeiten und Ereignisse mit Denkmälern zu erinnern, war erst eine Sache des 19. Jahrhunderts. Bis dahin trugen alle Straßen und Plätze nur Namen, die auf ihre Topographie, auf kirchliche Nachbarschaft oder die dort ausgeübten Handwerke verwiesen. Das änderte sich, als 1823 eine Kommission zur Revidierung aller Straßennamen und Hausnummern eingesetzt wurde. Jetzt begann die Welle der Umbenennungen, welche die Stadt vor allem mit preußischen Namen überzog.

5. Epilog

Breslau wurde mit Kriegsende ein Ort des Abschieds. Heimatverlust bedeutet mehr als nur materielle Enteignung. Es war das Herausreißen aus einem vertrauten Umfeld, aus sozialer Sicherheit, aus dem Netz von Familie und Verwandtschaft, von Häusern und Gräbern. Dieses Trauma mußten als erste die jüdischen Breslauer erfahren, die seit 1933 von den Nationalsozialisten in die Emigration gezwungen wurden, nicht zu vergessen jene etwa 8.000 jüdischen Breslauer, die seit 1941 deportiert wurden und einer gnadenlosen Vernichtung anheimfielen. Breslauer Bahnhöfe wurden zu lieux de mémoire, zuerst für die jüdischen, dann für alle anderen Breslauer. Der städtische Exodus begann Ende Januar 1945, bis dahin hatte ihn die politische Führung nicht zugelassen. Als die Bevölkerung schließlich doch zum Verlassen Breslaus aufgefordert wurde, geschah es überstürzt, planlos und bei tödlicher Kälte. Zehntausende stürmten den Hauptbahnhof beziehungsweise den Odertorbahnhof, um einen der rettenden Züge zu erreichen. Für viele gehören die Stunden, die sie in verzweifelter Not auf überfüllten Bahnhöfen verbrachten, zu den letzten Erinnerungen an Breslau. Die wenigstens ahnten, dass es ein Abschied für immer sein würde und ihnen Breslau nur noch als ein Ort schmerzlicher Erinnerung bleiben würde. Die in der Stadt ausharrten und die Festungszeit überstanden, befanden sich bald in einer fremden Stadt. Ihnen stand die Ausweisung bevor, an deren Ende Breslau eine Stadt ohne Deutsche war.

 


 

Prof. Norbert Conrads (geb. 1938) – deutscher Historiker. Bis 2003 Professor für Neuere Geschichte an der Universität Stuttgart und Leiter des Projektes „Die Geschichte von Schlesien“. Er ist Autor zahlreicher Untersuchungen im Bereich Bildung und Gesellschaftsgechichte Schlesiens.

 


 

Photo of the publication Breslau – identitások és kulturális emlékezet
Norbert Conrads

Breslau – identitások és kulturális emlékezet

17 August 2011
Tags
  • academic
  • emlékezés helye
  • emlékezet
  • Wrocław
  • Szilézia
  • németek
  • zsidók
  • emlékmű
  • mítosz
  • jelkép

Breslau (ma: Wrocław) mint az emlékezés helye nem olyan régi, mint azt ezeréves története alapján gondolnánk. Középkori múltja csak halványan maradt meg az emlékezetben, ami azzal állhatott összefüggésben, hogy a város hűbéruraival, egyrészt a herceggel, illetve a királlyal, másrészt pedig a püspökkel való konfliktusaiban fejlődött. E két, egymással rivalizáló hatalmat Breslau, ahol gazdagságával és városi patriotizmusával a polgárság dominált, szisztematikusan a perifériára szorította. Az önálló öntudat kialakítása, vagy mondhatni akár, kulturális emlékezet konstruálása, csak a humanizmus és a reneszánsz idején következett be, amellyel Breslau egy általános európai folyamatot követett. Itália és új egyetemei szolgáltak ehhez példaként, amelyekről a Breslauból elszármazott diákok tudósítottak hazatértükkor.

 

A következőkben öt pontban mutatjuk be Breslaut mint az emlékezés helyét. Ezek a következők: breslaui mítoszok, jelképek, történelmi elképzelések, emlékművek, valamint a német Breslau hanyatlása.

Mítoszok

Breslau újabb kori történelme már ismerte mítoszait. Ilyen volt például II. (Nagy) Frigyes rajtaütése, amellyel az évszázadok óta legyőzetlen Breslaut 1741-ben csellel bevette, vagy még inkább a város és a régió legendás helytállásának története a hétéves háború során. Az 1757-es leutheni csata Breslau és Szilézia birtoklásáról döntött, de a „Leutheni korál” és más porosz megnyilvánulások olyan protestáns-vallási emelkedettséget kölcsönöztek a politikai döntéseknek, amelyre, bár különös ellentétben állt a porosz király szabadszelleműségével, sokáig emlékeztek Breslauban.

A fenti esemény azért is nyerhetett mitikus dimenziókat, mert szörnyű veszélyek leküzdéséhez kötődött. Története során csupán egyszer élvezhette a város a nagy politikai pillanat ritka szerencséjét. 1813-ban Breslauban gyűltek össze a fiatal Európa politikai és szellemi vezetői, hogy Napóleon igáját lerázzák magukról. Breslau nem csak a helyszíne volt e színjátéknak, hiszen fegyvert ragadó diákjai lelkesedése átragadt a felszabadító csapatokra, és hatással volt az 1848-at megelőző korszak (az ún. Vormärz) politikai reményeire is. Az 1813-as évnek különös jelentősége van a többi breslaui lieu de mémoire között: ebben az évben született meg III. Frigyes Vilmos porosz király „Népemhez” című felhívása, és ekkor alapították a vaskereszt érdemrendet. A város ennek megfelelően ápolta az 1813-as év emlékhelyeit, és semmilyen más történelmi eseményre nem emlékezett vissza olyan szívesen, mint erre.

Jelképek

Az 1530-ban V. Károly által a városnak adományozott, öt részből álló címert 1536-ban a Városháza nyugati oldalán, majd egészen a 20. századig további városi épületeken örökítették meg. A címer a város logójává vált, amely számtalan kiadványon, sőt a csatornafedeleken is visszaköszönt. A régi Breslau tradicionális címerét Josef Wagner náci körzetvezető semmisítette meg 1938-ban, mivel keresztény, illetve szláv vonatkozásai nem feleltek meg a korszellemnek. Wagner egy új, osztott címert adományozott a városnak (alsó részében az 1813-as vaskereszttel), amely a következő évek baljós előjele volt, és sohasem fogadták el igazán. A későbbi, már a lengyel Breslauban érvényes címer sem tartalmazott keresztény elemeket. A visszaemlékezés és a historizáció kiemelkedő jeleként értékelték, amikor az „Az emlékezés helyei Kelet-Közép-Európában” című konferencia fővédnöke, Bogdan Zdrojewski polgármester által vezetett Breslau 1990-ben visszavette 1530-as címerét.

A reformáció idejéig a város első számú építménye katedrálisa volt, amelyet némi lemaradással a két főplébániatemplom, majd azok után a Városháza egyszerű épülete követett. A protestáns perspektíva megváltoztatta a sorrendet, és a katedrális háttérbe szorult. A Breslau feletti ég optikai uralmáért folytatott csaták során az 1480-as években 130 méteres magasságba húzták fel az Erzsébet templom egyetlen tornyát, amely aztán 1529-ben saját súlya alatt összedőlt. Csökkentett, 91 méteres magasságával is a város optikai koronája maradt.

A 19. század közepétől Breslau lenyűgöző új középületeivel, áruházaival, gyáraival, víztornyaival és hidaival német nagyvárossá vált. Egyik épületet se lehet azonban összehasonlítani az 1813-as év emlékére száz évvel később emelt vásárcsarnok merész vonalaival. Az avantgard épület egyedülálló módon reprezentálta a modern és demokratikus Breslaut; a weimari köztársaságban „a demokrácia katedrálisának” nevezték. A harmadik birodalom, felismerve a benne rejlő lehetőségeket, a náci propaganda színhelyeként és szakrális nemzeti helyként használta az épületet. Breslau lakói kezdettől fogva a város egyik fontos jelképeként tekintettek a vásárcsarnokra, és ugyanolyan büszkék voltak rá, mint a Városházára, a katedrálisra és az egyetemre. Minden más ezek mögé szorult.

Történelmi elképzelések

Öntudatos nagyvárosként, serényen tanuló elitjével rajongók és költők serege állt Breslau szolgálatában. A város dicsérete kisebb antológiákat tesz ki, amelyek azonban ritkán mutatnak túl a közhelyeken. Mert mit is jelent, hogy Martin Opitz „Európa virágának”, Lipót császár pedig „koronája legfényesebb ékkövének” nevezte a várost? 1505-ben a később mégsem létrehozott egyetem alapító okirata is „a hely gyönyörű és szerencsés adottságai”-ról, „[…], kiváló elrendezettségé”-ről ír, valamint arról, hogy a város „polgárainak kultúráját és műveltségét tekintve könnyűszerrel felülmúlja az összes német várost”. Ezt aztán Breslau tudós leírásai is alátámasztották, amelyeket a 18. századtól fogva történeti és honismereti szakirodalom követett.

A 19. század historizmusa felélesztette a városi tradíciókat, és történelmi egyesületek és várostörténeti múzeumok alapításához vezetett. Ekkor kezdődött el mindannak a pótlása, amiről mindaddig semmilyen kép nem maradt fenn. A breslaui születésű Adolph Menzel zseniálisan tanúskodik festészetével a frigyesi Poroszország világáról. Néhány fontosabb műve, amely most Berlinben található, egykor Breslauban függött. Cserébe ott volt a Sziléziai Szépművészeti Múzeum „Az anyaországi történelem emlékterme”, tele történelmi témájú festményekkel és szobrokkal.

Emlékművek

Breslau kollektív tudatában sokáig éltek a nagy szerencsétlenségek: kemény telek, árvizek, sáskajárások, éhínségek, tűzvészek és olyan járványok, mint a pestis vagy a kolera. Ugyan kevés kép maradt fenn ezekről, de emlékmedálok, versek és a szájhagyomány megőrizte őket, mint pl. azt a tradíciót, miszerint az Erzsébet templomhoz vezető út az 1420-as felkelők sírköveivel lett kikövezve, akiknek szégyenletes emlékét ilyenformán két lábbal taposták a városlakók. Egy 1749-es szerencsétlenség a szó szoros értelmében megrázta a várost, amikor felrobbant a Breslau központjában található lőportorony, számos halottat követelve és súlyos károkat okozva.

Csak a 19. század óta mutatkozott igény arra, hogy jelentős személyiségek és események tiszteletére emlékműveket állítsanak. Addig minden utca és tér olyan nevet viselt, amely a topográfiára, az egyházi szomszédságra vagy az ottani kézműiparra utalt. Mindez 1823-ban megváltozott, amikor az utcanevek és házszámok felülvizsgálatára külön bizottságot hoztak létre, és kezdetét vette egy átnevezési hullám, amely elsősorban porosz nevekkel árasztotta el a várost.

Epilógus

Breslau a második világháború végével a búcsú színhelye lett. A haza elvesztése több puszta tárgyi veszteségnél, hiszen a megszokott környezetből, a szociális biztonságból, a család és rokonok hálójából, a házak és sírok rengetegéből való kiszakadást jelenti. E traumát először a breslaui zsidók élték meg, akik a nemzetiszocialisták miatt 1933-tól kezdve emigrációba kényszerültek, nem megfeledkezve arról a kb. 8000 zsidó lakosról, akiket 1941-től deportáltak, és a könyörtelen megsemmisítés áldozatául estek. Breslau pályaudvarai először a zsidók, majd pedig a többi lakos számára is lieux de mémoire-rá lettek. A városi exodus 1945 január végén kezdődött, a politikai vezetés egészen addig ellene volt. A lakosságot végül hirtelen, minden terv nélkül, gyilkos hidegben szólították fel Breslau elhagyására. A fő- és az Odertor-pályaudvart tízezrek rohamozták meg, hogy feljussanak a menekülést jelentő vonatok egyikére. Sokak számára ezek a kétségbeesés közepette a túlzsúfolt pályaudvaron töltött órák az utolsó breslaui emlékek közé tartoznak. Csak kevesen sejtették, hogy a búcsú örökre szól, és Breslau számukra a fájó emlékezés helyszíne marad csupán. Azok, akik kitartottak és túlélték a fogság idejét, hamarosan egy idegen városban találták magukat. A kiutasítás várt rájuk, amely után Breslau németek nélkül maradt.

 


 

Norbert Conrads professzor (szül. 1938) - német történész. 2003-ig a Stuttgarti egyetem újkori történeti professzora és a "Szilézia történelme" projekt vezetője. Szilézia oktatási és társadalom története terén végzett számos kutatási tanulmány szerzője.

 


 

Photo of the publication Az ukrán Lviv 1991 után – a szelektív emlékezet városa
Delphine Bechtel

Az ukrán Lviv 1991 után – a szelektív emlékezet városa

17 August 2011
Tags
  • academic
  • emlékezés helye
  • Ukrajna
  • ukránok
  • nagy éhínség
  • emlékezetpolitika
  • Lemberg
  • Galícia
  • OUN
  • UPA
  • Bandera

Ukrajna nyugati részének és az egykori Galíciának bonyolultabb a történelme, mint az ország más területeinek. Galíciát több állam és hatalom birtokolta. Miután Danylo fejedelem 1256-ban megalapította Lemberg városát, a régió 400 éven át Lengyelországhoz, majd 146 évig a Habsburg Monarchiához tartozott (1772-1918). Az első világháború után a független Lengyelország része lett, amelyet az 1939/1941-es szovjet és német megszállás, majd Ukrajna függetlenné válásáig (1991) öt évtizedes szovjet fennhatóság követett.

 

A harmincas években a három nemzetiségű Lemberg/Lwów városában 51% volt a lengyelek, kb. egyharmad a zsidók és 16 % az ukránok aránya. A zsidók megsemmisítése és a lengyelek elűzése után Lemberg 85%-a gyakorlatilag üresen állt. A várost orosz/szovjet hivatalnokok, katonák és ukrán parasztok vették birtokukba. Csak Ukrajna függetlenné válásával derült fény arra, hogy Lemberg az ukrán nemzeti mozgalom bölcsője volt. A város manapság, az ország erősen eloroszosodott keleti területeivel szembenálló Nyugat-Ukrajna központjaként az ukrán identitás fellegvára, ami antagonisztikus történetírások, összeegyeztethetetlen „nemzeti emlékezetek” és események, továbbá hősök és mártírok áthidalhatatlan változatait eredményezte.

1991 után, az ukrán történelem folytonosságát biztosító narratíva után kutatva, a lembergi helyi hatalmasságok különböző személyek előtt tisztelegtek utcanévadással, emlékművek és emléktáblák felavatásával, valamint hivatalos ünnepségek megrendezésével. Ilyenek voltak pl. az ukrán irodalom olyan nagy alakjai, mint Tarasz Sevcsenko költő vagy Ivan Franko író és szabadságharcos, akiket már a szovjet rendszerben is kultúrájának képviselőjeként tisztelt az ukrán nép. A 17. századi kozákfelkelések vezetője, Bohdan Hmelnickij is tagja a szovjet-ukrán pantheonnak, annak ellenére, hogy ő az akkor éppen lengyel kézen levő várost nem megvédeni, hanem bevenni akarta. Az olyan történelmi alakokra való utalás, mint Mihajlo Hrusevszkij vagy Mihajlo Drahomanov (mindketten történészek), a pánukrán identitás megteremtésére irányul. A városban emellett létrejött egy helyi tradíció, amely Galícia (ukránul Halicsina) részleges történetén alapul. E konstrukció a visszatekintés, a felértékelés, a rehabilitáció, valamint történelmi események és folyamatok elhallgatásának összetett folyamatában gyökerezik.

E politika egyik jellegzetessége, hogy a város történetét a lengyel, zsidó és szovjet/orosz elemek szinte teljes elhallgatása mellett jeleníti meg. Lemberg óvárosa a reneszánsz, valamint a bécsi és krakkói szecesszió építészetének egyik ékköve. Erről azonban gyakorlatilag sehol nem lehet olvasni. Mára csak néhány nyoma maradt e múltnak: olykor héber és lengyel feliratok bukkannak elő a lepattogzó festékrétegek alól. A hivatalos szervek sehol nem emlékeznek meg a németek által meggyilkolt 160 000 zsidóról vagy az 1945/46-ban deportált több mint 100 000 lengyelről. 1992-ben magánpénzből állítottak emlékművet a lembergi gettó áldozatainak tiszteletére.

Minden, az egykori szovjet jelenlétre utaló emléknek is el kellett tűnnie a városból. Csakúgy mint Rigában vagy más balti államban, eltávolították a szovjet hadsereg néhány emlékművét. Az orosz iskolákat bezárták, a Puskin és a Lermontov utca olyan városnegyedbe került, ahol az utcákat az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) és az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjairól nevezték el.

E történelempolitika másik jellegzetessége az ukrán nemzeti folytonosság megteremtése egy olyan városban, ahol az gyakorlatilag nem létezik, mert a város csak 1945-től vált ukránná. A nem létező, kitalált folytonosság Danyloval, a 13. századi galíciai fejedelemmel kezdődik, és Ihor Bilozir ukrán popénekesig tart, akit 2000-ben oroszok vertek agyon. Így jutunk el az 1918. november 9-én Lvivben kikiáltott, mindössze három hónapon át létező Nyugat-Ukrán Népköztársaságtól ahhoz az 1941. június 30-ai „aktushoz”, amely során Lembergben az OUN két, a német hadsereggel bevonuló tagja, Sztepan Bandera és Jaroslav Stecko kinyilvánította Ukrajna függetlenségét, amelyet azonban a náci Németország csak néhány napig tolerált.

Ultranacionalistákat, szélsőjobboldaliakat és náci kollaboránsokat rehabilitálnak csak azért, mert az oroszok ellen harcoltak. A várostörténeti múzeum „Az ukránok a szabadságért és a függetlenségért tett erőfeszítései” címmel átalakította termeit, amelyekben bárminemű kritika nélkül hősként ábrázolják a radikális fasiszta nacionalizmus olyan ideológusait, mint Dimitrij Doncov vagy a Wehrmacht „Nachtigall” és „Roland” elnevezésű ukrán zászlóalja és a „Galícia” SS-hadosztály tagjait, amely utóbbiba 80 000 ukrán önkéntes jelentkezett. Az OUN/UPA két képviselőjét külön is kiemelik: Sztepan Banderát, akit Lengyelországban elsősorban gyilkosként tartanak számon, és akinek az emlékére az Erzsébet templom mellett egy hatalmas emlékkomplexumot hoztak létre, továbbá Roman Suhevicset, a „Nachtigall” zászlóalj parancsnokát.

A németekkel kollaboráló katonai egységek német nevét 2006-2007 óta ukránra cserélik. A Wehrmacht „Nachtigall” hadosztálya ma „DUN” (Druzhyna ukraïnskikh nacjonalistiv, Ukrán Nacionalisták Légiója) néven, a „Galícia” SS-hadosztály pedig mint „Ukrainska Divizja Halytschyna” szerepel. A fenti múzeumban kiállított katonai egyenruhákról eltávolították a halálfejet, a zsinórdíszeket, az ingnyakon található rangjelzést és az SS-szolgálati jelvényt, így tüntetve el a kiállítási tárgyak valódi mivoltát.

A Lembergre való emlékezési politika harmadik sajátossága egy újfajta mártíromlét megteremtése. Az „áldozatok vetélkedésének” kontextusában olyan mártírok felkutatása a cél, akik méltók arra, hogy a nemzeti emlékezéskonstrukció oltárára kerüljenek. Ukrajnában a viktimizáció legfontosabb hivatkozási pontja az 1932-1933-as nagy éhínség (Holodomor), amelyet a kormány ukrán holokausztként szeretne nemzetközileg elismertetni. Lemberg városában elsősorban azokra a mészárlásokra emlékeznek, amelyeket 1941 júniusában, a németek bevonulása előtt követett el a szovjet politikai rendőrség (NKVD) a lembergi börtönökben, miután azt a parancsot kapta, hogy a politikai foglyokat szállítsa a Szovjetunió mélyére, vagy pedig likvidálja őket. A németek gyors bevonulása alatt több mint 4000 embert lőttek le a börtönökben. 1991 óta ismét nevén lehet nevezni e szörnyűségeket, a város és az áldozatokat képviselő szervezetek több emlékművet is felállítottak. Az új emlékművek viszont semmilyen formában nem utalnak a németek bevonulását követő szörnyű utcai pogromokra, amelyeket a bosszúéhes csőcselék, az ukrán rendőrség és ukrán nacionalisták indítottak náci felügyelet mellett a zsidó lakosság ellen.

A nacionalizmus hőseit és a sztálinizmus áldozatait közös mauzóleumban helyezték el, ami szinte egyenértékű az ukrán szenvedés szakralizációjával. A mauzóleumot 2006-ban avatták fel a Łyczaków-temetőben. A temetőnek ezt az új részét úgy alakították ki, hogy az első világháborús lengyel katonai temetőt (Cmentarz Lwowskich Orląt) méretben felülmúlja, és így jelképesen eltakarja; tisztelettel adózik viszont a „Nachtigall” zászlóalj és a „Galícia” SS-hadosztály előtt. A városi hatóságok 2006-ban jelezték, hogy Sztepan Bandera, Jevgenyij Konovalec, Andrej Melnik és az OUN/UPA más vezetőinek földi maradványait ide szándékozzák áthelyezni.

Lemberget elragadta az emlékezés láza, amely szelektív emlékezés- és múzeumpolitikában nyilvánul meg. A városban csak az ukrán újjászületést és az ukrán szenvedést mutatják be, a többnemzetiségű örökségről elfeledkeznek és elhallgatják azt.

Hogyan fognak ebben az emlékmű-rengetegben lengyel, német, amerikai és zsidó turisták a különböző narratívákkal megbirkózni? Hogyan egyeztethető össze ez a politika Ukrajna Európába történő integrációjának a vágyával? Vajon a revizionista elhallgatások ellenére is tudni fogják a jövő nyugat-ukrajnai diákjai, hogy ezek a „hősök” a Wehrmacht és az SS szolgálatába szegődtek? Vajon felmerül egyszer a kérdés, hogy milyen mértékben vettek részt a lengyelek és zsidók kárára elkövetett „etnikai tisztogatásban”? Ilyen és hasonlóan súlyos kérdések merülnek fel a problematikus, szelektív történelemábrázolás nyomán, amely 1991 óta megváltoztatta és meghatározza az ukrán Lviv múzeumait, utcáit és emléműveit.

 


 

Delphine Bechtel professzor - a Centre Interdisciplinaire de Recherches Centre-Européennes, intézet igazgatóhelyettese, a Paris IV – Sorbonne Egyetem Germanisztikai Karának professzora. Tudományos érdeklődési körébe tartozik többek között: a jiddis irodalom és kultúra Közép- és Kelet-Európában, politika, kultúra és az irodalmi kapcsolatok a német és a héber zsidó írók vagy a jiddis írók között Közép- és Kelet-Európában (Oroszország, Lengyelország), a többnemzetiségű városok Közép- és Kelet-Európában.

 


 

Photo of the publication A Varsói Felkelés a lengyelek tudatában. A Varsói Felkelés Múzeuma, mint történelmi emlékhely
Paweł Ukielski

A Varsói Felkelés a lengyelek tudatában. A Varsói Felkelés Múzeuma, mint történelmi emlékhely

16 August 2011
Tags
  • emlékezés helye
  • Lengyelország
  • lengyelek
  • Varsó
  • Varsói Felkelés
  • Múzeuma
  • múzeum
  • kulturális események
  • emlékezetpolitika

A Varsói Felkelés egyike azon eseményeknek, amelyek kulcsot jelentenek Varsó, Közép-Európa, sőt a II. világháború történelmének megértéséhez. Magyarázatot ad egyrészt a város identitásához, amelyet 1944-ben teljes mértékben eltöröltek a föld színéről, másrészt megvilágítja Lengyelország és Közép-Európa rabszolgasorsát a háború után, harmadrészt pedig az utolsó példáját adja a tényleges német-szovjet együttműködésnek a lengyel főváros megsemmisítésére való törekvésben. A felkelés megmutatja, hogy a háború nem volt egyszerűen a jó harca a rossz ellen (ahogy azt gyakran látják Európa nyugati részén), hanem abban három, különböző célokat követő fél vett részt – két totalitárius rendszer és a nyugati demokráciák világa. Annak lefolyása alatt változtak a szövetségek, a Nyugat szövetségre lépett az egyik totalitárius féllel, hogy legyőzze a másikat, de ennek a szövetségnek az árát Közép-Európa fizette meg.

 

A Varsói Felkelés soha nem került be a világtörténelem emlékezetének kánonjába. Ez azért történt így, mert az senkinek nem állt érdekében, sem Lengyelország kommunista hatalmi erőinek, sem a Kremlnek, sőt, a nyugati szövetségeseknek sem. A Felkelés emlékét a kommunista rendszer gondosan megtagadta – különböző volt a hazugságok töménysége és jellege, azonban a hatalom képviselői nem egyezhettek bele, hogy kimondásra kerüljön róla a teljes igazság, mert az egészében törvényen kívül helyezte volna kormányzásukat. Ha megengedik a teljes igazság hivatalos nyilvánosságra hozatalát a Felkelésről, akkor nem hallgathattak volna a legális lengyel államról, amely két hónapon keresztül létezett Lengyelország egy kicsi darabján, arról a hatalmi szervezetről, amely rendkívül hatékonyan működött a körülötte uralkodó extrém körülmények ellenére, továbbá a háború utáni Lengyelország állami rendjére vonatkozóan kidolgozott tervezetről, amelynek alapelveit a „Törvénytár” (Dzienniki Ustaw) számaiban tették közzé. Emiatt a sztálini propaganda legsötétebb és legprimitívebb időszaka után, az 1956-ban bekövetkezett „olvadással” együtt megengedetté vált a „Felkelés hőseinek” dicsérete, de semmiképpen nem vezetőinek vagy szélesebb értelemben a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) dicsérete. Teljes hallgatásba burkolták a Lengyel Földalatti Állam államformáló tevékenységét, a hatalom legalitását, a polgári állam kialakulásának kezdeteit és a nemzetközi helyzetet.

1989-ben Fukuyama meghirdette a „történelem végét”, prognosztizálva, hogy a kommunizmus bukásával lezárult a nagy ideológiai konfliktusok időszaka és az egész világ a liberális demokrácia elfogadásának irányába tart. Lengyelországban, a 90-es években a „történelem vége” az „építsük a jövőt, a múltat hagyjuk a történészeknek” jelszóban öltött testet, valamint a közösségi emlékezettel kapcsolatos kérdéseknek a társadalmi vita főcsapásából való kizárásában. Olyan paradox helyzet alakult ki, amelyben ugyan megjelent a történelmi kutatások folytatásának és bemutatásának teljes szabadsága, de ezeknek a munkáknak ez eredményei nem jutottak el a széles befogadó rétegekhez.

Századunk kezdetén az egész világban észrevehetővé vált a történelemnek és az önazonosítással kapcsolatos kérdéseknek a társadalmi vitába való visszatérése. Szimbolikus fordulópontot jelentettek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások. Európa politikatörténelmében szintén igen lényeges átértékelődések következtek be, példát jelenthet Németország vagy Oroszország (főként viszonyuk a II. világháborúra vonatkozó emlékezethez). Ebben az időben megindultak a változások Lengyelországban is, ahol egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem valósítható meg a tudatos és korszerű társadalom felépítése emlékezetbeli közösség nélkül, hogy a közösség „hideg” projektje, amely csak a gazdasági kapcsolatokra épít, nem működik megfelelően.

A változások ezen légkörében hozták meg a döntést a Felkelés Múzeumának felépítéséről. Ennek a projektnek a története önmagában érdekes tanulmányt képezne a háború utáni Lengyelország és az egymást követő kormányzatok közösségi emlékezethez való viszonyának változásaihoz. A megemlékezés szükségességének gondolata már a negyvenes években felmerült, majd megerősödött az első „Szolidaritás” időszakában, majd a III. Köztársaság tízegynéhány éve alatt állandóan visszatért, mint aktuális téma, amely nem olyan fontos, és nem tudja kivárni megvalósítását. Csupán 2003-ban Varsó akkori polgármestere, Lech Kaczyński hozott döntést annak elhelyezéséről, kinevezte az építkezésért felelős vezetőt – Jan Ołdakowskit – és megjelölte a határidőt, a Felkelés kirobbanásának 60. évfordulóját.

A Múzeum kiállításainak megtervezése során néhány alapvető elvet határoztak meg. Először, ennek narratív múzeumnak kell lennie, amely folyamatos módon elmond egy történetet. A narráció, azaz a Varsói Felkelésről több szálon futó elbeszélés alá rendelték tehát az összes kifejezési formát – a fotográfiákat, filmeket, szöveges tájékoztatókat, multimédiás bemutatókat, a színpadi jeleneteket, illetve végsősorban a kiállított tárgyakat is. Másodszor, a kiállításoknak magukkal kell ragadniuk a nézőket az elbeszélt történetbe, kihasználni minden lehetőséget, hogy visszaadják számukra a felkelők mindennapjainak légkörét. Harmadszor, senki nem maradhat közömbös, mindenkit rá kell venni az elbeszélt történet egyéni átgondolásába. Ebben az értelemben a Varsói Felkelés Múzeuma interaktív intézmény – nem azért, mert kihasználja a korszerű multimédiás eszközöket, hanem azért, mert kényszeríti a nézőket a történelemmel való interaktív szembesülésre.

Lényeges volt annak eldöntése, hogy kiknek szánják, kik legyenek a kiállítások fő befogadói. Természetesnek tűnt, hogy a fiatal látogatók irányába kell fordulni, olyanok felé, akiket meg kell győzni arról, hogy a történelem lehet érdekes, nem képezi csupán számok és tények halmazát, hogy azok az emberek, akik a Felkelés során harcoltak, ugyanolyanok voltak, mint ő. A külföldiek képezték a másik csoportot, akikre oda kellett figyelni, különös tekintettel a lengyel történelem alacsony fokú ismeretére. És a legfontosabb befogadó csoportok között a harmadikat, amelynek elvárásai nem kis mértékben különböznek az előző kettőtől, a veteránok, a Felkelés résztvevői képezték.

A fő befogadó célcsoportok definiálása után el kellett dönteni, milyen módon lehet hozzájuk eljutni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a befogadóhoz való eljutás módja az, ha „annak nyelvén beszélünk”. Ezért került sor – a fiatal látogatókra való tekintettel – a korszerű technológiák széleskörű felhasználására és mindenféle – hang, vizuális és multimédiás – ráhatás alkalmazására. A külföldiekhez való eljutás érdekében a kiállítások gyakorlatilag minden felirata kétnyelvű – lengyel és angol. A veteránokat kissé eltérő módon kezelik – a feltételezések szerint ők nem is a Múzeum vendégei, hanem társ-házigazdák, akik szintén meghatározzák ennek a helynek a kivételes, mágikus légkörét.

A kitűzött célok elérése érdekében, a Múzeum létrehozására irányuló munkák egy éve alatt, azokkal párhuzamosan teremtették meg a kialakuló hely körüli külső légkört. Igen fontos volt a varsóiak meggyőzése arról, hogy lám, itt a szemük előtt jön létre egy hely, amely lényeges a város önazonosításához, egy fontos pont a város térképén. Ezért szoros együttműködést alakítottak ki a médiákkal, amelyeket részletesen tájékoztattak a Múzeum tervezésével és megvalósításával kapcsolatos lépésekről. Egyidejűleg számos társadalmi akciót szerveztek, mint például a felkeléssel összefüggő emlékek általános gyűjtését, amelyek célja az embereknek a tervezet körüli aktivizálása volt. Mindezek a tevékenységek azt eredményezték, hogy a Múzeum megnyitása nagy érdeklődéssel várt eseménnyé vált.

A kitűzött célokat sikerült megvalósítani: a Múzeum 2007-ben majdnem félmillió látogatót fogadhatott, a veteránok társ-házigazdáknak érzik magukat benne, és a látogatók több mint 60%-a fiatal, aki a 30. életévét még nem töltötte be. A látogatók reakcióiból látszik, hogy a Múzeumot gyakorlatilag senki nem hagyja el közönyösen. A Múzeum egyben „must see” jellegű ponttá vált a külföldi turisták programjában, akik egyre nagyobb számban látogatják meg a kiállítást. A hivatalos állami delegációk, ezen belül koronás fők, államelnökök és miniszterelnökök is gyakori látogatók a Múzeumban.

De a Varsói Felkelés Múzeuma nem csak kiállítás – sok részlegből áll, amelyek különféle tevékenységi területekkel foglalkoznak – létezik Hangos Történelmi Archívum, amely interjúkat gyűjt össze az összes élő Felkelővel, van Önkéntes Segítő Központ, könyvtár és archívum, széles körben működő Történelmi és Didaktikai Szekció, számos kiadvány előkészítése és kiadása van folyamatban. A Múzeum részlege a Stefan Starzyński Intézet, amely Varsó önazonosításával foglalkozik, a főváros nagy polgármesterének művét folytatja.

A Múzeum számos kulturális eseményt szervez, amelyek gyakran kívül esnek a hagyományosan értelmezett múzeumi tevékenységek körén. Legfontosabbak persze a Varsói Felkelés egymást követő évfordulói, amelyek azonban nem korlátozódnak az emelkedett tanácskozások és hivatalos ünnepségek megszervezésére, hanem felölelik többek között az ifjúsági koncerteket, színházi (vagy „para-színházi”) előadásokat, társadalmi akciókat, szabadtéri rendezvényeket a legfiatalabbak részére. Az évente megrendezésre kerülő „Tyrmand-Komeda-Polański” Varsói Fesztivál keretében a Stefan Starzyński Intézet különféle kulturális eseményeket készít elő, amelyek az 50-es és a 60-as évek Varsójához kapcsolódnak. A Múzeumban ciklikus találkozókat szerveznek a történelemmel, filmmel, építészettel, képzőművészettel, a festőművészek pedig a Múzeumot körülvevő Szabadság Parkban, a „Művészet Falán” alkotják műveiket.

Ez a széleskörű tevékenység a korszerű narratív kiállítással egybekötve specifikus légkört teremt a Varsói Felkelés Múzeumában. A Múzeum, amely egyrészt történelmi emlékhelyet, másrészt viszont élő kulturális központot képez Varsó térképén, hozzájárul a város önképének formálásához. A Varsói Felkelés különleges helye a közösségi emlékezetben, a kifejezésmód korszerűsége és az egy helyen koncentrálódó tevékenységek komplexitása tömegeket vonzó intézmény létrejöttét eredményezték.

 


 

Dr. Paweł Ukielski (szül. 1976) – történész és politológus, Közép-Európa kutatására szakosodott. A Varsói Felkelés Múzeumának igazgatóhelyettese; együttműködik a Lengyel Tudományos Akadémia Politikai Stúdió Intézetével.

 


Photo of the publication A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között
Stanisław Kulczycki

A nagy éhínség Ukrajnában 1932-1933 között

15 August 2011
Tags
  • academic
  • Ukrajna
  • ukránok
  • nagy éhínség
  • 1932-1933
  • kollektivizálás
  • Szovjetunió
  • Kreml
  • Sztálin

Az 1933-as év első felében Ukrajnában, amely ebben az időben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (Szovjetunió) részét képezte, hatalmas éhínség kezdődött. Ez a mezőgazdaság kötelező kollektivizálásának következménye volt, amelyet a szovjethatalom Sztálin parancsára vezetett be. Egy év leforgása alatt emberek milliói haltak meg. Falvak százai és hutorok (tanyák) ezrei tűntek el a föld színéről. Az éhen haltakat kezdetben a temetőkben földelték el, később a házak körüli kertekben, kutakban, amelyeket betemettek. A kommunista hatalom megtiltotta, hogy az éhínségről írjanak vagy beszéljenek és megtiltotta, hogy bármilyen formában megjelöljék az éhínség áldozatainak sírjait. Mi történt hát Ukrajnában 1932-1933 között? Miért nem lehetett ezekről az eseményekről beszélni egészen 1987. decemberéig?

A kollektivizálást tömeges terror alkalmazásával vezették be. Ennek az akciónak, amelyet a hatalom minden szintjén, kezdve a Kremltől egészen az adott falu szintjéig szóbeli utasítások alapján folytattak le, és amelynek tetőpontja 1933. januárjára esett, fő eszközét az élelmiszerek beszolgáltatása képezte a paraszti gazdaságokban. A terror a paraszti gazdaságok állandó revízióján alapult, az elrejtett gabona felkutatása céljából, nemegyszer büntetés kivetésével, amelyet természetben kellett fizetni, hússal és krumplival (1932. november-december); a revízió során a teljes élelmiszermennyiség elkonfiskálása az egyes gazdaságokban (1933. január); az éhező városi lakosság felé irányított propaganda akciók, amelyekkel felszították bennük a gyűlöletet a „kulák-szabotőrökkel” szemben, ahogy a parasztokat nevezték; az Ukrán SzSzK és az Észak-Kaukázus Kubány-i Körzetének elszigetelése; az „éhínség” fogalom használatának tilalma még a „szigorúan bizalmas” felirattal ellátott dokumentumokban is.

Az éhínség segítségével megvalósított terrorra a Szovjetunió vezető szerveinek gazdaságpolitikája által kiváltott társadalmi-gazdasági válsághelyzetben került sor. Az akció jellegének meghatározására az 1929 novemberétől 1933 januárjáig terjedő időszakban Sztálin kifejező meghatározást talált: „siettetés”, amely a falvakban az összegyűjtött termény elkobzásának formájában valósult meg. 1932 utolsó hónapjaiig Ukrajnában, és más régiókban is, az emberek azért haltak meg, mert elvették tőlük a gabonát. 1932. novemberétől kezdtek azért meghalni, mert elvettek tőlük minden más élelmiszert is.

A Nagy Éhínség a kommunisták célirányos politikájának eredménye volt. Kormányzásuk első éveiben a bolsevikok felépítették az irányított gazdaság alapjait, amelyet 1921-ben a Lenin által bevezetett ún. Új Gazdaság Politika (NEP) szakított meg. 1929-ben Sztálin elkezdte annak megvalósítását, amit Leninnek nem sikerült: beterelni kommunákba az apró árutermelők millióit. A társadalmi ellenállás miatt Sztálin kénytelen volt lemondani a kommunákról és az artelek-re korlátozódni, azaz megengedni a parasztoknak, hogy háztáji telkeiket megtartsák. Úgy vélve, hogy a kolhozok tagjai megelégszenek saját háztáji gazdaságuk terményeivel, elkezdte begyűjteni a falvakban gyakorlatilag a megtermelt összes gabonát. A parasztoknak nem volt joguk gabonára addig az időpontig, ameddig a teljes kötelező beszolgáltatási tervet nem teljesítették, amelynek a gyakorlatban nem volt semmilyen jogszabályban meghatározott korlátja. Azt a gabonát, amelyet a beszolgáltatás után találtak, a bejelentés elől elrejtettnek vagy lopottnak nyilvánították.

A parasztok nem akartak fizetés nélkül, ingyen dolgozni a kolhozokban, emiatt a kommunista állam elkezdte őket szabotázzsal vádolni, ami okot adott az üldözésre. A kolhozrendszer válsága az egész gazdaság összeomlásával fenyegetett. 1933. januárjában a kormány kénytelen volt a korlátozás nélküli kötelező terménybeszolgáltatásról áttérni az átalányjellegű állami gabonafelvásárlásra, az adózás elvén. Ez azt jelenti, hogy az állam végül elismerte a kolhozoknak és a kolhoztagoknak a megtermelt terményekre vonatkozó vagyonjogait.

Az elsődleges veszély, ami ezeket a repressziókat magyarázta, magukban a hatalom előjogaiban rejtőzött, amelyeket fenntartott magának a Kreml. A tanácsok, ezen belül a nemzeti tanácsok kezében összpontosult a végrehajtó hatalom, amely a pártnak állami strukturális jelleget adott. Ameddig ezt a hatalmat közvetlenül a Kreml ellenőrizte, nem merült fel a Szovjetunió szétesésének veszélye. Azonban ha az ellenőrzést áthelyezték a párt regionális illetékességi struktúrájába, akkor a – kommunista vezetők véleménye szerint – a szétesés veszélye reálissá vált. A Kremlben a legnagyobb veszélyt Ukrajnával azonosították – lévén szilárd nemzeti hagyományokkal (és nem szovjet!) államisággal rendelkező köztársaság. Ez a köztársaság határos volt más európai államokkal, gazdasági potenciálját tekintve pedig (beleértve az emberi potenciált) majdnem elérte a Szovjetunió összes többi nemzeti köztársaságának együttesen számított szintjét. A Szovjetunió létrehozása után a Kreml hadjáratot indított a nemzeti köztársaságokban a szovjethatalom nem-orosz környezetben való meggyökereztetésének érdekében. Ukrajnában ezek a tevékenységek gyorsan kinőtték a tisztán bürokratikus vállalkozás kereteit és a nemzeti újjászületés eszközeivé váltak.

1932 második fele bizonyult annak a pontnak, amikor összefutott és egymást kölcsönösen felerősítette két válság a Kreml társadalmi-gazdasági és a nemzetiségi politikájában. Sztálin mindenekelőtt a társadalmi elégedetlenség kitörésétől félt az éhező Ukrajnában. A nem sokkal ezután megkezdődő repressziók egyidejűleg irányultak az ukrán parasztság ellen, ahol a gabonabeszolgáltatás által kiváltott éhínséget alkalmazták a terror eszközéül, valamint az ukrán értelmiség ellen, amelynek soraiban tömeges letartóztatásokat és kivégzéseket hajtottak végre, összekapcsolva ezt a kommunista párt helyi szervezeteiben lefolytatott tisztogatással.

A Nagy Éhínségről szóló elbeszélést az „öt kalász törvényének” felidézésével kell kezdeni, amelyet a kommunista hatalom szervei a termény „elpocsékolása” elleni harc érdekében hoztak. Ahogy az előszóban olvassuk, „elébe menve a munkások és a kolhoztagok követeléseinek” a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztosságának Tanácsa 1932. augusztus 7-én határozatot hoztak „Az állami vállalatok, kolhozok és szövetkezetek vagyonának védelméről és a társadalmi (szocialista) tulajdon erősítéséről”. A vagyon ellopásáért főbelövést javasoltak, az „enyhítő körülmények fennállása” esetén szabadságvesztést, legalább 10 évig terjedően[1].

1932 novemberében Sztálin rendkívüli bizottságokat delegált a kötelező gabona beszolgáltatások ügyében Wiaczeslaw M. Molotow vezetésével az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba és Lazar M. Kaganowicz vezetésével Kubányba. 1932. decemberében ezeken a területeken a parasztoknál szünet nélkül keresték a gabonát. A revíziókhoz hozzászoktak a revízió által érintettek és a revíziót végzők egyaránt. A revíziókat az NKVD (Belügyi Népbiztosság) funkcionáriusainak vezetésével a szegény parasztok bizottságainak éhező tagjai (akik a feltárt gabona egy bizonyos százalékát megkapták), valamint a városból delegált munkások folytatták le. Ugyanúgy, mint az előző évben, a kötelező beszolgáltatások keretében a falvakat majdnem a teljes gabonamennyiségtől megfosztották még a revíziók előtt.

1933. január 1-én Sztálin táviratot küldött Harkovba, a gabona átadását követelve és javasolta az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Népbiztossága Tanácsának, hogy „széles körben tájékoztassák a falusi tanácsokon keresztül a kolhozokat, kolhozok tagjait és az egyéni dolgozókat, hogy: a) mindazok ellen, akik önként átadják az államnak a korábban ellopott és elrejtett gabonát, nem fognak alkalmazni repressziót; b) a kolhoztagok, kolhozok és az egyéni dolgozók ellen, akik makacsul rejtegetik az ellopott és a nyilvántartásba vétel elől eldugott gabonát, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának 1932. augusztus 7-én hozott határozatában szereplő legkeményebb büntetéseket alkalmazzák.”[2]

A Nagy Éhínséget túlélő emberek elbeszélése szerint a revíziókat a kommunisták speciális brigádjai végezték a paraszti gazdaságokban és elvittek mindent, nemcsak a krumplit és a húst szalonnával, ahogy azt a szovjethatalom idézett határozata előírta, hanem mindenféle élelmiszert. A különböző helységekből származó tanúságtételek százai, ezrei egységes képet alkotnak. Sztálin nem korlátozódott az élelmiszer konfiskálására. 1933. január 22-én saját kezűleg (a kézirat fennmaradt) írta meg az Össz-szövetségi Kommunista Párt Központi Bizottságának és a Szovjetunió Népbiztossága Tanácsának direktíváját, ami a következő szavakkal kezdődik: „Az Össz-szövetségi KB és a Sovnarkom olyan információkhoz jutott, hogy Kubány és Ukrajna területén a parasztok tömeges kivándorlása indult meg „a kenyér után” a Központi-feketeföld Körzetbe, a Volga vidékére, Moszkva körzetébe, a Nyugati Körzetbe, Belorussziába”. A Kreml a szomszédos régióktól az Ukrán SzSzK és Kubány elzárását követelte[3].

Nem élnek már azok az emberek, akik Ukrajnát az iszonytató terror örvényébe taszították. Nem létezik már az a totalitárius állam sem, amelynek vezetősége felelős a Nagy Éhínség kiváltásáért. Azt várjuk a nemzetközi közvéleménytől, hogy ezt a bűnt tekintsék népirtásnak. Mindenekelőtt az Orosz Föderációtól várjuk ezt, amelynek népe szintén több milliós veszteséget szenvedett Joszif Sztálin és a kommunista párt rezsimének évei alatt.

 


 

Stanisław Kulczycki professzor (szül. 1937) – ukrán történész, az Ukrán Tudományos Akadémia Történelmi Intézetének igazgatóhelyettese.

 


 

[1] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. М., 2001. С.453–454.

[2] Голод 1932–1933 років на Україні: очима істориків, мовою документів. К., 1990. С.308.

[3] Трагедия советской деревни. Документы и материалы. Т.3. С.635.

 

Photo of the publication 1989 – A kommunizmus vége Lengyelországban
Antoni Dudek

1989 – A kommunizmus vége Lengyelországban

15 August 2011
Tags
  • academic
  • 1989
  • kommunizmus bukása
  • Lengyelország
  • Gorbacsov
  • lengyelek
  • Szolidaritás
  • KGST
  • Jaruzelski
  • privatizáció
  • LEMP
  • Lengyel Hadsereg
  • katolikus egyház
  • politikai ellenzék

Az 1980 nyarán bekövetkezett sztrájkhullám, majd később annak következményeként az NSZZ „Szolidaritás” (Független Önkormányzó Szakszervezet - NSZZ) - megszületése indították el a kommunista állam válságának új, legmélyebb szakaszát Lengyelországban. Az 1976 óta elmélyülő gazdasági válság 1980-ban a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt – a PZPR) hegemón pozícióján alapuló politikai rendszer stabilitásának megrendüléséhez vezetett. Az NSZZ „Szolidaritás” létrejötte és több mint egy éve tartó legális működése alapvető változásokat idéztek elő a társadalmi tudatban, amelyet már nem volt képes megváltoztatni az ún. normalizálási politika, amit a rendkívüli állapot bevezetése, 1981 decembere után kezdeményeztek.

Sem a „Szolidaritás” szétverése, sem az 1982. augusztus 31-én (amikor 66 városban került sor a szakszervezetet támogatók demonstrációjára) csúcspontját elérő társadalmi tiltakozások elfojtása nem tartotta vissza azokat a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek a Lengyel Népköztársaság államrendjének krónikus válságállapotba kerüléséhez, majd – a nemzetközi helyzet változása után – annak bukásához vezettek. Az alábbiakban megkísérlem felsorolni a legfontosabb tényezőket, amelyek véleményem szerint a válság elmélyülését okozták, majd ennek következtében 1989-ben a rendszer bukásához vezettek.

 

1. Változások a Szovjetunióban. Ez a tényező jelent meg legkésőbb az összes közül, csupán azután, hogy 1986-ban Mihail Gorbacsov proklamálta a peresztrojka politikáját, de az első helyen kell ezt megemlíteni, mert döntő szerepet játszott a lengyel kormányt irányító Wojciech Jaruzelski tábornok meggyőzésében a rendszer átalakítására vonatkozó reformok beindítására, amelyek végeredményben a rendszer teljes összeomlásához vezettek. 1986 júliusában Gorbacsov, az SzKP KB Politikai Bizottságának ülésén Közép-Európa államairól mondott beszéde során megállapította, hogy tovább „nem lehet őket a vállunkra venni. A fő ok a gazdaság”. Ez azt jelentette, hogy a Kremlben előtérbe kerül az a meggyőződés, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsán belüli gazdasági együttműködés modellje, amelynek alapját a transzferábilis rubel képezte, módosítást igényel. Nem voltak kedvezőek a szovjet gazdaság számára a kőolaj és a földgáz – a Szovjetunió legfőbb exportcikkei – állandó árakon történő szállításai a KGST országokba. Az sem a véletlen műve volt, hogy a varsói hatalmi szervekkel szemben, már Tadeusz Mazowiecki kormányának létrejötte után, Moszkva egyik legfontosabb posztulátumává a kölcsönös kereskedelmi árucsere USA dollárban történő mielőbbi elszámolására való áttérés vált.

Annak ellenére, hogy továbbra is korlátozott volt a szovjet vezetés terveire vonatkozó ismeretanyag a 80-as évek második felében, találónak tekinthetjük Andrzej Paczkowski értékelését, miszerint “Gorbacsov végrehajtott egyféle részleges amputációt a >Brezsnyev doktrínán, amely elvesztette ideológiai értelmét, egyre nagyobb mértékben geopolitikai jellegű alapelvvé válván. Legkésőbb 1987-1988 között megszűnt Moszkva korábbi nyomása Varsóra, felváltotta azt az intenciók és a tevékenységek messzemenő azonossága”. Wojciech Jaruzelski tábornoknak és embereinek így meg volt kötve a keze a rendszer reformja terén, ami azért nem zavarta abban, hogy kormányzásának majdnem egész ideje alatt felhasználja a szovjet “fenyegető rémet” a Nyugattal, az ellenzékkel és az egyházzal való kapcsolattartásban. Jacques Levesque, francia kutató, egyenesen úgy értékeli, hogy Jaruzelski hosszú ideig nem érvényesítette a Gorbacsovtól kapott tevékenységi szabadságot.

 

2. A gazdaság állapota. Habár 1983-ban öt év óta először jegyezték fel Lengyelországban a GDP növekedését, de ez nem a gazdasági rendszerben történt valós változások, egyedül a gazdaság régi kerékvágásba való visszatérésének eredménye volt, ahonnan először a Gierek kormányának hibái miatt siklott ki, majd az 1980-81 évek sztrájkjai, végül pedig a gyártóüzemek nagy részének militarizálása és a nyugati országoknak a Lengyel Népköztársasággal szemben alkalmazott gazdasági szankciói miatt. Már 1985-ben lecsökkent a gazdasági növekedés, ugyanis – ahogy az egyik párttanulmányban írták – „különös erővel jelentkeztek a nyersanyag korlátok (...) amelyek a hazai erőforrások elégtelen voltából és az alacsony importlehetőségekből fakadtak”.

A Jaruzelski csapata által ismételgetett deklaráció a gazdasági reformok folytatásának feltétlen szükségességéről, amelyek kezdetét 1981-ben hirdették meg, a rendkívüli állapot bevezetése után gyorsan propagandista fikciónak bizonyult. Ahogy azt találóan megjegyezte Jaruzelski tábornok 1982 februárjában: “Paradox jelenség társul a reformokhoz: egyrészt a gazdaság irányítási elveinek liberalizációja, másrészt a rendkívüli állapotból fakadó megkötések”. Azonban nem a rendkívüli állapot megkötései képezték a fő okát annak, hogy nem sikerült valódi reformokat bevezetni a Lengyel Népköztársaság rossz hatásfokkal működő gazdaságában. Az ok az volt, hogy a rendszer volt ténylegesen megreformálhatatlan, ami a gazdaságot irányító vezetők megtörhetetlen ellenállásában nyilvánult meg. Ezt jól illusztrálja a reformok keretében megszüntetett 106 állami vállalatcsoport felszámolása 1982-ben, amelyek helyén létrejött 103 tröszt , amelyek elődeiktől főként nevükben különböztek. “Valójában nincs semmilyen intézményesített erő, amely komplexen foglalkozna a reform gazdasági gyakorlatba történő bevezetésével, hiányzik a reformhoz, mint politikai-gazdasági komplexumhoz való hozzáállás” – állapították meg a Belügyminisztériumban a társadalmi-politikai helyzetről Czesław Kiszczak tábornok utasítására készített kiterjedt elemzésben 1984 májusában.

A kormány reformügyi megbízottjának funkcióját betöltő Władysław Baka szerint a Minisztertanács ülésein 1983 júliusában és 1984 júniusában nyíltan a “reformok megfojtására” irányuló tervezeteket forszíroztak. Ezek szószólóinak egyike volt állítólag Zbigniew Messner miniszterelnök-helyettes, aki azzal érvelt, hogy “a végsőkig elvezetett társadalmi-gazdasági reform modell, amelyet Władysław Baka miniszter úr leírt, lényegében a társadalmi-politikai rendszer megváltoztatását jelenti”, azaz a szocializmus elbukását. A reform folytatására vonatkozó elképzeléseket Baka szerint Jaruzelski védte volna, de egy évvel később - a Poznanban lefolytatott Országos Gazdasági Párttanácskozás során – megváltoztatta véleményét és támogatását fejezte ki a Messner által hirdetett, visszatartó tervezetek irányában. Néhány hónap után - 1985 novemberében – ez utóbbi foglalta el a miniszterelnöki széket, a kormány reformügyi megbízottjának hivatalát pedig megszüntették. A tényleges reformok megvalósítását csupán Mieczysław Rakowski kabinetje kezdte meg 1988 és 1989 fordulóján, bevezetve többek között a gazdasági tevékenység szabadságát garantáló jogszabályokat és liberalizálva a külkereskedelmi forgalom alapelveit. Ha rövidesen nem került volna sor a politikai rendszer bukására, Rakowski reformja elvezethetett volna az ún. kínai transzformációs modellhez, azaz a piaci gazdálkodás bevezetésére az autoritatív politikai rendszer megőrzése mellett.

 

3. Az állam privatizációjának jelensége. A 80-as évek általános gazdasági leépülése ellenére jellemző jelenség volt a magánszféra szektorának növekedése a gazdaságon belül. Az 1981-1985 közötti években termelését közel 14 százalékkal növelte, miközben az állami szektor termelése ugyanebben az időszakban 0,2 százalékkal csökkent. A magánvállalkozásokat továbbra is számos korlátozás sújtotta, de a LEMP vezetőségének sok tagja így is kritikusan tekintett a “meghatározott körök indokolatlan meggazdagodásának” jelenségére. Fokozatosan mégis, különösen a hatalom középső szintjein, egyre erősebb volt a meggyőződés, hogy a privát szektor kiépítése nélkül nem lehet a fogyasztási cikkek piacán jelentkező deficitet kielégíteni.

A magánszektor keretein belül különös helyzetet foglalt el néhány száz ún. polonikus társaság, amelyeket lengyel származású külföldi személyek részvételével alapítottak az 1982. júliusi törvény alapján. “A polonikus cégek elszipolyozzák az állami szektorból a jól képzett kádereket. A dolgozók egy része a külkereskedelmi vállalatoktól megy át, akik szolgálati és állami szintű titkok birtokában vannak. (...) Nem ritkák a polonikus cégek feletti felügyeletet gyakorló tárcák dolgozóival kialakított nem-formális kapcsolatok esetei sem” – riasztott a Belügyminisztérium 1984 májusában.

A polonikus cégek a hatóságok, különösen a speciális szolgálatok funkcionáriusai számára (úgy a belbiztonsági, mint a katonai), egyfajta kísérleti gyakorlótér szerepét töltötték be. Rajtuk tesztelték le a piaci mechanizmusok között működő alanyok viselkedését és felhasználták őket az operatív tevékenységek során. Ennek nyomán a hatalmi elit egy része fokozatosan hozzászokott a 40-es években kialakított, az állami tulajdonra felépített gazdasági rendszertől való radikális elszakadás szükségességének gondolatához. Ily módon megfelelő klíma alakult ki a Rakowski kormány már említett reformjaihoz, amelynek hozadéka volt az ún. nomenklatúra kisajátítási folyamata.

 

4. A politikai rendszer leépülése Fő tünete a LEMP pozíciójának meggyengülése volt, amely ez idáig hegemonikus szerepet játszott a Lengyel Népköztársaság politikai rendszerében. Az 1980-1981 közötti évek válsága, majd ezt követően a rendkívüli állapot megfosztotta a LEMP-et kb. egymillió tagjától. Csupán az évtized közepén maradt abba a párt zsugorodása, amelynek mérete a 2,1 milliós taglétszámi szinten stabilizálódott. Nem sikerült azonban megállítani a párt öregedési folyamatát, amelyben a 29 év alattiak százalékos aránya az 1981. évi 15%-ról 1986-ra mindössze 6,9%-ra olvadt, a párttagok átlagéletkora pedig 1986-ban 46 évre növekedett. Hasonló folyamat kezdte fenyegetni a több mint 12 ezer tagot számláló pártapparátus sorait is. A LEMP KB funkcionáriusainak 1984 végén végzett káderszemléje kimutatta, hogy az 1985-1986 évekre dolgozóinak 23%-a eléri a nyugdíjkorhatárt. Ugyanebben az időszakban a Központi Bizottság több mint 600 dolgozójának alig 6 százaléka volt 35 évesnél fiatalabb.

A kommunista párt öregedett és egyúttal folyamatosan vesztett befolyásából, egyre kevésbé maradt a politikai élet alanya, hanem eszközzé vált a hatalom apparátusán belül működő, különböző nyomást gyakorló csoportok kezében. Ezek közül a legfontosabb a Lengyel Hadsereg tisztikarának egy része volt. A rendkívüli állapot első évében a pártapparátus vezető posztjaira a hadsereg 32 tisztjét delegálták, az államigazgatásba pedig további 88-at. Volt a soraikban többek között 11 miniszter és miniszterhelyettes, 13 vajdasági vezető és helyettes, valamint a LEMP Vajdasági Bizottságainak 9 titkára. Az ügyészségen és a polgári igazságszolgáltatásban végzendő munkára további 108 “egyenruhás jogászt” delegáltak.

A katonatiszteken kívül jelentősen megnőtt a 80-as években a Biztonsági Szolgálat felsőbb szintű funkcionáriusainak és a gazdasági apparátusban dolgozó emberek szerepe. Természetesen mindegyikük a LEMP tagja volt, de nagyon gyakran valójában ellenzékben voltak a LEMP apparátusának funkcionáriusai által forszírozott bizonyos döntésekkel és megoldásokkal szemben. A kommunista párthoz tartozott a Szakszervezetek Országos Szövetségének (OPZZ) vezetősége is, amely a hatalom szándékai szerint a társadalmi tudatban a „Szolidaritás” helyét volt hivatva elfoglalni. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, a LEMP vezetősége elismerte, hogy az OPZZ sokkal nagyobb autonómiát kell kapjon, mint amekkorával eddig az összes társadalmi-politikai szervezetek rendelkezett, beleértve a koalíciós ZSL (Egyesült Néppárt) és SD (Demokrata Szövetség) pártokat is. „Nekünk magunknak kell beépítenünk különféle ellenzéki elemeket magába a pártba (…) amelyek ellenőriznek minket a mi rendszerbeli működési pozíciónkból, folyamatosan tűket szurkálva az alsó felünkbe” – mondta az OPZZ témájában 1986 decemberében Jaruzelski tábornok. Azonban – a közel hétmillió tagot összefogó – OPZZ idővel olyan erővé vált, amely különösen a 80-as évek végén jelentősen hozzájárult a LEMP pártapparátus feletti ellenőrzési szintjének korlátozásához, különösen, ami a gazdaság irányításával foglalkozó részt illette.

 

5. A társadalmi hangulat evolúciója. A rendkívüli állapot bevezetése után a társadalom hangulata viszonylagos stabilizáción ment keresztül. 1983-ban a vizsgált személyek közel 40%-a hitte, hogy a gazdasági helyzet megjavul, 8% ellenkező véleményen volt, ugyanakkor a többiek – vagyis több mint a fele – úgy vélték, hogy az nem fog változni vagy nem volt véleményük. Ez a sajátos kivárásos állapot az évtized közepén kezdett változni, a hatalom számára kifejezetten kedvezőtlen irányba. Míg 1985 decemberében a gazdaság helyzetét a vizsgált személyek 46 %-a ítélte rossznak, úgy a következő hónapokban ez az arány meglehetős rendszerességgel nőtt: áprilisban 55 %, 1986 decemberében 58,5 % és 1987 áprilisában már 69,1 %. A következő hónapokban egyre rosszabb lett, ami lényeges módon hatott a hatalom elitjének tudatállapotára. Jaruzelski tábornok tanácsadó triója, amit a LEMP KB titkára, Stanisław Ciosek, a belügyminiszter-helyettes Władysław Pożoga és a kormány sajtószóvivője, Jerzy Urban alkotott, 1988 januári emlékeztetőjében ezt írta erről a témáról: “A hangulat a piros vonal alá esett, azaz átlépte (...) a robbanásveszély kritikus pontját. Ez nem következik be, mert a robbanási feszültségeket letompítják a társadalomban különféle stabilizátorok (a történelmi tapasztalatok, ezen belül főleg 1981. december 13-a, az egyház szerepe, az ellenzék befolyásának csökkenése, apátia)”. Értékelésük szerint, ez az állapot negatívan hat a hatalom apparátusára, amelynek egy része „mint mindig a lefelé lejtő időszakban, beindítja a vezetés megkérdőjelezését, intrikálást, az eljövendő perszonális konfigurációk tervezését. Idővel aztán elkezdi az összeesküvést.”. A javaslat ezzel összefüggésben: „drámai fordulat megvalósítása, amelyben kevés lenne a szó és sok a cselekedet”. Végül is ilyen fordulat, a kerek asztal formájában, bekövetkezett egy évvel később.

Mirosława Maroda szerint a hangulat romlásának oka „háromfajta legszélesebb hatókörű társadalmi tapasztalat” volt. Az első az erősödő infláció, ami leértékelte „az egyének és családjaik életművét”. Sorban a második az „aránytalanság érzete a megfelelő életszínvonal elérésére és megőrzésére fordított erőfeszítések és azok eredményei között”. Ennek legfőbb forrását a folyamatosan fennálló ellátási problémák képezték (különösen az iparcikkek terén), ami éles ellentétben állt nemcsak a nyugati országokban, de még a szovjet blokkon belüli, tömegesen látogatott országokban fennálló helyzettel is. Harmadik társadalmi frusztrációt generáló tapasztalat Maroda szerint „az a megszilárduló meggyőződés, hogy a rendszerben az egyének számára elérhető módszerek sehova sem vezetnek”. Ez különösen a fiatalokra vonatkozott és a szélesen értelmezett intelligencia rétegeire, akik a legfájdalmasabban érzékelték a nyolcvanas években egyre növekvő tehetetlenséget.

 

6. Az egyház és a politikai ellenzék tevékenysége. A 80-as években a katolikus egyház a Lengyel Népköztársaság vezetőinek szeme láttára átalakult a hatalom fő ellenségéből a társadalmi hangulatot stabilizáló tényezővé. Éppen ezért, nem mondva le végképp a papság elleni különböző kulisszák mögötti tevékenységek folytatásáról, aminek szimbólumává vált Jerzy Popiełuszko káplán elrablása és meggyilkolása a Belbiztonsági Szolgálat funkcionáriusai által, a LEMP vezetősége a gyakorlatban belenyugodott az egyház potenciáljának a 80-as évek végén bekövetkezett, példanélküli növekedésébe. Ez kifejeződött a káplánná avatások és a felépített templomok rekordmagasságot elért számaiban is (a kormány adatai szerint 1986-ban a felépített szakrális létesítmények száma meghaladta a háromezret), valamint a katolikus sajtó és kiadási tevékenység gyors fejlődésében. Az évtized közepén 89 katolikus folyóirat jelent meg, amelyek együttes egyszeri példányszáma másfél millió példányt tett ki. Liberalizálódott az államhatalmi szervek politikája az új egyházi intézmények engedélyezése vagy a Katolikus Intelligencia Klubjának létrehozása terén is. Az egyházi struktúrák döntő szerepet játszottak a Nyugatról érkező karitatív segélyek elosztásában is, és annak hatalmas méretei a hatalom nem szűnő nyugtalanságát váltották ki.

A hatalom arra számított, hogy a liberális irányzat fokozatosan a rendszer papság általi magasabb elfogadási szintjéhez vezet. Azonban az egyházi hierarchia kettős játéka, amelyet úgy számítottak ki, hogy a hatóságokkal folytatott dialóggal párhuzamosan diszkréten támogassák az ellenzék mérsékelt részét, dezorientálta Jaruzelski embereit. Tisztában voltak azzal, hogy az Egyház támogatására elengedhetetlenül szükség lesz a rendszer megreformálására az évtized közepétől megérőben lévő terveik megvalósításához, de nem tudták felmérni,, hogy a püspökök hajlandók lesznek–e nekik kezet nyújtani, sem azt, hogy milyen körben azonosulnak az ellenzék által megfogalmazott célokkal.

Ugyanakkor az ellenzék, az évtized közepén látható elgyengülés ellenére, a rendszerrel szembeni ellenállást generáló állandó tényezővé vált. 1985 végén a Belügyminisztérium becslése szerint Lengyelország területén létezik kb. 350 különféle ellenzéki struktúra, amelyek több mint a fele az akkor meglévő 49 vajdaságból mindössze 5 vajdaság: a varsói, a wroclawi, a gdanski, a krakkói és a lódz-i területén működött. A Belbiztonsági Szolgálat szerint ezek aktív létszáma 1,5 ezer ember volt, továbbá több mint 10 ezer dolgozott (lap)terjesztőként, összekötőként és nyomdászként. Az “aktív szimpatizánsok” számát további 22 ezer főre becsülték, aminek összességében ki kellett adnia “az illegális tevékenységbe, kisebb vagy nagyobb körben, közvetlenül bevont körülbelül 34 ezer személyt”. Ez az ellenzék egymás ellen kölcsönösen harcoló csoportosulásokra volt megosztva, de összességében két fő áramlatba voltak besorolhatók, amelyek a Lengyel Népköztársaság hatóságaihoz való viszonyukban különböztek. Miközben a radikális áramlat, amelyen belül a legnagyobb potenciállal az 1982-ben Kornel Morawiecki által létrehozott „Harcoló Szolidaritás” (Solidarność Walcząca) rendelkezett, az általános sztrájk megszervezésére és a rezsim forradalmi úton történő megdöntésére törekedett, a Lech Wałęsa körül tömörült mérsékelt áramlat és az 1986-ig a konspirációban működő NSZZ „Szolidaritás” Ideiglenes Koordinációs Bizottsága azt feltételezte, hogy a romló gazdasági helyzet és a Nyugat nyomása végül is rákényszeríti Jaruzelskiékat az ellenzékkel való tárgyalások megkezdésére. A hatalom szempontjából komoly jelentősége volt annak a ténynek, hogy az ellenzék mérsékelt áramlata erősebb volt a radikálisnál, és amikor 1988-ban a LEMP vezetősége végül a Wałęsával és az ő akkori munkatársaival való tárgyalás mellett döntött, az ellenzék radikálisai túl gyengék voltak, hogy megvalósítsák a kerek asztal melletti tárgyalások megbénítását, illetve ezt követően, 1989 júniusában bojkottálják a szerződéses parlamenti választásokat.

 


 

Antoni Dudek professzor (szül. 1966) – politológus, Lengyelország legújabb politikatörténelmével foglalkozik. Tagja a Nemzeti Emlékezet Intézet Tanácsának.

 


Photo of the publication 1989 helye az európai emlékezetben
Burkhard Olschowsky

1989 helye az európai emlékezetben

15 August 2011
Tags
  • academic
  • Kelet-Közép-Európa
  • emlékezetkultúra
  • szovjet befolyás
  • 1989
  • kommunizmus bukása
  • Lengyelország
  • NDK
  • Nyugat-Európa
  • Gorbacsov

Az 1989-es év őszének eseményei Kelet-Közép-Európában alapjaiban változtatták meg a kontinenst. Ez az időszak azonban mégis inkább egy korszak lezárásaként, semmint kezdeteként él a tudatunkban.

1989. július 6-án Mihail Gorbacsov a strasbourgi Európa Tanács előtt tartott beszédében közölte, hogy a Szovjetunió nem fog a reformok útjába állni Kelet-Európában. Így azután, mivel a birodalom központja nyilvánosan kijelentette, hogy a befolyása alatt álló terület peremvidékeit nem fogja, nem tudja tovább fennhatósága alatt tartani, amit világszerte ujjongva fogadtak, csak idő kérdése volt, mikor buknak meg a birodalom varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai és bukaresti helytartói.

Nyitva maradt persze, miként és mekkorát bukik Jaruzelski, Honecker, Jakeš, Ceauşescu és Kádár, mint ahogy az is, hogy felhasználják-e – még kétségtelenül birtokukban lévő – hatalmi eszközeiket. Hogy milyen következményekkel járhat az erőszak alkalmazása, azt 1989. június 4-én Kelet-Közép-Európa népei is láthatták, amikor Kína kommunista vezetői békés tüntetők százait lövették le a Mennyei Béke terén – ugyanazon a napon, amelyen Lengyelországban megtartották az első félig szabad választásokat. A Mennyei Béke terén történtek elrettentő példája miatt is igyekezett a kelet-európai ellenzék 1989-ben tudatosan kerülni az erőszakot. Fennállásuk évtizedeiben a kommunista rendszerek az erőszakkal való fenyegetéssel és annak alkalmazásával játszották el a hitelüket, és ezzel – bármennyi fegyvert is birtokoltak – önkéntelenül is megtanították alattvalóikat arra, mennyire nem célravezető az erőszak alkalmazása.

A térség állampártjai 1989-ben rendelkeztek még ugyan a hatalom eszközeivel, de mindenütt hiányzott az erős vezetés. Csak egy olyan vezetés tudta volna e hatalmi eszközöket felhasználni, amely nem fél a vérontástól. A keleti blokk kommunista vezetői 1989-ben már nem voltak elég biztosak sem a pártjukban, sem az általuk képviselt ügyben, legkevésbé pedig saját magukban ahhoz, hogy tenni tudjanak valamit népeik forradalmi megmozdulásai ellen. 1989 forradalmárai szokatlanul vegyes csoportot alkottak: reformkommunistákból, szociáldemokratákból, liberális értelmiségiekből, nacionalistákból, a piacgazdálkodás híveiből, egyházi aktivistákból, szakszervezetisekből, pacifistákból, néhány hagyományhű trockistából és egyebekből tevődtek össze. Az erőszakellenesség volt az egyetlen, amely összekötötte őket. Ez a sokrétűség erejük része és egyben méreg volt az egypártrendszer számára.[1]

Az ideológia messzemenő hasonlósága a szovjet uralmi övezet országaiban azzal járt, hogy az egyik ország kommunista vezetésének fenyegetettsége vagy bukása elkerülhetetlenül gyengítette a többi legitimitását is. Alighanem a forradalmak egyik alapvető vonása, hogy az ilyen példák halmozódása felőrli a hatalom legitimitását. Ami ehhez képest 1989-ben új volt, az ennek a folyamatnak a sebessége. Az események felgyorsításában és nem visszafordíthatóságában a tömegmédiumok is szerepet játszottak. Különösen a magyaroknak és a cseheknek adatott meg a lehetőség, hogy saját forradalmukat az esti tévéhíradóban is nyomon kövessék, de a keletnémeteket sem a kivándorlás vágya ragadta már el, miközben a nyugati adókat nézték esténként, hanem az az érzés, hogy alakítói a történéseknek – gondoljunk csak a Nagy Imre újratemetéséről 1989. június 16-án, a lipcsei hétfői tüntetésekről 1989. október 9-én vagy a prágai diákok tüntetéséről 1989. november 17-én tudósító képekre.

A csehek, a szlovákok, a magyarok és sajátos módon a keletnémetek is megismerhették emberi méltóságuk visszaszerzésének fenséges érzését, amelyet a lengyelek már 1980-ban megéltek, és látványosan ünnepeltek. A kommunista rendszerek néhány nap leforgása alatt elvesztették, amire olyan kínosan, újra és újra ismétlődő korlátozásokkal annyira ügyeltek: információs monopóliumukat. Az egyedül maradástól való félelem, amely az ellenzékiséget különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában bizonytalan és felőrlő vállalkozássá tette, végérvényesen megszűnt.

Lengyelországban azonban az 1989-es év változásai mégsem a mindent elsöprő örömmel és a meghatottsággal párosulnak az emlékezetben. A kerekasztal-tárgyalások során az ellenzék nagy része és a hatalmon lévő elit között nem arról folytak a megbeszélések, hogy az utóbbi átadja- vagy megosztja-e a hatalmát, hanem, hogy ez milyen módon történjék meg a vészes gazdasági helyzet árnyékában. A tárgyilagosság és a tárgyalási készség sokkal fontosabb volt, mint a forradalmi hevület.

Az NDK ellenzéki csoportjai érdeklődéssel figyeltek fel az eredetileg lengyel találmányra, a kerekasztalra, amelyet követendő példának tartottak, és alkalmaztak is. Ezt Lengyelországban, ahol a kerekasztalról mindig is viták folytak, általában figyelmen kívül hagyják. Az egykori radikális ellenzék kritikája, miszerint a kerekasztal-tárgyalások során megengedhetetlen megegyezés született az ellenséggel, újra és újra jelentkezik, az utóbbi években ráadásul egyre hevesebben.

Az 1989-es év eseményeit nem lehet helytállóan leírni a német újraegyesítés, valamint az elterjedt nemzetközi beidegződések és szokások említése nélkül, amelyeket – néhány nyugat-európai kormánynak nem éppen az örömére – a forradalom éve erőteljesen megkérdőjelezett. Mert mi is történt? Az 1989-ig Nyugat-Európában általánosan elfogadott nézet szerint a német kérdés csak akkor vetődik fel, ha annak politikai előfeltétele, vagyis egy európai békerend, létrejön. A helyzet azonban teljesen másként alakult.

Franciaországot és Nagy-Britanniát nyugtalanította egy vélhetően ellenőrizhetetlen 80 milliós nagyhatalom gondolata. Mazowiecki újonnan megválasztott kormánya számára ugyanakkor a német újraegyesítés lehetőséget adott arra, hogy a varsói egyezmény régi kötelezettségeit óvatosan önálló kapcsolatokra és új együttműködésekre cserélje fel a nyugattal. Az új lengyel kormánynak a demokratikus Németország iránti rokonszenvét azonban komolyan próbára tette Helmut Kohl tízpontos terve a két német állam egyesítésére, mivel az nem említette az Odera-Neisse-határt. Az erre vonatkozó 1970-es szerződés csak a régi NSZK-ra volt érvényes, az egyesített Németországra nem.

Gorbacsov hozzájárulása az egyesített Németországhoz és a NATO-ba történő felvételéhez abból a megfontolásból származott, hogy fel kell adni az NDK-t és Közép-Európát ahhoz, hogy a Szovjetunió rendbetételére összpontosítsanak, megnyerve hozzá a nyugat támogatását is. Ha ebből nem is lett semmi, Gorbacsov bátorsága és nagyszabású stratégiai elképzelése emlékezetes marad.

1989 őszének korszakos változásai mind a mai napig nem váltak teremtésmítosszá – sem az újraegyesített Németországban, sem a harmadik Lengyel Köztársaságban, sem pedig a kibővített Európában. Jürgen Habermas egy helyütt „felzárkózó forradalomnak” nevezte 1989 eseményeit, olyan kísérletnek, amellyel a szóbanforgó országok csatlakozhattak ahhoz a civilizációs és alkotmányjogi fejlődéshez, amely Nyugaton már régen lezárult. Ez az intézményes szemlélet tévesen ítéli meg Kelet- és Nyugat-Európa gyakran eltérő emlékezetét, tapasztalatait és szocializációját, az 1953. június 17-ei felkelés egyenlősítő törekvéseitől egészen az 1980/81-es Solidarność-ig csakúgy, mint a kisebb csoportok és az egyes emberek számtalan példáját az önállóságra, a kiküzdött lelkiismereti szabadságra, a kiharcolt emberi és polgári jogokra, valamint a társadalmi önszerveződésre a pártállami hatalmi struktúrán kívül.

Bár Európa politikailag már kiheverte a jaltai egyezményből fakadó, diktatórikus keleti és a demokratikus nyugati részre való megosztottságát, Kelet- és Nyugat-Európa emlékezetkultúrái továbbra is egymás mellett, nem ritkán egymással szemben léteznek. Mintha a vasfüggöny mögötti élet méltatlanságai sokkal mélyebben beleivódtak volna a kelet-közép-európaiak emlékezetébe, mint ahogy azt nyugaton lehetségesnek tartották. Ralf Dahrendorf szerint a német értelmiségi tudatban 1989 nem jelent sem mély választóvonalat, mint Európa többi részén, sem pedig pillanatnyi fellélegzést a nyitott társadalom diadalának láttán. E felfogástól elhatárolódva Dahrendorf nemcsak globális választóvonalnak tartja 1989-et, de azt is vallja, hogy 1989 az új Európa teremtésmítosza lehet[2].

Mint a visszatekintés mutatja, Kelet-Közép-Európa polgárainak 1989-es tettei különösen alkalmasak arra, hogy példamutatóként kerüljenek be az európai szabadság, a civil társadalom megvalósulásának történetébe. Más események mellett 1989-nek is szilárd helyként kellene rögzülnie az európai emlékezetkultúrában. 1989 a demokratikus alkotmánnyal rendelkező államért folytatott forradalmi népmozgalmat jelöli. Határok eltörlését tűzte ki célul, és bizonyította, hogy mindig és mindenhol érdemes követelni és megvédeni az egyén méltóságát és szabadságát. 1989-nek azért van helye az európai emlékezetben, mert Európa nem jöhetett volna létre nélküle a mai formájában.

 


 

Dr. Burkhard Olschowsky (szül. 1969, Berlin) történelmet és kelet-európai történelmet hallgatott Gettingben, Varsóban és Berlinben. 2002-ben megvédte doktori értekezését a Humboldt Egyetemen, Berlinben. 2003-2005 között szerződéses előadóként dolgozott a Humbolt Egyetemen, a kortárs történelem és politika terén. 2004-2005 között a Szövetségi Közlekedési, Építészeti és Lakásépítési Minisztériumban dolgozott. 2005 májusától tudományos munkatárs a Közép- és Kelet-európai Német Kulturális és Történeti Szövetségi Intézetben. 2010 óta tudományos munkatárs az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatában.

 


 

[1] vö. Peter Bender: Deutschlands Wiederkehr. Eine ungeteilte Nachkriegsgeschichte 1945-1990. Stuttgart 2007, 229.

[2] Ralf Dahrendorf: Der Wiederbeginn der Geschichte. Vom Fall der Mauer zum Krieg im Irak. Reden und Aufsätze. München 2004, 213.

 

Photo of the publication 1956, mint a kelet-közép-európai történelem választóvonala
Attila Pók

1956, mint a kelet-közép-európai történelem választóvonala

01 August 2011
Tags
  • Kelet-Közép-Európa
  • emlékezet
  • Magyarország
  • magyarok
  • 1956
  • kommunizmus
  • szovjet befolyás
  • kultúra

Az európai és az általános történelem sorsdöntő évei, fordulatai nemcsak a történészek számára nagyon érdekesek, hanem a politikusok, pedagógusok és a nehezen megragadható, de mindenütt jelenlevő emlékezési kultúra számára is. 1956 minden kétséget kizáróan ilyen év, amelyet az alábbiakban tézisszerűen mutatunk be.

 

1.Egyenes út 1956-tól 1991-ig?

Az 1956-tal kapcsolatos kollektív emlékezet egyik alapproblémája abból a körülményből fakad, hogy a politikai átalakulás éveiben, 1989 és 1991 között, ez az évszám a szovjetellenes, antikommunista ellenállás szimbóluma volt. Az 1956-os magyar és lengyel, az 1968-as csehszlovák, és az 1980-81-es lengyel eseményeket, valamint az NDK-ban, a Szovjetunió balti államaiban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában történteket 1989-ben egy teleológiai folyamat részeiként, valamint a Szovjetunió összeomlásának előszeleként értelmezték. Az elkerülhetetlen átalakulás gondolata (diktatúrából demokráciába, egypártrendszerből többpártrendszerbe, központosított tervgazdálkodásból liberális piacgazdálkodásba) kétségkívül mindenkire inspiráló hatással volt. A rövid ideig tartó eufória után azonban a fenti államok átalakulását illetően megmutatkoztak azok az alapvető különbségek is, amelyek csökkentik a határokon átívelő közös tapasztalatokat, és megnehezítik bizonyos események megértését.

1956 interpretációival kapcsolatosan elsősorban a Magyarország és Lengyelország közötti különbségek bírnak jelentőséggel. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elmondott, a sztálinizmus leleplezésében kiemelkedő szerepet játszott „titkos beszédét” Lengyelországban hivatalosan terjesztették. Az 1954-ben, hároméves fogság után szabadon engedett reformkommunista, Władysław Gomułka népszerűsége 1956 őszén mindennél nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a lengyel társadalom nem sokkal később kiábrándult belőle, 1956-57 idején, a szovjet bevonulás küszöbén, Gomułka a nemzeti érdekek megmentőjeként léphetett fel. Nagy Imre magyar miniszterelnök ezzel szemben nem tudta hosszú távon befolyásolni az események menetét. A hős róla élő képe elsősorban nem 1956-os tetteiből, hanem inkább mártírhalálából ered. Ha őt és társait nem végezték volna ki, soha nem váltak volna egy szovjet befolyás alá tartozó, kis közép-európai nemzet szabadságvágyának szimbólumává.

 

2. Patriotizmus és kommunizmus

A következő alapvető probléma a patriotizmus és a kommunizmus viszonyában keresendő. Viselkedhet-e egy kommunista patriótaként? Vagy egy patrióta meghatározásánál fogva nem lehet kommunista? Litván György az 1956 –os magyar forradalom politikai irányzazait elemezve két baloldali (reformszocialista és nemzeti demokrata) és két jobboldali érzelmű tábor (nemzeti konzervatív és radikális jobboldali) között tesz különbséget, amelyek egyike sem bízott a Szovjetunióban és a szovjet csapatok mielőbbi kivonulását követelte. A magyar történelem e rövid, de fényes pillanatában a kommunisták és az antikommunisták – összes belső vitájuk ellenére – osztoztak a szovjet imperializmuson gyakorolt kritikájukban. Az 1956 emlékezete körüli csatározásokban számos antikommunista a szovjet érdekek kiszolgálójának nevez minden kommunistát. Lengyel és magyar kommunisták egy csoportja 1956-ot ugyanakkor olyan nemzeti indíttatású, reformkommunista kísérletnek tekinti, amely a szocialista értékek megőrzésére irányult a sztálini önkény nélkül. Megint más magyar kommunisták ugyanezen csatározásokban 1956-ot ellenforradalomnak tartják, amelynek célja az 1919-1944 közötti konzervatív rendszer restaurálása volt. A hivatalos magyar megnyilvánulások viszont 1989-ig az ellenforradalmi minősítés mellett a szovjet hadsereg segítségével megakadályozott polgárháborúról szóltak.

Kádár János 1972 után ugyan kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia” összetétellel helyettesítse, mégis az előbbi maradt meg a párt hivatalos nyelvhasználatában egészen 1989. január 28-ig, amikor is a politikai vezetés előtt Pozsgay Imre először beszélt 1956-ról mint jogos népfelkelésről. E megnyilatkozás annál is inkább fontos volt, mert 1956-nak a pozitív magyar hagyomány vonalába történő beillesztése egy „ellenemlékezés”, és ezáltal a Kádár-korszak történeti jogfosztásának a magjává vált. 1956 gyökeres átértékelése egyúttal az ellenzéki csoportok és a hatalmon lévők közti tárgyalások emlékezéspolitikai előfeltételét is megteremtette. Szimbolikus események sora következhetett ezután: az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét társaival együtt 1989. június 16-án ünnepélyesen újratemették, majd 1989. október 23-án, a forradalom kitörésének 33. évfordulóján, a Magyar Népköztársaságot köztársasággá nyilvánították, beillesztve ezzel Magyarország demokratikus hagyományába. Amikor évekkel később Mécs Imrét, a fenti tárgyalások egyik ellenzéki résztvevőjét megkérdezték, ki tette lehetővé ezeket a tárgyalásokat, és ki választotta ki résztvevőit, válasza rövid és egyértelmű volt: az 1989. június 16-án a Hősök terén tartózkodó tömeg.

 

3. 1956 és a Szovjetunió tekintélye

A harmadik probléma 1956-nak a Szovjetunió világpolitikai tekintélyére gyakorolt hatásában mutatkozik meg. 1989 perspektívájából tekintve 1956-ot gyakran a Szovjetunió széthullásának kezdeteként értelmezik, amelyet követően az 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as lengyelországi események sora vezetett el 1991. december 25-éig, a Szovjetunió felbomlásáig. 1956 történeti jelentősége azonban a harmadik világot is érinti. A nagyhatalmak, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, az 1956-os év válságai (Lengyelország, Magyarország, Szuez) során tett lépései döntő jelentőségűek voltak gyarmatbirodalmi, illetve globális pozíciójukat tekintve. Egyiptom támogatása a brit és francia imperializmussal szemben nem csak a harmadik világ államaiban növelte a Szovjetunió hitelét.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem sokat tett az ún. „captive nations” felszabadítása érdekében, csupán a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) vette komolyan. A Szovjetunió ezalatt sikeresnek mutatkozott a gyarmatellenes, főként afrikai országok barátjának szerepében. A hatvanas évek végéig Afrikában 31 állam nyerte el függetlenségét. E folyamat során a Szovjetunió olyan tekintélyre tett szert világszerte, amely mellett elhomályosult a magyar szabadságharc elnyomójának képe. A gyarmati függetlenségi folyamatok a hidegháború olyan csatamezején játszódtak, ahol lehetségesek voltak a változások. A szovjet befolyás alatt álló kelet-közép-európai államokban azonban ebben az időben erről szó sem lehetett.

 

4. 1956 mint kulturális választóvonal

Az 1956-os év kulturális értelemben is választóvonalat jelentett. Az enyhülés idején, ellentétben a politikával, a kultúra minden területén csökkent a szovjet ellenőrzés. A magyar forradalom erőszakos leverése sokat ártott a nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártoknak. Kevésbé ismert tény az a csalódás, amelyet Amerika a „rabságban tartott nemzetek” lehetséges megmentőjeként okozott, és amely az ún. ’68-as generáció számára a „Nyugat” fogalmának egy sokkal inkább kulturális tartalommal bíró újraértékeléséhez vezetett. 1956 tapasztalatai megmutatták, hogy egy politikailag kettéosztott világban, alapvető politikai változások lehetősége híján, a szigorúan őrzött határok ellenére a kultúra képes hidat verni a két pólus között. Az 1956 után felnőtt kelet-közép-európai generációk számára a Nyugatot nem az IBM, De Gaulle vagy Kennedy jelentette, hanem sokkal inkább Hemingway, Sartre, Pasolini, Brigitte Bardot vagy Salinger Zabhegyezője. Sosztakovics, Wajda, Gombrovicz, Örkény, Heym vagy Kundera – csak néhányan azok közül, akik a Kelet és a Nyugat közötti kulturális hidakat biztosították. Az enyhülés után már nem lehetett újra bezárkózni, és a „szocialista-realista” mintákhoz visszatérni.

 

5. Összegzés

1956 a szovjet blokk minden államában választóvonal volt. A magyar és lengyel események Kelet-Közép-Európa országaira is hatást gyakoroltak, és ellenállásra ösztönöztek. Az emlékezés 1956-ra azt tudatosította, hogy a szovjet rendszer átalakulása és módosítása a hatalmi centrumban ugyanúgy lehetséges, mint a függő államokban, viszont a szovjet hegemóniától való megszabadulás kísérlete elkerülhetetlenül erőszakot von maga után, továbbá, hogy a világ kettéosztottsága a két nagyhatalom és holdudvarai között politikailag, de nem a kultúra területén szilárdult meg. 1956 emléke nem hatott közvetlenül, meghatározóan a prágai tavasz vagy a Solidarność reform- és tiltakozó mozgalmaira, viszont figyelmeztető jelként szolgált a moszkvai vezetés és helytartói átfogó uralmi igényei számára. 1956 kaétségkívül választóvonalat jelentett, amely bár Kelet-Közép-Európán túlmutatott, de egy kollektív európai emlékezet megteremtésére csak korlátozottan volt alkalmas. Túl sokszínűek voltak ehhez az események és túl eltérőek a tapasztalatok Keleten és Nyugaton.

 

Photo of the publication Lemberg – Die multiethnische Stadt
Christoph Mick

Lemberg – Die multiethnische Stadt

01 August 2011
Tags
  • Polen
  • Lemberg
  • Galizien
  • Habsburgermonarchie
  • Ukraine
  • Ukrainer
  • Juden
  • Pogrom
  • Friedhof

Multiethnisches Lemberg?

Seit seiner Gründung leben in Lemberg Angehörige verschiedener Ethnien und Religionen zusammen. Friedliche Koexistenz und gegenseitige kulturelle Bereicherung sowie scharfe, phasenweise gewaltsam ausgetragene Konflikte sind zwei Seiten seiner Geschichte.

Es war über Jahrhunderte hinweg schwer genug, die Interessengegensätze in der Stadt auszutarieren. Doch Lemberg hatte ein weiteres Problem, das im 19. und in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts friedliche Konfliktlösungen erschwerte.

Die Stadt lag im Schnittpunkt imperialer und nationaler Bestrebungen. Weder Polen noch Westukrainer konnten sich ihren Nationalstaat ohne Lemberg vorstellen, Österreich-Ungarn wollte die Hauptstadt seines Kronlandes nicht aufgeben, der russische Zar sah in diesem Ausläufer der Rus sein Patrimonium, während des Zweiten Weltkriegs wollte Nazi-Deutschland Lemberg zu einem germanischen Bollwerk im slawischen Osten ausbauen, und Stalin reklamierte Stadt und Region für die Sowjetukraine.

Im 20. Jahrhundert kontrollierten alle Prätendenten die Stadt wenigstens einmal. Und wer immer die Macht hatte, begann den öffentlichen Raum mit eigenen Symbolen auszustatten. Straßen erhielten neue Namen, Denkmäler wurden gestürzt und errichtet, Friedhöfe angelegt und zerstört. Lemberg wurde imperial oder national umdekoriert und neu lackiert. Der Stadt wurde auch eine neue Geschichte gegeben, die den eigenen Anspruch legitimierte, das Leben anderer Gruppen und deren Anteil an Kultur und Geschichte der Stadt aber marginalisierte.

Lemberg als Erinnerungsort der „guten“ Habsburgermonarchie

Der Kampf um Denkmäler und um Straßennamen begann lange vor dem Ersten Weltkrieg. Die polnischen Eliten nutzten nach 1867 ihren Spielraum, um ihre Dominanz auszubauen. Die Universität wurde polonisiert, polnische Schulen wurden eingerichtet, Banken und Genossenschaften gegründet, Denkmäler polnischer Dichter, Politiker, Könige und Helden eingeweiht und den Straßen polnische Namen gegeben. Jüdisches Selbstbewusstsein drückte sich im Bau eindrucksvoller Synagogen aus, die später fast alle von den Nazis zerstört wurden. Heute erinnern nur noch Plaketten an die Bedeutung der jüdischen Gemeinde. Alles Ukrainische wurde – mit Ausnahme der griechisch-katholischen Kirchen und der Gebäude ukrainischer Organisationen –, so gut es ging, aus dem öffentlichen Raum verdrängt.

Die heutige Habsburg-Nostalgie ist zum Teil berechtigt. Bei aller „galizischen Armut“ waren die letzten Jahrzehnte vor dem Ersten Weltkrieg unvergleichlich besser als alles, was später kam. Während auf dem Land – besonders bei Wahlkämpfen und Agrarstreiks – Blut fließen konnte, war in Lemberg eine friedliche Austragung der Konflikte die Regel. Nicht vergessen werden dürfen aber auch die dunklen Seiten der österreichischen Herrschaft im Ersten Weltkrieg. Die österreichischen Behörden richteten Tausende Ukrainer als vermeintliche russische Spione hin und sperrten Zehntausende in Internierungslager.

Dies hat aber der Habsburg-Renaissance bislang nicht geschadet. Das österreichische Erbe ist auch touristisch verwertbar. Restaurants haben sich kaiserlich und königlich dekoriert, Portraits Franz Josephs hängen an den Wänden, und allenthalben versuchen Kaffeehäuser an österreichische Traditionen anzuknüpfen.

Die Verteidigung Lembergs – „Novembertat“ – Pogrom

In der populären polnischen Vorstellung von Lemberg als Antemurale Christianitatis, als Bollwerk Polens und der Christenheit, wurde Europa nicht nur gegen Mongolen, Türken und Tataren, sondern auch gegen Kosaken, später gegen Russen und gegen die Bolschewiken verteidigt. Im polnisch-ukrainischen Krieg um Ostgalizien 1918/19 wurde dieses Muster auch auf die ukrainischen Truppen angewandt. Westukrainische Politiker sahen sich allerdings auf der falschen Seite der Mauer platziert und interpretierten den Untergang der Rus im Mongolensturm und das Zerbrechen ukrainischer Staatlichkeit unter den Schlägen der Roten Armee als tragisches Opfer, das die ukrainische Nation für die Rettung Europas erbracht hatte. Zwar könnten diese Antemurale-Vorstellungen als gemeinsamer polnisch-ukrainischer Erinnerungsort dienen, doch ist dies wegen der antirussischen und kulturkämpferischen Konnotation nicht unbedingt wünschenswert.

Der November 1918 ist der Schlüssel zum Verständnis der Konflikte in Lemberg und Ostgalizien in der Zwischenkriegszeit. Für die Juden war der November untrennbar mit der Erinnerung an den Pogrom verbunden, der sich positiver Sinngebung versperrte. Die Lemberger Juden waren dadurch in einem zentralen Punkt – der Verteidigung Lembergs – aus der polnischen Erinnerungsgemeinschaft ausgeschlossen. Dagegen bildeten die Ukrainer bewusst ihre eigene Erinnerungsgemeinschaft und schufen sich unter ungünstigen Rahmenbedingungen Erinnerungsorte, die den ukrainischen Patriotismus beflügeln sollten. Die Versuche gemäßigter Politiker auf beiden Seiten, selbst im November 1918 noch eine friedliche Lösung zu finden, wurden im aufgeheizten Klima der Zwischenkriegszeit fast als Vaterlandsverrat angesehen. Könnte eine nähere Beschäftigung mit diesen Ausgleichsbemühungen nicht vorhandene zivile Alternativen aufzeigen, die später von der martialischen Helden- und Opfermetaphorik überdeckt wurden?

Die polnisch-ukrainische Deutungskonkurrenz wirkt bis heute nach, während die jüdische Erinnerung an den Pogrom vom 22. bis 24. November 1918 vollständig von der Ermordung der Lemberger Juden im Zweiten Weltkrieg überlagert wurde. Der 80. Jahrestag der so genannten „Novembertat“ (Lystopadovyj čyn) – der Machtübernahme in Ostgalizien und der Gründung der Westukrainischen Volksrepublik – wurde in Lemberg aufwändig begangen.

Zweiter Weltkrieg

Wenn heute die interethnischen Beziehungen in Lemberg während des Zweiten Weltkriegs zum Thema gemacht werden, klaffen die Interpretationen ebenso weit auseinander wie in der Zwischenkriegszeit die Deutung des November 1918: Von einem übernationalen Erinnerungsort ist keine Spur. Ukrainische Autoren weichen der Frage nach der Beteiligung von Ukrainern an Pogromen und der Rolle der Ukrainischen Hilfspolizei gerne aus oder verweisen auf die angebliche Kollaboration der Juden mit der Sowjetmacht. Jüdische Memoirenschreiber machen dagegen Polen und Ukrainern heftige Vorwürfe und klagen sie an, nicht geholfen oder sich sogar am Völkermord beteiligt zu haben. Diese unterschiedlichen Erfahrungen hatten auch Konsequenzen für die Erinnerungen. Bezogen auf den Zweiten Weltkrieg gibt es deshalb nicht nur eine doppelte Erinnerung, sondern eine dreifache Erinnerung an den Krieg.

Nach der Unabhängigkeit 1991 bemühten sich die Westukrainer, wenigstens die auffälligsten Symbole der Zugehörigkeit zur Sowjetunion loszuwerden. Das Lenin-Denkmal verschwand sofort, und auch andere Symbole sowjetischer Herrschaft wurden schnell abgebaut. Unversehrt blieben die Monumente, die an den Sieg der Roten Armee erinnern und das Gräberfeld der Roten Armee. Gleichzeitig ließen es sich die Stadtbehörden nicht nehmen, den großen Nachbarn ein wenig zu ärgern und benannten eine Straße im Stadtzentrum nach Dschochar Dudaev, der die Loslösung Tschetscheniens von der Russischen Föderation betrieben hatte.

Resümee

Lemberg soll von einem Konfliktfeld der polnisch-ukrainischen Beziehungen zum Ort polnisch-ukrainischer Aussöhnung und Kooperation gemacht werden. Sinnbildlich hierfür steht der polnische Soldatenfriedhof des polnisch-ukrainischen Krieges 1918/19. Der Wiederaufbau war von den Präsidenten Polens und der Ukraine über die Köpfe der Lemberger Behörden und Bevölkerung hinweg vereinbart worden. Ein originalgetreuer Wiederaufbau scheiterte am lokalen Widerstand, und einige Nachbesserungen waren nötig, um das Projekt für die Lemberger Ukrainer erträglich zu machen. Als Kontrapunkt wurde vor dem polnischen Soldatenfriedhof ein ukrainisches Ehrenmal gesetzt und ein Gedenkkomplex aufgebaut, der einige problematische Elemente nationaler Opfermythologie enthält.

Die Rekonstruktion des polnischen Soldatenfriedhofs ist einerseits ein hoffnungsvolles Zeichen, andererseits zeigt der Streit um seine Gestaltung, wie schwierig es ist, Lemberg zu einem übernationalen Erinnerungsort zu machen. Zu wichtig ist die Stadt für das nationale Selbstverständnis der Westukrainer und ihre Positionierung im ukrainischen Nationalstaat.

Die Chance wäre da, Lemberg zu einem Ort der Versöhnung zu machen. Dafür aber ist es notwendig, die vergangenen Konflikte in und um die Stadt, den Holocaust und das gegenseitige Morden von Polen und Ukrainern im Zweiten Weltkrieg nicht unter den Tisch  zu kehren.

Heute stellen Russen die größte nationale Minderheit. Wie schon früher zwischen Polen und Ukrainern sind auch die Grenzen zwischen Russen und Ukrainern fließend. Mischehen sind häufig, für welche Kultur sich die Kinder entscheiden, ist jeweils ungewiss. Es wäre jedoch blauäugig, das vorhandene Konfliktpotential zu leugnen.

In Lemberg koexistieren, konkurrieren und überlagern sich Spuren und Symbole der verschiedenen Herrschaften sowie der ethnischen und religiösen Gruppen. Über allem liegt ein ukrainischer Mantel, durch den das andere jedoch durchschimmert, ja heute auch bewusst freigelegt wird. Es begann mit der Habsburgwelle, nun kann eine Renaissance der jüdischen und der polnischen Vergangenheit Lembergs beobachtet werden. Verdeckte hebräische und polnische Inschriften werden freigelegt, wenigstens ein Restaurant hat seine Räume mit polnischen Exponaten dekoriert, und die Synagoge der Goldenen Rose soll wieder aufgebaut werden. Zeichen einer neuen Gemeinsamkeit?


Dr. habil. Christoph Mick – britischer Historiker, 2005-2010 ausserordentlicher Professor an der Universität in Warwick. Spezialisiert sich in der neusten Geschichte Russlands und Osteuropas – insbesondere Polens und der Ukraine. Seine wissenschaftlichen Interessen umfassen auch Untersuchungen auf dem Gebiet der Geschichte der Wissenschaft und Technik.


 

Photo of the publication „Rok 1945“ jako europejskie miejsce pamięci?
Stefan Troebst

„Rok 1945“ jako europejskie miejsce pamięci?

01 August 2011
Tags
  • academic
  • historia
  • II wojna światowa
  • lieux de memoire
  • 8 maja 1945
  • rok 1945
  • miejsca pamięci
  • pamięć społeczna
  • historia Europy w XX wieku

Według słynnego dictum Waltera Benjamina „Pisać historię [to znaczy] nadawać datom fizjonomię“1. Takie daty stają się nie tylko mnemotechnicznym ułatwieniem interpretacji, ale przede wszystkim odzwierciedlają wysoko abstrakcyjne wyostrzenia, przewroty i przełomy. W tym sensie mogą zyskać jakość tego, co Pierre Nora zdefiniował jako „miejsce pamięci w znaczeniu przenośnym”.

Jednakże lipski historyk Dan Diner niedawno wskazał, iż data taka jak „rok 1945“ może oznaczać różne, nawet sprzeczne ze sobą lieux de mémoire i stanowi przykład wieloznaczności dnia 8 maja 1945 r. opartej na trzech szyfrach „Reims, Karlshorst, Sétif“ - perspektywy alianckiej zachodniej, sowieckiej i pozaeuropejskiej2.

„Reims“ i „Karlshorst“ oznaczają tu oczywiście obie ceremonie bezwarunkowej kapitulacji Niemiec w kwaterach głównych amerykańskich czy sowieckich sił zbrojnych, natomiast „Sétif“ oznacza zbrodnię kolonialną popełnioną w tym samym dniu, masakrę dziesiątek tysięcy muzułmanów przeprowadzoną przez francuskie siły bezpieczeństwa w Algierii.

To, co wyostrzył Diner tworząc „ikonę pamięci dnia 8 maja 1945 r.“, oraz jej wielorakie, zachodnie, wschodnie i kolonialne znaczenia, dotyczy w jeszcze większym zakresie szerokiego miejsca pamięci „rok 1945“. Jego azjatycki komponent stanowi na przykład zrzucenie bomb atomowych na Hiroszimę i Nagasaki oraz kapitulacja Japonii latem 1945 r. Miejsca pamięci wspomnianego rodzaju posiadają narodowe konotacje – skutkiem czego mogą stać się przedmiotem, a wręcz przyczyną konfliktów pomiędzy narodowymi kolektywami pamięci. Oznacza to jednak, że „rok 1945“ może nie nadawać się na fundament przyszłej paneuropejskiej kultury pamięci. Przyczyna takiego stanu rzeczy zostanie wyjaśniona w dalszej części w oparciu o 10 tez dotyczących różnych, ogólnoeuropejskich i krajowych, płaszczyzn znaczenia, konsensusu i konfliktu miejsca pamięci „rok 1945“.

I. „Rok 1945“ jest bez wątpienia centralnym europejskim lieu de mémoire, o ile nie wręcz najważniejszym miejscem pamięci żyjących dzisiaj Europejczyków. Jak wspomniano, jest on w najwyższym stopniu kontrowersyjny, ponieważ w różnych częściach Europy jest zupełnie inaczej interpretowany. W 1985 r. prezydent Republiki Federalnej Niemiec Richard von Weizsäcker w swym słynnym przemówieniu z okazji 40 rocznicy zakończenia wojny stwierdził: „Zwycięstwo czy klęska, uwolnienie od niesprawiedliwości i niewoli czy przejście w nową zależność, podział, nowe sojusze, potężne przesunięcia władzy – dzień 8 maja 1945 r. to data o decydującym znaczeniu historycznym w Europie“3.

II. Podczas tworzenia mapy odmiennych interpretacji daty „rok 1945“ nad wyraz pomocny okazuje się, zdaniem Oskara Haleckisa, podział Europy według kryteriów kulturowo- i religijno-historycznych na trzy wielkie regiony historyczne: „Europa Zachodnia“, „Europa Środkowa“ i „Europa Wschodnia“ (z dalszym podziałem Europy Środkowej na „Europę Środkowo-Zachodnią“ i „Europę Środkowo-Wschodnią“)4. Abstrahując od makrohistorycznej, długookresowej perspektywy Haleckisa, nie jest to przypadek o tyle, że ta część jego historycznego dorobku po bliższej analizie okazuje się być bezpośrednim produktem II Wojny Światowej i początku Zimnej Wojny.

III. Pamięć o 1945 r. ciągle cechuje komponent „aliancki” czy transatlantycki, czyli komponent mocarstw koalicji antyhitlerowskiej. Zgodnie z nim lieu de mémoire „rok 1945“ oznacza „wyzwolenie Europy”, „zwycięstwo nad hitleryzmem”, a wręcz „triumf demokracji”. Ta interpretacja dominuje w „Europie Zachodniej” Haleckisa, czyli przede wszystkim w Wielkiej Brytanii i we Francji (łącznie z USA), jak również w „Europie Wschodniej“, tzn. na obszarze WNP, tutaj zaś przede wszystkim w postsowieckiej Federacji Rosyjskiej.

IV. W „Europie Środkowo-Zachodniej“ Haleckisa, czyli w Niemczech i Austrii, miejsce pamięci „rok 1945“ wykazuje ambiwalentny charakter: Oznacza koniec morderczej dyktatury, ale przez długi czas oznaczał również „porażkę”, „załamanie”, czy wręcz „katastrofę” lub „okupację”, „sprawiedliwość zwycięzców” i „podział”, zaś we wschodniej części Niemiec ponadto początek ostatniej dyktatury. „Dzień 8 maja dla nas Niemców nie jest dniem świętowania“, powiedział Richard von Weizsäcker we wspomnianym przemówieniu w dniu 8 maja 1985 r., „a jednak […] pozostaje faktem: 8 maja był dniem wyzwolenia“5.

V. W „Europie Środkowo-Wschodniej“ Haleckisa, tutaj przede wszystkim w Polsce i trzech państwach bałtyckich, konotacje szyfru „rok 1945“ są jednoznacznie negatywne, ponieważ jest on niemal identyczny z innym miejscem pamięci, mianowicie z „Jałtą”. „Jałta“ oznacza tutaj zdradę ze strony angloamerykańskich sojuszników w postaci wydania Polski Stalinowi oraz płynne przejście z jednego dyktatorskiego i etnicznie obcego reżimu okupacyjnego do drugiego.

VI. Pluralizm pamięci o „roku 1945“, który został umożliwiony przez epokowy rok 1989, w przestrzeni politycznej przyjął kształt gwałtownych konfliktów pamięci. Dotyczy to przede wszystkim odpowiedniego, szorstkiego kontrastu pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią“ i „Europą Wschodnią“. Z perspektywy bałtycko-polskiej „rok 1945“ oznacza przejście z niewoli narodowo-socjalistycznej w kolejną, mianowicie sowiecką, natomiast z perspektywy rosyjskiej „rozgromienie faszyzmu hitlerowskiego” i „wyzwolenie narodów Europy” – łącznie z Estończykami, Łotyszami, Litwinami i Polakami.

VII. Kontrast pomiędzy byłymi przeciwnikami z czasów wojny światowej, rozwijając się w przeciwnym kierunku niż gorzkie kulturowe konflikty pamięci pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią” a „Europą Wschodnią”, niemal zanikł. Dotyczy to zarówno wykładni „roku 1945” jako początku denazyfikacji, demokratyzacji i cudu gospodarczego, która z czasem stała się przedmiotem konsensusu pomiędzy aliancką „Europą Zachodnią” oraz narodowo-socjalistyczną „Europą Środkowo-Zachodnią“, jak również zgodności interpretacyjnej pomiędzy „Europą Środkowo-Zachodnią” - zatem pomiędzy zjednoczonymi Niemcami i Austrią - oraz społeczeństwami post-sowieckimi, jeżeli chodzi o zbrodniczy charakter narodowo-socjalistycznej agresji i przestępczej niemieckiej polityki okupacji i zniszczenia.

VIII. W dużym stopniu konsensualna stała się także z czasem pamięć o „roku 1945“ w „Europie Środkowo-Zachodniej” i „Europie Środkowo-Wschodniej“, czyli pomiędzy Niemcami i Austrią z jednej strony oraz Polską i Republiką Czeską z drugiej strony. Jednak na miejsce pamięci „rok 1945“ częściowo nakłada się miejsce pamięci „wypędzenie”, a tym samym osłabia „środkowo-europejski” konsensus pamięci. Stosowana w „Europie Środkowo-Wschodniej” argumentacja post hoc, ergo propter hoc w części społeczeństw przeciwstawiana jest poglądowi, że taka relacja przyczynowo-skutkowa nie istnieje. Odpowiednio „wypędzenie” Niemców interpretowane jest jako zbrodnia sui generis, a nie jako konsekwencja nazistowskiej polityki okupacyjnej łącznie z jej komponentami przymusowych przesiedleń i eksterminacji.

IX. Jeszcze bardziej konfliktogenny niż stosunek obu lieux de mémoire „rok 1945“ i „wypędzenia“ jest stosunek pomiędzy „rokiem 1945“ i „Holocaustem“: W „Europie Środkowo-Wschodniej“ postulat ogólnoeuropejskiej pamięci o Holocauście odbierany jest jako bezpośrednia konkurencja wobec własnej interpretacji „Jałty”, jako niemile widziane upomnienie, czy wręcz podprogowy zarzut antysemityzmu. Również w postsowieckiej „Europie Wschodniej” „Holocaust“ uważa się za fenomen pamięci, który jest obcy, ponieważ czysto niemiecki, niezwiązany z własną historią narodową i imperialną.

X. Ścisłe powiązanie miejsc pamięci „Holocaust“ i „rok 1945“ z „zachodnioeuropejskiej” i „środkowo-zachodnioeuropejskiej” perspektywy oraz postulat ogólnoeuropejskiego unormowania natrafiają na opór w „Europie Środkowo-Wschodniej“ oraz częściowo w „Europie Wschodniej“ z jeszcze innego powodu: Z punktu widzenia kultury pamięci sowiecka dyktatura komunistyczna jest tutaj stawiana na jednym poziomie hierarchicznym z dyktaturą narodowo-socjalistyczną, odpowiednio zachodniej pamięci o Holocauście jest przeciwstawiana na zasadzie równoważności wschodnia pamięć o gułagach. To z kolei wywołało w Niemczech i Stanach Zjednoczonych gwałtowny protest i zarzuty antysemityzmu bez odniesienia się do kluczowego pytania o ambiwalencję miejsca pamięci „rok 1945“.

Odwołując się do negatywnego północno-afrykańskiego nacechowania miejsca pamięci „rok 1945“ Dan Diner wyraził wątpliwość, „czy symbol 8 maja 1945 jako pozytywne zachodnie wydarzenie założycielskie będzie miało spokojną przyszłość“6. To samo dotyczy dnia 8 (lub według sowieckiego zwyczaju 9) maja 1945 r. jako pozytywnego „wschodniego” wydarzenia założycielskiego ze względu na wspomnianą, środkowo-wschodnioeuropejską antytezę „Jałty“. Tak jak „Sétif“ w ujęciu pozaeuropejskim stawia pod znakiem zapytania europejską ikonę pamięci „rok 1945“, tak samo czyni „Jałta“ z punktu widzenia wewnątrz-europejskiego. Stąd też przypuszczenie wyrażone na początku niniejszej pracy, iż otwarte rozgrywanie kontrowersji wokół centralnego europejskiego miejsca pamięci „rok 1945“, które umożliwił epokowy rok 1989, nie tylko się utrzyma, ale wręcz zaostrzy. Pamięć o końcu wojny i stworzeniu powojennego porządku jest obecnie zbyt pełna sprzeczności – częściowo również zbyt traumatyczna – by mogła posłużyć jako fundament europejskiej kultury pamięci.

 


prof. Stefan Troebst - Dyrektor Humanistycznego Centrum Historii i Kultury Europy Środkowowschodniej (GWZO) i profesor Studiów Kulturowych Europy Środkowowschodniej na Uniwersytecie w Lipsku. Członek i przewodniczący wielu fundacji. W Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność zasiada w Radzie Naukowej.